Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-18 / 20. szám
új igfeäa 81 MERYL STREEP ÉS A SZEREPEK Bevallom, előítéletektől terhesen foglaltam helyet a fővárost Metropol moziban, hogy megnézzem A francia hadnagy szeretője című filmet. Ez a tartózkodás elsősorban Relsznek, a rendezőnek szólt, aki pályáját az angol újhullám élvonalában kezdte, s napjainkban, a filmművészet forradalmasításának idején, amikor azt hittük, hogy Hollywoodnak még az árnyéka sem vetődik a vászonra, éppen ő készíti az érvényre emelt tendenciák alapján filmjeit. Ez a meghasonulás, alkalmazkodás elítélendő, de valószínűleg a rendezők tudják, hogy az értékeket képviselő filmekből nem mindig lehet megélni, pontosabban: a kereslet az 6 színvonalukon alul van. A keresendő hiba tehát az Igényben lehet. Minden mozllátogatö egy-egy szám a statisztikai kimutatásokban, ahol a babért — tekintettel a fővárosban vetített filmek zömére — holmiféle glccsek, enyhén szólva szamárságok viszik el. Sajnos, ez a már általánossá vált jelenség szemünk előtt változtatja meg a film eredendő funkcióját, és devalválja a hatvanas évek filmművésze, tének forradalmi átalakításával kiharcolt eredményeket, értékeket. De térjünk vissza Reisz filmjéhez. Nem néztem volna meg ezt a filmet, ha a főszerepet nem Meryl Streep alakítja. Szerencsésnek mondhattam magamat, hogy az utóbbi Időben több filmjét Is láthattam a hazai mozikban. Nem áll szándékom- *ban a felsorolt filmek sikerét' elvitatni, de meggyőződésem, hogy a siker és érték nem jár mindig együtt. A végzetes szerelem című filmet — melyben Meryl Streep partnere Robert de Niro — hetekig vetítették egy-egy moziban. A cím valóban kö- zönségcsalogatő, s nem Is háborodnék fel batásvadász voltán, ha a vásznon valójában látnám a végzetes szerelmet, ha a filmkockák lesújtanának, esetleg felemelnének, vagy éppen beleizzadnék a végzetességbe ... Természetesen, mindez nem történik meg. így csak tészkelődtem a ’ helyemen a felületes, a banális mondanivaló nélküli képsorok láttán, amihez hozzájárult még az a tudat is, hogy úgy távozom majd a moziból, mintha agymosáson lettem volna. Az egyik fülemen beöntötték a filmet, a másikon kifolyik a mondanivaló anélkül, hogy nyomot hagyna bennem. Szegényebb lettem, egy Illúzióval, amely ott lebeg előttem, valahányszor Meryl Streep nevét olvasom a szereplők között. Szegényebb lettem azzal az Illúzióval, hogy ez a csodálatos színésznő végre olyan szerepet kap, amelyhez nemcsak a nevére, a sztáraágára van szükség, hanem egész lényére. A francia hadnagy szeretője otmü angol film azonban lehetőséget ad erre. Ebben az alkotásban helyet kap a színésznő egész jelleme, kifejezésre juttatja rendklvüllségét, s az a belső jelentés jut főszerephez, amelyet a korábban látott filmjeinek rendezői valószínűleg figyelembe sem vettek. Az összehasonlítás során még. sem érezzük, hogy ezek a szerepek acsarkodnának egymásra, sőt nagyon. Jól megférnek egymás mellett, kiegészítik egymást. Jobban megközelítve: Meryl Streep ebben a filmben olyan bonyolult jellemet alakit, amely magába foglalja az összes eddigi alakítását, egységes képet hoz létre a maga ellentmondásaiban. A cselekmény két szálon fut, a- melyek fedik egymást. Az egyik szálon egy forgatás történetét láthatjuk, ahol a két főszerepló, Anna és Mike (Jeremy Irons) kapcsolata szerelemmé kovácsolódtk. Viszonyukat befolyásolja a forgatott film, ahol a két színész szintén mint szerelmes találkozik. Az eleinte látszólag különböző témájú jelenetek fokozatosan kiegészítik egymást, s a végén a szerep és a valóság egybefonódik. Erre utal Mike kiáltása, amikor a forgatásról „lelépett“ Annát filmbeli "nevén Sa- rahként szólítja. Nyoma sincs már felületességnek, a rendező szabadon turkál a két ember lelkében, boncolgatja őket, s bár a férfi Sarahhoz való viszonyában nem kis szerepet kap a misztika, mégis élő, valós embert látunk a filmvásznon. A jellemrajzok főleg a forgatott jelenetekben kapnak hangsúlyt, s Így utalnak a „valós“ történet Jelentéséire. Nem áll szándékomban az egész szüzsét elmesélni, mert felesleges és meddő próbálkozásnak Is tartanám. A szavak nem pótolnák a vizuális élményt, zenei anyagot, Bach muzsikáját, nem beszélve a színészi Játékról. Mivel a jelenetek meglehetősen gyors egymásutánban követik egymást, a különbség egyre szembetűnőbb lesz. Vagyis Inkább érezhetővé válik, hogy Anna már magában hordozza korának jelentését, míg vlssza- vedllk Sarahhá, az „időzónában“ visz- szacsúszik néhány évszázadot, érdekes módon mégsem veszít értékéből, nem érezzük szegényebbnek a két alakítást. S az sem érezheti majd magát szegényebbnek, aki megnézi ezt a filmet. Azt hiszem, érdemes. Mérocz Mária A SZÍNHÁZ margójára Tartalom vagy a forma? A színházművészetben gyakran kérik számon az előbbit olyan esetekben, amikor a forma helyénvaló ugyan, (az előadás érdekes), de a befogadók nem Ismer (hét )ik fel a formában rejlő-kifejeződ 6 tartalmat. Azt a tartalmat, amelyet a forma hordoz, kiindulva persze az írott színpadi mű üzenetéből. Ilyen tekintetben a képzőművészet hasonlít leginkább a színházhoz. E művészetben csakis a forma (színek és vonalak, foltok és mélységek) fejezheti ki a tartalmat. Pontosabban: a látvány. Továbblépve nézzük a költészetet: benne a szavak egymás- utánisága a forma. S lám, ez a forma hordozza a tartalmat! Mivel a színház a lehető legheterogénebb művészeti forma, nagyobb mértékben, mint akármelyik „tiszta“ művészet alkalmat ad a tartalom kontra forma alapján történő megközelítésre. 2. Évek kellenek ahhoz, hogy az ember megtanulja: egyéniségének megfelelően hogyan keil színházat néznie. Az előadás ugyanis sohasem csak arról szól, amiről a szöveg vagy az attól gyakran hamisan elvonatkoztatott rendezői-dramaturgiai koncepció. Arról már hamarabb és gyakrabban szól egy színházi előadás, amit a színész a szöveg alapján „gyártott“ elméletekből kihagy vagy eljátszik. A tapasztalatlan néző számára, azt hiszem, ez a tulajdonképpeni előadás. A kritikus számára azonban az előadás lényegét az ő személyes elképzelése és az előadás közötti (óriási) különbség Jelenti. S így a kritika tulajdonképpen személyes vélemény az előadás objektív tényéhez képest... Holott „ha az adós elé nem dugják oda a kifizetetlen számlát, gyanakodni kezd, hogy mire készülnek a háta mögött.“ (S. Lenz). A színikritiká- nak tehát mindig arról kell szólnia, ami az előadásban „van“, és nem arról, aminek benne kellene lennie. A kritika a hiányt számon kérheti, sőt kötelessége számon kérni, de a tényekből kell kiindulnia, és nem a szöveg olvasata alapján alkotott fikciókiből. A jő színikritika a látottakat elemzi, nem pedig azt, amit látni akart a kritikus. 3. A kritikusnak is (akárcsak a nézőnek) lehet választott zsáne- re, amely közel áll színházi elképzeléseihez. Van, aki opera-kritikával, más az előadói esték értékelésével vagy éppen a klasz- szikus görög drámák megeleve- nítésének elemzésével foglalkozik a legszívesebben. Ml a helyzet nálunk? Az a négy-öt színikritlkával foglalkozó zsurnalisztánk mindenevő, akárcsak a közönségünk. Ez aztán — s nincs okunk csodálkozni vagy szántónkéra! semmiféle esztétikai kritériumot (?!) — logikusan és következetesen mutatkozik meg színházi műbírálatunk hangvételében és tartalmában egyaránt. Sokszor érte már és éri vád a kritikát kemény hangja miatt, a- mely .valójában nem hozott eredményeket hazai színházművészetünkben. Ám e cikk írója; ügy véli, ez nem csak a kritikusok hibája, s nem megoldás az utóbbi Időben tapasztalható elnézőbb ítész! kreációk meghonosítása, ugyanis az nem tükrözi, nem tükrözheti a színházi valóságot. 4. A ml színházunk állítólag „nemes szolgálat“-ot teljesít. Puszta létével? — kérdeztem. A kérdés lehet közhely Is, de provokáló Is — bizonyára sokak szerint az Is — ám ugyanúgy lehet őszinte felkiáltás is. S ez nem a sokat hallott mondattól lesz Igaz, nem is annak puszta tartalmától, hanem attól a Jelentésétől, hogy a színház, amelyikkel kapcsolatosan elhangzik, milyen mértékben képes megtölteni tartalommal a nemes szolgálatot. Főhajtásra késztető művészi szolgálat. Ogy vélem, ezek nem nagy szavak, nem Is megfontolatlan általánosságok, s azt nincs okom kétségbe vonni, hogy a Magyar Területi Színház egész közössége éppen e szolgálat ügyében fáradozik. S hogy milyen eredménnyel, azt (sajnos) ceak részben van jogunk az előadásokat követő írásos véleménynyilvánítások, kritikák, alapján lemérni. Egyrészt a sokszor megalapozatlan, foghegyről ítélkező jegyzetek miatt, másrészt a már- -már gyanús egyetértés okán, a- hogyan központi lapjaink színi- kritikusai egymást figyelmeztetve óvatoskodnak önálló véleményüket nyomtatásban kinyilvánítani... A produkciókról és a színházról „általában“ Írogató, egy-két nem hivatalból kijelölt színházfigyelő mindig mindennel elégedett véleménye — nézetem szerint — egyenesen méltatlan egy hivatásos színház produkciójának méltatásához. 5. Így hát logikus a kérdés: ml a színpad Igazsága? Nincs a világon olyan nagy „hazugság“, amelyet alkalmas színházi „attrakcióval“ el ne lehetne hitetni. Gondoljuk meg, miféle Igazságot, Joggal elvárható, mérhető emelkedett (ünnepi) szertartást kérhet számon a néző, ha csupán Jelen van, de agyával-lelkével nem. lesz „cselekvő“ résztvevője a mutatványnak. Mert az ember ott van. Lát, hall, keresi a maga igazát. Figyel és tapasztal. S ha valamit befogad a Jól sikerült előadásból — közelít a produkció saját Igazságához. Ám minden előadás Igazsága az „itt és most“ igazsága, függetlenül az előadás alapjául szolgáló irodalmi anyag értékeitől. Tehát a színházi előadás Igaza az előadás hitelének függvénye lesz. Színpadi igazság tehát a valósághoz mérten áligazság, de erkölcsi és esztétikai minőség, amely csakis önmagához viszonyítva mérhető. Csak önmaga törvényszerűségei által képvisel Ideológiát és hathat érzelmeinkre. Mennyi minden — egymástól függetlenül Is teljes megnyilatkozás — pontos egymásbaját- szása szükséges ahhoz, hogy a színlelőadás, az attrakció felnőjön odáig, hogy egyáltalán szóba jöhessen. A színház egyetlen problémája: a siker! KISS PÉNTEK JÓZSEF Á KEPEK VILÁGA Roman Greskovic » Azt hiszem, nem csupán a magam véleményét mondom, amikor leszögezem, hogy a Komáromban (Komár- no) élő fiatalabb képzőművészgeneráció egyik legtehetségesebb képviselője Roman GreäkoviC. Ha az örökölhető tehetség elméletében hinni lehet (és miért ne lehetne, ha a genetika ezt tudományosan Is bizonyítja?!), akkor Roman esetében hatványozottan kellett jelentkeznie a képzőművészet Iránti fogékonyságnak. Bár nem érdem természetesen, de a tények kedvéért meg kell említeni, hogy apai ágon a szlovák, anyai ágon pedig a magyar képzőművészetben mutathat fel Ismert és kevésbé Ismert képzőművész elődöket, rokonokat. S minden jel arra vall, hogy génjeiben meglehetősen sokat hordoz azok ebbéli összetevőiből. Ahhoz persze, hogy egy veleszületett adottság olyan szinten kamatozzék, mint Roman Greäkoviinäl, szükséges az övéhez hasonló eltökéltség és szorgalom Is. Idén lesz harminchat éves, eddigi életútja meglehetősen változatos. A Podbrezovával mára már teljesen összenőtt Valasskában született, első gyerekkori eszmélése viszont a kelet-szlovákiai Sninához köti, ott végezte az alapiskola első három osztályát. Aztán költözött át a család Dunaszerdahelyre (Dunajská Streda), ahová az orvos édesapát hivatása szólította. Az alapiskola többi osztályát már Szerdahelyen járta. Utána Bratlslavában, a Művészeti Mesterségek Központjának szakiskolájában belső festészetet tanult, s hét évig a központnál dolgozott restaurátorként. Időközben a család Komáromban telepedett le, s később ő Is ott, a Duna Menti Múzeumban vállal restaurátori munkát. Jelenleg is a múzeumban dolgozik, csak közben távútan leérettségizett, sőt szakosító Iskolában még a galériai és múzeumi tárgyak konzerválása és restaurálása Irányzaton is bővítette szakismereteit. Restaurátorként munkahelyi tevékenységén túl is jól Ismerik és számontartja ót a Képzőművészeti Alap te. És hogy festőként mindezek mellett amatőr vagy hivatásos? Nehéz volna egyértelműen meghatározni. De tán nem te ez a lényeg. A már említett, minden bizonnyal öröklött adottságai már a kezdet kezdetén megmutatkoztak. Szinte első eszmélésétől kezdve rajzol, fest. írni, olvasni még nem tudott, de már lapozgatta az abban látottakat. Az anatómiával való korai, ösztönös találkozása egyik meghatározó tényezője lett későbbi képzőművészt munkásságának. Részben azért, mert ennek köszönhetően alakul ki emberközpontúsága, részben pedig azért, mert az anatómia folytán sajátította el már egészen fiatalon a realisztikus ábrázolás ábécéjét. Később, már tudatosan, rengeteg szorgalommal, kitartással bővítette ebbéli Ismereteit. Tizenöt évesen készített alkotásaiból mér jő néhányat megőrzött. Es nem csupán a nosztalgia kedvéért. Ezek, majd az ezt követő néhány év rajzai, festményei már jelzik, hogy a realisztikus ábrázolásmód domináns vonás lesz művészetében. A felnőttikor küszöbénél járt, amikor egy rokon képzőművész tanácsára .. na, most már a realisztikus ábrázolásban elértél egy szintet, Ideje lenne próbálkozni valami újjail, többel, valami mással te, próbáld meg most már elereszteni a fantáziádat, s aszerint dolgozni“ — változtatott eddigi stílusán, s ahogy az a későbbiekben kiderül, további munkásságában egyre domlnánsab- ban Jelentkezik az elvont gondolatiság ábrázolása. Kezdi mind szabadabbra engedni képzeletét, mind többet és többet vesz észre a látható világ láthatatlan összetevőiből, és egyre inkább ez a bizonyos fajta elvontság foglalkoztatja. Kifejezés- módja te — a realisztikus ábrázolás- mód részleteire, és főleg annak magabiztos birtoklására építkezve — fokozatosan átvált az elvont, szürreálist« kifejezés módra, s alkotásaira azóta ez a stílus, ez a módszer a Jellemző- Emberközpontúsága továbbra te megmaradt, s az embernek nemcsak a Jelene, hanem a múltja és a jövője te foglalkoztatja őt. Gondolatok, érzések, hangulatok, látomások elevenednek meg, kapnak érzékletes formát alkotásaiban, együtt gondolkodásra késztetve a szemlélőt. Együttgondolkodásra % múltról és jövendőről, s a kettő# szervesen összefonó mindennapokról, küldetésünkről, felelősségünkről e világban, az emberi éle-t értelméről. Roman GreäkoviC az alkotó embernek az a fajtája, aki állandóan keresi, kutatja az újat, a jobbat, az értelmeset, tele ambíciókkal, tervekkel, elképzelésekkel. Németh Gyula
