Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-12-30 / 52. szám

Kövér kislány hempergett a kerítésen túl a homokban. A hátára feküdt, nevetett, majdnem leesett az ég. Párnás lávával utánaugrott egy elröppenő ezüst légynek.

Felmásztam a kerítésre, hogy jobban lássak. A négy- szögletes udvarban csak a kislány hempergett. Felülről mintha nagy vödrökkel rózsaszín fényt öntöttek volna rá. Homokot dobált felf.elé, s nevette, hogy az visszahullt, mint a zápor. Valami rétről, amit elleptek a méhek, zsongó-bongó csendet, hozott a szél.

Forró kezem alatt elolvadt a kerítés. Az udvar forogni kezdett. Kiforgott belőle a kislány, a homok s a rózsaszín fény. Már a ml világunkat láttam, és nem is kívülről, hanem belülről. Feküdtem a mély udvarban, amelyik mélyebb volt, mint a világ bármelyik udvara. A vidám ház helyén a mi hosszú, keskeny házunk állt. Milyen ház volt az! Más, mint a többi. Keskenyebb volt, szomorúbb és fehérebb. Anyám folyton meszelte azt a szomorú házat, hogy még szomorúbb legyen, még keskenyebb és még fehérebb. Fogta a meszelőt, belemártotta egy vödörbe, és véglghúzogatta a falon. Olyan csúnyára száradt a fal, hogy azt hittem, mindjárt elúszik. Hosszú, fehér fodros, elfolyni készülő tengerre hasonlított. Feküdtem az udvar végében, apró lyukakat fúrtam könyökömmel a földbe. A lyukak fölött szaglásztam egész nap, A földet szagolgattam. Vagy néztem a nyári felhőket, jöttek bolondosán, céltalanul. Mintha csak véletlenül tévedtek volna ide egy másik égről. Még a napot sem takarták el. Továbbmentek, nem üzentek.

Igazában azért az árnyékot szerettem a legjobban. A házunknak hosszú árnyéka volt. Még az égre is felszaladt, Átugrott a kerítésen, s a réten maga alá temette a lekaszált rendeket. A rét végében már ott állt az ég. Mintha éppen azért volna ott, hogy a házunk árnyéka felszaladjon rá egy kicsit tűnődni. Szerettem utánozni ezt a tűnődő árnyékot. Egyszer belefeküdtem egy meszesgödörbe, egy frissen ásott meszesgödörbe. Ott tűnődtem, próbáltam megérteni a házunk árnyékát. Csupa szomorúság lettem attól, hogy lentről láttam a felfutó babszárak piros virágát. Lengedeztek felettem a fűgyökerek, bogarak mászkáltak rajtam. Ahogy így feküdtem, az az érzésem támadt, hogy az anyám vagyok. Sárga a hátam, és nem meszelem többet a falat. Az eső beveri piszkosra. Elmossa rajta a nagy fodros hullámokat. Én meg csak fekszem itt nagy vidáman. Becsorog hozzám a víz, be a számba. Az arcomról lepereg a hús, hiába csukom össze a számat, a sárga víz belefolyik. Ragadós lesz a sár, s egy giliszta csúszkál a talpaimon. Ordítani kezdtem. Abban a testhelyzetben, ahogy voltam, mezítláb, a hasamon összekulcsolt kézzel. Ordítottam, míg összeszaladt a fél falu. Alig bírtak kihúzni a földből. Nem hittem el, hogy élek. Megőrülhettem, mert nekirohantam anyámnak Felborítottam, úgy hemperegtünk egymáson, mint két birkózó. Szúr- káltam a kiálló csontjaimmal.

Egy este — ősz volt, sár volt — beállított hozzánk a nagyanyámmal egy asszony. Emlékszem, sárga volt a homloka, s az arca piszkos. És szörnyen büdös volt, mint egy ázott kutya. Azt hittem, ha megrázza magát, ránk fröcsköli a vizet, és menten bebújik morogva az asztal alá.

iá . » :

11 --------—----------- ---------—--------r---------t

,

Kulcsár Tibor:

11 Örökség

múltamban hogyha elidőzök felkeresnek távoli ősök szólítanak és megidéznek holt századok és ezredévek száz elődöm élővé válik legeslegelső ükapámig bennem még egyszer útrakelnek századokon átfeleselnek békében harcban menetelnek életet halált és szerelmet bűnt és vétket tán egy fél ország gondját-baját magukkal hozzák elmosódó felködlő arcok battyánl páclni parasztok kik egykor megsejtettek engem bennem élnek ők kikből lettem Kultsárok Vargák Szolga Sándor jobbágy kuruc és prédikátor tárogatós nagyapám Séra erdélyi ősök ivadéka gyermekkorom visz nagyanyámhoz néhai Szendrey Ilonához (távoli szálak ködös titka tán Júliáig nyúlik vissza) korán őszülő édesanyámnak fájó emléke mindent áthat apám szigorú szeme rajtam egy-egy szóban vagy mozdulatban anyai és apai ágon minden élő s holt rokonságom múltját terhét viszem magammal bennem élnek ezer alakban újraéled a rég s a nemrég elevenné válik az emlék felfáj a sorsuk újra bennem sejtjeimben és idegemben ha szenvedek nekik is fájok rém testálódnak régi átkok ajkukról reám hull az áldás torkukban én vagyok a kiáltás a világot belőlük nézem parányi rész a nagy egészben láncszem vagyok csak mikor őket e versben átmentem a jövőnek — így akarom magam Is végül másokra hagyni örökségül

.^■flBBSsäanFsgiBawfl

Ruhája aljára körben felszedte a sarat. Valami bozóton kellett átcsörtetnie, mert szoknyája teleragadt pókhálóval, száraz levéllel. Nem a ml falunkból való volt. Nem Is köszönt, csak bedőlt az ajtón. Hozzánk lefelé kellett taposni a konyhába, földes volt az alja, tele volt asztalokkal, lócákkal, ágyakkal. Az ágyakat nehéz, zöld posztótakaró fedte, és csak egy kis petróleumlámpa világított az egyik asztal közepén. Borzasztó szomorú tudott lenni az ember a ml konyhánkban.

Valami baja volt az anyámnak. Kezdett nőni a hasa. A nagyanyám ettől őrült ideges lett, én reszkettem az Izgalomtól. Együtt aludtam anyámmal, szemben az ablakkal. Nagyon szerettem vele feküdni. Ogy aludt, hogy a két karját a feje alá tette. Éreztem a hónalja szagát. Kicsit fanyar volt, de az anyám szaga volt, én szerettem. Órákig feküdt nyitott szemmel elalvás előtt. Lesi- mitotta a nagy dunyhát, és bámulta a holdat. Nem volt függöny az ablakunkon. Kiláttunk a kertbe a nagy körtefára. A hegyében sokszor ott ült a hold, bevilágított ránk. Amilyennek olyankor tűnt fel a konyhánk, attól egészen elérzékenyültem. Sejtelmes volt, melegebb, és

Kovács Magda:

FEKETE SZEL

mintha finom, fehér köd szitált volna a sarkokban. Még most ts borzongok, ha arra a finom, szitáié ködre gondolok. Hozzábújtam anyámhoz. Majd megfojtottam az ölelésemmel, folytak a könnyeim, de ő meg se mozdult. Hagyta, hogy öleljem, csak mikor már nagy volt a hasa, akkor lökött el magától. Apám keveset jött be hozzánk. Ilyenkor vágyakozva néztem rá valamelyik sarokból. Szerettem volna, ha fölkap, feldob a gerendáig, és nevetve elkap megint. Egyszer fel Is dobott, de nem nevetett, hát többet nem akartam, hogy feldobjon. A nevetését akartam. De nálunk nagyon keveset nevettek. Anyám néha elmosolyodott, sápadtan, mint egy beteg virág. Minden ősszel azt hittem, hogy az már az utolsó mosolya. Mégis ő élt közülünk a legtovább.

Apám szürke haját hamar elnyelte a föld. Ogy maradt meg bennem, hogy röpködött, sokáig még a föld alatt is. Nem hiszem el, hogy ne röpködne még most is. Néha odaültem a sírja szélére, de nagyanyám sovány, fekete árnyéka elűzött onnan. Estefelé mindig eljött. Sötét szél fújt a szeméből, a Sírokon mozogtak a magas fűszálak. Gyűlölt, ha ott talált. Nem akart osztozni senkivel az apámon. Anyámat Is gyűlölte miatta.

De hogy mi történt azon az estén. Az idegen asszony csak meresztette a szemét az anyámra. Nézte a hasát, mint egy őrült. Rosszat sejtettem. Olyan rosszat, amilyet azóta soha. A halált. Később tudtam meg, hogy a halált. Úristen, milyen piszkos volt az a vénasszony! Mozogtak hosszú, száraz ujjal, ahogy közeledett anyám felé. Még mindig nem szólt egy szót sem... Megint megörülhettem, mint a meszesgödörben; közéjük ugrottam. Hasba akartam rúgni a vénasszonyt, de a nagyanyám nyakon kapott. Belökött a szomszéd szobába. Sötét volt, s fanyar almaszag. A falak mellett fehér búzászsákok. Féltem. Vak kutyakölyökként mászkáltam a sötétben, belevertem a fejemet a bútorokba. Mire az ajtót megtaláltam, anyám már az ágyban feküdt. A lámpát közelebb vitték hozzá. Nagyanyám tartotta. Az idegen lavórokkal futkosott. Anyám jajgatott, slkoltott is. Nem láttam jól a két vénasszonytől, apámat sem láttam sehol. Anyámból folyt a vér. Micsoda éjszakák jötteki Többet nem engedte, hogy vele aludjak. A másik ágyban aludtam egyedül. Olyan volt a fejem, mint egy lázas halastó, ahol örökké ívnak a halak.

Ha magunkra gondolok, mintha egy nagy agyaghegy- gyei állnék szemben valami pusztában Krétagödrök izzanak benne. Őrületes a hőség, negyven fok árnyékban. De nincs árnyék. A hegy oldalán elhervadnak a kék szarkalábak. Egy poszméh zümmög a fejem felett, száraz fűcsomót tépek, és magamra szórom. Hiába, a hőség áll egy helyben, a lángoló krétarögök megvakít- ják az eget. Ez voltunk ml. Mikor meghalt az anyám, azt hittem, hogy én öltem meg, azzal, hogy mindig a halálára gondoltam. Mert olyan volt életében, hogy ha az ember ránézett, a halálára gondolt. A mezőre Is mezítláb járt kapálni. Este, ha hazajött, késsel feszegette ki a sarkából az apró kavicsokat. Nagy Iába volt, pedig ő maga kicsi volt, törékeny. Alig vonszolta magát a két vödör súlya alatt az udvar végébe a disznóólhoz. Lassan vánszorog a vödrökkel. Azt hittem, sohasem ér oda. Csak megy görnyedten, a két nagy lábát úgy emelgeti, mint a kacsák a tócsában, és soha nem ér el sehová. Én ott feküdtem a kút mögött a kertben, őmiatta feküdtem ott. Be akartam menni a konyhába. Az ajtó félig nyitva volt. Már nem tudom, mit akartam ott, mindig Jöttem-mentem. Talán a hőség elől akartam bebújni valamelyik hűvös asztal alá. Ahogy az ajtó elé érek, látom, tárva van. A konyha közepén nagy darab napfény, olyan, mint egy parasztlepedő. Anyám meg a végében térdepel, háttal nekem. A két sarka belelóg a fénybe, szörnyen sárga. Bent a konyhában homály, csend, anyám sarka remeg. Biztos valamilyen gödröt tömött be, amit én vájtam késsel a konyha földjében. Mindenütt gödröket ástam, az ágyunk alatt Is vagy tízet. Néztem a két sarkát, mintha a teste elúszott volna. A lepedőnyi fény apró tócsákra szakadt. A székek pattogni kezdtek a nagy csndben. És akkor a falról lelépett nagyanyám sötét árnyéka gyertyákkal. Ügy imbolygóit, mint egy részeg, átfolyt az asztalokon. Odakúszott anyám két sarka fölé, és körülrakta gyertyákkal. A tócsák kialudtak, csak a gyertyák lobogtak, középen anyám sárga sarkai. Nem bírtam tovább ott állni. Elrohantam a kút mögé, ahol halkan lehetett nyöszörögni a köveken összegömbölyödve. A kertben Illa volt levegő. Az orrom égett, az oldalam sütötték a forró kövek. Ezt nem lehetett btrnil Nem lehetett bírni. Ogy lapultam ott, mint egy lapos fejű gyík. Már alkonyodon, s még mindig nem mozdultam. A házunk árnyéka épp felszaladt az égre. És akkor észrevettem apámat nagyanyámmal a kertben. Haja mintha lobogott volna, pedig be volt szorítva a kendője alá. Fekete szél fújt a szeméből. Megmozgatta az Agakat felettük, s az

ágak hirtelen nőni kezdtek. Elhagyták a fákat, az egész világot. Óriás árnyékuk az égen ímbolygott. Ott ölelkeztek össze az égen. Aztán visszazuhantak. Az ágakat összetörték maguk alatt. Nyitva tartott számból folyt a nyál. Csak néztem apám szürke fejét, és az ég nekiszaladt a homlokomnak. Magával rántott valahová fölfelé, de nagyanyám elkapott. Lábamnál fogva visszahúzott. Ogy csüngetett a két ujja között, mint egy békát a kút fölött. Fejjel lefelé lógtam, majd megőrültem, úgy féltem, békehangon sikoltoztam. Ö meg csak lógatott és számolt. Akkor anyám megfordult az udvaron a két vödörrel, s eldobta, ahogy minket meglátott. Elkezdett nevetni. Hajladozva nevetett; de úgy, mint mikor ezer csapat vadliba rikoltozik egyszerre. Nagyanyám megremegett, kiejtett a kezéből. Örületl Ezt túl sem éltem. Ha most nem lennék itt, el se hinném, hogy túléltem.

Tavasszal meghalt az apám. Arccal a földnek találták meg, kint a mezőn. Szerette a földet, abba halt bele. Nagyanyám sötét, gyűlölködő árnyéka nem sokáig riasztott már azután. Ketten maradtunk anyámmal. Néha sápadt, kerek hasára gondoltam. Mikor még vele feküdtem, hamar elaludt, lehúztam róla a dunyhát. Felhajtottam az ingét, hogy megnézzem a hasát. Szép volt a homályban. A fehér köd az arcára szitált. De azóta, hogy az idegen asszony lavórokkal futkosott körülötte, egyre soványabb lett, már majdnem olyan sovány, mint én. A sápadt mosolyát sem láttam többet az arcán. Pedig azt hittem, hogy ha ők ketten már nincsenek köztünk, vidámabb lesz minden. De belenőttek anyámba, mint énbelém a házunk hosszú árnyéka. Ogy hordozta magában őket, mint terhes asszony a magzatát, mint én a házunk árnyékát. Néha kimászik belőlem. Nem is árnyék, valami hosszú, keskeny, tűnődő borongás. Ök is folyton előmásztak anyámból, mint a férgek, míg meg nem ölték, el nem sorvasztották egészen. Így maradtam egyedül egy reggel. Leültem a küszöbre, odaképzeltem anyám két sarkát a konyha közepére, a tócsák kj5zé. Sütött a nap. Életemben először vettem észre a napot. Megfordultam. Furcsa volt, hogy fény Is van, nemcsak sötétség, de jé volt. A házunk szinte derűsnek tűnt fel, az udvar is. A kút fölé hajoltam, visszaverte az eget. A köveken vörös bogarak mászkáltak.

A kövér kislány közben elaludt, de felriadt álmából. Sikoltozott, sírt. Valaki kifutott a házból. Egy asszony. Megborzongott, ahogy meglátta az arcom a kerítés fölött. Gyorsan bevezette a gyereket a házba. Az udvar fölött fekete szél lengedezett. Nyoma sem volt a rózsaszín fénynek. Az én szememből fúj a fekete szél.

Petrik József:

Anyám fényében

Nem egy-egy röpke május, nem anyám, fényt kilencven tavaszod szálaz rám; széjjelárad, elönt és beragyog, szinte már szfn-sugárzásod vagyok. Oldaladról, kötődve-kapcsolódva meddig tekitnhetek még tavaszokba?

Mint szakadatlan újuló természet meddig társz elém nyíló öröklétet?

Tajtékzó ár, ha elönti a partot:

I tejed testemben mindent elárasztott, belém rakódtál finom rétegekben, szemem fényezted, csiszoltad a nyelvem, hangszert dúdoltál, szálas izmaimba, felhangoltál szép, édes szavaidra; füleddel hallok, szemeiddel látok, így gyűjtők renbe egy zilált világot.

Oktattál: hulljak csak erre a földre, akár az alma, érett-e vagy zöld-e. Mondottad: ahol lábad elsőt lépett, onnan ismerjek minden csillagképet. Biztattál: keress otthont a hazában, hazádat ott leled csak, ahol anyád van. Példát adtál: miként ember az ember nyakában, vállán életnyi teherrel.

Belém szakadt szód múltra nyíló ablak: cselédek, szolgálók között kutatlak, répaszedő lányok között talállak, vad sútoricától gőzöl a hátad.

Apám solót épít ott lenn Somogybán, betont hord, ahányat lép, annyit roggyan. Libát őrzök még vízparti hajtáson, s közben alakul már vesszőfutásom.

A folyó, melynek medre bennünk mélyed, hozzánk köti az ős forrásvidéket; elszállt Illatok, régi messzi tájak szép üzenetet sziláinak a mának; bennem körözve, benned oldódottan szívekhez szólnak egy szívtelen korban; belénk nyilallva, bennünk bizakodva sugároznak a zsúfolt holnapokba.

Kérdeznek, kérdesz, én Is félve kérdem: ml rejtőzik még jövőnk rejtekében?

Lesz-e égboltunk, napok-éjek rendje, vagy elsüllyedünk a vak-végtelenbe? Fojtogat a szó, megremeg a térdem, de biztatástok ereimben érzem: szívem szilárdul, ércesedik hangom; szólok, kiáltok messze zengő hangon:

Az élet forró üzenetek lánca, reményre termett, dalolásra, táncra; közös énekben zengjen az ős hangja, utód megértse, szomszéd is meghallja.

A karok, kezek koszorú-fogása legyen a múlt, Jelen s a jövendő násza, legyen sokszólamú, sokszlvű ének ... Anyám, még soká szálazzon rám fényedl

tmmm

~ta