Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-08-17 / 33. szám

új ifjúság 7

Andrej Cliudoba: ~ *

A FEKETE DIÓFÁK

A pintérnő kihozta a két kávét a konyakkal, és ügyesen letette az abroszra. A csészék fehérlettek, a nap elbújt a felfelhők mögé, az üveg hamutartóból füstcsík szállt fel.

A negyven év körüli szemüveges férfi levette tekintetét a széles ablakról, felemelte a konyakospoharat, és a szemben- ülöhöz fordult:

— Hét, akkor egészségünkre.., a találkozásunkra... mtndkettőrel

A szembenülő, fehéringes, nyakkendős bólintott, élvezettel lenyelte az aranyló Italt, majd a barátja poharára nézett — az Italból alig hiányzott egy gyűszünyi.

— Mi van veled, Pavol? Talán nem ízlik a négycsillagos?

— Nem is nagyon — tolta el a poharat Pavol. — Ügy látszik... sokat szívtam.

— Látom, látotm — nézett a férfi a hamutartóra, — Azt hiszem, ez már a negyedik cigaretta.

Pavol sárga ujjal idegesen sodorták a papírt, amelybe a kockacukor volt becsomagolva. A férfi észrevette szürke, fáradt szeme alatt a kékes félholdakat, és így

szólt:

— Abba kellene hagynod.

— Kellene ... kellene ... én is érzem, hogy nem tesz jót nekem, de cigarettával mégis jobb. Ha szívok, kevesebbet gondolok a dologra.

A napsütötte téren egy pár ment át: fiú és leány. A lány fehér táskáját lóbálva ijesztgette a bazaltkookák fölött röpködő galambokat.

— Észrevetted, hogy a csúnya gyerekeknek szép nevük van?

—Igazad van, éppen ezért csodálkozom, hogy mindent veszni hagytál.

— Hagytam — mondta Pavol makacsul, és ismét az ablak felé nézett. Szemben a •megállónál megállt egy autóbusz, szinte az egész kilátást eltakarva.

A férfi is arra nézett.

— Ezt nem gondoltam volna rólad. Mindig nagyon kemény természeted volt... Emlékszel azokra a fekete diófákra, amelyek az iskola mögött nőttek? És emlékszel, hogyan röpültél le az egyikről?

Pavol meglepetten nézett rá, szeme előtt még a galambok repdestek. De mindjárt . utána érezte a diófa levert kérgének erős illatát, látta a naptól aranyló leveleket, és a fogai között érezte a föld és a fű keserű izét.

— Úgy szálltéi, mint az angyal, és leestél, mint az ördög... Ügy elterültél a fűben, mint a liszteszsák, de amikor felélesztettünk, kutya bajod sem volt. Még azon a napon megdézsmáltuk a pap diny- nyéjét.

Pavol megtörülgette fáradt szemét, közben az autóbusz elment, így szabaddá vált a kilátás. A megállónál ott várakozott a fiú és a lány, egymás derekát fogva tanulmányozták a menetrendet. Várt, hogy a lány megfordul-e, elképzelte a lánya arcát — Éva arcát. Nem kívánta, hogy a lány megforduljon, mégis várta, olyan kihívóan várta, mint valami nagy csapást...

— Szerintem nem - kellett volna olyan könnyen feladnod. Hiszen voltak barátaid, valamit tettél is ott... annyi év alatt.

Igaz — hány év is volt? Pavol megpróbált utánaszámolni, de nem fejezte be. Folyton a lányt figyelte az ablak mögött. Izgatta a rejtett, Ismeretlen arc, és annak esélye, hogy megfordul.

Aztán eszébe jutott, hogy a lánya éppen négyéves volt, amikor ide költöztek. Az iskola udvarán, a nyírfák alatt hinta lógott, Éva egész nap azon hintázott.

Felemelte a poharat, és erőszakkal ivott az aranyló folyadékból. Az ital illata az orrába csapott, a zaj megerősödött körülöttük, tekintete elkerülte a pincérnő arcát, ami arra kényszerítette, hogy újra kinézzen az ablakon.

A párocska még mindig ott állt karonfogva, és a lány ütemesen lóbálta fehér táskáját. Öntözőautó takarta el őket, és amikor elment, > Pavol megpillantotta a lány arcát... Elfogadta a csapást, de elvesztette az egyensúlyát, úgy érezte, hogy hirtelen lehajol, hogy repül és a kemény földre esik, fölötte bezárul a fa zöld koronája. Aztán a tejszfnű ködben előtűnt a lánya arca, az az arcc, amelyet imádott, mert az ő családjában nem voltak szépek a nők, de ő pici korától gyönyörű volt. Eszébe jutott, milyen büszke volt, amikor elször jött haza a bálból, és mozdulatlanul állt az ajtóban, mint egy antik szépség a drága keretben. Eszébe jutott, hogy a történelemtanár minden évben elismételte, hogy a hiúságot a görög istenek is büntették. De hiszen ez gyönyörű apai büszkeség voltl Vagy ebben nincs különbség — minden büszkeséget kivétel nélkül büntetni kell?

Mindkét kezével megtámasztotta a fejét, s mivel már sokszor gondolkozott ezen, regéket kezdett kitalálni... Lehet, hogy ez

a szépség nem is volt az övé, lehet, hogy csak törvénytelenül kisajátította magának, eltulajdonította, és most ezért bűnhődik, s a lánya most miatta szenved. Ez a misztikus érzés keringett az agyában, úgy tűnt neki, hogy már Éva megszületése előtt a fejében hordta.

Vagy ez büntetés a lány büszkeségéért? Vagy csak hazug lángocskák, összefüggéstelen összefüggések keresése?

Rádöbbent, hogy az ujjával valamit rajzol az abroszra.

A férfi egy ideig elgondolkodva kever- gette a kávéját, aztán megszólalt:

— Tudod ... nem megy ez az ügy a fejembe, éppen ezért kiváncsi vagyok a részletekre ... Hogyan történt tulajdonképpen?

— Siettünk, minél előbb be akartuk fejezni az építkezést. Még százezer volt hátra, a tél meg a küszöbön ... Még decemberben is építettünk, pedig már hó volt, de úgy Mikulás körül az építkezés a szó szoros értelmében befagyott. A tél megtette a magáét, a tavasz szintén, az eső szétáztatta a falat, és a halottasházunk széthullott.

Majd öniróniával hozzátette:

— S aki legjobban szomorkodott, az én voltam.

— Miért éppen te? Hiszen te nem voltál építésvezető.

— Csakhogy az építésvezető talált kibúvót. Rám hivotkozott, hogy ón erőszakoskodtam, hogy építsünk tovább ... állítólag karrierizmusból.

—1 Remélem, nem hittek neki.

— Dehogyisnem! A vezető ügyesen kimentette magát. Megállapították, hogy a csuszamlást a - hibás tégla okozta. Elkezdett forogni a körhinta, de tudod hogy szokott az lenni... a téglagyár szintén kinyalta magát, és a végén én égtem le ... És tudod, miért?

Eltolta a csészét, és a kezével is magyarázott.

— Mert az építkezésről kölcsönvettem egy mázsa cementet a kerítéshez, amelyet a vízvezeték-szerelők rongáltak meg amikor az iskolai lakás mellett a vezetéket javították. Meg hogy és most figyelj! Én akartam a boltíves ablakokat,, mondván így a halottasház a kápolnához hasonlít majd. Aztán a „barátaim“ előhuzakodtak mindenféle régi bűnökkel, lehetséges és lehetetlen pletykákkal... és így tovább. Végül az idegeim felmondták a szolgálatot, az asztalra vágtam, és becsaptam az ajtót... No, és aztán kidobtak.

— Azelőtt azt mondtad, hogy áthelyeztek.

Pavol keserűen felnevetett.

— Bánt ez téged, Pavol, elemészt. Látni rajtad.

— Megöregedtem — felelte Pavol.

— A férfi ellenkezett.

— Te, hogy megöregedtél? Legalább ne légy álszerényl Talán az a néhány év, amivel idősebb vagy?

Pavol elhúzta a száját, mintha keserű pirulát nyelt volna le.

— Ha csak az évek sokasodnának, azt még ki lehetne bírni. De sokasodnak az ostoba ellenségek is.

— Na és? Ki mondhatja el magáról, hogy csak barátai vannak? Gyűlölködés, irigység, cselszövés, sajnos ezek is az élethez tartoznak, barátom. De a te korodban az öregségre hivatkozni, no hallod... Nem ismerek rád, és igazán nem értem, hogy tudott ez az ügy így két vállra fektetni.

Pavol eltörte a gyufaszálat, amellyel játszott, s a darabkákat szórakozottan tologatta az abroszon. Csak hosszas habozás után tudott válaszolni.

— Hát... az úgy van... hogy én nem mondtam el neked mindent. Bizonyos körülményeket ... más... nagyon fontos részleteket nem árultam el neked. Tudod, az embernek nincs mindig kedve ée bátorsága sem erről beszélni. Nekem ez mindig is kínos volt.

Ujjaival végigslmltotta merev homlokét, és erőlködve gondolkodott, hogy hogyan folytassa, amit elkezdett. Hogyan mondja el újra ezt az annyira nyomasztó történetet. Azt a történetet, amely olyan, mint a gennyes sebbe beleszáradt kötés. Hogyan szakítsa le, hogy ne fájjon? De egyben csábította a megkönnyebbülés, a gyónás, a szavak gyógyító ereje.

— Valami bizalmas ügy? — tudakoiód- zott óvatosan a férfi.

Pavol nem válaszolt, szemüvege kéken villogott, a térre nézett. A párocska még •mindig összesimulva állt, mellettük egy vasutas ment el, kerékpárján teli batyu friss füvet vitt. Pavol visszagondolt arra a nagy, gyermekes őszinteségre, ahogy valamikor elmondták egymásnak a legbizalmasabb élményeiket is. jól az elején kezdte.

— Nem tudom, hallottad-e, de alighanem ... a lányomnak ...

A férfi nem mozdult, mintha önkéntelenül kérdezte volna: — Ahal A lányod... Éva. Valami olyan dolog?

Pavol sietett a válasszal. '

— Nem, még véletlenül sem. Semmi olyan ... női... sokkal rosszabb ... sokkal rosszabb.

A férfi nem sürgette, tapintatosan hallgatott, és türelmesen kevergette a kihűlt kávét.

Pavol végül határozott.

— Képzeld el, Éva a lányom, három hónappal ezelőtt, egy héttel az érettségi után balesetet szenvedett, és megégett az arca. Éppen akkor történt, amikor az események összecsaptak a fejem fölött ■.. Aztán valakiben megszólalt a lelkiismeret és sehol semmi, kegyelmet kaptam. De én nem fogadtam el, szétttéptem a papírt, és •megharagudtam a falura, az iskolára, a barátokra, az egész cirkuszra.

A szenvedélyes kitörés közepén abbahagyta, barátja nyugodt, szinte teljesen rezzenéstelen arca nyugtatta, nagy barna szemét ráfüggesztette, olyan őszintén hallgatta, mint régen, amikor együtt készültek a nagyvilágba, és a lenyugvó nyári ég alatt szőtték terveiket. Megfeledkezett az Idő múlásáról, érezte barátja kezének könnyű érintését, és erős férfias pulzusát.

A férfi bólintott.

— Megértelek, ilyen dolgokról mindenkinek nehéz beszélnie.

— De hallgatni is nehéz. Az ember ritkán tudja, mit válaszoljon.

— Igazad van, ez nagyon nehéz. Ezért nem is beszéltem róla neked. Nem szeretem, ha vigasztalnak, mindig úgy érzem magam, mint sír fölött a .temetőben >—• mondta őszintén a férfi.

A másik végig egyenesen a szemébe nézett.

— Megértelek, Pavol, de nem tartom érzéseidet sem tragikusnak, sem véglegesnek. A plasztikai sebészet ma már csodákra képes. Természetesen, ez nemcsak a plasztikai beavatkozás kérdése ... A szépség törékeny kincs, szokták mi felénk mondani... De valamit mondok neked! Nemrégen voltam egy bizonyos ismerősömnél, ott láttam egy öreg agyagvázat, amely cserepekből volt összerakva, volt abban valami, küíöpös, érdekes gyönyörűség.

A férfi szögletes arca egyszeriben ki- gömbölyödött.

— Igaz is... emlékszel Helénára, akit Szitakötőnek hívtak? Neki egy baleset után teljesen megváltoztatták az orrát... tökéletesen ... fantasztikusan. Ha látnád, nem is hinnéd.

— Ne monddl Igazán?

— Azt látnod kellene.

Hörpintett a kávéból, és kinyújtotta sötét gyűrűs kezét.

— Emlékszel, hogyan beszélt rá akkor, hogy arra a külső ágra mássz, ahol a legszebbek voltak a diók?

Pavol cigarettájával játszadozott a* asztalon.

— Bizony... én ezt már teljesen elfelejtettem.

— És tudod... hogy hálálta meg nekünk?

— Nem tudom.

— Elárulta a papnak, hogy ml loptuk meg a dinnyéjét.

Pavol végre elmosolyodott.

— És tudod, hogy erre a pillanatra emlékszem?!

A férfi elégedetten itta ki poharát, és

zsebkendőjével megtörölte a száját.

Pavol emlékezett.

Régen, nagyon régen nem láttam már. Ki tudja, hogy egyáltalán megismerném-e.

—Biztosan nem, mert rettenetesen meghízott.

— Helena?! Ne monddl Hiszen olyan karcsú volt, mint az őzike.

— Hja, régen voll, nagyon régen... Most biztosan nem akarnád kötélen felhúzni a kőbányából.

Pavol oda sem nézett, úgy gyújtott rá, és teljesen megfeledkezett a félelmetes lángról. A köves mélységből Helena arca közeledett, az erőlködéstől kipirulva, kezét nyújtotta neki, térdelve jött felfelé hozzá, karcsú dereka körül a kötéllel.

Arc ... arrc ... arányos arc, Ilyenre vágyott mindig, sima, kihívó szépségre, amilyen az ő családjukban sosem volt.

A gyufa már az ujját égette.

A férfi keze még mindig Pavol kezét érintette, felemelte és élesztgette a hideg, letaposott füvön. Fölötte szétnyíltak a naptól bearanyozott levelek, arcán érezte a tiszta égbolt simogatását, térdre emelkedett, a kéz támogatta, újra átáradt rajta az élet, a sővárgő vér, hangok, emlékek, nevek zuhataga ...

Megnyugodott, körülötte is minden nyugodt volt. A közeli hangok egymásba olvadtak, zengtek, nem hörögtek és csikorogtak, mint a széttört zeneszekrény. Már a nap fénye sem volt olyan kegyetlen és szúrós.

Barátja mozdulatai buzdítóak voltak,

mintha azt akarta volna tudtára hozni, hogy ne féljen, és kövesse a mozdulatok szilárd és önbizalommal teli iveit.

Aa mondta magéban: igen, talpra áll, újra Járni kezd, ugyanazokkal a konok léptekkel, mint azelőtt. Leküzdl a fájdalmat, összeszorítja a fogéit, ugyanúgy, mint akkor a diófa alatt, visszamegy az igazáért, és felülvizsgáltatja a pletykákat. Nem fog lehetetlent kívánni, de nem mond le arról, ami jár neki... A sebész megnyugtatta, hogy lánya arcát szépen rendbehozza. Azt mondta: „Csak ne törődjünk bele, erre nincs jogunk. Hiszen az is csoda, hogy nem vesztette el a látását. Ne arra gondoljunk, amit elvesztettünk,. hanem arra, amit meg lehet menteni.“

Persze hogy megint szép és vonzó lesz. És miért is ne lenne? Maga Éva is azt •mondta, csak 6 vergődik önzőén sértett hiúságában.

Maga elé képzelte a lány sebhelyes arcét, és most először ismét szépnek látta.

A kép megzavarta, s újra cigarettáért nyúlt.

— Megint? — figyelmeztette a barátja, i— Eggyel több vagy kevesebb szeg a

koporsómba — felelte könnyű mosollyal, és ficsúrosan véglghúzta a gyufaszálat a skatulyán.

Aztán hevesen elfújta.

Olyan életkedv és bátorság lett rajta úrrá, hogy azt tette, ami éppen kéznél volt — kiitta a konyakot, pattintott az ujjával, és a pincérnőre szólt:

— Hej, szép kislány, még egyszer kettőt I

— Ne bomolj, Pavol, hiszen már négy kör volt.

— Akkor megisszuk az ötödiket is. Ki tudja, mikor találkozunk megint. Emlékszel még a nótádra: „Na még itt vagyok a völgyben, holnap künn a temetőben ...“

— Legalább ne fesd az ördögöt a falra! Pavol halkan és szomorkásán énekelte a

régi dalt, de a vége előtt hirtelen abbahagyta, és így szólt:

— Sosem felejtem el, amikor a lámpát ugráltuk át a kocsmában.

A férfi valahova a ventilátorra bámulva felelte:

— Azt hiszem, akkor mind bolondok voltunk.

A pincérnő kihozta az italt. Mindketten szomjasan nyúltak a pohárért. Koccintottak, kiitták; Pavol újra rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt —egyszer, kétszer, a harmadik szippantásnál érezte, hogyan zúg az alkohol az agyában. Érzékelte maga körül a hangokat, amelyek úgy döngtek, mint egy nagy teremben. Természetellenes hőség öntötte el, a fejetetején és a halántékán érezte a vér lüktetését. A presszó fénye elhalványult, kint mintha holdfényes este lenne, a hangok összefolytak, az asztal megmozdult a könyöke alatt.

Kigombolta az ingét, és körülnézett maga körül, mintha valamit vagy valakit keresne.

. — Valahogy fojtó itt' a levegő — sóhajtott nehezen, és kezével benyúlt a melle fölé.

— Várj, ide hívom a plncérnöt, hogy kapcsolja be a ventilátort.

— Ha nem rossz —nézett Pavol felfelé, és szeme furcsán csillogott.

A ventilátor körül szivárvány fénye terült el, a nap sugarai áttörtek a levelek között... Lentről valaki rákiált, vékony, hajlékony ágon lépked. Egyszer csak az ág megreccsen, érzi, hogyan törik, hogyan fordul le, hogyan szorítja szívét a mélység, hogyan esik lefelé keblében a hideg, fekete diókkal.

A feje tompán koppant a földön.

Egy nő felslkoltott.

— Hú, Glta, ez aztán jól berúgott. Minden tekintet a sárga gumiszőnyegre

szegeződött. A férfi odaugrott a földön fekvőhöz. Letérdelt hozzá, a hátára fordította, és mindkét oldalról gyengéden pofozni kezdte. Amikor rádöbbent, hogy barátja nem tér magához, odakiáltott a pulthoz:

i— FőnSknő, hívja gyorsan a men tőket 1 Pavol a mentőautóban tért magához. Először a víz tükrének fényéhez hasonló hullámzóan mozgó fényt vett észre. Aztán egy elmosódott arcot, de Inkább csak sejtette azt, ami mintha lángok mögött lett volna elbújva... Úgy végeztem, mint ő — nekem is balesetem volt — gondolta, és nem bízott benne, hogy kimentik a lángokból. Egy hideg kéz gyöngéden megérintette zsibbadt homlokát.

Tehát mégis van itt valaki, valaki, aki megmenti.

A lángok mögül hangot hallott.

— Csak nypgalom, Pavol, nyugalom ... Minden újra rendben lesz.

Nehézkesen felnyitotta a szemét, és suttogva kérdezte:

— Mi van? Ml történt?,

— Semmi, csak leestél, és eltörted a szemüvegedet.

Közvetlenül maga előtt meglátta a szemüvegét.

A jobb üveget mély, ezüstös repedés szelte át.

Fordította: Sz. Manczal Erzsébet