Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-11-09 / 45. szám
.ini'll. új ifjúság 4 Hivitalszebák uralma más szóval bürokrácia Sokat hallani manapság a bürokrácia elleni küzdelemről. Kormány- és párthatározatok ítélik el a bürokráciát, magasabb és alacsonyabb rendű szónokok ostorozzák. Divatos kifejezés lett a „bürokratikus“ szó, sokan és sok mindenre ráütik e bélyeget. De kik valójában a bürokraták? látott-e már valaki élő bürokratát? Hiszen nálunk mindenki harcol ellene, s ha mindenki ellene van, akkor tulajdonképpen nincs is bürokrácia. Vagy csak nem ismerjük fel a már vérünkbe ivódott, s ezáltal természetesnek ható elemeit? A kérdések megválaszolásában első fogódzóként nézzük meg az idegen szavak szótárat! A sző francia és görög elemekből tevődik össze, egyenes fordításban magyarul így hangzik: a hivatalszobák uralma. A bürokrácia az ügyintézésben tanúsított merev, az előírásokat mindenben megtartó, de kicsinyes, szűk látókörű magatartás, az élettől elszakadt hivatali szellem. Eddig a szótár. Szócikknek elég a meghatározás, de bennünket nemigen visz közelebb a jelenség lényegének megértéséhez. Vizsgáljuk hát meg alaposabban a bürokrácia szervezetét, s orvosi szakértőnek hívjuk meg e kórság kiváló Ismerőjét, C. Northcote Parkinson neves angol történészt, egyetemi tanárt, a politikai tudományok ismert tudósát, akinek e témáról írt szatirikus hangvételű, világsikert aratott könyve néhány évvel ezelőtt magyarul Is megjelent. Tapasztalatait az angolszász hivatali apparátus megfigyeléséből szűrte le, de megállapításai általános érvényűek. Hogyan születik a hivatal? Hivatalok nélkül az államgépezet működése elképzelhetetlen. A baj akkor kezdődik, amikor a hivatal fontosnak kezdi magát érezni, és az élet irányítójává akar válni, s az életet a saját, hivatali törvényei alapján működteti. Akkor, amikor a hivatalok vezetését a nem rátermett emberek kaparintják, a kezükbe. Akinek isten hivatalt ad, észt is ad hozzá — tartja a mondás, mely valójában az ellenkezőjét akarja mondani. Nevezetesen azt, hogy akinek valami kis hatalom kerül a kezébe, annak alattvalóival, beosztottjaival szemben általában lgáza van. Parkinson ezt a jelenséget mesterségesen kialakított alsóbbrendűségnek, közismertebb orvosi nevén Intehitisnek nevezi. Az intézmény effajta elkorcsosodása úgy kezdődik, hogy megjelenik a szervezet hierarchiájában valaki, aki magas fokon sűríti magába az intrikát és a tehetségtelenséget. Olyan egyén ez, aki ma maga osztályával semmit sem tudott elérni, ezért állandóan igyekszik más osztályok ügyeibe avatkozni, és kezébe kaparintani a központi adminisztrációt. Az intehitis akkor lép következő szakaszába, amikor a fertőzött egyén egészen vagy részben átveszi a központi szervezet irányítását. Némely esetben e fertőzött egyén már vezetői szinten kerül az intézményhez. A szekunder intehitises könnyen felismerhető arról, hogy állhatatosan igyekszik minden nálánál tehetségesebb embert kitúrni, továbbá arról, hogy szívesen útjában áll minden olyan ember kinevezésének, aki az idők folyamán tehetségesebbnek bizonyult nála. A központi adminisztráció lassan megtelik olyan emberekkel, akik ostobábbak, mint az elnök, igazgató vagy ügyvezető, A betegség akkor lép fel kifejlődésének harmadik szakaszába, amikor az egész intézményben — a pincétől a padlásig — egy szikrányi értelem sem maradt. Az intézmény ebben a szakaszban gyakorlati hasznát tekintve halott, s gyógyulásának esélye igen csekély. Ügy azonban elképzelhető a kilábalás, hogy egyes alkalmazottak tehetségüket a gyengeelméjűség álarca mögé rejtik. Ennek eredményeképpen a tehetségesek eltávolítására kijelölt alkalmazottak (ostobaságuk folytán) nem Ismerik fel a tehetséget Egy értelmes ember áthatol a külső védelmi vonalon, és lassan utat tör a csúcs felé. Ide-oda mászkál, bágyadtan vihog, elfelejt neveket, és elveszít iratokat. Mikor aztán feljutott a magasba, hirtelen elhajítja álarcát, és a magas vezetőség tagjai rémülten fedezik fel a tehetséget maguk között. De már késő, nem tehetnek ellene semmit. Az a sok hivatalnok! Parkinson egyik alaptörvénye:. Egy munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasználható időt. Például egy ráérő idős hölgynek teljes napjába kerülhet, míg megír és felad egy levelet Prágában élő unokatestvérének. Egy óra, míg megtalálja a levélpapírt, újabb óra, míg előkeresi szemüvegét, fél óráig keresgéli a címet — s akkor még a tulajdonképpeni levélírásról és a levél elküldéséről nem is beszéltünk. Ez a ténykedés egy elfoglalt embernek legfeljebb öt percébe kerülne. Ha a munka (főként a hivatali munka) időigényessége valóban ennyire rugalmas, nyilvánvaló, hogy nincs semmilyen összefüggés az elvégzendő munka és az elvégzésével megbízott személyzet létszáma között. Az alkalmazottak létszámának növekedését a Parkinson törvény szabályozza. A növekedés lényegében egyforma, akár szaporodik a munka, akár csökken, sőt az sem befolyásolja, ha a munka teljesen megszűnik. Hogyan növekszik hát a létszám? Két axióma ad számunkra fogódzót: 1. A hivatalnok beosztottjai és nem vetélytársal számát akarja növelni. 2. A hivatalnokok egymásnak adnak munkát. Hogy az 1. tételt megértsük, nézzünk egy példát! Képzeljünk el egy tisztviselőt — nevezzük A-nak, aki úgy érzi, hogy túl van terhelve munkával. Erre háromféle orvosság van. Felmondhat, kérheti, hogy munkáját osszák meg egy másik társával, akit jelöljünk B-vel, vagy kérheti két alárendelt segítségét — jelölőjük őket C-vel és D-vel. A történelemben aligha van példa arra, hogy A ne a harmadik megoldást választaná. Ha például kineveznék B-t vele e- gyenrangúnak a hierarchiában, csak újabb vetélytársat szerezne, amikor arról van szó, hogy ki foglalja el W megüresedett helyét. C és D pedig elválaszthatatlan, mert ha G egymaga lenne, akkor csaknem egyenran- gúként osztaná meK a munkát A-val, s az már B esetében sem volt lehetséges. Az alárendeltek számának tehát kettőnek vagy többnek kell lennie, így mindegyiket kordában tartja a másik előléptetésétől való félelem. Ha azután C panaszkodik, hogy túl van terhelve, javasolható két alárendelt kisegítő a számára, de akkor már D mellé is kell. Így azután már hét hivatalnok végzi azt a munkát, amit azelőtt egy végzett el. Mert ezek heten annyi munkát adnak egymásnak, hogy minden percük igénybe van véve, s A is keményebben dolgozik, mint valaha. Egy beérkező irat akár mindenkinek sorra a kezébe kerülhet. E úgy dönt, hogy az F jogkörébe tartozik; az a válasz vázlatát C elé teszi, aki alaposan átjavítja, mielőtt megbeszélné D-vel stb. És mit csinál közben A? Minden mentsége megvan rá, hogy olvasatlanul aláírja az iratot, mert hiszen annyi mindennel el van foglalva!... Tudja, hogy jövőre W helyébe lép, s el kell döntenie, C vagy D legyen-e az utóda. Engedélyeznie kell, hogy G szabadságra menjen, aztán itt van F rendkívüli fizetésemelése, és A azt is hallotta, hogy D-nek egy férjezett gépírénő- vel van viszonya... De A lelkiismeretes ember. Gondosan átolvassa a fogalmazványt, és végül produkálja azt a választ, amit akkor írt volna, ha a tisztviselők C- től H-lg meg sem születnek. Sokkal több embernek sokkal több idejébe került, hogy elérje ugyanazt az eredményt, amit egy is elérhetett volna. Jelentések, kérvények, kérdőívek A bürokrácia élete hivatalos papírok, akták nélkül elképzelhetetlen. A különböző írások nemcsak hogy munkát adnak a hivatalnoknak, hanem megnyugtatják lelkiismeretét is (ami papíron van, az már általában nem az ő felelőssége), és fokozzák önhittségét, saját személye fontosságának érzetét. A koyábbi fejezetekben kifejtettekből az olvasó is rájöhet arra, hogy egy hivatal életében előbb-utóbb eljön az a korszak, amikor túlburjánzik a papír. Az igazi veszély az, amikor a papír az életnek olyan területein is elterjed, ahol semmi keresnivalója, s a hivatalnoki szellem tért hódít a társadalomban. A Komensky Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanító barátom panaszkodott, hogy a külföldi tanulmányút jára vonatkozó kérvényét 30 (harminc!) példányban kellett benyújtania. És az illetékesek szerint minden egyes példány Indokolt, megvan a maga helye. Orvos ismerősöm is tele van panasszal: osztályos orvosként betegeivel kellene a legtöbbet foglalkoznia, ehelyett ideje java részét az írógép előtt tölti, s az általa írt jelentésekben betege nagyanyjának második házasságából származó első fiúgyermekének erkölcsi bizonyítványáról is értekeznie kell. De nemcsak egyszer, hanem . ugyanarról akár naponta is. Igen, mert például a kérdőívek szövegezésének is megvan a maga művészete! A kérdőív, az űrlap ötletének megszületése után nem sokkal átveszi a munkát a kétértelműség szakembere, és egy térkihasználási tanácsadőval szoros együttműködésben létrehozza az űrlapot. Ennek alapelvei: a kitöltő személy leghosszabb válaszára az űrlapon a lehető legkisebb helyet kell kihagyni. Például: a teljes névre vagy .a lakcímre összesen egy kétszer egy centiméteres kockát, az egyszerű „igen“ válaszra pedig legalább tízszer egycentiset. Ugyanakkor külön kitételként, fej- és jő- szágvesztés terhe mellett, figyelmeztetni az űrlap kitöltőjét, hogy a vonalakon keresztül írni, a leírtakat áthúzni szigorúan tilos. A kétértelműség szakértője a szövegezéskor jó, ha konzultál a lényegtelen kérdések specialistájával is, ezen üdvös együttműködésről nagyszerű kérdések születhetnek: Ilyenek: Nagyapja teljes neve, születési ideje és helye? Mit csinált a nagyapja 1918 és 19 között? Részesült-e ön himlő elleni vagy más oltásban, mikor és miért? A kérdések után érdemes külön rubrikát iktatni ilyen fejléccel: Részletes adatok. Hogy ezzel az űrlap kitöltőjét teljesen el- bizonytalanítsuk. S a kérdőív végére megjegyzésként [ felkiáltójellel) feltétlenül oda kell írni: Hibás adatszolgáltatásért a büntetés 5000 korona vagy fél évi elzárás, vagy mind a kettő! Irodák és székházak Újságírói munkám közben nemegyszer tapasztaltam: egy hnb- vagy szövetkezeti elnök irodája általában sokkal fényűzőbb, mint mondjuk egy minisztériumi osztályvezetőé, netán miniszteré. Talán szabály is kimondható erről: Minél kisebb jelentőségű valaki, annál nagyobbnak akar látszani. Mert a kívülálló hogyan tudja egy ember jelentőségét felmérni? Erre vannak lényeges adatok: a hozzávezető ajtók száma, személyi titkárainak, titkárnőinek és telefonjainak száma. Plusz a szőnyegeinek vastagsága centiméterekben: A hivatalokról, székházakról C. N. Par- kinsonnak is van véleménye. Meglepő dolgot állít: Ismert tény, hogy a tökéletes tervrajzú épületig csupán az összeomlás szélén álló intézmények jutnak el. Az izgalmas felfedezések vagy a fejlődés szakaszában az intézménynek nincs ideje arra, hogy tökéletes székhelyét megtervezze. A- mikor meg már van ideje, akkor nem is foglalkoznak mással, csak efféle jelentéktelen dolgokkal. A hivatali szellem Nemrég gyorsvonaton utaztam. A legutolsó kocsi legutolsó fülkéjében ültem. Felszállt hozzám egy fiatal házaspár. Én az ablak mellett foglaltam helyet. Amikor a kalauz a jegyeket kérte, mivel keze nem ért el hozzám a sarokba, a fülkében ülő ifjú férj készségesen átvette tőlem a jegyemet, és a kalauznak nyújtotta. Ezután a kalauz elment, s nem sokkal azután utastársam is eltűnt. Fél óra múlva ismét megjelent azzal, hogy ő vasúti revizor, szeretné megnézni a jegyemet Elképedve és nevetve mondtam, hogy hiszen ő adta a kalauz kezébe. Erre mérgesen rám förmedt: nekem kötelességem megmutatni a menetjegyemet, ha arra illetékes személyek megkérnek. Az előírások tényleg ilyenek. Nem sokkal ezután Rozsnyón (Rozüava), az 1-es számú postán levelet akartam feladni. Elkövettem azt a szemtelenséget, hogy vérig sértve a postáskisasszonyt, egyszerre húszat akartam küldeni. A kisasszony dühösen visszadobta leveleimet húsz bélyeg társaságában: — Tessék, ragassza rál Ez a maga kötelessége! Megrökönyödtem. Éh nem ragasztom! Egyrészt azért, mert nincs időm, rövidesen indul az autóbuszom, másrészt ha lenne, sem fognék hozzá, mert a húsz bélyeg nyalásától esetleg elkopik a nyelvem. A kisasz- szony viszont tovább már figyelemre sem méltatott. Mérgemben megkerestem a posta főnökét. Ö is hasonló „kedvességgel“ foga-* dott. Két ordítása közé azonban sikerült becsempésznem kérésemet: mutatná meg azt az előírást. Hosszan keresgélt, de nem találta. Erre megjuhászodott, és parancsba adta a kisasszonynak, hogy mégiscsak ragassza rá a bélyegeket. A hölgy nagy indulatában a bélyegeket a borítékok bal alsó sarkába nyomta, egyet-egyet meg a boríték középére is ragasztott. Hát ez a hivatali szellem, amely mindenféle — jogosnak vélt — előírással megpróbálja korlátozni az állampolgárt — munkában, alkotásban, utazásban, pihenésben, szóval mindenütt. A nyomasztó hivatalnokuralmat a leghitelesebben és a legvérfagyasztóbban Franz Kafka ábrázolta regényéiben, aki „civilben“ maga is hivatalnok volt. Az egyén kiszolgáltatottsága a nagyhatalmú hivatalokkal és hivatalnokokkal szemben sokszor emberi tragédiákat is okozhat, de ha ennyire nem is fajul el a bürokrácia, mindenképpen nehezebbé, keserűbbé teheti életünket. Párt- és kormánydokumentumok születnek a bürokrácia ellen. Végre. És ezúttal a jelenség elleni harc ott kezdődött, ahol a legszükségesebb eredményt elérni: a hivatalokban. Már számokkal kimutatható e- redmények is vannak. Arra kell most már ügyelni, hogy a hivatalnoki szellemet is hasonló gyorsasággal és hatékonysággal sikerüljön leépíteni. Klinko Róbert (Illusztrációs kép) i ____l 3
