Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-09-28 / 39. szám

t

s

PAJTÁSOK

KULCSÁR TIBOR ROVATA Kaszonyi Zsuzsanna:

BETEGLÁTOGATÁS

Látogatási nap volt. Ä körház csöndes, nyugalmat árasztó parkja most egyszerre zajos lett, megtelt emberekkel.

Az egyik hatalmas tölgyfa alatti fehérre mázolt pádon apró termetű öregasszony üldögélt. Fejét magasra tartva szinte fölényesen bámult fel a nyári égboltra. Mellette botja, s fehér zacskóba csomagolt uzsonna. Gondolatban nagyon messze járhatott, mert nem vette észre, hogy valaki gyöngéden megérinti a vállát. Csak a szavakra eszmélt fel.

— Szervusz, nagymama.

Äz öregasszony odafordult, s meglepődve nézett az előtte álló lányra.

— Te Itt, Edit? — szólalt meg végül, szinte kelletlenül. — Nem gondoltam, hogy valaha látlak még az életben.

— A szomszédok mondták, hogy kórház- , ba kerültél — válaszolta a lány felbátorkodva. — Annyira szerettelek volna már látni. Remélem, nincs komoly bajod, mert kéréssel jöttem hozzád.

Az öregasszony nem szólt, ám a lány nem zavartatta magát. Leült a padra, és kivett valamit a kézitáskájából.

— Nézd csak, nagyi. Ezt neked hoztam.

Äz apró csomagból fejkendő került elő.

Az öregasszony elvette. Ide-oda forgatta,

nézegette. Láthatólag tetszett neki.

— Drága volt? — kérdezte egészen vá- ratlanul. — Mert ha az, akár viheted is. magaddal. Nekem nincs ilyesmire pénzem.

Edit arca elkomorodott, de azért igyekezett kedves lenni, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést.

— De drága nagyi, ez ajándék! Pistával együtt választottuk neked, Illik hozzád a -seine. Majd ha kiengednek, ezt teszed a

fejedre. Meglátod, remekül fogsz benne festeni.

A hízelkedő szavak azonban egyáltalán nem lágyították meg az öregasszonyt.

— Ugyan, ugyan... Ismerlek án, mint a

rossz pénzt — szólalt meg végül. «— Tudom Is, hogy mit akarsz. Több mint fél éve, hogy elmentél azzal a csirkefogóval, s azóta felém se néztél. Most meg idejössz, mert azt hiszed, hogy haldoklóm. De látod, szó sincs róla. Igazán kitünően érzem magam.

A lány szája megremegett, mintha mondani szeretett volna valamit, de a nagyanyja folytatta:

— Ne mondj semmit! Azt hitted, vagyont hagyok rád, igaz? Tévedés. Egy árva fillért sem látsz tőlem. Se most, se máskor. Hoz' zám ugyan senki sem könyörögheti vissza magát... El ne kezdj itt nekem bőgni! — tette hozzá, amikor látta, hogy Edit a zsebkendőiéért nyúl.

— Én ostoba! — folytatta a szónoklatot a nagyanyja egy pillanatnyi szünet után, mint egy jól betanult szerepet. — Gondoskodtam rólad tíz esztendeig. Erre mivel hálálod meg? Elszöksz, csak úgy.

De az utolsó szavakat már a lány sem bírta tovább.

— Nem igaz! — fakadt ki végül egészen hangosan, hogy többen oda is figyeltek. — Tudod 161, hogy nem egészen így volt. Ha egy kicsit megértőbben viselkedsz, minden másképpen történt volna. Sohasem akartad megérteni, hogy felnőttem, és nem kény- szeríthetsz olyan dolgokra, amihez semmi kedvem.

Itt hirtelen fellélegzett, s szinte megkönnyebbülten folytatta:

— Tévedsz, ha azt hiszed, hogy pénzt' kérni jöttem hozzád. Összeházasodunk Pistával. Két hét múlva lesz az esküvőnk, és szerettem volna, ha eljössz.

— Nohát! Szóval eddig csak úgy együtt éltetetk, és ezt csak úgy mondod...

Edit látta, hogy ha így folytatódik a beszélgetés, semmire sem jut makacs nagyanyjával, végül is nem veszekedni jött, hanem kibékülni.

— Figyelj rám, nagymama — szólalt meg

csöndesen, s kezét az öregasszonyéra tette, i— Ne haragudj rám, ha úgy gondolod, hfígy megbántottalak. Én szeretem Pistát még akkor is, ha a szülei nem tudnak autót venni nászajándékba, mert nem telik rá nekik. Ezért nem volt szabad még találkoznom sem vele. Igaz, ugye? Miért nem látod be, hogy a makacsságod volt az oka mindennek, hiszen valósággal elzavartál otthonról. Mi akkor nem tudtunk Jobb megoldást... >.

— Hogy szégyenbe hozd a nagyanyádat az egész falu előtt — tette hozzá az öregasszony, de egyáltalán nem haragosan. — Én jobb sorsot szántam neked, Editkém. Még hozományt is készítettem.

Editnek hirtelen könnyes lett a szeme. Ki tudta olvasni már nagyanyja tekintetéből a ki nem mondott szavakat is.

— Most már megbízhatsz bennem, nagymama. Nagyon keményen dolgoztunk mind a ketten, hogy összeszedjünk egy lakásra valót. Senki pénzére nincs szükségünk. Meg aztán kölcsönt is veszünk majd fel. Egyedül arra kérlek, hogy az esküvőnkre g?ere el. Engem te neveltél, igazán ott kell lenned. Mit szólnának hozzá ...

Az asszony a lányra nézett. Bár arcának kemény vonásai nem enyhültek, tekintetében mintha békésebb, elégedett fény villant meg. Érezte, hogy most már nyugodt lehet Edit jövője felől. Ezek a hónapok embert neveltek az egykori forrófejű, szeleburdl lányból.

— A pénz se kell, amit összegyűjtöttem? Árra nagy szükségetek lesz.

— Ha lehet, esetleg kölcsönbe, nagymama. Tudom, hogy neked is szükséged van rá.

— Ajándékba adom — hangzott ellentmondást nem tűröen az öregasszony hangja.

A lány most nem tudott mit szólni.., Csendben nézett maga elé, majd nagyanyjára emelte a szemét.

— Ne mondj semmit, kislányom... — szólalt meg ismét az öregasszony. — Hanem most már lassan menj, ahogy látom, vége a látogatási időnek. Holnapután meg úgyis hazaengednek... De aztán jól viselkedj nekem, hallod-e?! — kiáltott Edit után, aki röpke búcsúcsók után boldog léptekkel indult a kijárat felé a vén fák alatt. Az öregasszony komótosan feltápászkodott, s hosszan nézte unokája karcsú, sudár alakját, míg teljesen el nem tűnt a gyalogút kanyarulatában.

Csicsay Zita verse!

Megalkuvás

Nem tudhatod, mikor adod fel önmagád. Megalkuszol egyszer-kétszer, harmadszor már nem kell.

Más lettél.

Kifordítva viseled magad, mert úgy szebbnek, Jobbnak láthatnak. Kényelmetlen öltözet, levetni nem lehet.

Pedig már kopott, elhasznált, semmire sem való.

Zalaba Zsuzsa versel

Ny

érthetetlenül oson a mosoly hihetetlen

de gyönyörrel csodálom ahogy az Idő

holmiját a levegőbe csomagolva becsapja maga után a fürdő ajtaját

arorom

mosolyogva from a párás üvegre

a neved

kacarászva nyúlok egy fakult kavics

után

Bohus Rózsa:

REPÜLÉS

A buszmegálló zsúfolásig tele volt emberekkel. Már régóta várakoztak, és egyre türelmetlenebbek lettek. Forrón sütött a nap. A kevésbé türelmesek a közeli park fái alatt kerestek menedéket. A többiek türelmesen álldolgáltak a helyükön tovább, abban reménykedve, hogy bármelyik pillanatban megérkezik a busz. Nekik lett igazuk, mert néhány perc múlva befordult a sarkon, és megállt a várakozó tömeg előtt. A busz ajtaja kinyílt, s az emberek egymást lökdösve tolakodtak fölfelé. Ennek ellenére talán tíz percbe is beletelt, amíg minden utas felszállt, és megváltotta a jegyét. A sofőr már éppen indítani akarta a zsúfolt járművet, amikor — mintha a föld alól bújt volna elő — egy fiatal lány jelent meg az autóbusz ajtajában. Tizenhat éves lehetett. Testalkata és szépsége rögtön feltűnést keltett. Sötétkék vékony nyári ruhát viselt. A ruha alját széles fodor és fehér csipke díszítette. Bal kezébe egy pici kezecske kapaszkodott, amelynek tulajdonosa egy három-négy év körüli kislány volt. Ugyanolyan kék ruhát viselt, mint a nagy. A busz utasai csodálkozva nézték őket, és azon töprengtek, hogy vajon anya és kislánya ejtette-e őket i- mulatba, vagy bájos testvérlányok űznek velük szemet kápráztató tréfát. A lányok annyira hasonlítottak egymásra, hogy az utasok nem bírtak betelni a látvánnyal. Csak nézték őket, s közben arról is megfeledkeztek, hogy néhány perce egymást taszigálva rohantak fel a buszra. Talán még azt is megbánták, hogy olyan embertelenül viselkedtek egymással szemben. Nem sürgették a sofőrt, hogy Induljon már. Türelmesen megvárták, míg a lány is megvette a jegyet. Majd a sofőr bezárta a busz ajtaját, és beindította a motort

A lány a sofőr mellett állt, és a korlátba kapaszkodott.

— Fogódzkodj jól meg, nehogy eless! — mondta a kishúgának. A kislány jól megmarkolta a busz korlátját, és a busz ablakán keresztül a tájat nézte. Madarakat pillantott meg. Okos kis arcét nővére felé fordítva kíváncsian kérdezte:

— A madárkák hol alszanak?

— Most nem alszanak, most röpködnek —• felelte kedvesen a lány.

•— És miért nem alszanak?

Mert most nem álmosak.

— És mikor lesznek álmosak?

— Majd este.

— És akkor lefekszenek?

— Igen, lefekszenek és alszanak.

— Hol alszanak? Ágyban?

— Nem. A madárkák fészekben alszanak a fákon.

— És nem esnek le onnan?

— Nem. Ök így szokták meg. És különben Is tudnak repülni.

— És én mért. nem tudok repülni? — folytatta a kérdezést a kislány.

— Mert neked nincs szárnyad — vá- íaszolgatott türelmesen a nővére. — De most már maradj csöndben — tette hozzá.

A kislány elhallgatott, és elmerülten

bámult Sí az ablakon. Néhány másodperc múlva Ismét megszólalt:

— És nekem miért nincs szárnyam?, Én is szeretnék repülni.

A képtelennek tűnő ötlet mosolyt fakasztott a lány ajkán. Látta, hogy az emberek Is mosolyognak a végtelen gyermeki kíváncsiságon.

— Azért nincs szárnyad, mert te ember vagy, és az emberek nem repülnek, csak ^ madarak.

— A repülő Is madár?

— Nem, a repülő nem madár,

— Akkor miért tud repülni?

— Halgass már egy kicsit — mondta a lány, mert hirtelen nem tudott mit válaszolni a képtelen kérdésre. Az emberek pedig mosolyogtak. Nem a lány tehetetlenségén, hanem inkább a gyermeki kíváncsiságon és\a testvérek beszélgetésének kedvességén.-— Milyan aranyosak — jegyezte meg egy néni. >

A busz lassan fékezett, majd megállt. A lányok leszálltak. Az emberek kicsit szomorúan néztek utánuk, ők pedig nem is sejtették, hogy néhány pillanatra felhőtlen vidámságot varázsoltak repülésükkel a zsúfolt nyári autóbusz gondterhelt utasai közé.

K. t.: „Levelemmel azért merem zaklatni Önöket, mert sokak szerint elég Jól sikerült verseket tudok írni. Szívesen fogadnám a kritikát is“ — írja levelében. Három próbálkozása közül csupán az Illésházi búcsús emlék címűt sorolhatjuk az „elég jól sikerült“ kategóriába, bár ez is inkább rigmus, mint azt a elme Is sejteti. Próbálkozásai nem érettek a közlésre.

K. B.: A sors című írása sikeres próbálkozás, bár közlésre nem érett. A történet mesterkéltnek, kitaláltnak hat. A főhős lelkiállapotának bemutatása helyenként sikerült. Idővel jelentkezzék.

Szeptember 6: Beküldött írásaiban valóban nyomon követhetjük lelkiállapota változásait, őszinte hangvételűek és szenvedélyesek, de nem érik el a közölhetőség szintjét. Versel közül a rövid, tömör szerkesztésűek a jobbak, a hosszú, elbeszélő jellegűek, pl. a Csalódás című már a választott műfaj miatt Is korszerűtlen. Prózai írása jobb a verseknél, de nagyobb gondot, több figyelmet kell fordítania a főhős jellemének ábrázolására, cselekedeteinek lélektani hitelességére.

I. J.: Műfordítói műhelysarok című, alkalmanként megjelenő rovatunkban

csak versfordításokat közlünk, elbeszélés- és novellafordítások közlésére terjedelmi okokból nem vállalkozhatunk. Elbeszélését, akárcsak a múltkor, irodalmi rovatunknak továbbítottuk. Verseit várjuk.

K. Zs.: Üjabb írásában láthatóan az elmélyültebb, árnyaltabb jellemábrázolásra törekszik. Stílusa Is kimunkált, letisztult; balladai tömörségű mondataiban nincs szinte semmi felesleges. Rövidesen közöljük.

S. R.: „Azt hiszem, az írásaimban többek közt az is gyakori hiba, hogy'Ismétlem önmagam. Pedig erre szoktam

a legjobban ügyelni, hogy ne írjam le többször ugyanazt, mégis előfordul. Meg még egy csomó más hibái is vannak az írásaimnak. Sokszor túl szertelenek, indulatosak, meg még nem tudom milyenek. Minél többet írok, minél gyakrabban, annál inkább pocsékabbnak érzem őket“ — írja. Magatartásában. hozzáállásában az a biztató, hogy reálisan látja hibáit, hiányosságait. Ojabb prózai írása valóban sok vonatkozásban önismétlés. Igyekezzék mindenekelőtt szélesíteni, bővíteni élményanyagát, s próbálkozzék tovább. Csak az kímélheti meg magát a csalódásoktól, aki nem csinál semmit.

\

\