Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-03 / 5. szám
Panfilovtól Tarkovszkijig Szovjet filmek a mozik műsorának tükrében Elgondolkodtató tény, hogy amikor a „nyitásról“ beszélünk, amikor ügy érezzük, hogy megnyíltak az évek óta porosodó dobozok, s nem kíméljük tovább a „takarékra“ tett filmtekercseket, még szemérmesen pislogunk, esetleg érthetetlenül húzódozunk egy-egy filmtől, kirekesztjük ezeket az alkotásokat, s eldugott filmklubokban vetítjük válogatott közönségnek. Jogos a felháborodás, amikor igazolvány híján egy-egy nem láthatott film kapcsán úgy érzem, valamit elvettek tőlem. Vannak rendezők, akik tudnak hoz zám is szólni, értem a „hangjukat“, gondolataik időnként akár az enyémek is lehetnének. Annak, hogy egy filmet jónak találjak, elengedhetetlen követelménye, hogy — ha nem is adekvát értelemben — dührohamot kapjak egy-egy kép láttán, s kitörjön belőlem az elkeseredés: ezt én akartam „megcsinálni“, már me gint megelőztek! Valahogy így éreztem én is, amikor Tarkovszkij Stalkerjét láttam Bu dapesten, s a dühnek egy egészen más indíttatású formája támadt ben nem, amikor az említett rendező Tükör című filmjét nem láthattam idehaza. Elkerülhetetlenül kívánkozik az összehasonlítás, egybevetés a minap látott Panfilov-film (Téma) és a nem látott Tarkovszkij-film kapcsán. Már csak azért is, mert — s ez bizonyé ra annak következménye, hogy nem voltam eléggé tájékozott — Panfilov filmjében az újszerűséget, a film szerűséget véltem üdvözölni. A szőkimondást nem tartom a film erényének, inkább magától értetődő jelenségnek vélem. A film ettől nem lesz filmszerű, főleg ha ezek az 1- gazságok már már viccelődve, harsányan szúrják ki az eseményeket. Az elbeszélő (túlbeszélő) stílus nem hálás jellemzője a rendezőnek. Ha képi szempontból vizsgáljuk a filmet, rájövünk, hogy a hagyomá nyos képbeállítás, kamerakezelés van túlsúlyban: időnként megjelenik Anna Gsurikova arca premier plánban, amit Bergman is megirigyelhetne, de nem teszi, mivel a színésznő tekintete, lénye olyan, akár egy befejezett mondat, míg Bergman szereplőinél sejteni is enged, hiszen gondoljunk csak Uv Ullmannra, erre a kimondhatatlan vibrálásra képes színésznőre, akiből valamiféle félelmetes nyugalom, misztikum, őserő sugárzik, s ez a kettősség felér a befejezetlen, a ki nem mondott mondatok erejével... Nemcsak a képszerűség, a film- beliség hiánya zavaró Panfilovnál, hanem a jellemábrázolások is hagynak kívánnivalót maguk után (s ez a leíró megfogalmazás átka abban az esetben, ha a képpel mint leg- elsőrendűbb eszközzel nem adunk nyomatékot a mondanivalónknak). Csak részleteket mutat az emberből, nem kapjuk vissza a vászonról az Embert. Tudjuk, hogy amikor Jeszenyin (M. Uljanov) menekül Moszkva felé az elé tükröt tartó Szása (Csu- rikova) és énje elől, ezt belső konfliktusként éli át. Hiába hajt ” szélvészként a kocsiján, ami lehet a konfliktus, a belső vívódás kifejezője — de nem szabad kizárólag annak érezni —, mégsem éljük át az önmagával vívott harc drámaiságát. A rendező felületesen átsiklik e fölött a probléma fölött. Sokkal jobban él bennem az a kép, amely Szása és szerelme konfliktusát ábrázolja. Megrázó az a jelenet, amikor a nő erőszakkal akarja visszatartani a férfit — persze, hogy így legyen, el kell felejtenem a párbeszédüket. A film szempontjából felesleges mindenáron beépíteni a nyugati világ mítoszát. Ez megint csak úgy hat, mintha „poént“ akart volna elsütni fennhangon a rendező, s valljuk be, megint nem a film javára (ahogy dulakodnak az előszobában, ahogy a mély csendből áttörve üvöltő fájdalomgócokká alakulnak mindketten, ahogy az eltaszított nő teste megérinti a földet). Ez az a pont, ez az az érintés, ahol a dráma kezdődik Ez már nem túlbeszélt realitás (szovjet filmhagyomány), ez már lét- analízis. S ha a drámai vonaglásoktól te szünk egy lépést, Tarkovszkij világában találjuk magunkat. Hasznos és tanulságos ezeken a tájakon landolni, mert a rendező nemcsak időszerű problémákat, hanem olyan filmélményt nyújt, amelyre nem lehet nemfigyelnl. Ez a modern filmművészét útja: a képi megjelenítés és a „teremtés“ szintézise. Megengedem itt magamnak még azt a kijelentést is, hogy bízom abban, hogy a megújulni akaró színház is ezt az utat fogja követni. A Stalker, a Tükör, a Nosztalgia, az Áldozat, a Solaris — és még sorolhatnám — rendezője az embert közelíti meg, eltúlzott gesztusok, a- gyoncsépelt szólamok nélkül, amolyan csendes képet ad az emberi vívódásról, hitről, identitáskeresésről. Ha az imént Panfilov egyik képére azt mondtam, létanalízis, akkor Tarkovszkij filmjeinél ezt tovább fokozni nem tudván csak annyit, hogy filmje(i) nem más, mint Létanalízis. Felmerül a dilemma: beilleszkedni, meghasonulni és kompromisszumokat kötni, avagy a másik alternatíva mel- lett maradva — amely érezzük, közelebb áll a rendezőhöz — elzárkózni a saját „Zónánkba“, felszámolni a hagyományokat, hogy ebből a lebegésből, labilitásból, őskáoszból építsük fel a mi Zónánkat (Stalker), ahol minden mozdulatunkat, minden lépésünket valamiféle felsőbb akaraterő koordinál. Közeli ez a világ mindazoknak, akik valaha is megpróbálták énjüket feltérképezni, hiszen éppoly veszélyes a játék, a hazardíro- zás, éppúgy ki vagyunk szolgáltatva önmagunknak, mint a „Zóna“ kiismerhetetlen, csak sejthető, életre törő veszélyeinek. Nem beszéltem még — tudatosan — Tarkovszkij filmjeinek képi értékeiről, színeiről, térbeliségéről, teremtő erejéről, A megközelítés, úgy vélem, nem lehet tisztán publicisztika. Talán egy novella, egy karcolat, egy vers vissza tudná adni ezt a világot ... Mórocz Mária Egy könyvtárosnő örömei és gondjai A könyvtáraknak különös hangulatuk van. Csendre int a légkör, tiszteletet parancsolnak a könyvekkel telezsúfolt polcok. A könyvtárosok türelmesek, készségesek, és halk szavúak. Ez Jellemzi a csataiak (Pohronsk? Rus- kov-Cata) könyvtárosát, Hangya Katalint is. A könyvtár egyik sarkába félrehúzódva az olvasnivalót válogató iskolásokat, Idősebb nénikéket nézzük, miközben ő sorolja a legfontosabb adatokat: — Kétszázötven az állandó olvasónk, akik hatezer-nyolcszáz- harminckét kötet közül választhatnak. Leginkább a gyerekek, az alapiskolfcok és a gimnazisták, valamint a középkorúak meg az idősebbek járnak hozzánk. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy egy egész korosztály kiesik. A huszonévesek, a harmincasok és a negyvenesek közül bizony alig akad egy-egy olvasónk. Érdemes lenne felderíteni ennek pontos okát, s azt is, hogy ez csak helyi jelenség-e vagy talán általános. Tény, hogy a munkahelyen, a társadalmi szervezetekben ők vannak a leginkább lekötve, no de annyira, hogy végképp nem marad Idejük olvasásra?! Igyekszünk minél több olvasót toborozni. Beszélgetünk az emberekkel és különféle rendezvényekkel próbáljuk őket megnyerni. Évfordulókkor, karácsony előtt meg a könyvhónapban kiállítást rendezünk az alkalomnak megfelelő könyvekből. A nőszövetség helyi szervezetével közösen kézimunka- kiállítást rendeztünk a művelődési ház nagytermében a lányok, asszonyok legszebb munkáiból, s ugyanakkor mellettük felsorakoztattuk a legfrissebb könyveket is. Mint említettem, leghűségesebb olvasóink a gyerekek és az idősebbek. Pekárik Erzsi néni, Demeter Irma néni Jóformán már elolvasta az egész könyvállományunkat. A tizenévesek nagyon odafigyelnek az újdonságokra, ha a tévében látnak könyvismertetést, vagy Zselízen (Zeliezovce), Stúrovóban felfedeznek egy-egy újdonságot, a kirakatban, már kérik. Mi igyekszünk is a lehető leggyorsabban beszerezni ezeket a könyveket. Évente háromezerötszáz — négyezer koronát fordíthatunk vásárlásra, rendszerint a könyvhónap és karácsony előtt szoktunk nagyobb tételekben vásárolni. A csatai könyvtárban jelenleg csak Hangya Katalin várja olvasóit, egyébként Urbán Saroltával dolgozik Itt, de ő már hosszabb ideje betegeskedik. Hangya Katalán 1985-ben került ide, miután hiába keresett állást a széles környéken, Itt helyezkedett el négy és fél órás munkaidővel. Iskolásként sokat járt ide, s most is hamarosan beilleszkedett, gyorsan megismerkedett feladataival. Ma már úgy szívéhez nőtt ez a könyvekkel bélelt helyiség, hogy Itt nem hagyná semmiért. Nagyon reménykedik, hogy rövid Időn belül teljes állású könyvtárosként dolgozat. Szóba került ugyanis, hogy a művelődési ház önálló gazdasági egységként fog működni, s akkor lehetővé válik a népművelők, a könyvtárosok számának bővítése is. — Olvasóink legtöbbje a szép- irodolmat kedveli meg a bűnügyi könyveket, a krimiket — folytatja a könyvtárosnő. — Az iskolások a kötelező olvasmányokat kérik, a fiatalok pedig a divatos írók sikerkönyveit. Külön helyiségben van a politikai irodalom, és egyáltalán nem szokatlan, hogy e- zekből is válogatnak. Igaz, jobbára a pedagógusok meg a gimnazisták és a szakközépiskolások. Éppen az imént jegyeztem be, hogy Tóth Anett A CSKP nemzetiségi olitikája és Plevza Napjaink történelme című köteteket kölcsönözte ki. Aztán természetesen faluhelyen keletje van a mezőgazdasági, a kertészettel, állattenyésztéssel foglalkozó könyveknek is. Szóval sokféle igénynek kell eleget tennünk, amikor választékot állítunk össze egy- egy vásárlás alkalmával. De én mindig különös izgalommal teszem ezt, mert örülök, hogy az emberek igénylik a könyvet, az olvasást. Lehetne azonban még több olvasónk Is. Remélem, . ha teljes állású könyvtáros leszek, több időm jut a népszerűsítő munkára, s akkor ezért is többet tehetek. A szerdai szürkületben együtt lépünk ki a művelődési házból vele és az utolsó kölcsönzőkkel, a gyerekekkel, akik tömött szatyrokban viszik az olvasnivalót maguknak és a nagymamának, nagypapának, mert Csatán, úgy látszik, ez a két korosztály igényli leginkább az Irodalmat. Benyák Mária Kopócs Tibor Talán nem veszi zokon az olvasó a személyes Indítást: Kopócs Tibor neve számomra a Madách kiadóbell ténykedése Idején vált ismertté. Szenvedélyes olvasó lévén, a Madách- könyvek Impresszumában találkoztam gyakorta a nevével. Grafikai szerkesztője volt ugyanis a kiadónak. Valós képzőművészeti munkásságának ismergetése, megismerése már valamivel későbbre tehető. Akkorra nagyjából, amikor díszlet- és jelmez- tervezője lett Komáromban (Komár- no) a Magyar Területi Színháznak, s színházi díszletei mellett mind gyakrabban találkozhattunk alkotásaival a különböző képzőművészeti tárlatokon. S mivel színház- és ki- adöbelt ténykedését megelőzően Is a nemzetiségi kultúra terén munkálkodott, éppen az 0] Ifjúságnak a grafikai szerkesztőjeként, természetes, hogy személye és munkássága szinte teljesen összefonódott a csehszlovákiai magyar szellemiséggel. Jelenleg az egyik legismertebb képviselője hazai magyar képzőművészetünknek. Most mégis nehéz helyzetben vagyok egy kicsit, hogy a Komáromi Képzőművész Kör tagjait bemutató sorozatban éppen Kopócs Tibor kép- zőművészl munkásságát kell elsőként méltatnom. Mert hogy vele kell kezdeni, az természetes. Ha csak mű- vészetének ázsióját vennénk figyelembe, sem kezdenénk vele érdemtelenül a sort. Van viszont ezen túl is valami, ami feljogosítja személyét erre az elsőségre. Nem több és nem Is kevesebb, mint az a szerep, a- melyet már jé ideje betölt a Komárom környéki képzőművészeti élet, magának a Komáromi Képzőművészeti Kör tevékenységének a szervezésében, irányításában. Ami viszont nehezíti feladatomat: a tavaly ősszel betöltött ötvenedik életéve, életjubi- leuma alkalmából annyi Írás, méltatás jelent meg róla a hazai magyar sajtóban, hogy nehéz bármit Is hozzátenni anélkül, hogy az ember aka ratlanul Is ne ismételne másokat. A Csallóközből, Nagykeszlről származó, most már hosszabb Idő óta Komáromban élő és alkotó (a jelek szerint tán véglegesen itt megtelepedett) képzőművész munkássága köztudottan két területét, a grafikát és a festészetet öleli fel a képzőművészetnek. Alkotói pályájának az első, még korántsem lezárt grafikusi szakasza az Ismertebb, s az igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy mindmáig az elismertebb. Egy jó fél évtizedre tehető tán pályája kezdetén az az időszak, amikor az absztrakt képszerkesztés reá a legjellemzőbb, ezek után kifejezésmódja letisztul, egyszerűsödik, az egyszerű szemlélő számára is ismertebb, érthetőbb szimbólumokra épül. Mitológiai eredetű történetek, irodalmi ihletések és nem utolsósorban a szülőföld üzenete fogalmazódik meg képein, gondolkodásra, továbbgondolásra ösztönözve a szemlélőt. Festői korszaka lényegében akkor kezd kibontakozni, amikor a színházhoz kerül, s az azóta eltelt időszakban ez az ágazat is teljes értékűvé vált művészetében. Vannak sokan, akik festői munkásságát ma is csak másodlagosnak, a grafikán túli valamiféle pótcselekvésnek tekintik, s csupán a grafikus festői megnyilatkozását látják, illetve a grafikai elemek jelenlétét vagy hiányát értékelik festményeiben. Akik közelebbről ismerik munkásságát, tudják, eleve másról van szó, s hogy ma már képek sora bizonyítja a festői műfaj teljes értékű létjogosultságát is művészetében. Akik pedig kevésbé ismerik, az egyoldalú megítélés (és elvárás) helyett tán szerencsésebb, ha elfogadják a művésznek azt az álláspontját, hogy a grafika és a festészet formanyelvének különbözőségéből eredően eleve mást (és máshogyan) akar elmondani — lényeges dolgokat a világról (és önmagáról) — a grafika formanyelvén, és megint mást (és máshogyan) a festészet eszközeivel. Mert Kopócs Tibort, akár szőkébb, akár a legtágabb összefüggéseiben, a világ dolgai, az emberiség mindennapjai foglalkoztatják. Mindennapjaink apró — mondhatnánk prózai — történései éppúgy, mint az emberiség létével összefüggő — egyre inkább előtérbe kerülő — sarkalatos sorskérdések. Az Ilyen kérdésekre keresi a választ filozófiai fogantatásé grafikai kompozícióiban és festői megnyilatkozásaiban egyaránt. Grafikai, festői munkásságán túl közismert Kopócs Tibor Illusztrátor! tevékenysége is Könyvek lapjain, újságok (elsősorban gyermek- és ifjúsági lapok) hasábjain találkozhatunk rendszeresen illusztrációival. Jelentős helye van művészetében a díszlet- és jelmeztervezésnek, s az utóbbi időben néhány monumentális alkotás kivitelezése is fűződik már nevéhez. S a tényleges művészi alkotó tevékenységen túl jelentős szerepet vállal a képzőművészeti élet szervezéséből is. Tagja a Szlovák Képzőművész Szövetség Nyugat-szlovákiai Kerületi Szervezete vezetőségének, s vezetője, szervezője a Komáromi Képzőművész Körnek is. Mun. káival, alkotásaival pedig Szlovákia- szerte, s határainkon túl is számtalan tárlaton találkozhattak már az érdeklődők. Németh Gyula A KÉPEK VILÁGA
