Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-09-14 / 37. szám

ROSS ROCKLYNNE Az idő űrhajóján XI. Braker szólalt meg, hangja bizonytala­nul csengett. — Fenemód furcsa, ml? Tudtuk, hogy Itt lesz, Itt Is van, mégis eláll az ember lélegzete. Yates megköszörülte a torkát. >— Igen, de ki ez? Crow vagy a lény? Overland előrelépett, és gyönge szemé­vel fürkészte a látványt. — Nem valami nagy csontváz, ugye? — suttogta. Braker nyersen közbeszólt: — Ne képzelődjön, professzori Innen úgysem tudja megállapítani, ki az. Mas­ters, uralkodjék már a reszketésénl — Braker hangjában megvetés érződött. — Menjen arrébb, és nehogy megpróbálkoz­zék olyan trükkökkel, mint az előbb a hajón. Szét kellett volna loccsantanom az agyvelejétl Megnézem közelebbről azt a csontvázat. Óvatosan, oldalazva előrement, kezét nem vette le a Jobb csípőjéről, ahol a Hamp­ton lógott. Odaért a barlang szájához, és borzong- va lenézett a csontvázra. Aztán letérdelt, Tony látta, hogy arcán iszonyat tükröző­dik, mégis ott térdelt tovább, mint akit megbabonáztak. Tony ajka vicsorra húzódott. Most véged, Brakerl Felmászott a szikla tetejére, át­csúszott a másik oldalra. Előrelépett, és ugrásra görnyedt. Braker felemelte a fejét. Arca hirtelen megkövült a rémülettől. — Magal — üvöltötte kimeredt szemmel. Tony előrelendült. Braker hanyatt esett, halálsápadt arccal kapott a Hampton után. De már késő volt. Tony a földre döntötte, és megpróbálta elvenni tőle a fegyvert. Kezének-lábának minden erejével küzdött — káromkodott is hozzá. Sisakja felerősítette a hangzavart. Overland, Masters és Yates megjelent a látóterében. Yates elindult feléjük. Tony megragadta a fegyvert, teljes erő­ből maga felé húzta, a hasizmai megfe­szültek az erőlködéstől. Braker nehéz csizmájával belerúgott a rekeszizmába, ki akarta lyukasztani a vé­dőruhát. Tony a hátára kényszerült, látta, hogy Braker Izzadt arca kárörvendő vl- gyorral mered rá. A csillagok fényét' hir­telen Yates teste takarta el. Yates letér­delt, lefogta Tonyt, és Braker segítségé­vel kitépte kezéből a Hamptont. — Adja Idei — Masters hangja élesen csattant. Kirántotta a fegyvert a megle­pett Yates kezéből. Yates vicsorogva rá­vetette magát Mastersre, de Tony felpat­tant, és elkapta Yates lábát. Yates meg­próbálta lerázni, Ide-oda ugrált, majd előre­bukott. Feldöntötte Masterst, aki elejtette a fegyvert. A Hampton nagy Ívben elre­pült, és a barlang szájánál ért földet. • — Kapd ell — süvöltött« Braker, ahogy feltápászkodott. Masters megelőzte. Vadul félrelökte Brakert. Yates odaért, elgáncsol­ta Masterst. Braker továbblódult, a fegy­ver felé, de hirtelen bénultan megállt. Egy alak lépett elő a barlang mélyéről, felvette a fegyvert, és nyugodt, félreérthe­tetlen hangon azt mondta: — Fel a kezekkel, Brakerl Magának Is szólok, Yatesl Braker reszketve (elsóhajtott, majd erőt­lenül, tehetetlenül térdre rogyott. A hangja hátborzongató volt. — Megőrültem — mondta egyszerűen, és csak térdelt tovább, bámult felfelé a Jövevényre, mintha életre kelt holtat lá­tott volna. Tony halántékán egyre erősebben lük­tetett a vér, míg végül kaotikus dobper­géshez hasonlított. Reszkető kézzel a si­sakjához kapott. >— Laurette — suttogta megtört hangon. — Laurette! Hat élő ember állt egy csoportban. £s egy csontváz feküdt a barlangban. Hogy meddig álltak ott mereven, mint egy csoportkép. Tony nem tudhatta. Over­land professzor Tonytől balra, télig föl­emelt kézzel, zavart, elklnzott arckifeje- zéssel. Masters hason fekve, a földbe mar­koló kezére támaszkodva Igyekszik fel­emelni a fejét. Yates hasonló testhelyzet­ben, kővé dermedve. Braker, akiből sza­kadozottan tör elő a visszafojtott levegő. És a lány, Laurette, akiről azt hitték, hogy 6 a csontváz, a barlang bejáratánál, lefrhatatlanul sápadt arccal, ahogy ráfogja a fegyvert Brakerre és Yatesre. Laurette hangja élesen hasított a szinte már fájda-imas csöndbe. — Mukl az — mondta. Majd elhallga­tott, és fanyar mosollyal apja meggyötört arcára pillantott. — Muk1 — mondta Overland rekedten, és ebben az egy szóban minden benne volt. Hogy teljesen, végérvényesen megér­tett mindent. Rogyadozva előrelépett. — Azt hittük... Azt hittük .. — Képtelen volt folytatnt. A könnyek belefojtották a szót. — Azt hittük, te vagy a... De nemi Hiszen az Ámosl — Hangja hisztérikusan emelkedett felfelé. — Hagyd abba! — csattant fel Laurette. Majd halkan és gyöngéden hozzátette: — Nem, nem én vagyok a csontváz. Szó sincs róla, apa. Mukl az. Mindvégig ő volt. Nem hittem, hogy ez lehetséges, amíg a hajó fel nem emelkedett. Aztán úgy rémlett, visszazuhan, és gondoltam, az ötvenkét ki­lóm talán segíthet, és különbed is eszem­be Jutott, hogy a hadnagy teljesen egye­dül van ott lenn. És erről valahogy eszem­be Jutott, amikor magára döntötte a ka­rácsonyi dobozokat, és megpofoztam. Laurette nevetésben tört ki. — Arról meg eszembe jutott, hogy az egyetemről elküldték neked a karácsonyi ajándékot. „Karácsonyig kinyitni tilos!“ felirattal. E- szembe Jutott, hogy mivel leköszöntél, olyan ajándékot küldtek, amely búcsú- ajándék is egyben. Te nem tudtad, de én igen, hogy a professzorok úgy vélték, nem fogsz visszatérni karácsonyra, ezért utánad küldték az űrhajóra. Mindig mon­dogattad nekik, hogy imádod Mukit. Ott lógott a biológiai kabinet falán. És mintha hirtelen ráébredtem volna, hogyan kell len­niük a dolgoknak. Levontam a következ­tetéseket, és egy lapra tettem föl mindent. Elhallgatott, és még egy hosszú percig csönd nehezedett rájuk. Majd folytatta, ki­csit már lankadtabban: — Mindent kidobáltunk a hajóból, em­lékszel? A> karácsonyi ajándékokat is. A- mikor később kiugrottam, eljutottam a sík­ságra, megkerestem és kinyitottam a do­bozt, amelyen a „Karácsonyig kinyitni ti­los!“ címke volt, és ott feküdt Ámos, ked­vesen és ártatlanul. Ráhúztam az ujjára a gyűrűt» és otthagytam, mert tudtam, hogy valamilyen módon — a szél, vagy az összeütközés, vagy valami más segít­ségével — el fog jutni ide a barlangba. Hiszen ide kellett kerülnie. — Különben is — tette hozzá huncut mosollyal — a mi időnk szerint éppen december huszonötödiké volt. Maters erőlködve feltérdelt, szája ter­mészetellenesen szétnyílt. — Karácsonyi ajándék! — Hangja inkább brekegéshez hasonlított. — Karácsonyi ajándékl — ismételte. Arca elfehéredett.. A lány bizonytalanul odaszólt: — Hagyd abba, Érlel Fáradtan a barlang falának dőlt. — jöjjön már ide, hadnagy, vegye ki a kezemből a fegyvert, és ne bámuljon úgy rám, mint borjú az új kapura. Tony feltápászkodott, megkerülte Brakert és Yatest, s elvette a lány kissé remegő kezéből a fegyvert. Laurette fáradtan felső hajt ott, és hal­ványan, bódultán rámosolygott. — Boldog karácsonyt, hadnagyi — sut­togta, majd lassan összeroskadt. Tony szó nélkül intett Mastersnek. Mas­ters arcán alázat és szégyen volt, ahogy gyengéden telnyalábolta a lényt. — Jöjjön ide, professzor — mondta To­ny színtelen hangon. Ügy érezte, minden ereje elhagyta. Overland hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy odament. — Mukl — suttogta. Félig hisztérikus nevetésben tört ki, de gyorsan abbahagy­ta. Laurette körül táblából!, kimerült ar­cát kémlelte. — Legalább él a lányom — suttogta megtört hangon. — Keljen fel, Braker — mondta Tony. — Maga Is, Yatesl Yates felállt, az ürruháját porolgatta bi­zonytalan mozdulatokkal, az ajkai mozog­tak, mintha beszélni akart volna, de hang nem Jött ki a torkán. Braker hangja rekedt, hitetlenkedő sut­togás volt. Tágra nyílt szemmel még min­dig a csontvázat bámulta, mint akit meg­babonáztak. — Szóval, amin keresztülmentünk, az mind egy szemléltető csontváz miatt tör- téntl — Megismételte. Egy nyomorult szem­léltető csontváz miatti Felállt, és megpróbálta rendbe szedni arcvonásait. — Most épp ott vagyunk, ahol elkezd­tük, mi? Hát akkor — tette hozzá keserű, reszkető hangon —, boldog karácsonytl — A hangjából kicsendülő cinizmus csak félig volt őszinte. Tony arcvonásai kisimultak. Nagy, mély lélegzetet vett. — Persze, persze. Boldog karácsonytl Mindenkinek I Mukinak Is. Akárki volt is azelőtt. Szemlátomást senkinek sem volt több mondanivalója. De lehet, hogy a gondola­taik még egy aszteroidák előtti világban jártak. Emlékeztek Legalábbis Masters em­lékezett, ha arcán a szenvedés és a lelki- ismeret-fürdalás kifejezése lélentett vala­mit. » • • ' • '* ' ' Tony törte meg a csendet. — Ezzel vége is, igaz? Most visszame­hetünk a hajóra. Onnan pedig a Földre. Professzor úr. Masters, lnduljunkl — Ke­zével fáradt mozdulatot tett. Masters ment elöl, hátra sem nézett, karjában a pihegő, de még mindig öntu­datlan lányt tartotta. Overland lopva még egy pillantást vetett a csontvázra. Mukl, aki ott feküdt, mit sem tudva arról, mi­csoda bonyodalmat okozott puszta ottlété­vel, a maga fehérségében, tökéletességé­ben, összedrótozottságában, szép, hosszú ujján a gyűrűvel. Overland Masters után sietett. Muki maradjon ott, ahol van. Tony zordonul Brakerre mosolygott. Sza­bad kezével a földre mutatott. — Kéri a gyűrűjét, Braker? Braker feje megrándult. Hol a gyűrűt nézte, hol Tonyt. Ökölbe szorult a keze. — Nem! Tony fölnevetett. Három hete először. — Akkor induljunk! Intett. Braker és Yates egymás mellett megindult a hajó felé. Tony mögöttük ha­ladt. Csak egyszer fordult vissza, hogy még egy pillantást vessen a tönkrement járőr- hajóra, amely ott feküdt a hegyoldalban. Megborzongott. Már csak egyetlen rejtély maradt. De annak a megoldása sem volt messze, hiába próbálta tudata mélyére száműzni, összes őrjítő következményeivel együtt. Overland professzor és Masters a szo­bájába vitte Laurette-et. Tony a társalgóba kísérte a bűnözőket, és azon töprengett, hogyan helyezze őket biztonságba. Masters megoldotta a problémát, amikor megérke­zett egy köteg szigetelt huzallal. Nem szólt semmit, csak, munkához látott, odakötözte Brakert és Yatest a védőkorláthoz, mialatt Tony a fegyverrel őrizte őket. Miután be­fejezte, Tony udvariatlanul, de ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. Masters arca megrándult, de nem szólt semmit. Aztán, amikor már a folyosón Laurette szobája felé haladtak, Masters megállította Tonyt. Arca fehér volt, és elcsigázottnak látszott a félhomályban. — Nem tudom, hogy kezdjem el — mondta fojtott hangon. — Mit? Masters elkapta a tekintetét, majd ösz- szeszedte magát, és újra Tony szemébe nézett. — Hogy bocsánatot kérjek. Tony egy darabig figyelmesen nézte. Észrevette a szenvedés ráncait a szája' kö­rül, a megrendítő fájdalmat a szemében. — Igen, tudom, mit érez — mondta. — De azt hiszem, jóvátette már azzal, hogy nekiment Brakernek és Yatesnek. ök eset­leg szigeteletlen villanyvezetéket használ­tak volna... — Tony elmosolyodott, és megveregette Masters vállát. — Felejtse el, Masters. Éa megértem magát. Masters is nagy nehezen elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. Elindult a lépéseit szaporázó Tonyval. — Laurette már jól van. — Nos, hadnagy — mondta Laurette, lustán kinyújtózkodott és elmosolyodott Tonyra —, az utolsó pillanatban kissé gyöngének bizonyultaml — Miért, melyikünk bírta jobban? — Tony szomorúan mosolygott. Letérdelt, mert a lány a földön feküdt, még mindig űr- ruhában. Felsegítette, térdre, majd talpra. Overland kuncogott, bár hangjában még volt némi nyugtalanság. — Várjatok csak, mit szólnak a fiúk az egyetemen, ha ezt elmesélem. — jobb, ha nem teszed — Intette Lau­rett«. — összeroppantál és beismerted, hogy a gyűrű baljós előjel. Ha egy tudós babonás lesz ... Tony közbeszólt. — Nem voltunk-« mindnyájan baboná­sak? — Elég okunk volt rá, hogy babonások legyünk — mondta Masters, még mindig lesütött szemmel. Kezével önkéntelenül a vállához nyúlt. Overland a szemöldkét ráncolva, hátra­kulcsolt kézzel odalépett a tátongó ablak- nyíláshoz. — Hiába a sok munka, amit De Tosque, a Farr testvérek, Moréid és én végeztünk. Semmi értelme már gondolatban össze- lllesztgetni az aszteroidákat ahhoz, hogy bebizonyítsuk, valaha egy világot alkottak. Ugyanakkor még nincs bizonyíték ... nincs végső bizonyíték... — Nyelvével esettin­tett. Hirtelen Tonyhoz fordult, elgondol­kodva az ajkába harapott, szeme csillo­gott. — Egy valami még magyarázatra szorul, de azt hiszem, sohasem jövünk rá. Sajnos. Az emlékezet? Ugyani Az nem magyará­zat, hadnagyi Maga ott állt a barlangban, látta a csontvázat, és valahonnan tudta, hogy létezett már az emberiség előtt Is, mégsem Idősebb, mint az emberiség. Ez ugyebár különbség. Nem a múltbői szedte föl ezt az információt, nem a több száz millió éves múltból. Akkor honnan?l — Megfordult, megrázta a fejét, majd hirte­len visszafordult, ahogy Tony beszélni kez­dett, és szúrós szemmel nézett rá. — Én megmondom, honnan — mondta Tony nyugodt hangon. Elgondolkodva bólogatott, tekintetét : a hajóablakon át a hegyoldalra irányította, ahol a Járőrhajó roncsa állt. — Igen, megmondom. Laurette, Masters és Overland felfigyelt a szokatlan hangra. Némán lesték a sza­vát. Tony halkan folytatta: — Laurette és én a barlang hátsó ré­szében rekedtünk, amikor a két bolygó összeütközött. Túléltük. Én természetesen nem tudtam róla, hogy ő Is ott van, ké­sőbb visszanyerte az öntudatát... Mit mondjak, a legjobbkor! — Tony halványan rámosolygott Laurette-re, aztán visszatért komoly arckifejezése. — Én láttam a csont­vázat, de kábult voltam ahhoz, hogy rá­jöjjek, nem lehet Laurette. Mert amikor a gravitáció megszűnt, megszűnt a feszült­ség is, amely mindent a múltban tartott, én visszakerültem a jelenbe — illetve egy kicsivel a jelen előtti időbe! Ezt majd ké­sőbb megmagyarázom. Mély levegőt vett, majd folytatta: — Nehéz elmondani. Ott voltam a bar­lang hátsó részében. Éreztem,- hogy valami becsapódik a hegyoldalba. — A járőrhajöm volt az, a fedélzetén velem! Körbepillantott. Overland hirtelen mély lélegzetet vett. — Csak lassan a testtel, fiú! — mondta figyelmeztetően. Szemében riadalom tük­röződött. Tony szája megrándult. Ez a való igazsági Miután a hajóm sze­rencsétlenül járt, kiszálltam. Néhány perc múlva ott álltam • a barlang bejáratánál, és a csontvázat néztem. Egy pillanatig ... emlékeztem. Töredékes dolgokra. Arra, hogy a csontváz valami borzalmat jelent. Miért is ne? Hiszen ugyanakkor a bar­lang hátsó részében is ott voltam, és arra gondoltam, hogy Laurette meghalt, és övé a csontváz. Az a Tony Crow, akit a bar­lang fogva tartott, és az a Tony Crow, aki a barlang szájánál állt, egy pillanatra kap­csolatba léptek egymással. Ugyanaz a sze­mély egyszerre két helyen létezett, de az agyuk ugyanolyan voitl Masters összeszorított foggal suttogta: — Két Tony Crow? Lehetetlen! Tony nekidőlt a falnak. — Két gyűrű létezett egyszerre. Két csontváz is létezett egyszerre. A csontváz gyűrűje Braker ujján volt. Muki becso­magolva feküdt egy dobozban, karácsonyi címke alatt. És mindkettő ugyanakkor más­hol is volt. Ezt mindannyian tudják és el­ismerik.. Tehát két Tony Crow volt egy­szerre, és ha ezt továbbgondolom, akkor... — Várjon csak, fiam! — Overland hang­ja csattant fel. Majd nyugodtabban foly­tatta: — Semmi ok az izgalomra. Az idő­utazás eleve feltételezi a megkettőződés lehetőségét. A hajónk és minden, ami rajta van, elektronokból áll, amelyek ugyanak­kor máshol is léteztek, a százmillió évvel ezelőtti- múltban, az aszteroidák előtt, fezt- nem lehet nem tudomásul venni. És nem kell megijedni csak azért, mert két Tony Crow létezett egymástól néhány méterre. Gondoljanak arra, hogy ml mindannyian megkettőződtünk! Az A hajó visszalökő- dött a múltba, körülbelül egy órával az előtt, hogy a B hajó leszált ide, miután elöreugrott az időben. Értik már? Laurette megborzongott. — Ez világos, de ... Overland fáradt szeme megcsillant. — Mindegy, most már nem fenyeget, hogy újra magunkba botlunk. A múlt be­végeztetett. Ez a lényeg. Sem Laurette, sem Tony nem szólt töb­bet. Egymást nézték, és Laurette szája sarkában mosoly játszadozott. Erl« Mastere kényelmetlenül fészkelődön. Overland elgondolkodva folytatta: — Valahol energiaveszteség történt. Nem a valódi jelenbe ugrottunk vissza. Abba a jelenbe kellett volna visszaérkeznünk, ahonnan elindultunk, hozzáadva azt a há­rom hetet, amelyet a múltban töltöttünk. Ott karácsony volt, és Laurette helyesen járt el, hogy kibontotta az ajándékomat. — A professzor furcsán elmosolyodott. —i Itt viszont még három hét van karácso­nyig. Egyszerű energiaveszteség, gondolom. Ha lenne egy ceru ... Erle Masters Itt félbeszakította, furcsán köhögött és kényszeredetten mosolygott egyszerre. — Jobb lesz, ha lemegyünk a vezérlő- terembe, és megtervezzük az utat, pro­fesszor. — Hogyan? — kérdezte Overland tágra nyílt szemmel. Ránézett Tonyra, majd a lányra. —*• Értem már. — Még egyszer rájuk pillantott, majd megpaskolta Mas­ters hátát. — Tökéletesen igazad van, fiam. Menjünkl — Örülök, hogy nem te voltál Mukl — mondta Tony a lánynak. — Nemigen lehettem volna, hadnagy. Tony elvlgyorodott, és kissé elpirult. Aztán kezébe fogta a lány kezét, és olyan közel hajolt hozzá, amennyire csak a védősisak engedte. — Amint visszatérünk a Földre — mond­ta —, kapsz tőlem egy gy ... — Ajkába harapott. Egy másik világ, egy aszteroidák előtti világ kép-e sejlett fe! egy pillanatra. A lány megrezzent, elsápadt Szeme ön­kéntelenül a nyitott. ablak felé fordult, amely mögött egy he!gy, egy barlang, egy csontváz, egy gyűrű volt, — Jő ötlet — mormolta. — Csak ne smaragd legyen. (Vége) Kugler Gyöngyi fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom