Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-05-18 / 20. szám

SZABÁLYTALAN krétakör „NEM SZÍVELI, HOGY ITT VANNAK NÁLAM“ — Gyere ide Sára nénihez! — a kisfiú megtorpan, abbahagyja a szaladgálást. Látszik rajta, hogy szívesen menne a nénihez, de valami visszatartja. — Fél — súgja nekem az asz- szony. — Ha az anyja megtudná, hogy Itt vannak, szíjat hasítana a hátukból. De nem tudja meg — teszi hozzá szomorúsággal ve­gyes bizonyossággal. — Ki tud­ja, ma este is mikor ér majd ha­zai És milyen állapotban! Az ajtóban megjelenik Pétiké nővére, a tizenhárom éves Ber­nadett. Nagy kosár krumplit ci­pel. — Hová tegyem, Sára néni?... Én majd meg is hámozom, ha kelll — úgy mondja a kislány, mintha félne, hogy valaki elve­szi tőle ezt a munkát. —lói van, Bernike! — vála­szolja az asszony, és elmagyaráz­za a lánynak, honnan szedje elő a kést, milyen vastagra hagyja a krumpli héját. Sára néni már az ötvenes évei­hez közeledik. Anyás mozdulatai, cammogó járása alapján azt gon­dolná az ember, legalább öt gyer­meket szült és nevelt fel. Nincs benne semmi vénlányos. S maga a azó, vénlány, vulgárisán és ne­vetségesen hat, ha megpróbáljuk Sára nénire vonatkoztatni. Meg­magyarázhatatlan, miért nem ment férjhez. Nem tudott vagy nem akart? Nem firtatom. Az öccse viszont megnősült, átalakítottta az apai házat, és a hosszú parasatház hátsó részében Sárának Is Juttatott egy szobát kis konyhával. Az asszony itt él egyedül huszonhat éve. Berni befejezte a krumplihámo- zást. — Vacsoráig kimegyünk játsza­ni, ha már nem kell segíteni! — feláll, egy darabig vár, hogy ké­ri-e még valamire Sára néni, majd az öccsével együtt kimen­nek az udvarra. — Az anyjuk nem szíveli, hogy itt vannak nálam. Számtalanszor jött ide veszekedni emiatt, ille­tőleg jött volna, ha én beenged­tem volna a kapun. Az útról kia­bált be, mindenfélének lehordott. Én ezt nem bánnám, de bünte­tésből és mérgében a gyerekeket is veri. Hát hová lennének sze­gények? Napokra eltűnik, aztán hazajön vagy hazahozzák része­gen. A gyerekeivel meg nem tö­rődik. — És az apjuk? — kérdezem megütődve a szinte hihetetlen anyai nemtörődömségen. — Ki tudja, hogy hol van! E- gyébként is, tőle Gizi már régen elvált. De az is éppolyan része­ges, link alak volt, akár a fele­sége. Miután elváltak, a hatóság, látván az anya felelőtlenségét, a gyerekeket állami gondozásba vette. Vagy négy évig maradtak ott. De Gizi visszaveszekedte, -sír­ta őket. Szünet nélkül a taná­csot járta a gyermekek után. Ígérte, hogy újra férjhez megy, dolgozni fog, rendes családi éle­tet akar élni. Férjhez is ment, így visszakapta a gyerekeket. A második ura azonban, még része­gesebb volt, mint az előző. Durva, primitív alak. Veri a kicsiket, és azzal Ijesztgeti őket, hogy ha nem fogadnak szót, mennek vissza le­lencnek. Persze, nem adnák, mert a családi pótlék az kell nekik. — Bernike, mutasd csak a ke­zedet! — szól a kislányhoz, aki az imént jött vi9sza a konyhábá. A lányka mutatja. Mély, pisz­koskék csíkok húzódnak az al­karján. ' — A mostohaapja hagyta rajta a nyomát. A fiúcskára meg gyen­geáramot akart kapcsolni, hogy azzal fegyelmezhesse éjszaka, ha sír. Be is pisilt szegény mindig. De most már megfenyegette őket a hatóság, azóta vigyáznak. Közben megfő a paprikás­krumpli. — Ez olcsó Is, meg jó is. A gyerekek nagyon szeretik — mondja Sára néni, és engem Is asztalukhoz invitál. „MIT REGGELIZTÉL?“ Á tanítőlakás a falu szélén van. A hetvenes évek elejének stílusában épült, három család lakik benne. Kerítése előtt, az or­szágút mellett a falu végét jelző tábla. Párszáz méterrel odébb szőlőhegyek, pincék. — Furcsa volt nekem a kis­lány — mondja a tanítónő, Berni osztályfőnöke. — Az órákon nem figyelt, kivált kora délelőtt. VI- háncolt, beszélgetett. Egyszer az első órán kihívtam a táblához. Tántorogva jött felém. — Valami bajod van? — kér­deztem tőle. — Mit reggeliztél? — Anyu boros teát adott — fe­lelte. — Az osztály nevetni kez­dett. Rendreutasítottam őket, a kislányt meg kihívtam a folyosó­ra. Megtudtam tőle, hogy előző nap meg azelőtt is, szinte min­den nap azt kapott. Azonmód szóltam az igazgató­nak. ö értesítette a tanácsot, és kimentünk a szülőkhöz. Az anya először nem akart aj­tót nyitni, majd mégis kijött, mondván, hogy nem hallotta a ko­pogást. — Én nem öntöttem bort a teá­ba — méltatlankodott. — Majd adok én neki! Biztosan lopta a nyavalyás! — fenyegetőzött he­vesen, hogy csak nagy nehezen tudtuk lecsillapítani. — Ugye, loptad? Mondd, én boros teát ad­tam neked? — támadt a gyerek­re. A kislány a fejét rázta. — Na, látják?! De ne féljenek, én majd beszélek vele! Ezek után már nekünk is fe­nyegetőznünk kellett: ha megveri a gyereket, akkor ez meg az lesz. Sajnáltam otthagyni azt a sze­gény kislányt. Közben már az a düvad is hazajött. Csodálatos, ahogyan a két gyerek védi az anyját! Nem mondanának rá egy rossz szót sem. Ki tudja, miért? Azt hiszem, valamivel megfenye­gette őket, de azt nem lehet en­gedni, hogy idegbeteggé, nyomo­rékká, alkoholistává tegye a gye­rekeit! A tanítónő egyre felháborodtab- ban beszél. A szoba nyitott abla­kán részeg énekszó szűrődik be. — Látja, szinte végszóra Jön­nek! Alátámasztani, amit mond­tam. Nem a gyerekek anyja éne­kel, még csak nem is a mostohá­juk. Csak valaki, aki szintén a pincéktől jön. És vajon hová tart? | „MOST NE MENJÜNK BE! ANYU SIR — Nem kall tőlük félni, csak a gyerekeikkel nagylegények. Az ura meg nincs otthon. Most vala­hol Prágában dolgozik — biztat Sára néni, mert elhatároztam, hogy felkeresem az anyát. A kapu nyitva. Besétálok. A be­járati ajtót is nyitva találom, de sehol senkit nem látok. Pár percig a konyhában vára­kozom, hátha előkerül valahon­nan Gizella, a gyermekek anyja. „Hol tisztaságot és rendet látsz, dicsérd a ház asszonyát“ — ol­vasom a nyomtatott falvédőről. Itt nemigen lenne dicsérnivaló. Bár a helyiségben egészen ízléses bútor, linóleum van. Csak söpör­ni felejtettek el, meg az asztalon tornyosuló edény eltörölgetésére nem jutott Idő. — Ki az?! — toppan be egy meglehetősen csinos arcú, de ápo­latlan .szőke, fiús frizurája nő. És még mielőtt bármit is szólhat­nék, elém áll, kérlelni kezd: — Ugye, nem akarja elvinni őket? — Nem. Nyugodjon meg, ón csak beszélgetni szeretnék. Azt hi­szem, épp magával. Meglepően Jól viszonyul hoz­zám. Szívélyes. — Én mindig megvédem a ki­csiket. Az a vadállat, ha haza­jön, mindig nekik megy. Száz­szor is megbántam, hogy hozzá­mentem, de most már nem tudok szabadulni tőle. Fenyeget, hogy akkor nem is tudja, mit tesz. Az asztal mellé ültet, míg bő­széi, sebtében étdobálja az edény­halmazt a konyhaszekrény pár­kányára. Aztán ő is leül, majd pár pillanat múlva se szó, se be­széd, ráborul az asztalra, és ke­servesen zokogni kezd. — Bernikém!... Petikéin!... — ismételgeti az asszony, és hull a könnye. Ahogy így ül, teljesen valószínűtlenné teszi a róla hal­lottakat. Hogy ő olyasmire képes lenne?! — Maga nem Is sejti, mennyit szenvedtem én! — sírja elcsuk- ló hangon. — Engem mindenki csak megvet. Nem tudok mit mondani. Míg a szavak között keresgélek, Gi­zella váratlanul felemeli a fejét, és rám förmed: — Most menjen innen, most nem akarok erről beszéltül A ne­vemet semmiképpen ne írja bele, érti?! — kiáltja még felém. Nincs miért tovább erőltetnem a beszélgetést. Ha elküldött, hát megyek. A gyerekek épp akkor érkez­nek a szomszédból. — Csókolom!' — köszönnek, és félve megindul­nak befelé. Aztán még hallom, hogy Berni odasúgja Petikének: — Most ne menjünk be! Anyu sír... KLINKO RÓBERT Sportpalota Nagy Sándor Sajnálom, hogy nem lehettem ott februárban a dunaszerdahelyi (Du­na jská Streda) sportcsarnok ünnepé­lyes megnyitásán. Emlékezetes ese­mény lehetett. A Nemzeti Front prog­ramjának részeként Jött létre ez a pompás létesítmény. Persze, nagy szükség volt már rá, mert annak ellenére, hogy Dunasizerdahely és a Járás több sportágban országos, sőt, nemzetközi sikereket ér el, az Isko­lai tornatermeken és a nyárasdi (To- polníky) sportcsarnokon kívül az egész Járásban nem volt ilyen több­célú, nagyobb sportlétesítmény, Hogy mit lendít majd ez az új csarnok a tömeg- és teremsportokon, azt csak az elkövetkező években tudjuk meg. Mindenesetre a 27 millió korona költséggel felépített és berendezett sportpalotéban minden nap pezseg az élet. Nagy Sándor, a csarnok veze­tője büszkén mutatja királyságát. A Játéktér a mozgatható alsó lelátó betolása után — ami egy percnyi mű­velet — 44X38 méteres. Amikor ott Jártam, éppen a DAC labdarúgói edzettek Kapko, Majoros, MiClnec és a többiek szinte egymást múlták fe­lül hatalmas, teret átívelő pontos le­adásaikkal. Azt mondták, hogy Itt már majdnem olyan körülmények a Csallóközben között lehet edzeni, mint egy való­ságos pályán. Szóval valóságos sportpalota, pe­dig még — ahogy az már lenni szo­kott — nincs is teljesen berendez­ve. Menet közben készülnek az újabb és újabb sporteszközök. — Ogy hiszem, mindenki tudja, milyen nehéz nálunk beszerezni a sportszereket, berendezéseket — mondja Nagy Sándor. — Egyelőre tehát a kézilabdázók, a labdarúgók, a röplabdázók és időnként a birkó­zók használják. Az utóbbiak helyze­tén, igaz, mit sem változtatott a csarnok, mert edzés vagy találkozó előtt, akárcsak eddig, szót kell rak­niuk a szőnyegeket, aztán az edzés végeztével megint összerakják. Ez hosszadalmas művelet, közben a sző­nyegek is rongálódnak, ezért inkább csak a találkozóikat rendezik nálunk. Ettől függetlenül március 11—18-a között itt tartotta utolsó edzőtábo­rozását az EB előtt a csehszlovák birkózóválogatott, és nagyon dicsér­ték a körülményeket. Nem csoda, a csarnok valóban ki­tűnő lehetőséget nyújt bármilyen sportág képviselőinek a felkészülés­re. És nemcsak a sportolóknak, a nagyközönségnek Is rendelkezésére áll. A nagyterem mellett van egy erősítőterem, amely azonban még nincs berendezve. Egyelőre azokat a súlyzókat és berendezéseket tárolják itt, amelyeket a DAC labdarúgó-szak­osztálya hozott Ide saját szükségle­tére. Van viszont egy szauna és egy kis medence, amit a lakossá.g eddig nemigen látogat. — Sajnos, még nem vonult be a köztudatba, hogy a csarnokot, illet­ve a szaunát a lakosság és a közü- letek is igénybe vehetik — mondja Nagy Sándor. — Igaz ugyan, hogy napközben be vagyunk táblázva, de az esti órákban többnyire üres a csarnok. Nappal az ifjúsági és a fel­nőtt kézilabdázók, a röplabdázók, a Hviezdoslav utcai Iskola sportosztá­lyai, az asztalitenisz ifjúsági edző­központ tagjai és a DAC labdarúgói használják. A fennmaradó Időben vi­szont a közületek is bérelhetnék. E- gyelőre csak a Juhocukor, a Dlóspa- tonyl fOrechová Potóft) Efsz és a Zöldségkereskedelmi Vállalat élt a lehetőséggel. A szauna üres, pedig használati dija egy órára mindössze tíz korona. A pálya bérleti dija egy érára a Csehszlovák Testnevelési Szövetség szervezetei számára 173 korona, más szervezetek és közül« elmondottak ellenére nem unatkoz­nak. Mindjárt februárban nemzetközi ifjúsági kézilabda tornát rendeztek a Februári Győzelem Kupáért. Március­ban pódlumgyakorlatok kerületi baj­noksága volt itt, majd újabb kézi- labdatoma. Az új csarnokban zajlott le a csehszlovák ifjúsági birkózó­bajnokság és a serdülők kerületi bajnoksága Fellépett a sportcsarnok­ban a 100 Folk Celsius együtt is és a Benkó-dlxieland Magyarorszá *ről. A tervekről Nagy Sándor .nfor- mál: — Augusztusban Csehszlovák!,i Feli­szabadulási Kupájáért folyó röplabda­torna néhány mérkőzésének adunk otthont. Szeptemberben szeretnénk megrendezni egy nemzetközi lf úságl röplabdatoma első évfolyamát Ok­tóberben a csarnokban mérkőznek meg a DAC röplabda Duna Kupájá­ért. Ez a versengés a korábbi évek­ben a termálfürdőben zajlott. Van­nak távolabbi terveink is. 1992-ben asztaliteniszben Junior Eurőpa-baj- nokságot szeretnénk rendezni. Erre az alkalomra egy 48X18 méteres épülettel toldjuk meg a csarnokot, amelyet később az asztaliteniszezők és a birkózók használhatnak. Jelen­leg azonban a szerek és a beren­dezések beszerzésével bajlódunk, hogy a sportcsarnok valóban a duna­szerdahelyi sportélet szentélyévé vál­hasson. Palágyi Lajos A szerző (2) és Majda (1) felvétele A sportcsarnok látképe kívülről... ...és belülről (az ünnepélyes meg nyitón). tek számára 431 korona. Lehet, hogy ez soknak tűnik, de itt bárki első­osztályú ellátásban részesül. Szom­baton és vasárnap általában tornák, bajnoki mérkőzések zajlanak a csar­nokban. A nézők már kezdik meg­kedvelni, néha négy-ötszázán is el­jönnek. A sportcsarnok alkalmazottai az

Next

/
Oldalképek
Tartalom