Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-05-04 / 18. szám
ét kitüntetése volt a századosnak. Az egyiket — mint ahogy ő mondta — azért kapta, mert elpusztított két Tigris harckocsit a Tiszánál. A folyó nevét a százados úgy ejtette ki, hogy a Tisánál, amire a gazdasszony felemelte a fejét a fehér edény fölül, és elnevette magát. A tömzsi, barna hajú, barázdált arcú százados könyökével az asztalra támaszkodva ült, és belefeledkezve nézte, hogy a gazdasszony milyen ügyesen és fürgén válogatja a tarkababot. A férfi zöld oliva- színű nyári inge melle közepéig szétnyílva, látszott alatta lángoktól cserzett sebhelyes mellkasa. Csak a szája és a szeme árulkodott arról, hogy a százados úgy harminc körüli, és valaha jóképű, sima arcú, majdnem nőies külsejű férfi lehetett. Most viszont már úgy festett — a hajától egészen a melle közepéig rózsaszínűre színeződött bőrével — mint az •ső és fagy mállasztotta vályogfal. A százados előtt az asztalon ott volt a trlkolóros katonasapka és a kék virágokkal díszített hosszú nyakú palack. Az üvegben málnapiros színű bor ragyogott, és benne, mint valami képzeletbeli kandallóban, bíborszín lángocskák táncoltak. A nyitott ablakon át beeső napsugárkéve lob. bantgatta őket újra és újra fel. Odakinn látható volt a kerekes kút és a virágba borult diófa. A nyitott ajtóban, amely éppúgy fényben úszott, mint az ablak, a szomszédból egy megtermett, kék szemű, u- gyancsak kifakult zöld katonazubonyt viselő főhadnagy állt. Könnyedén, vagányul támasztotta az ajtófélfát, egy fűszálat rágcsált, és merőn nézte az asztalnál levő gazdasszonyt. Kintről behalilatszott a csirkék csipogása és távolabbról a tyúkok kárálása. A belső dobogást csak az ingaóra ütései zavarták meg olykor. A fiatal, huszonöt év körüli, teljesen feketében lévő gazdasszony majdnemhogy hangtalanul válogatta a jókora rakás babot. Ügyesen és gyorsan dolgozott. Nyúlánk, fehér ujjal szinte villogtak, és úgy tűnt, ezek a villanások fájdalmasan meg- megsebzik a századost, mert az közben hosszan ivott, összeszorított fogakkal mereven nézett maga elé, és a tekintetét a nő kezéről a fényre vetette, amely a repedezett tölgyfaasztalon a palack boron keresztül átszűrve táncolt... A nő felnézett munka közben és lopva, de megértéssel a főhadnagyra lesett. A szemében lángra lobbant a nap és az a különös belső fény Is, amellyel a nő a férfi közelségéből eredő örömet fejezi ki. A főhadnagy egy pillanatra kivette szájából a fűszálat, elnevette magát. Megvillantak egészséges fehér fogai, és valami felvisított benne. A nő lesütötte a szemét, ó pedig köny- ryedén kiköpte a fűszálat a lobogó fénybe. A gazdasszony felállt, belesöpörte a babot egy pléhedénybe. Az éles hang megzavarta a századost, és rákényszerítette, hogy észrevegye maga körül a napot, a nőt és a tárgyakat. Az óra elütötte a tizenegyet, távolban megszólalt a kakukk. A nő macskaként nyújtózkodott egyet, felállít, beleszórta a babot a fazékba, felöntötte vízzel és á tűzhelyre tette. Utána leguggolt, fölcsiholta a tüzet, és rátett néhány hasáb fát. Amikor felállt, ropogott a térde. A főhadnagy indulatosan kiköpött egy újabb fűszálat, és a keze fejével megtörölte a száját. A z asszony odament a két ablak közt lévő tükörhöz, és inkább csak szokásból, mint rafináltságböl, a főhadnagyra nézett belőle, majd pedig nyúlánk ujjaival kecsesen megigazította a homloka körül göndörlő sötétbarna haját. A mozdulatai egészen természetesek voltak, mégis úgy tűnt, mintha szándékosan tenné, kelletné magát. A két férfi közti tér közepén állt, az egyik Is, másik is a kissé sötét bőrű arca felét látta. A kicsit megnyílt ajkát huncutul megnedvesítette rózsaszínű nyelve hegyével. Szájának sarka majdnem összeért az arcán lévő gödörrel, az pedig az arany cseresznyékkel díszített fülére, és a mély — mintha állandóan árnyékolt — sötétzöld, motorolajcseppek- hez hasonló szemére terelte a figyelmet. Nem volt magas, de a megjelenésével mégis karcsú és megtermett asszony benyomását keltette. Egyszerű fekete kartonruhát viselt. A ruha a nap fényében rozsdásbarnán csillogott, és az egyszerűségével ellentétben volt a mély, falun majdhogynem szokatlan nyakkivágás, amelynek szélén érdekes hófehér csipke ékeskedett. Természetesen szép kerek, inkább csak föntről, mint alulról kirajzolódó melle volt. Tudott a bájairól, s a megbotránkoztató kivágással kárpótolta magát a fekete öz- vegyasszonyl ruháért, amely minden mást majdnem tökéletesen eltakart... A szék megcsikordult, de a százados csak sokkalta később ézőlalt meg. — Ide figyelj, gazdasszony, miért hordod te állandóan azt a fekete gyászruhát? A gazdasszony olyan hirtelen megrándította magát, hogy szinte feslő hangot hallatott a kartonruha. — Miért viselsz te gyászruháit? — Hiszen tegnap már megmondtam magának, hogy miért hordoml A százados végül Indulatosan a szemére vetette: — Mi az, te nem örülsz a győzelemnek, te gyászolsz?! A nő nem fordult vissza, nem Is nézett rá. Megállapodva tekintett a tükörből a százados háta mögé. — Nekem van kit. Megölték a férjemet. A százados ívott a borából, eltolta magától a poharat, mintha már nem is fz- lene neki az ital, majd ránézett a nőre, és ellentmondást nem törően ingatta a fejét. — Nem hiszek neked, állandóan csak alakoskodsz. Te nem vagy özvegy. A fekete kartonruha ismét mintha szakadozott volna rajta. — Én nem vagyok özvegy? Hát akkor mi vagyok, tán ifjú ara? A százados láthatólag hajthatatlan volt, és konokul mondogatta a magáét. — Te nem vagy sem menyasszony, sem Andrej Chudoba: özvegyasszony, és azt a ruhát ts csak azért viseled, hogy becsapj bennünket, azt akarod elhitetni, hogy özvegy vagy, hogy a férjed elpusztult, de ... A nő határozottan ellépett a tükörtől. — És mi, talán nem szent igaz az, amit mondok? A százados fejével a kezére támaszkodott és hosszú merev tekintete nyugtalanságot tükrözött. Hogy miért tűnt ez így, nem tudni, talán csak azért, mert mindenáron nyugalmat próbált magára erőltetni. — Nincs és nem is lesz, mert az emberek a faluban egészen mást mondanak. A nő kicsit távolabb a tükörtől megvetően elnevette magát. — Az emberek? A ml embereink? Féle- temzsák és szájhős valamennyi. Annyi mindent összebeszélnek, amennyit csak akarnak. Szerintük minden második házban szökevények és besúgók rejtőzködnek. A százados végre kiegyenesedett, és ujjá- val a nőre mutatott. — Mosolyogsz, de én nem hiszek neked ... Tudom, hogy rejtegeted. Valahol itt a közelben bújtatod! A nő könyörgően ránézett a főhadnagyra. Az nyugodtan tovább rágta a fűszálat, és a szájának mozdulatával jelezte, ne vegye figyelembe a százados szavait. A nő: felfortyanva, szinte vakkantva bökte ki. — Rejtegetem? És hol, nem mondaná meg, a pokolban?! Talán a szoknyám alatt? A százados ki itta a borát, és újra beleejtette fejét a tenyerébe. Forradásos arca még rózsaszínűbb lett, a szeme pedig eszelősen felragyogott. kkor egyszerre megzörrienit a fejük fölött a padlás,,!és recsegni kezdett minden. Ebben a pillanatban mindketten feszülten a kékesre festett gerendára függesztették tekintetüket. A csoszogó léptek egy kis Idő múltán elnémultak, és valahol az ajtó irányában belevesztek a csendbe. A nő visszahátrált a tükörtől, és sajnálattal és megvetéssel figyelte a százados arcában egyre jobban növekvő feszültséget. A karcsú nyak fényesen ki- fehéredett, és ismét eltalálta a főhadnagyot, az pedig ismét határozottan kiköpött egy fűszálat, könnyedén megnyalta az ajkát, és, a szeme vágyakozóan fölragyo- gott. Kinn valahol messze felnyerttett egy 16, és a galambok, turtiékolásáit elnyelte a kis- cslbék csipogása. Valahol megesikordultak a lépcsők, a földes verandán csoszogó léptek hallatszottak, majd az ajtóban megjelent egy alacsony, hajlott hátú, körülbelül negyven év körüli,, feltúrt ujjú, csíkos ingben levő férfi. A hajában és borostás ajkán aranyként fényiért a por. Belépett — tulajdonképpen átbucskázott a küszöbön —, bizonytalankodva dörzsölte óriási tenyerét, és bejelentette: — Gazdasszony, a kukoricát lehoztam a padlásról. — Jól van... És mennyi van még belőle? — Két kötegre való, de azért elég sok. — Vidd a morzsolőba, ebédig lemorzsoljuk ... Teszek még a tűzre, és megyek én is, segítek neked. A férfi átvetette magát a küszöbön. Láthatólag szolga, nyomorék, ezért sántított. A nő egy kis ideig nézett a szolga után, tétován {elsóhajtott, majd észbe kapva tett a tűzre néhány hasáb fát, és elindult az ajtó felé. Az ajtóban a főhadnagy finoman feltartóztatta a karjával. — Megyek én is, segíthetek? A nő vállat vont. — Mit bánom én! Fogja azt a másik köteget — mutatott szemével a kukoricára —, -és jöjjön. A főhadnagy felkapta a köteg kukoricát, átvetette a vállán, és a gazdasszony után lépkedett. A kamra előtt az istálló- széken egy öregember ült szakadt lajtaiban,. ős, szundikált. A nő odahajolt hozzá, és belekláltotta a fülébe. — Nagypapa, megsül itt ezen a tűző napon! Az öreg felegyenesedett, és bambán az asszonyra nézett, de aztán egykedvűen legyintett, és a fejét újra visszaejtette a mellére. ' A nő a főhadnaggyal bementek a kamrába, és rög-tön utána kiment, a konyhából a százados Is. Végigment a verandán, 'megállt a padlásra vezető létra alatt, a sötét nyílásba nézett és kitartóan motoszkált valami a fejében. Ezután gúnyosan nézegette a gazdasszony ablakba rakott vánkosait, föléjük hajolt, vizsgálta a fehér huzatokat, mintha keresne rajtuk valamit, mondjuk a dohány illatát vagy egy férfi- hajszálat. Az ablaktól átment a karzatig, nézte a gyermekláncfűvel teleszórt udvart, a diófa alatt heverésző katonákat, rágyújtott, dohányozgatott és hallgatta, hogyan zúgnak a vizesdézsa fölött a szomjas méhek ... A dézsában lesben állt a víztükör, vele szemben pedig a forradásos vályog- falra emlékeztető mellkasa. A tükröt megkerülhette volna, nem kellett, hogy észrevegye, tudatosítsa, de a női szemek elől nem térhet kt, ezek voltak számára a leg- gyötrelmesebb tükrök. A saját feleségére gondolt. Már vagy fél éve nem írt neki, fél a fehér kerek arcától, de még inkább a tekintetétől — az együttérzéstől, sajnálattól, megaláztatástól... Meggyűlölte, ellenségeinek érezte a tükröket, a nőket és a ragyogó napot. Holott valaha mennyire szerette őket.... Eldobta a csikket, nyújtózott és ásított egyet. Végül nehézkesen leült a súlyos padra, ahol valaha vasárnaponként a gazda és a gazdasszony üldögéltek. Lecsatolta a derékszíját és az elválaszthatatlan pisztollyal együtt . átvetette a pad karzatán. Végignyúlt a pádon, a feje alá tette a kitömött zsákot, majd a kezét is, és a téli égboltot idéző sötét padlásnyílást figyelte... A fülhallgatóban hallotta a kemény, rövid, szakaszos parancsokat — délre a várostól elérni a kanálist, amely a láthatáron úgy jelent meg, mint valami ijesztő vízió, mint a kísértethajók a ka- landtőrténetekben. Közben egyfolytában rázták a robbanások, rengett minden, lökések, a fülében zúgtak a figyelmeztető jelentések a tankjaikból, miközben körülötte vagy talán inkább valahol fölötte, dühöngött, zúgott és zengett a hangvihar... Aztán újra érezni kezdte a tüze;« acélt, az égő olaj csípős szagát, és ismét a behavazott földeket kapkodó lángokba vetette magát. Majd újra csak azzal az érzéssel, hogy közben egyre csak csúszik alatta a meredek lejtő, és ő arccal, tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva bukik a hóba, a füstbe vetette magát. Közben újra és egyre ádázabbul közelített felé az a farkasölö szörnyeteg, aki akkor is rálőtt, aki rúttá tetté és aki megint itt rejtőzködik valahol a közelében ... Kinyitotta a szmét, és az volt az érzése, hogy a padlásról hallatszó léptek ébresztették fel. Nézte, hogy ott fönn nem válik-e le egy darab mész, vályog, bizonyítva, hogy a deszkák meghajlottak, valakinek a terhe alatt. Nem hallott azonban semmit, semmi gyanús zajt, csak az egyhangú csipogást és az álmosító zümmögést ... Ekkor hirtelen feldübörgött a morzsoló, mint amikor a tankok valami mély elázott szántóföldet próbálnak legyőzni. A pokolba is az emlékekkel! Erősen összeszori- totta a fogét, összevonta szemöldökét, de még így sem tudott menekülni a lángoktól, amelyek lobogni kezdtek a résnyi nyílásban, kiugrottak a sötét füstből, és mint a veszett kutyák, rávetették magukat. Nem is védekezett velük szemben és azok belekapkodtak a nyakába, mellébe, arcába... Aztán ismét ott feküdt nem messze attól a kanálistól és a napraforgók valamiféle hóval befútt holtakat idéztek a szeme elé. Összeszedte minden erejét, kúszott, míg a sorsdöntő kanális partjára nem ért. A nád egészen az égig nőtt, és valóban olyan óriási volt, mint. a régi tankönyvben. ... Mindjárt elönt a láva — gondolta akkor —, és örökre eltemet a föld mélyébe. Millió éven keresztül fekszem majd a szén alatt, aztán felvlsznek- a felszínre, és a csontjaim újra megpillantják a szülőföldemet, az elővárosok bádogtetös házacskáit, az udvarokat, a szőlőskerteket, a kerteket a sötét futórózsákkal... Most újra hallotta a morzsolőt, illetve észrevette, hogy már nem is zakatol any- nyira. Ekkor nyomban meghallotta a tő- hadnagy hangját, és a nő csilingelő kacagása férfibüszkeségót sértette. Ügy tűnt előtte, hogy rajta meg valami olyasmin nevetnek, ami ugyanabban a pillanatban az övé, de közben menekül is előle. Egészen megdermedt a féltékenységtől, és összeszorította a fogát — a lába az álmában elzsibbadt és megmerevedett. „Az a nyalka falusi ficsúr 0 betűbe hajló lábával“ — könnyített magán, maga elé képzelve a szomszédból a legényt, aki épp most olyasvalamin nevetett, amit a gazdasszony mondott neki... Az agyába tóduló vérrel az asszony felcsipkézett mellének a látványa és öntudatos nevetése is tudatáig jutott. Világosan értésére adta, hogyan látja és mit érez, a tekintete és a kifejezései sokkalta keményebbek és ér- zéktelenébbek voltak, mint a szavai. A szavakat csak azért használta, hogy eltakarja a valódi gondolatait és érzéseit — mindig tettetni fogja magát, és hazudni fog neki. Ez már így van, és így is lesz — az a belső, szenvedélyes női valami már soha sem lesz az övé, már csak együttérzésre és kedves, vigasztaló szavakra számíthat ... r mét megszólalt a morzsoló. És a nő csiklandozó hangja is. Most azonban ott belül nem szúrta meg, hanem inkább csak tompán sajogni kezdett valami. Eszébe jutottak a ragyogó, kamillaillatú esték, a női nevetés, aztán maga előtt látta az óriási vöröslő mályvák közt azt a kerek fehér arcot, és visszaemlékezett az első legényverekedésre is a mozihoz közel eső utcácskában, ahova a lányokkal jártak. Az első ütésekre gondolva önkéntelenül végigsimította az ajkát, és az volt az érzése, hogy az ellenfelének épp olyan gúnyos tekintete volt, mint annak a fi- csúrnak a morzsolőban ... Németh István fordítása Özvegyasszony fekete gyászruhában - ■ ■
