Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-02-03 / 5. szám
a r Ä dohányzókocsiban legalább a cigarettafüst melegít. Mert fűteni elfelejtettek. Igaz. de szerencsére kint sincs hideg, a tél szokatlanul enyhe. Csütörtök este van, tíz óra. A gyorsvonat már elhagyta a krlváftl állomást, e- reszkedik lefelé Losoncra (Luőe- nec). Az egyik fülkében öt fiatalember ül, cigarettáznak, kártyáznak. Magyarul beszélgetnek. Az ablak alatti polcon magnó. Egy ismert Europe-szám szól. A földön üres sörösüvegek. — Bejöhetek? — hűzom ki a fülkéjük ajtaját, majd elmondom, miért zavarom őket. Olyan fiatalokról akarok írni, akik a lakóhelyüktől távol dolgoznak. — Hát akkor szerencséd van — mondják. — Mi Üstí nad Labern mellől jövünk. Mind az öten a vasútépítő vállalat alkalmazottjai. Új pályát építenek Észak-Csehországban. Ketten közülük kotrógépkezelők, az egyik bulldózert vezet, a másik kettő meg javító-szerelő. Valamennyien Safárikovóból és környékéről származnak. — Miért mentetek ilyen mesz- szlre? — teszem fel a legkézenfekvőbb kérdést. — Nem mi mentünk, hanem a vállalatunk. Dolgoztunk már a lakóhelyünkhöz közelebb is. Például Kálnán (Kalná nad Hro- nom), ahol az épülő mohi (Mo- chovce) atomerőmű miatt át kellett építeni a vasútállomást. Ml ilyen vándormadarak vagyunk. A két szerelő közül az egyik, Sanyi már családos, három éve nősült. Péter, a bulldózer kezelője tíz éve házas. Laci, a kotrógépkezelők egyike öt éve. — A család, a feleség mit szól ehhez az életmódhoz? Milyen gyakran jártok haza? — Van, amikor hetente, van, amikor csak tíz nap után. Hogy mit szólnak hozzá?... — kezdi Sanyi, de Péter a bajusza alatt mosolyogva közbevág: — Talán még becsesebb Is az ember. Minél ritkábban simogatom az asszonyt, annál jobban várja az újabb hazatérést. — Megszokták — fejezi be Sanyi. — Ha ezt meg lehet szokni... — toldja meg Laci. —• Én már azon gondolkodom, hogy otthagyom az egészet. Nem keresünk mi olyan sokat. Csak látszatra. A napidíj viszi fel a fizetést. — De hát akkor miért vállaltátok? — szólok közbe. — Nálunk nem olyan sok a munkalehetőség. Meg a vasút mindenféle kedvezményt ad: szabadjegyet az egész családnak, olcsóbb szenet... A fene tudja... — Mivel töltitek az időt munka után, távol a családtól? — Ha lehet, akkor dolgozunk. Hogy korábban hazamehessünk. Most is már előre ledolgoztuk a pénteket. Ha nem lehet, akkor a szobában pihenünk. Beszélgetünk. kártyázunk, olvasunk, rádiót hallgatunk. Néha kocsmába is elmegyünk. Van, aki gyakran. S olyan is akad, aki nők után jár. Még a családosok Is. De erről Géza meg Pista tudnának beszólni — hunyorítanak az ablak mellett ülő két fiatalemberre, akik eddig még egy szót se szóltak. G.éza már elvált ember, huszonnyolc éves. Pista még legény, most múlt huszonnégy. — Mikor még feleségem volt, nem jártam — mentegetőzik Géza. A hangjából nem lehet kivenni, hogy megsértődött-e, vagy csak viccnek vette a megjegyzést. — Én meg nem járok — szól Pista is. — Moziba szoktatok-e menni? — Nincs ott mozi. Egy faluban lakunk, olyan papírházban. Tudod. azokkal a vékony falakkal. Ha valaki a harmadik szomszédba részegen jön haza, nem lehet tőle aludni — mondja Sanyi. Megállunk Füleken fFifakovo). — Mikorra értek haza? — Úgy éjfélre. csak hetente vagy még ritkábban járhatnak haza. Magának az ingázó életmódnak azonban vannak előnyei is a hátrányok mellett. Az ingázók anya-1 gi jövedelme nagyobb, mint a helyben lakóké. Az utazás, az ország megismerése által többrétegű információkhoz jutnak. A városokban dolgozó falusi lakosság részesedhet a város előnyeiből; hiszen ott fejlettebb az üzlethálózat, a szolgáltatások, a kulturális élet. Nem részesedhet azonban annyira, mint a városlakók. És itt kezdődik az ingázás hátrányainak hosszú sora. Elsősorban is maga az utazás, a korán kelés fárasztó volta. A távingázók keveset lehetnek .családjukkal, s ez házastársi és egyéb konfliktusokat okozhat, deviáns viselkedésformákat alakíthat ki. A lakóhelyüktől hosszú ideje távol dolgozók sem a munkahelyükhöz, sem a lakóhelyükhöz nem kötődnek igazán, sem itt, sem ott nem érzik teljesen otthon magukat Úgynevezett kettős kötődés alakul ki bennük. Ez azt eredményezi, hogy például a falvakban lakó távingázók csak kis mértékben vagy egyáltalán nem vesznek részt a község társadalmi életében. Mivel tehát sem a munkahellyel, sem a lakóhellyel nem tudnak százszázalékosan azonosulni, ezt bizonyos kötetlenségként élhetik meg, amely egyes esetekben ugyancsak devianciát okozhat. Mi ilyen vándormadarak vagyunk — S vissza mikor mentek? — Vasárnap délelőtt Indulunk. Az 1980-as népszámlálás adatai szerint a 24 évesnél fiatalabb dolgozóknak 57,4 százaléka ingázó, a 25—29 éves korosztályban ez az arány 39,7, a 30—34 évesek között 34,5 százalékos. Ingázókon a szociológiai szakirodalom azokat a munkásokat érti, akiknek a munkahelye nem az állandó lakóhelyükön van. Tehát utazniuk kell — naponta, hetente, vagy rendszertelen időközönként. Az ingázásnak mint jelenségnek előidézői között külső és belső tényezőket egyaránt fel lehet sorolni. A külső tényezők közül legfontosabb az, hogy míg a települések az országban nagyjából egyenletesen oszlanak 'meg, addig a munkahelyek nem, azok általában nagyobb központokban találhatók. A hetvenes évek elejétől nagyfokú urbanizáció indult meg Szlovákiában, s ennek velejárója, hogy az ipar, a szolgáltatások nagy része is a városokba összpontosult. A földműves-szövetkezetek összevonása is azt eredményezte, hogy a korábban helyben dolgozó szövetkezeti tagnak ma már el kell járnia a szövetkezet központjába. Az ingázás oka még, hogy a falvakban élők Iskolázottsága eléri vagy megközelíti a városiakét. munkaalkalom azonban lakóhelyük környékén nem kínálkozik. Előfordul az is, hogy egy bizonyos vidéken szakemberfölösleg keletkezik, így a munkaerő nagy részének máshol kell állást szereznie. Ezek a külső, objektív tényezők. Vannak azonban belső okok is, ezek egyenként különböznek. Akadnak olyanok, akik szeretik a vándorló életmódot, nem tudnak megbékélni azzal, hogy ki sem mozdulhatnak lakhelyükről. Másokat a művelődés nagyobb lehetőségei vonzanak a városokba, de ott mégsem telepednek le. Vagy azért, mert nem tudnak lakáshoz jutni, vagy azért, mert lakni falun szeretnek. Az ingázás kiváltó oka nem utolsósorban a jobb kereset lehetősége, a különböző anyagi előnyök. Zsuzsa huszonkét éves zongora- tanárnő. Füleken végezte az a- lapiskolát, majd a Zilinai konzervatóriumba került. Hat évig járt oda, tavaly végzett. Szeptembertől Nyitrán (Nitra) tanít, a zeneiskolában. Albérletben lakik, két- három hetente látogatja a szüleit. — Nem akartál vagy nem tudtál Füleken elhelyezkedni? — Nem akartam, de nem is tudtam volna. Füleken ajánlottak ugyan állást, de csak ideiglenesei, egy évig kellett volna helyettesítenem egy gyermekgondozási szabadságon levő kolléganőmet. Losoncon egyáltalán nem volt szabad hely. És én olyan városban akartam tanítani, ahol azért koncertekre, színházba, moziba Is eljárhatok. Nyitra ebből a szempontból megfelel. És mint város is tetszik. A zeneiskolában, a kollégáim zöme fiatal. Körülbelül húsz gyerek tartozik a kezem alá, főként elsősök, így tőlem függ, megszerettetem-e velük a zenét vagy sem. — Az anyagiak nem játszottak szerepet döntésedben? — Nem, engem a pénz nem érdekelt. — Az út Fülekről Nyitrára körülbelül öt óra hosszat tart. Mivel szoktad agyonütni az időt? — Magad is tudod, mivel lehet — válaszolja lakonikusan. De azért kifejti: — Zenét hallgatok, olvasok, esetleg kötök. Vagy beszélgetek. Ha sokan vannak, akkor olvasni, kötni nem nagyon lehet, akkor csak beszélgetek. Ha van kivel. Ha nincs, végigücsörgöm az utat. — Tudom, hogy fél év után erre nehéz válaszolni, de: hol érzed otthon magad, Füleken vagy Nyitrán? — Amikor Füleken vagyok, és minden jó, akkor ott, de van úgy, hogy Nyitrán. A ingázás nem új jelenség, s valószínű, hogy teljesen soha nem lehet megszüntetni. Hiszen azt nem lehet elrendelni, hogy mindenki csak a saját lakóhelyén dolgozzon. Mert ez az emberi jogok megsértése lenne, valami olyasmi, mint hajdan a földközhöz kötöttség. A szociológiai szak- irodalom egyébként is csak azt az ingázást tartja a dolgozók szabadideje megcsonkításának, ha a közlekedési eszközökben töltött idő naponta több, mint másfél óra. A probléma tehát azokkal van, akik naponta legalább két órát utaznak, és azokkal, akik Naponta három órát utazott. Tany (Töft) nincs olyan messze Várkonytól (Vrakúfi), körülbelül 30 kilométerre, de a közlekedés ezen a vidéken, sajnos, nagyon rossz. i—i Minden nap fél öt előtt keltem — mondja Éva. — Ha elértem a buszt, akkor az vitt Nemes- ócsára (Zemianska Olía), de ha nem, gyalog kellett elmennem a vasútállomásra. Átszálltam a vonatra, amely hat előtt ér be Du- naszerdahelyre (Dun. Stredaj.Ott újabb átszállás következett, az autóbusz negyed hétkor indult Várkonyba. Fél hétkor kezdtük a munkát, délután háromkor végeztünk. Negyed négykor indult az autóbusz Szerdahelyre, negyed hatra értem haza. Éva a várkonyi Elektrosvit ü- zemben dolgozott. A komáromi (Komárno) ipariban végzett. — Főleg édesanyám volt az, akí azt akarta, hogy ha már leérettségiztem, akkor ne legyek egyszerű munkásnő. Az Elektrosvit- ben irodában dolgoztam. Tetszett is a munka, sőt kezdetben még az utazás is. Reggelente jó társaság jött össze, beszélgettünk, kártyáztunk, könyvet olvastam. De estére fáradtan értem haza, már a tévét is alig volt erőm nézni, olyan álmos lettem. Ha reggel véletlenül elaludtam, már csak tízre vagy délre érhettem be a munkahelyemre, mert nem tudtam hogyan eljutni oda. Négy évig maradt Várkonyban. Az utolsó fél évben már nem kellett olyan sokat utaznia, mert az üzemtől lakást kapott Dunaszer- dahelyen. Végül Is nem a fárasztó ingázás miatt hagyta ott az E* lektrosvitet. — Nem, ennek más oka volt —' mondja. — Az egyik, hogy a fizetésem csökkenni kezdett. Ogy döntöttem, hogy elmegyek. Nem az ingázás miatt. Közben ugyanis már akadt volna munka Komáromban is, de én maradtam Várkonyban. Tudod, ha az ember már hosszú ideje egy helyen dolgozik, kapcsolatokat alakít ki, megszokja a munkát, akkor nagyon nehéz változtatni. Még akkor, sem változtat, ha utaznia kell. A környékünkről, például Csicsóről (Ciőov) sokan járnak Bratislavá- ba dolgozni. Reggel felmennek, este vissza. El tudod képzelni, milyen megterhelő ez? Ki tudja, miért teszik. Talán megszokásból... Klinko Róbert (Illusztrációs képek
