Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-07-27 / 30. szám

■I fii ifjúság 7]

Új «OR

KULCSÁR TIBOR ROVATA

MOSONYI GABRIELLA:

A KAKTUSZ VIRÁGA

Fullasztő volt a hőség, de ennek ellenére sem lassította a lépteit. Könnyű vászonruhája meglibbent a hűsítő szélben. Maga elé nézve sietett, elképzelve a célt, a hőst adó parkot a város szélén. A nagy sietésben egy kicsit kifulladt, s ez megállásra késztette. Hirtelen megpillantotta tükörképét egy kirakatban. Elmosolyodott.

Ortsten, hát hová rohanok én? Már sehol sem találom a helyem? A tikkasztó hőséget mintha csak most kezdte volna érzékelni. Felhunyorgott a magasba, mire könny- beiábadt a szeme a napfénytől. Megtörölte és elmosolyodott. A mosoly fintorban végződött: Egy darab napfény Jut mindenkinek, amit megkönnyezhet... egy darab mindenből ebben a nagyvárosban... és mindenhol ... Az emlékekből... Péterből...

Ha a fiúra gondolt, mindig elszomorodott. Nemcsak mert három napja nem látta, hanem mert más mint ő. Ez nem is volna baj, mert állítólag az ellentétek vonzzák egymást. De Péter épp arra volt büszke, hogy mindenben más a véleménye. Most is nevetne, ha tudná, hogy a parkba megyek, töprengett magában Pedig szerette ezt a parkot. Péterrel egyszer járt itt, de a fiúnak nem tetszett a környezet. Nem szeretem a csendes helyeket. Szükségem van a város lüktetésére, hogy érezzem: zajlik ez a rohadt élet — ezek Péter akkori szavai voltak. Milyen könnyen ejtette ki őket, miközben átölelte. Te félsz önmagádtól. Hogy kiderülne: minden, amit csinálsz, csak másoktól átvett nagyzolás. Félsz önmagad maradni a gondolataiddal, mert kiderülne, hogy valahol benned is van egy kis egyéni, amit elnyomsz* csak azért, nehogy kilógj a sorból. Ez már a saját hangja volt. A négy nappal ezelőtti. Maga előtt látta a fiú elképedt arcát. Zavarban volt, mert készületlenül érte mindez. A lány mindig váratlan helyzetbe hozta. Gondolkodásra késztette. Látszott az egész viselkedésén, hogy zavarja. összeegyeztethetetlennek tartotta az önmagáról alkotott véleményével. Judit tudta ezt, mégis elszomorította a válás. Szakítás? Valójában nem szakítottak. Csak éppen nem találkoztak azóta. Ez azért különbség.

Miközben így töprengett magában, a parkhoz ért. A hűst adó fák közt padok húzódtak. Szeretett Idejárni. Ide menekült a gondolataival. De most valahogy félt egyedül maradni velük. Túl szomorúak voltak.

Könyvet vett elő, és kényszerítette magát, hogy a szövegre figyeljen. De a betűk, a szavak nem jutottak el a tudatáig, mert az oda vezető út el volt zárva. Minden erőlködése ellenére sem tudott koncentrálni, s egyre fárasztóbbá vált az egész. Végül becsukta a könyvet^

4_ jajt w- sikoltott halkan, mert egy kéz befogta a szemét. Amikor megtapogatta, felismerte. Péter természetes könnyedséggel ült le melléje.

— Nem akartalak megijeszteni — mondta. Hangja vidám volt és ez valahogy fájt Juditnak. Mintha semmi sem történt volna köztük, úgy viselkedik.

^ Itt gyötrődsz ebben a hőségben? Miért nem jössz fürödni, Ju?

“ Ha mutatsz nekem egy helyet, ahol lehet úszni is, nemcsak állni a medencében ... — Azt akarta, hogy gúnyos legyen a hangja, de mégis szomorúan csengett.

Péter figyelmét ez mintha elkerülte volna:

— Inkább itt párolódsz és kerülöd az embereket.

— Nem kerülök senkit.

Péter megcsóválta a fejét. Két kezébe vette a lány kezét, és kényszerítette, hogy ránézzen. Halkan kezdett beszélni, ami már önmagában is meglepő volt tőle.

— Nehéz eset vagy, Judit. Néha úgy ér- , zem, mintha te volnál az én élő lelkiismeretem. Mert olyan dolgokra kényszerítsz, hogy»szinte fáj. Valahol belül.

A lány megrázta a fejét:

■a- Nem kényszerítelek semmire, önálló ember vagy. Ha pedig nem tetszik a véleményem ...

Elharapta a mondat végét, mert a fiú átj ható tekintete megdöbbentette.

— Három napja, nem láttalak — kezdte újra Péter. — Nem is örülsz nekem?

Látva a lány szóra nyíló száját, leintette:

— Várj, ne szólj közbe. Nem tudom, mi a fenét csináltál velem, de ebben a hőségben otthon ültem és gondolkodtam. Rajtad. Rajtunk.

Itt abbahagyta és a lányra nézett, de az lehajtott fejjel ült. Aztán hosszú hallgatás után megkérdezte:

— Milyen következtetésre jutottál?

— Meg tudlak fogalmazni. Igen, bármilyen furcsán ' hangzik, kitaláltam a definíciódat.

Látva a lány érdeklődő tekintetét, elmosolyodott:

— Nem tudom, jó-e vagy sem, te azok közé az emberek közé tartozol, akik bárhol is vannak, kirínak. Igen. Eddig nem tudtam, miért, de már rájöttem. Mert te nem tudod csak önmagadat adni. S én ezt eddig hihe- tétlennek tartottam. Sőt, összeférhetetlennek önmagámmal. Várj, megmagyarázom. Olyan ez, mint amikor kaktuszt tesznek a rózsák közé. Az szúr, ezek meg illatoznak. A kaktusztól félnek, a rózsákban gyönyörködnek. Aztán a kaktusz elkezd virágozni, és az sokkal szebb, mint a rózsa, mert annál szinte természetes a szép. De a kaktusz virága csodálatot kelt. Mert egy semmi kis növény, — amely nem titkolja, hogy olyan —, ennyi szépséget képes ontani magából — belülről. Nem akar szebbnek látszani, és mégis... Érted, mit szövegelek, Ju?

Eddig szinte önmagának beszélt. Ahogy a lányra nézett, két könnycseppet látott legördülni a mélykék szempárból. Judit hangja sírós-nevetős volt egyszerre:

— Tudod, te kaktuszherceg, hogy most nyíltál először?

A fiú karja magához húzta, s tőle szokatlan félszegséggel kotorta elő a zsebkendőjét, s megtörölte a szemét:

— Várj csak, szúrni is tudok! Bár, ahogy ismerlek, képes vagy és letöröd a töviseimet ... Kaktuszhercegnői

Felnevetett, mint akinek' tetszik le az ötlet.

RIFLlK P. ANDREA:

a barÁtnő

Fél tizenkettő. A' hivatal hatalmas épülete szinte teljesen kihalt. Ebédidő van. Ez a megszokás hatalma. Ha valaki mégis bent marad, annak komoly oka van. Vagy sürgős munka, a gyengébb nem esetében pedig az egyre gyarapodó kilók.

A bérelszámoló osztály helyiségében csupán három nő üldögél. Ketten egészen halkan beszélnek, néha odapil- lantanak a harmadikra, aki kifejezéstelen, fáradt szemekkel nézi az utcai forgalmat. Nézi, de nem látja. Nem érzékelt a külvilág zaját.

— Mi van Dórával? Ma szinte meg sem szólalt. És ez már napok óta így megy.

— Mi lenne? Jaj, de okos vagy, Zsuzsa! Ha veled történt volna annyi minden, mint vele az utolsó napok alatt, mit gondolsz, mit tennél? Ugrálnál örömödben? Bár ki tudja ... Dóra örülhetne, hogy megszabadult Imrétől.

— Azért mégiscsak a férje volt. Illetve ... még most is az ...

Zsuzsa elhallgat. Talán igaza van Ilonának. Milyen jó, hogy engem semmi sem választ el Tomitól! Itt van Dóra. Sajnálom őt. Ilonka azt mondja, jobb így, hogy egyedül maradt. De hát ezt ő nem tudhatja, ő még sohasem volt férjnél. Azok a komolytalan futó kapcsolatok, amelyek eddig kitöltötték az életét, nem voltak olyan szorosak, hogy Ilonának fájdalmat okozott volna a szakítás.

— És Imre nem volt olyan rossz. Mi lesz Dórával ezután? Mi ketten azért nem pótolhatjuk számára a férjet, a férfit.

Ilona erre felnevet:

— Te bolond! Dóra nincs elveszve. Egy nő megáll a saját lábán is.

Zsuzsa ránéz.

— Megáll. Az olyan nő, mint te, az megáll.

Ilona erre felkapja a fejét és szemében ellenséges tüzek villannak fel.

— Ezt hogy érted?l Az olyan nő?...,

Milyen nő? • ,

— Ne haragudj — Zsuzsa nagyot sóhajt — nem érted meg, amit mondom. Azt hiszem rosszul fejeztem ki

Jngam...

Magyarázd meg. Ma-gya-rázd meg!

Barátnője felemeli a hangját, s haragjában azt is elfelejti, hogy kivel beszél.

— Megmagyarázom. Neked könnyű, te mindig mindenben egyedül döntöttél. Nem befolyásolt senki és nem segített neked senki...

— Soha nem kértem segítséget!

— Ilona, engedd meg, hogy befejezzem. Dóra nem lesz képes egyedül élni. Meglátod, rövid időn belül össze- roppan. Nem tudom, az utóbbi időben Imre hogy viselkedett, de amíg feljártam hozzájuk, mindig a felesége oldalán állt. Persze, te mostmár jobban ismered a helyzetet. Te laksz náluk, te élsz velük. Én csak itt, ebben a vad hajtásban találkoztam Dórával, már nincs időink a beszélgetésre, mint azelőtt.

— Mint azelőtt... — Ilona hangja gúnyossá válik. — íme, hölgyeim és uraim, bemutatom önöknek a hűséges feleség és a legönfeláldozóbb anya mintaképét.

— Hiába gúnyolódsz. Nekem igenis teljes értékű az életem. Most is van szabadidőm. Moziba, kirándulni is járok a családommal. Csak azt ne mondd,

hogy hiányzóm neked. Ha annyira nélkülöztél volna, akkor néha a ml társaságunkat keresed, s nem lógsz állandóan Dóra és Imre nyakán.

Zsuzsa tudja, hogy hiába is mondaná tovább, Ilonát úgyse győzi meg. Tekintete a terem túlsó végén álló Dórára mered, aki összetörtén bámul ki az ablakon.

— Sajnálom őt... Ha legalább gyereke lenne.

Megdöbben attól a váratlan hevességtől, amellyel Ilona válaszol:

— No, más se hiányozna! Gyerek ... Micsoda hülye ötlet! Nyűg az ember

’nyakán. Pláne olyannak, aki válik. Nézz rá erre a szerencsétlenre! Mit kezdene most egy gyerekkel? Hiszen saját magával sem tud mit kezdeni! És Imre? Fizetné a gyerektartást? Nem vagy észnél, Zsuzsái Gyerek!

Ilona még percekig hajtogatja, hogy esztelenség lenne ebben a házasságban, ami szerinte már nem is az, gyerek. Végül egy ötlettel teljesen kihozza Zsuzsát a béketűrésből.

— És ha majd Dóra végképp nem

bírja a magányt, gondoskodik magának társaságról. Esetleg gyerekről is... '

Zsuzsa alig kap levegőt:

— Ezt nem gondolod komolyan.

Ilona magabiztosan mosolyog.

— Ha tényleg egyedül marad, megteszi.

Zsuzsa kérdően néz rá: .

— Egyedül marad? És te? Te ott maradsz nála. Nem? Hova is mennél? Itt nincs lakásod. És a véletlenre sem bízhatod magad, hogy mindig akad majd olyan hódolód, aki szobát keres neked.

— Nem bízom magam a véletlenre. De nem maradok ott. Nem tudnám elviselni Dóra jelenlétét. -Ezentúl nem lesznek az életemben véletlenek, mert...

Nincs ideje, hogy befejezze a mondatot, mert Dóra a túlsó ablaknál hirtelen megmozdul, ökölbe szorítja a kezét és kirohan. Zsuzsa indulna utána, de Ilona visszatartja:

— Hagyd, ne menj utána, Jól kisírja magát és megkönnyebbül.

Zsuzsa megkönnyebbül, de idegesen az ajtó felé tekinget.

Dóra halottsápadt, amikor visszatér az irodába. Remegő lábakkal elbotor- ká'l az íróasztalig és tehetetlenül zuhan a székre. Zsuzsa odarohan.

— Dóra, az istenért, mi történt? Fehér vagy mint a fal.

— Hánytam — suttogja Dóra alig hallhatóan.

Ilona is odafordul:

— Pár perc az egész. Biztosan elrontottad a gyomrod. Attól vagy rosz- szul.

Dóra szomorúan néz maga elé.

— Nem, nem attól. A gyerekemtől. Imre gyerekétől. Terhes vagyok.

A két nő percekig hallgat. Aztán Zsuzsa töri meg a csendet:

— Hona! Most Dórának: igazán szüksége lenne rád. De te, úgy látom, már eldöntötted, hogy mit teszel. Te tudo3. De ha Dóráéktól elmégy, hol fogsz lakni?

Ilona elfordul, s lesütött szemmel mondja:

— Hol? Imre már talált kiadó lakást.

R. A.: Az említett jelige természetesen nem az öné, hiszen levelét nem látta el Jeligével. írása tetszett. Rövidesen közöljük. Legközelebbi levelét rovatunknak címezze.

Sz. K.: Tántoríthatatlan elhatározását, úgy látszik, nem tudjuk megingatni, bármenynyire Is szeretnénk. Mostani üzenetünk Is az előbbiekhez hasonló: versel gyengék, kezdetlegesek, sok esetben zavarosak, nem közölhetők.

J. V.: Két próbálkozása gyenge, kezdetleges írás, inkább magánlevélbe vagy emlékkönyvbe kívánkozik.

Gabika: KI érti ezt című próbálkozása nem éri el a közölhetőség szintjét. Modernnek szeretne látszani, de erejéből ehelyett csak képzavarokra futja. Eddigi próbálkozásai alapján nem bíztatjuk.

Picur: „Már tizenhat éves leszeí, égy éve kezdtem verseket írni. Csak akkor írok, ha elkap az Ihlet“ — írja levelében. Két beküldött verse közlésre nem érett, de egy-két jó sor mindkettőben akad. A Téli éj című versének bevezető része tetszett; maga a vers különben kissé hosszú, helyenként terjengős, túlírt. Tájleírása hangulatos, rímel, alliteráciől Is sikerültek. Próbálkozzon, s idővel jelentkezzen.

K. £.: „Nagyon örültem, mikor azt olvastam, hogy verseim sikeres próbálkozások, és hogy érdemes tovább próbálkoznom. Ezért küldöm ezt a pár verset, bár tartok tőle, hogy kicsit. gyengébbre sikerültek“ — írja kísérőlevelében. Versei közt valóban akad gyengébb Is, egy csokorra valót viszont a közölhetők közé soroltunk. Kérjük, mielőbb írja meg nevét, pontos címét,

személyt számát, s hemu tatkozásként néhány sort önmagáról.

L. D.: Levelével rossz helyen Jár. Tanácsait, ajánlatait és kifogásait juttassa el közvetlenül a címzetteknek.

Sanyi: Üjabb versei közül Is választottunk néhányat közlésre. Korábbi jótanácsunk ezek olvasása után Is érvényes: Óvakodjon a szentimentalizmus veszélyétől.

Zsa-Zsa: Beküldött írásai figyelemre méltó próbálkozások. Verset kétségkívül érdekesek, sajátos, egyéni látásmódról tanúskodnak. A verskompozíció legjobb része a második (az „E“), s a befejezés tömörsége is tetszett. Aki viszont saját maga is érzi, hogy a versen helyenként nyelvi erőszakot követ el: („Nem tudom, hogy ez a „fantázia“ nyelvtani szempontból helyes és megengedett-e?“) Félő, hogy asszociációi, főleg az 1. részben túl merészek, elrugasz- kodottak, s így — a verselemző magyarázatok nélkül — végső soron nehezen követhetők. Versét ilyen meggondolásokból nem közöljük, de várjuk az újabbakat. Prózai írása Is egyéni hangvételű, legfőbb értéke, hogy nem a jelenségek felszínén mozog. Javasoljuk, hogy az írás bevezető részét dolgozza át, ez szerkezeti szempontból mindenképpen szükséges. Az átdolgozás után írását közöljük.

Többeknek: Kérjük mindazon munkatársaink és olvasóink türelmét, akiknek mostani szerkesztői üzeneteinkben nem válaszoltunk. Á hozzánk érkezett leveleket, közlésre szánt küldeményeket beérkezésük sorrendjében dolgozzuk fel. Ne feledjétek azt sem, hogy bár lapunk hetilap, rovatunk viszont csupán „havilap a hetilapban, meghatározott terjedelemmel.

r