Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-12-14 / 50. szám
új ifjúság 7 Hjü/PSOB KULCSÁR TIBOR ROVATA Mester Mária: Nyílt levél, vádiratként Kedvesem! Ö, miért is szólítottalak ilyen gyengéden, szerelmesen ..fellengzősen? Chéri — mondtam —, így foglak hívni, ilyen sikkesen. Elvarázsolt várkastélyban éltem sokáig, melyet sűrű, rózsaszínű köd vett körül. Hirtelen felszállt a köd, olyan gyorsan, mintha ciklon hajtotta volna el, és megvilágosodott előttem minden. Tisztán láttam. A valóság megdöbbentő, rémítő volt. Egy szörnyeteg állt előttem. Chéri, a szörnyeteg. A kedvesből egy eddig Ismeretlen mutáció következtében szörnyeteg lett. Hétfejű sárkány. Féreg. Undorító varangyos béka. Futni kezdtem, nehogy nyálkás legyek tőled. Nehogy tüzet okádj rám, melytől ugyan nem égek el, még csak meg sem perzselődöm, de lecövekel- nék, megmerevednék, és borzadállyal kellene szemlélnem, mint csókolgatnád végig szájnak becézett szívó-tapadókorongoddal, félelemtől és iszonyattól (vigyázz, nem a vágytól!) reszkető testemet... Hanyatt-homlok menekültem ... Te sztentori hangon kiáltottál valamit lehet, hogy épkézláb mondatot, de valószínűbb, hogy artikulálatlan üvöltést hallattál. Rohantam, mint az űzött vad, mégis elfogtál. Dulakodtunk. Éreztem, hogy izzadsz, mocskos pocsolyák gyülekeztek bőrödön. Újra elfogott a hideglelős viszolygás. Legyőztél. Lám, dulakodásban is. Diadalt éreztél, ugye? Letepertél, legyűrtél, két vállra fektettél. — Gyűlöllek — sziszegtem. Azt is mondhattam volna, hogy utállak, ilyen egyszerűen, de én még dühömben is képes vagyok megválogatni a szavaimat. Miért vert meg ekkora önkontrollal az isten? A lehető legősztntébben kimondtam, amit éreztem, te viszont teátrálisnak vélted a viselkedésemet, a női kacérság netovábbja, gondoltad. Akkor első ízben passzívan eltűrtelek, mint egyes frigid nők, akikkel egykor összeakadtál, és akiket megvetően jellemeztél. Első ízben lettem egy szörnyetegé. És utoljára. Nem a fullánkod mérge bénított meg, hanem megrökönyödésem kárhoztatott mozdulatlanságra. Neked, chéri — mondtam egyszer szemrehányóan —, életformád lett a promiszkuitás. Nem hatoltak el lelki- ismeretedig a szavak (kérdés, van-e egyáltalán lelkiismereted?), Lehet, hogy rosszul hangsúlyoztam a mondatot, de több mint valószínű, hogy azért nem ébredt fel benned a bűntudat, mert végtelenül cinikus ember vagy. S ha már ízelítőt adok a hibáidból, azt is kijelentem: rendkívül kényelemszerető vagy. Nem csodálkoznék, ha elkorcsosulna a lábad. Lehet, hogy 'lustaságod az oka, hogy semmibe veszed az embereket. Képes voltál valaha életedben áldozatot hozni valakiért? Soha! Te viszont elvártad, hogy akár tűzbe menjenek érted. A két szép szemedért. Milyen naiv teremtés voltam! Bevettem a maszlagot, amelyet a „modernség elmélete“ címen szervíroztál. Legalább egyszer öntöttél volna nyakon valami szirupos vallomással! Belőled valamiféle radikális beavatkozás folytán kiveszett minden, ami egy parányi párhuzamot is vonhatna a romantikával. — Beléd estem — mondtad. Látod, még a nagy szavaktól is tartózkodtál. Inkább lezserül fejezted ki magad, mintsem hogy súlya legyen a mondanivalódnak. Mert te az érzelemnyilvánítást érzelgős hebehurgyaság- nak tartod. Az elmúlt századokban nem sokra mentél volna a bókokra szomjas, elit hölgyeknél. Mivel hódítottál el? Milyen elixírt itattál velem, amitől holdkórosként bolyongtam utánad? Miféle ragacsos ku- limászha nyomtad a fejem, amelytől elvakultam, orrom és fülem is bedugult? Milyen struktúrájú metasztáztso- kat hoztál létre szívemben s a lelkem közepében, hogy képes voltam egy belsőleg degenerált embert szeretni, s az ágyába zuhanni? Későn jöttem rá, hogy neked csak egy új nőstényre volt szükséged. Egy testre redukáltál engem, egy megkívánt falatra. Mindössze egy tépett szárnyú káposztalepke hiányzott még a gyűjteményedből. Szánalmas látvány lehettem a szép, tarka pillangók között. S hogy miért cserkésztél be? Mert te a mennyiségi mutatók bűvkörében élsz. Te kizárólag az ősi ösztöntől vezérelve szelektáltad a másneműeket, és nagyon is éreztetted velünk, mennyire szerencsés kiválasztottak vagyunk, mert részt vehetünk az általad koreo- grafált táncjelenetben. S micsoda privilégiumokkal rendelkezhettem! Nevetséges! Két extázis között hajlandó voltál „megajándékozni“ a szavaiddal, vagy eltűrted a „fecsegésemet“, mert minden női szájból bu- gyogó beszédet így jellemeztél, kivéve a férfiasságodról zengett ódákat. Általában azonban konokul, mély megvetéssel hallgattál, amit előszeretettel alkalmaztál azokkal szemben, akik szeretni merészeltek téged. Mert számodra a puszta rajongás, a fagyos tisztelet, a bálványt megillető szájtáti imádat jelentette a dicsfényt. Fölényed biztosítása lett életed elsődleges értelme. Ki végezte el rajtad azt a végzetes kasztrációt, amelynek következtében ilyen üres, visszataszítóan sivár lelkű ember lettél? Ki kódolta beléd a te- mérdeknyi hamis adatot rólunk? Ki oltott be ellenünk ennyire hatékony vakcinával, vagy kész szérummal? Ki? Vagy talán ilyennek születtél? Lehet, hogy a környezeti tényezők, hatások okolhatók? Lehet, hogy erotikusán túlfűtött mikroklímájú miliőben nevelődtél? Lehet, hogy megrekedtél egy alsóbb szinten, mint az infantilisek? Furcsa, hogy már a te korosztályodban is élnek ilyen önző, emóciók nélküli lények. Akkor mi lesz a jövő nemzedékkel? El tudom képzelni, hogy jön majd egy őrült nyelvújító, aki kitörölteti a szótárból azt a szót, hogy szerelem. A nemek kapcsolatából kiveszik, nem fogják védeni, számon tartani, mint az állatokat, melyeket a kipusztulás fenyeget. Tehetetlenül, egyfajta közönynyel, debflekhez Illő, ijesztően üres, bamba tekintettel fogják nézni, hogyan agonizál a szó a nyelvújító ceruzája alatt. Senki se kel majd védelmére, mert ha egyszer léteznek olyan szavak, mint a szex és coitus, akkor minek is lézengjen egy giccses, régimódi fogalom a világban?! Neked, chéri, csak egy telt idomú, fehérmájú fehérszemély lenne jó. S ami a lényeg, minél nagyobb önkívületet produkáljon. Viszont csak külsőleg rendelkezne feminin vonásokkal. Belsőleg férfi volna, mégpedig a primitívebb fajtából. Igen. Egyfajta fura hermafrodita lenne méltó társad. Te egy szemernyi gyengédséget sem kívánnál tőle. Egy fikarcnyi intelligencia nem szükségeltetne a részéről. (Téged az intelligencia ugyanis egyenesen zavar.) Még az sem számítana, ha az aktus után megmarna, mint nőstény borz a hímet, vagy felfalna, mint ahogy azt az imádkozó sáska teszi. Emlékszem, úgy néztem rád, mint egy istenre, mikor „szónokoltál“. Miután bepillantottam kulisszatitkaidba, rájöttem, hogy amit én mérsékelt gesz- tikulással kísért okos beszédnek hittem, nem volt más, mint veszett han- dabandázás. Egy részeg bohóc mutatványa. Közhelyek kavalkádja. Talmi „tézisek“ tömkelegé. Amit én jópofa szövegnek neveztem, nem volt más, mint ízetlen duma, nyakatokért szó- csavarás, blöffök özöne. Te fene-modem ember. Valójában dogmákkal, sablonokkal kikövezett dekadens terepen mozogtál. Te ultramodern ember ... Tudod, ha a béke szót hallom, szinte abban a pillanatban, amikor a szó elhangzik, szeretteim jutnak eszembe. Téged már nem sorollak közéjük. Paradoxon lenne egy szörnyeteget szeretni. Z. Németh István versei: Mi ez a fény? ha a horizont éjfél után csordulásig issza magát fénnyel nem biztos hogy a hajnal lehet lávatestű tűzhányó-asszony vöröslő kibontott hajjal lehet hóesés vízesés tűzesés vagy csak unalmában lángoló sötét lehet hogy egy a tomreaktor próbál la épp nemrég varratott urőnöltönyét Balatonszárszó A* költő vére a síneken: Üt a hazátlanságba. Elkerülhetetlen magasságok Kulcsra zárt szerepe. Tollvonás: Most már a miénk. Prékop Mária versei: Létkérdés Elvesztem. Már vagy két hosiszú éve. Keresem önmagamat. Megvagyok! Nem, nem én vágyók az — hisz nekem lelkem volt! Tovább! Hol vagyok? Keresek, kutatok. Ez az! Nem, ez sem lehetek — nekem arcom volt. Ez sem, emlékszem még — érzéseim voltak, és szívem. Igen! SZIVEM ... Hol vagyok? Merre vagyok? De ... várj C9ak! VAGYOK?!? Rockerek Fáradtan hívsz — szenvedj velünk! Cinikus vagy. Nevetsz, ha más sír. így jó. Neked. így jó neked? Vagy te is félsz? A nagy úttól? De te nem vagy magad. Neked nem fáj a magány. Voltál már háromszáz ember közt magad? Mennek el melletted, nem is vagy! Légneművé váltál. S ez fáj! Veletek megyek. Veletek szenvedek. Cinikus vagyok. Nevetek, ha más sír. így jó. Nekem. így jó nekem. ■BMNMMM B. B.: Mindkét prózai írása azt bizonyltja, hogy jó a megfigyelőkészsége, s van megfelelő íráskészsége. A becsapott gyermekek című elbeszélésének története Inkább egyedi, mint általános, s ez akkor is így van, ha valóban megtörtént esetet írt le. („Az igazat írd, necsak a valódit“ — írja József Attila, s ez ebben az esetben is érvényes!) Egy tűszűrásnyi életöröm című Írásával kapcsolatban idézzük kísérőleveléből az utóiratot: „Szerettem volna valamit szólni, és beleélni magam egy narkomániás lelkületébe, amely nem is biztos, hogy oly szennyes, mint amilyennek mi látjuk.“ A beleélés sikerült, az elbeszélés mint írásmfl is megállja a helyét, azt viszont, hogy mennyire szeny- nyes, döntse el mindenki maga.. Ml mindenesetre nem vállalkozunk rá, hogy ezt a káros szenvedélyt népszerűsítsük. — Versel kevésbé tetszettek, ajánljuk, inkább a prózával próbálkozzék. Küldjön újabb írásokat. M. M.: Három cím nélküli, egymástól vízszintes vonallal elválasztott írása szabad asszociációk megfogalmazása, nyomasztó élmények, emlékek mozaikszerű felvillantása. Az írás (vagy írások?) műfaja megállapíthatatlan és meghatározhatatlan. A harmadik rész bevezető sora verset sejtet („Megtagadlak, mint sós könnyet a tenger“), az írás többi része viszont túlságosan is prózai, kiérleletlen. Próbálkozzék és idővel jelentkezzék. ? Mónika: Szerelmes versei inkább rigmusok, a szerelem kibontakozásának hosszadalmas, mások számára sokszor érdektelen leírása. Pl. „Volt egy fiú, és volt egy lány, / kik őszintén szerették egymást. / Ez a szerelem nem volt közvetlen, / mesz- szlről szerettek, leveleztek. / Talán két éve jött az első levél, / benne volt minden, ami szép. / A postásnak volt eztán dolga, / váltották egymást a levelek sorra. Tűi prózai sorok, nincs a versekben semmi megkapó, szürkék, érdektelenek. T. F.: Ojabb elbeszélése, főleg kísérőlevele elolvasása után tudatos alkotásra vall. Ez egyben a gyengéje is: helyenként túlságosan is érezni a „tétel“ vagy „tézis“ megfogalmazásának a szándékát. Ettől az írás néhol mesterkéltté válik. (Ilyen momentum pl. a kiszemelt partner megszólítása, a vele indított párbeszéd nehézkessége. Valószínűtlennek hat az is, hogy a partner nem veszi észre a csalást. Ha viszont észrevette és nem árulja el, utalni kell rá. Mindezektől függetlenül az írás eléri a közölhetőség szintjét, lehet, hogy alkalomadtán közöljük. — Az irodalom modernségéről már több alkalommal Ismertettük véleményünket, így most eltekintünk az ismétléstől. — Kísérőlevele józan ítélőképességről, szigorú önkritikáról (s talán túlzott szerénységéről is) tanúskodik. Próbálkozzék tovább, és Idővel jelentkezzék. Írásaival különben később, bármelyik lapunkat felkeresheti. H. O. G.: Ojabb írása témaválasztásában merőben különbözik az előbbiektől, sok helyen szellemes, ötletes, a környezet alapos ismeretére vall. Elbeszélését a közlésre szánt anyagok közé soroltuk. K. I.: Fordítását jónak tartjuk, közlésére alkalomadtán sor kerülhet. Elsősorban terjedelmi korlátáink miatt annak örülnénk, ha versfordításokat küldene a fiatal szlovák és cseh költőktől. Kérjük, a fordításokhoz minden esetben az eredeti szöv* get is mellékelje. Zsa-Zsa: „Írásaimon még sok a csiszolnl- való, hiányos ismereteimet bővíteni szeretném. Szükségem van biztatásra“ — írja egyik levelében. Örvendetes, hogy mindennek tudatában van. Egyedül című prózai írásának mozaikszerűsége nem válik a mű hasznára. A jellemzés lehetősége így a minimálisra csökken. Versel inkább csak őtletszilánkok, több-kevesebb eredeti meglátással, szellemességgel. Korábbi prózai írását, melyet átdolgozott, és két versét alkalomadtán közöljük. Sz. K.: Ojabb versel semmivel sem jobbak a korábbiaknál, csak a szorgalma és a kitartása az, ami minden elismerést megérdemel. Egyelőre érje be ennyivel. K. B. F.: írása gyenge, nagyon kezdetleges, szókincse is szegényes, helyesírásáról pedig nem is nyilvánítunk véleményt. A jövőre vonatkozóan sem biztatjuk. I V
