Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-25 / 21. szám

A

z előző részben megismerkedtünk a betegek ápolásának legfontosabb szabályaival. Igaz, mindeddig, a szerencsésebb esetekről volt sző, azokról, amikor a betegek gyógykezelése eredményes volt. Nem feledkezhetünk meg azonban azokról a betegekről sem, akiknek a kezelése nem hozta meg a várt eredményt. Az esetek egy részében a gyógyszeres, a sugár- és a műtéti kezelés ellenére visszaesés következhet be, s ennek kezelése már nem olyan kecsegtető, és vannak sajnos olyan betegek is, akiknél a gyógyszerek hatástalannak bizonyulnak. Róluk, az ő ápolásukról és a kezelés során károsodást szenvedett betegek életvezetéséről lesz szó a következőkben.

Azokat a betegeket, akiknél a szokásos gyógyszerezés mellett csak átmeneti a javulás, és utána visszaesés következik be, recidív eseteknek nevezzük Ekkor a gyógykezelés módosítása jelenthet reményt a gyógyulásra, azonban e betegek kilátásai már sokkal rosszabbak. Hajlamosabbak az újabb visszaesésre, az újabb és újabb terápiás próbálkozások hatástalansága pedig egyre inkább azt mutatja, hogy a daganat nem érzékeny a gyógyszerekre.

Mit jelent ez a beteg és családja számára? Az, hogy a daganat nem reagál, így újabb kezelési kísérletek következnek, egyre újabb megpróbáltatásokat hoz a beteg számára. A szülők esetében ehhez még az Is hozzájárul, hogy tisztában vannak az esélyek romlásával és a fenyegető kezelési eredménytelenséggel. Ebből következik, hogy mind a beteg, mind a szülők sokkal nagyobb lelki támogatást igényelnek. Ezek azok az esetek, amikor az édesanyának és az édesapának egyre többet kell alakoskodnia, a gyermek számára hi- hetően „eljátszania“, hogy hiszik és bízik a gyógyulásban, és el kell titkolnia aggodalmait a Jövőt Illetően. A teljes titoktartás azonban ekkor sem jó. Bizonyos fokig meg kell osztani a gyermekkel érzéseinket, hogy tudja, nem maradt egyedül félelmeivel. Szükség van arra, hogy a gyermeknek legyen kivel megbeszélnie érzéseit, problémáit. Azt kell mondanom, hogy ekkor még sokkal inkább, mint amikor egészséges. Mi adhat ilyenkor még reményt? Egyrészt a rendelkezésre álló gyógyszerek és az a régi mondás: „Aki időt nyer, életet nyer!“

De meddig lehet és meddig kell a kezelést folytatni, néha erőnek erejével is? Csak addig, amíg a kezelés révén szerezhető nyereség több, mint az a szenvedés, amelyet a kezelés által okozunk. Ha a sok szenvedés csak önmagáért való, és nem jár a beteg állapotának Javulásával, akkor nem szabad tovább folytatni.

Mi lesz akkor, ha abba kell hagyni a kezelést, mely eredménytelennek bizonyult? Ekkor már csak egy lehetőségünk marad: a beteg tüneteinek enyhítése. Legfőbb célunknak keil lennie, hogy a gyermek szen- vendését minimálisra csökkentsük.

Ilyenkor a gyermek és családja életében nagyon nehéz szakasz következik. A szeretett hozzátartozó elvesztése mindig nagy megrázkódtatást jelent, de ezek között is a legsúlyosabb veszteség a szülő számára gyermekének elvesztése. Igen szomorú és fájdalmas, ha az elmúlás folyamatában végig kell kísérni gyermekünket.

És mégis kell! Mert az elmenő számára a legfontosabb, hogy a családját állandóan maga körül érezhesse. Ne maradjon egyedül akkor, amikor elérkezik életében az a pillanat, mely minden ember számára a legrettenetesebb: amikor el kell mennie az életből. Ez nagyon nehéz, és mindig szükségük van külső támogatásra. Ugyanakkor annak az embernek, aki kíséri hozzátartozóját e nehéz úton, szintén szüksége van arra, hogy végig mellette legyen.

Hogyan zajlik le ez általában? A kezelés befejezése, ill. elhagyása után a beteg legtöbbször otthonába mehet. Ekkor azt szokták vele közölni, hogy állapotában olyan változás állt be, mely miatt a kezelést egyelőre nem lehet folytatni, mert először ezt az ún. szövődményt kell kiküszöbölni. A legtöbb esetben észlelhető valamilyen elváltozás a tüdőben, mely tüneteket vált ki, így az érvelésünk alá is támasztható. A legtöbb gyermek, korától függően, tisztában van azzal, hogy ez az állapotváltozás mit is jelent. Ilyenkor legfőbb vágyuk az, hogy a hátralévő időt a megszokott környezetben tölthessék el és ne kelljen szeretteiktől elszakadniuk. Lehetőleg ne a kórház rideg falai és az érzelmileg mégiscsak távol álló nővérek, ill. ápoló személyzet vegye körül őket.

És milyen legyen az otthon? Otthon megint azt az elvet kell követni, amit az előzőekben javasoltunk, hogy a beteggel nem szabad éreztetni súlyos beteg mivoltát. A legtöbben ' úgyis önmaguktől jelzik, ill. meg tudják Ítélni teljesítőképességük határait. Semmiképpen sem szabad abba a hibába esnünk, hogy gyermekünket túlságosan korlátozzuk, 111 az ellenkező végletbe, hogy mindent megengedünk neki. Meg kell találni a középutat, amelyet —

Damoklész-szindróma

mint már említettem — valószínűleg meg fog találni és jelezni fog a beteg is.

Megint fontos kérdéssé válik a látogatás. Semmi szükség shies a „hivatásos siratóasszonyok“ jelentlétére, azaz az olyan rokonokra, ül. ismerősökre, akik az egyelőre még jól lévő gyermekkel az elmúlást érzékeltetik, vagyis az élőt siratják el. A látogatókkal meg kell értetni — és nekik meg kell érteniük! — hogy a gyermeknek kiegyensúlyozott, nyugodt, nem gyászos légkörre van szüksége, olyanra, amelyben a családi munkamegosztásban neki is van hetye, szerepe, feladata és egyáltalában nincs „leírva“. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy az önerősités egyik legfontosabb tényezője a feladat, a cél lehet. Ezt kell és lehet kihasználni a beteg érdekében.

Sajnos, az idő múlásával gyermekünk állapöta egyre rosszabbodik- Egyre rövi- debbek lesznek aktív időszakai és egyre több időt fog az ágyban, esetleg látszólagos alvással tölteni. Ebben az időszakban gyakrabban van szükség arra, hogy jelenlétünkkel és biztató szavainkkal próbáljuk lelkét erősíteni. A nagyobb, idősebb betegeknél 'előfordul, hogy szavaink már nem hatnak, és a gyermek közli velünk az általunk Is Ismert Igazságot. Ebben az esetben, azt hiszem, az egyetlen amit tehetünk, hogy azt mondjuk: „lehet, hogy jelenleg így látod, mert tényleg komoly a probléma, de reméljük, hogy az átmeneti nehézségek elmúltával minden jőra fordul“. Ekkor nagyon nagy szükség van gyermekünk lelkének, gondolatvilágának jő ismeretére, szükségünk van baráti bizalmára ahhoz, hogy a nehéz teher ellenére se váljon teljesen letargikussá. És szükségünk van színészi képességre, hogy a saját lelki terhűnket ne a gyermek előtt adjuk le, és hozzá lehetőleg mindig vidám arccal közelitsünkl

Egyszer azonban elkövetkezik az utolsö, a legnehezebb pillanat. Ennek vezetése és a beteg szenvedéseinek meggátlása feltétlenül orvosi feladat. Ha a körzeti orvos tudja vállalni, akkor ezidőben sem kell kórházba vinni a beteget, hanem otthon, szerettei körében indulhat el az Ismeretlen útra. A legtöbb beteg, megfelelő kezelés mellett, alvás közben hagyja abba a légzést és ekkor áll le a szívműködése.

És ottmarad a szülő egyedül, önmagára utáltán, olyan űrrel a lelkében, mely igazán soha nem tölthető be Ilyenkor nem segít sem a tanács, sem a szó, csak a sírás, a bánat „szelepének“ megnyitása. A legborzalmasabb, hogy amikor bennünket ilyen bánat ér, a világ akkor sem áll meg, és az élet, tőlünk függetlenül, változatlanul megy tovább És nekünk is tovább kell mennünk. A gyászt tovább hordozzuk szívünkben, de összeszorított foggal tovább kell lépnünk. Ebben néhány régi emlék lehet a segítségünkre, ha az addigi életvezetésünk jő volt. űrök példaként él bennem annak a szülőpárnak az esete, akik nagyon szeretett és már kielégítő állapotban lévő gyermeküket hirtelen, egy szövődmény kapcsán elvesztették. Amikor még élt a gyermek, de már csak órái voltak hátra és ezt a szülők Is, ml is tudtuk, akkor odajöttek hozzám és a következőket mondták: „Tudja, doktor úr, a mindenünk volt ez a gyermek, és börzasztő, hogy ennek így kellett történnie. Csak egy vigasztal bennünket, hogy a nyáron neki és a családnak olyan csodálatos három hete volt a nyaralásnál.“. Két év múlva hívtak föl telefonon, amikor megszületett újabb gyermekük. Beszámoltak róla, megkértek, hogy nézzem meg. Elmesélték, hogyan sikerült leküzdeniük félelmeiket, és azt, hogy az elveszett gyermeket és a három hetet soha nem felejthetik.

Ha egy családban megjelenik e rettenetes betegség réme, az egyetlen Jelszó, mely mindenkiben él és mindenkit irányít: „túlélni!“. Igen, ez a legfontosabb. Amíg az ember nem Ismerkedett meg közelebbről az elmúlással, addig sokszor igen nagy áldozatnak tűnik, amit időnként meg kell hozni a gyógyulás érdekében, pl. ha egy végtagot fel kell áldozni. A diagnosztika és a terápia fejlődésével egyre több beteg gyógyul meg úgy, hogy csonkolt, proteti- zált (mú végtaggal pótolt) végtagja marad vissza. Akik már túlestek a műtéten és mi, akik nap mint nap találkozunk e kérdéssel, úgy véljük, hogy föltétlenül többet ér az élet megőrzése, megmentése, mint egy végtag elvesztése.

Sok-sok példa mutatja, hogy megfelelő protézissel a betegek — ill. ekkor már gyógyultak — teljes életet tudnak élni. Nem egy példa bizonyltja, hogy korai képzéssel, tornával, a művégtaggal való folyamatos együttéléssel olyan tökéletes mozgást lehet elérni, hogy csak az avatott szem fedezi föl az eltérést a két végtag között. Ma már megfelelő szereléssel megoldott az is, hogy műlábbal valaki síeljen, kerékpározzon, nem beszélve az autóvezetésről. Hogyan lehet ezt elsajátítani? Tornával, tornával és tornával.

Mint már szó volt róla, egészen különleges helyet foglalnak el az esetek sorában az agydaganattal operált betegek. Náluk néha, a kiterjesztett műtét kapcsán, nagyobb roncsolás alakul ki, mint amit előzőleg a daganat okozott. Mégis vállalnunk kell ennek kockázatát a gyógyulás reményében. Tudjuk azt az agyról, hogy a különböző területek bizonyos fokig képesek átvenni a másik munkáját, de ehhez nagyon nagy türelem és újbóli tanulás szükséges. Hosszantartó, kitartó munka mellett csodálatos eredmények érhetők el. Természetesen, ez a feladat ilyenkor leginkább az édesanyára hárul. Gyakorta előfordul, hogy a gyermeket Jijra meg kell tanítani beszélni is, ugyanúgy, mint csecsemő korában. Meg kell tanítani járni és minden olyan tevékenységre, mely az önellátásra képessé teszi A feladat sokszor nehezebb Is, mint a kisdedeknél, mert ilyenkor az idegrendszer működése nem tökéletes és olyan területre kell rögzítenünk az új tudást, melynek eredetileg nem ez volt a feladatköre. Nehéz, de csodálatos feladat, hogy az életért, az új tudásért újra szülői-oktatói feladatokat kell ellátni.

Eddig a látható elváltozásokról szóltunk, de vannak olyan műtétek is, melyek nem okoznak külső változást. Ilyen például az egyik vese, a máj, a tüdő egy részének eltávolítása. Ezekben az esetekben általában megmarad e szervek normális működése, de terhelésre nem annyira alkalmasak, ezért életmódjuknál ezt figyelembe kell venni. Ez persze nem jelenti azt, hogy

mindentől el kell tiltani őket. De jelenti azt, hogy nem javasolható számukra a versenyszerű sportolás, sem az olyan étrend, mely ezeket a szerveket terheli.

Az eddigiekből kitűnik, hogy mind a gyógyulás, mind az életből való távozás nagy megterheléseket rő gyermekre, szülőkre egyaránt. Nem esett szó azonban a család teljesjogú, önmaga számára ugyanolyan figyelmet és odaadást igénylő további tagjáról, a testvérről. Legújabb vizsgálataink, 111. pszichológiai felméréseink azt jelzik, hogy ebből a betegségből a legsúlyosabb lelki károsodásokkal a testvér kerül ki. ö általában még nem tudja igazán felfogni, hogy mi forog kockán, mire megérti, akkor meg már késő. Nem képes részt venni, szerepet vállalni a testvéréért folyó küzdelemben. Csak egyet lát és észlel: hogy őt teljes mértékig elhanyagolják. Ügy látja és érzi, hogy szeretetet, figyelmet, törődést egyedül csak a testvére kap. Neki már csak egy marad: önmaga ellátása. Ezt a gyermekek általában nem tudják elviselni és tiltakozni fognak ellene. Tekintettel arra, hogy szavakba önteni még nem tudják, ezért általában tettekkel fejezik ezt ki. Mik lehetnek ezek a tettek? Természetesen olyasmik, amikkel magukra irányítják környezetük, elsősorban a szülők figyelmét. A legenyhébb eset, amikor a testvér enni kezd és egyre jobban hízik, hízik és így próbál egyenlíteni. Találkoztunk olyan esettel is, hogy az egészséges gyerek valamilyen betegségbe menekült, hogy konkurálni tudjon beteg testvérével. Sajnos, vannak extrém példák, amelyekben az elhanyagolt gyermek kirívó cselekedeteivel irányítja magára a figyelmet.

Mit lehet tenni ez ellen? Amikor a szülő számára szinte más nem létezik, mint a beteg gyermek és annak súlyos állapota, már akkor oda kell figyelni az egészségesre és nem szabad elfeledkezni róla. Az előzőekben szó volt arról, hogy a beteg mellett legtöbbször az édesanya marad, ezért a testvér nevelését az édesapa vállalja. Ha a „felállás“ fordított, akkor az édesapa hiánya Játssza a legfőbb szerepet a tünetek kialakulásában, míg ebben az esetben az édesanyáé. A betegnek és a testvérének is egyaránt szüksége van mindkét szülőjére. Meg kell találnunk hát a megfelelő megosztottságot.

Végül, kicsit összefoglalásként, kiemelném az eddig elmondottakból a legfontosabbakat:

— a beteg számára mindig Jobb az őszinte, biztató szó, mint a viselkedésnek ellentmondó vigasztalás,

— ahhoz, hogy a gyógyulás elérhető legyen, szükséges, hogy bízzunk a gyógyulásban és a gyógyításban,

— a beteg számára a legjobb, ha szinte normális életvezetéssel megpróbáljuk elfeledtetni vele, hogy beteg,

— ha el kell veszítenünk gyermekünket, akkor a legfontosabb, hogy mellette álljunk — néha nem Is fizikailag —, és családi körben legyen az utolsó pillanatig.

— a károsodott beteg számára Is meg kell teremteni a maximális életteret, lehetőségeihez, ill. teljesítőképességéhez mérten,

— a beteg mellett soha nem szabad elfeledkezni az egészséges testvérről sem.

Dr. Somié Pál

Klubról klubra ______________

Miért volt zárva az ifjúsági klub?

Az elmúlt évek során e lap hasábjain több alkalommal írtam dicsérő cikket az ipolynyékl (Vlnica) ifjúsági szervezet tevékenységéről. Így hát bennem az tudatosult, hogy Ipolynyéken, a Nagykürtösi (Verky KrtíS) Járásnak egyik legnagyobb községében, általában minden rendben van a fiatalok körül. Ezért meglepődve olvastam nemrég a járási lapban „Ki hallgatja meg őket?“ címmel ^megjelent terjedelmes panaszlevelüket.

Miről is írtak?

„Községünkben a fiatalok számára korlátozottak a szórakozási lehetőségek Egyszerűen nincs hol találkoznunk, kivéve a kocsmát... Pl. Szilveszterkor sem rendezhettünk bált, mivel az Ifjúsági klub ajtaján már egy éve nagy lakat díszeleg. A hnb elnökének beleegyezésével a klubfelelőstől mégis megkaptuk a kulcsot, összefogtunk, és közösen kitakarítottuk, kldlszi- tettük a helyiséget, azzal a céllal, hogy ott búcsúztatjuk majd az óévet. A helyi kulturális központ Igazgatója durva fellépésével felelősségre vont és Illegális behatolással vádolt bennünket. Kihurcoltatta a bekészített üdítőket, bezárta az ajtót, s a kulcsot magához vette. (...)

Persze, ezen kívül számos példát hozhatnánk fel arra, amikor helyiség vagy akció híján az utcára, vagy a kocsmába kényszerülünk.

A kultúrházban nincs lehetőség esténkénti összejövetelre. S mint már említettük, az ifjúsági klub állandóan zárva van. Mindeddig nem sikerült otthonra szert tenni, pedig a fiatalság több alkalommal is összejött, hogy társadalmi munkával szórakozóhelyet teremtsen magának.“

Nem sokkal az érintettek körében nagy port felkavaró cikk megjelenése után tartotta évzáró taggyűlését az Ipolynyékl Ifjúsági szervezet. Ezen részt vett Cservócs Sándor, a helyi pártszervezet elnöke, aki az alapiskola Igazgatója is, Terebessy Zoltán, a hnb titkára és Kuslcky Tibor, a SZISZ jb titkára

Az évzáró taggyűlés vitájában, természetesen, a klub bezárásának oka került központi helyre. A fiatalok részéről elhangzott még — szinte a cikk kiegészítéseként —, hogy annak idején nagy lelkesedéssel, sokat fáradoztak az egykori parkettagyár épületében kijelölt klub kialakításán. Mér-már el Is készültek vele, amikor váratlanul — arra'hivatkozva, hogy a járási közegészségügyi állomás nem engedélyezi a működést — bezárták a klubot.

Az elhangzottakra Terebessy Zoltán reagált elsőként. Elismerte, hogy nem figyeltek fel kellőképpen a fiatalok problémáira, de hozzáfűzte, hogy a fiatalok sem keresték fel őket gondjaikkal. A klub zárva tartásával kapcsolatban elmondta, hogy nem igaz az az állítás, miszerint a közegészségügyi állomás nem engedélyezte a működését. A témát azzal zárta le, hogy hamarosan új helyre költöztetik az Ifjúsági klubot. A művelődési ház épületében, az eddig könyvtárként szolgáló helyiségeket vehetik birtokukba a fiatalok. A hnb közreműködésével a Jnb kulturális szakosztálya 15 ezer koronával járul hozzá a klub felszereléséhez.

Szót kért Cservócs Sándor pártelnök Is. Előbb rövid visszatekintést adott a 40 évvel ezelőtti sorsdöntő történelmi eseményekről, a jelenről szólva arra kérte a fiatalokat, hogy új „rezidenciájukban“ ügyeljenek a rendre, kíméljék a berendezést, és nemes, hasznos dolgokra fordítsák szabadidejüket és energiájukat.

Közvetlenül a gyűlés után beszélgettem Oroszlán Máriával, a szervezet pénztárosával.

— Ü] arcok kerültek a vezetőségbe. Elnököt is újat választottatok. Mit vársz tőlük?

— Nagyon bízom benne, hogy új erőre kap szervezetünk, bár a tagok többségével eddig sem volt különösebb probléma, mert lelkesek, tettre készek, aminek számos alkalommal tanújelót adták. A klub zárva tartása viszont joggal váltott ki belőlük panaszt, bosszankodást. Remélem, az ú] helyen, Jobb feltételek között pótolni tudjuk a lemaradást — mondta bizakodva.

Viszont nem voltak ennyire derűlátóak azok a fiatalok, akik megírták az Idézett panaszlevelet. Velük szintén a gyűlést követően társalogtam. Velem együtt ők sem értik, miért volt olyan hosszú Időn keresztül zárva az Ifjúsági klub. Egyedül annak örültek, hogy Zsigmond Dénes személyében megbízható aktív SZISZ-tag került az Ifjúsági szervezet élére.

Befejezésül tehát: bosszantó, hogy az évzáró taggyűlésen nem derült ki egyértelműen a klub bezárásának oka, a vétkeseket sem nevezte meg senki, örvendetes, hogy az illetékesek a Jövőben az eddiginél Jobban fel akarják karolni a fiatalok nyüvánvaló tennlakarását. Örvendetes, mert talán így feledtetni tudják a fiatalokkal az elmúlt Időszakot, az értelmetlen huzavonát. Mindenesetre: ml figyelni fogjuk a klub és az ipolynyékl fiatalok helyzetét I

Bodxsér Gyula

Amikor minden hiábavaló

„Az egészség csak visszanyerve drága kincs.“

/