Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-23 / 51. szám
Gyiire Lajos költő, Irodalmár az elmúlt évadtól a Matesz Thálla Színpadának művészeti vezetője és dramaturgja. — Elégedett-e azokkal az eredményekkel, amelyeket a Thálla Színpadának művészeti vezetői posztján sikerült elérnie? Az olvasókat nyilván érdeklik a közeli jövőre vonatkozó elképzelései Is... — Nyugodt szívvel mondhatom, hogy Igen. Az elmúlt színi évadban sikerült rendezni a Thálla belső ellentmondásait, s az átgondolt dramaturgiai terv megvalósítása is meghozta gyümölcsét, teljesítettük az előirányzott tervet mind művészi, mind pedig gazdasági téren. Amit még ennél is fontosabbnak tartok: visszahódítottuk elvesztett közönségünket. Ami a kérdés másik részét illeti, a színház csak akkor tölti — töltheti — be eredeti küldetését, ha közönsége van. Ezt pedig csak jó dramaturgiával, s ha maradéktalanul nem is, de legalább megközelítően a közönség Igényeinek kielégítésével lehet elérni. Gyüre Lajos irigylésre méltó optimizmussal hisz abban, hogy a közönség igényeinek kielégítése a mi esetünkben egyenlő színházművészeti-társadalompolitikai küldetésünk betöltésével is. Ámbár jó dramaturgiával ez is elképzelhető. — Hisz a verbális színházban? — Ezek inkább akadémiai vitakérdések. A néző jó produkciókat akar látni, s önmaga belső kérdéseire keresi a választ a színházban. Hogy ez miképp jön létre, őt az nem érdekli. Viszont azt is el kell mondani, minden anyagnak megvan a maga sajátossága. Mindegyik másképp alakul, alakítható a művész kezében, A szobrász másképp néz egy kőre, mint a kőfaragó. (Ez biztosi Sőt, már két kőfaragó sem néz ugyanúgy egyazon kőre. — a szerző meg- Jegy.) Az egyik szobrot lát benne, a másik sírkövet. A maga helyén mindkettőnek igaza van. Hétvégi házban J61 elképzelhető egy csupaszon hagyott téglafal, amely u- gyanakkor kirívó lenne egy koncertteremben. Ez vonatkozik a drámai alapanyagra Is, a tartalom nem különíthető el a formától, ami pedig már rendezés, díszlete- zés, kosztüm dolga is. — Mit jelent ön szerint az, hogy a színház a közönségért van? Elképzelhető egyáltalán egy olyan ideális szintézis színház és befogadó között, amikor mindkét „fél“ elégedett lehet, a színház művészetet produkál, a közönség pedig bemegy rá? — Erre hadd válaszoljak Grigorij Gorin szavaival: „A színház nekem több, mint egy a művészetek közül. Elsősorban a társadalmi érintkezés egyik formája, hogy kölcsönösen kicseréljék gondolataikat. A színház emberekből álló kollektíva, akiket belső együvé tartozás kényszere köt össze, akik összejönnek egy bizonyos játék megtekintésére, együtt akarnak örülni, nevetni, együtt akarnak átélni és megérteni egyes társadalmi jelenségeket a játékon keresztül. Mindenki a maga módján.“ Ehhez azonban az kell, hogy a színház, elsősorban a dramaturg, ismerje a saját közönségét, annak érdeklődési körét, gondjait, bajait s erre adjon „gyógyírt“ a választott darabbal, vagy legalábbis próbálja meg a művészet eszközeivel a társadalomban jelen levő feszültségeket feloldani. Ha ez sikerül, akkor elégedett lesz a közönség, s elégedett a színház is. Érsek György a Thália Színpad ügyelője. Pontosságáról és szigorú rendszeretetéről közismert. — Volt már olyan, hogy az ügyelő elkésett egy előadásról? — Amióta a Thália Színpadot megalapítottuk, ebből az Is kitűnik, hogy alapító tag vagyok, tehát tizennyolc éve, nem fordult elő, hogy elkéstem volna, vagy műszakot kihagytam volna, sem mint színész az első hat évben, sem mint ügyelő a többiben. Persze, ez már így természetes, elvégre az ügyelő nem késhet, sőt, az sem baj, ha . jő példával jár elöl. — Mire ügyel az ügyelő? — Mindenre. Ezért szeretem Inkább ezt a kifejezést, hogy: „Az előadást vezeti.“. Elsődleges feladatomnak tartom, hogy az együttessel a néző számára a legoptimálisabb, leghűbb, a rendező elképzeléseinek legihegfelelőbb előadást produkáljuk. Ez persze gyakorta lehetetlen, koszos, emberi méltóságon aluli „kultúrházakban“ megvalósíthatatlan. Ezen változtatni kell. Feren- czy István erdélyi színész azt írja Tamási Áron közelében című írásában: „Színész, Templom, Temető — szomorúan összeszűkült alkalmak az emberi együttlétre.“ Hát... Erről ennyit. — Tudjuk, ön a színpad „nyílt színeit“ is ismeri, hiszen színészként is láthatta a közönség, sőt műsorfüzetet is szerkesztett. Nyilván van véleménye a színház komplexitásáról. Hisz ön a rendező abszolút meghatározó szerepében egy előadás végső „kimenetele“ szempontjából? — Évekig a színpad volt a világom, a szereplés, a gondolat és emberi jellemek, szituációk ábrázolása. Kezdetben még főszerepeket is játszottam, de közepeseket és kicsiket is. Nagy-nagy hittel. Igaz, Beke Sándor tudott velünk bánni, kezdőkkel, az utcáról „felszedettekkel“. Hiányzik most ebből az együttesből a pedagógus. Bekét volt miért tisztelnünk. Ogy vagyok ezzel, mint Salamon Béla, a nagy és dicső előd: Hagyjatok még egy kicsit játszani! Szerintem a rendező a hajtóerő, a rugó. A színész a mutató. Öt látja a néző. De a többi is fontos, például a lánc, amelyen az óra függ, az is! A színház kollektív művészet. Hiszek a jó, tapasztalt, ötletes, emberismerő, -szerető és pedagógusi tehetséggel megáldott rendezőben .'.. Hadd toldjam meg mindezt Mikó István budapesti művészkolléga tréfás véleményével a rendezőről: A rendező úgy keletkezett, hogy a legrosszabb színészt leküldték a színpadról: inkább nézze a próbát. Kiss Péntek Jézsef GORIN-BEMUTATÖ Á THÁLIA SZÍNPADON — A Nap és a felhők (étéka Farkas (ános SZELLEMI ÉRTÉKEKET IS TEREM EZ A TÁJ A Matesz Thália Színpadának újabb produkciója látszatra arról tanúskodik, hogy műsorának hangvételével — sokak kedvében járva Ismét könnyed műfajból választott. A színlap -meghatározása szerint Grigorij Gorin „Fenomének“ című drámai műve vígjáték. Ez azonban csak részben igaz. Mert bár Gorin darabját még Í974-ben írta, bátran kiállt — az akkori feltételek ellenére Is — az- Igazságosság védelmében. Nyíltan pellengérezl a pozíciók eléréséért folytatott harcot, e harc tisztátalan eszközeit. A vendégrendezq, iQzef Felbaba érdemes művész helyesen értelmezi Gorin társadalmi állásfoglalását, az utókornak is szánt üzenetét Koncepciójában domináns szándékú a társadalombfrálat. Bár hatásos vígjátéki eszközök és fogások felvonultatásával Is igyekezett ábrázolni egy rendszer etikai problémáit, színpadra vitel! megoldásait Inkább . a komikum és a groteszk elegyítése jellemezte. Ilyen kifejezési eszközökkel kerekedett az összkép nem az élet egyszerű „fotográfiájává“, hanem karikatúrájává, Így vált allegorikus történetté. Felbaba Igyekezett az események görbe tükrében figyelmeztetni a fenoménságra, mint önmagát leleplező negatív megnyilvánulásra, amely képletesen, az önérdek jogcímén a pult alóli árusítástól akár a napnak mint égitestnek a spekulatív eladásáig is fajulhat. Felbaba — a szerzővel egyetértőén — diagnosztizálja az emberi gyengeséget és gyarlóságot, de a színpadi cselekvést ugyanakkor aláveti az eipber megtisztulásának is. A mondanivaló magját jelzi a szerző egyik monológba rejtett mondata: „Embernek lenni — már az Is nagy dolog!“. Ezt a gondolatot hatványozza -meg a rendező, amikor kihangsúlyozza: Az emberben keresni kell a szépet, nem általában, de itt, ma, -mindig és mindenütt! A premier-közönség rendszerint nem tud mindig (vagy végig) teljes odaadással, önfeledten szórakozni. Most is mintha kissé visszafogottan élvezte volna a vidám jelenetek dinamikus lendületű egymásutánját, bár így is fel-felt-örő kacagással reagált a játék -meglepő vagy humoros fordulataira. A drámai szikra hordozója, a csodákra képes három fenomé-n volt: Prohorov, a telekin-etikus, Kljagin, a t-elefokális és Ivanov, a telepatikus. Elsősorban náluk érződött, hogy figurájuk helyenként inkább csak a komikus s nem az exponáltabb groteszk vonások hordozója. De a szövegben rejtőző aktualizálás lehetőségét, a sok filozofikus gondolatot és Igazságot sem sikerült megfelelő színészi eszközökkel határozottá és hatásosabbá felerősíteni. Így azok többnyire hangsúlytalanul elvesztek a jelenetek sodrában. Ezt sajnál (hat) tűk a néző -maradéktalan kielégítésének, de a darab végső kicsengésének szemszögéből is. A „Fenomén-ek“-et látva tanúi voltunk annak, hogy a cselekményt alakító események következtében az eredeti alaphelyzet megváltozott (-megbomlott a fenomének „háromszöge“ is), módosult, átalakult a vi- szonylatrendsze-r, új színpadi helyzetek álltak elő. Ezek kívánalmaihoz alkalmazkodtak a szereplők is, tudatos szerepformálással alakult jellemük, változtak tulajdonságaik. A fenomének kö-zül Várady Béla (Kljagin) felismerve a helyzetekben rejlő lehetőségeket, végig a groteszk hatás határait súrolva, -mesteri természetességgel komédiázot-t. Pőlos Árpád (Prohorov) hitelesen alakította a gyarlóságából kivetkőző, becsületességre törekvő egyszerű ember gazdag érzelmi váltásokkal telített figuráját. Dudás Péter fegyelmezett játékkal sikeresen formálta Ivanov bonyolult alakját, alkalmazkodva szerepe kettősségéhez. Kö- vesdi Szabó Mária (Laricseva ku-tató) a szerep belső kidolgozásával és eljátszásával kiemelkedő teljesítményt nyújtott, nem nélkülözve a hatásosan árnyalt érzelmi megnyilvánulásokat sem. Élvezetes, precíz jellemformálásával méltó partnere volt Lengyel Ferenc érdemes művész (Laricsev). Bocsárszky Attila (Anton) bemutatkozó fellépése sikeresnek -mondható. Rövldebb szerepében meglepően jól uralta annak verbális és emotív követelményeit. Dósa Zsuzsanna (Ljuba) érezhető megilletődöttség- gel „vészelte át“ első hosszabb színpadi jelenlétét, de még felszabaduitabb játékra lesz szüksége. Stefan Bunta -m. v. jelmezei „testresza- bottak“ voltak. Modern díszlete egyszerű jelzésekkel alakította ki a bő játékteret nyújtó színpadképet. Érsek György megfelelően Indiferens zenei montázst választott, a zárőjelenet aláfestő muzsikája azonban ebből a meghatározott síkból — érthetetlenül — átváltott az orosz folklórra. A „Fenomének“ -megkezdj vándorlását, a tájoló Thália érdemeként hordozója és hirdetője lesz Gorln etikai üzenetének: „Nem kell kivételes tehetségű embernek lenni ahhoz, hogy valaki csodát műveljen. Mindenki, aki becsületes, aki nemcsak magának, hanem másokért Is él és dolgozik, aki munkáját odaadással végzi, csodákra képes!“ Szőke István Kicsit megfeledkeztem az idei nyárasdi (Topolníky) képzőművészeti alkotótábor kiállításáról, s -most, a-mikor eszembe jutott, kutatok az emlékezetemben, próbálom visz- szaldéz-ni a tárlat képeit. Legelőször Is KraSőenlC Alex festőművész kicsit vad zöldekkel megfestett Csallóközi motívuma úszik elő a sűrűből. A fűzfa, a csallóközi, a Kis-Duna partján megtelepedett fűz súlyos, nagy törzsével valahogy több és má- sabb, mint úgy általában a tájképek. Mintha emberi tulajdonságai lennének a színeknek, formáknak. Valami, ami visszanéz ránk, -megremeg, vagy éppenséggel mi remegünk meg a kép láttán. Nehéz ezt kifejezni, szóban elmondani, leírni, de az ember a kép mögött nemcsak a tájat, a részletet, magát a fát érzi, hanem az embert is. Mintha a kép valamiféle tükör lenne, belenézünk, és egyszer csak egy Indulatoktól fűtött, mindent szétfeszíteni akaró lény tekint vissza ránk. Valami hasonlót éreztem Szenyor, azaz Petrla Ferenc kéjiein is. Ha visszagondolok, hogy évekkel ezelőtt, az első táborok alkalmával — -majdhogynem — klasszikusan hangszerelt képeket festett, küszködve a formákkal, és összehasonlítom ezeket a mostani munkáival, az előrelépés nyilvánvaló, mint ahogy ez nyilvánvaló Petrla mesterénél, Kraáőeniőnél Is. A táj megismerése, meghódítása után már többre képesek — ki tudják fejezni saját hangulatukat, sőt, viszonyukat is a tájhoz. Ök -most már nemcsak szeretik ezt a tájat, részeivé is váltak A többiek, a Csallóközi Múzeum nagyszerű új kiállítótermében oly jól érvényesülő képeknek az alkotói még nem jutottak el idáig, de már érződik, hogy majdnem valamennyien ezen az úton haladnak. Nem elég ugyanis egy-egy szép részletet, valamilyen érdekességet megörökíteni, ez már nem elégíti ki sem őket, sem a nézőt, ezért szinte birkóznak a témával, leásnak a -mélybe, és onnan próbálják felhozni azt, a-mit tapasztalnak, sejtenek. Vannak, akik játszanak, villogtatják a tudásukat, könnyedén felmutatnak ezt-azt. Ez természetesen nem hiba. Néha kísérletezni, próbálkozni is kell. Bár rokon-művészek, mégis külön csoportot képeznek a fényképészek, űk néha dokumentálnak, máskor meg a leg-meghök- kentőbb dolgokba fognak bele; a gép segítségével elénk penderítenek egy-egy szigorúan kiragadott részletet, és ml csak csodálkozunk azdn, hogy ez Is létezik, vagy azon, hogy a-mlt annyiszor láttunk (Illetve nézve sem láttunk), épp ilyen. Az utóbbiak -munkáikkal szintén belső rokonságban vannak KraSőenlCékkal, együtt élnek a tájjal, és egyszer csak visszanéznek ránk a képről. A fotóművészeknél azonban más a -megújulás; akárcsak a táj, ők maguk Is Ismételten újjászületnek, valahányszor szembetalálják magitkat a megújuló természettel, az egész megújulni képes Csallóközzel. Ezzel az utóbbi gondolattal természetesen kicsit -messzebbre kalandoztunk, s tehet, kicsit előlegeztük Is az elismerést, beleláttunk valamit a képeikbe, ami egyelőre még csak halvány körvonalakban van jelen. De ha így van Is, a tábor résztvevői csak később váltanák be a lényükben, alkotó egyéniségükben rejlő ígéretet, ne sajnáljuk az előlegezett elismerést, hiszen oly jő lenne hinni és egykoron -megélni, hogy ennek a jellegzetesen egyedi tájnak újra születőben vannak az igazi nagy mesterei, s majdan büszkén mondhatjuk: lá-m, nemcsak kenyeret, szellemi értékeket Is termett ez a táj. Németh István VALLOMÁSOK A SZÍNHÁZRÓL
