Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-12-02 / 48. szám
/ A gyermeki fantázia gyümölcsei Javuló áruellátás, javuló környezetvédelem Sziléziai útijegyzet „Az önök Gyermekművészeti Múzeuma egyedülálló a világon! E boldog életkorban levg nagy művészeknek forró üdvözletét küldi egy öreg műértő!“ Renato Guttuso, Olaszország (Bejegyzés az örmónyor- szágl Gyermekművészetí Múzeum vendégkönyvében) A gyerekek mindig, minden korban szerettek rajzolni: festékkel, krétával, szénnel vagy éppen egy vesszővel a homokban. Az elmúlit századok azonban nem őrizték meg a gyermekmíívészet alkotásait. A mai gyerekeknek szerencséjük van. Képzőművészeti alkotásaikat összegyűjtik, tanulmányozzák, kiállítják. De még a legszebb rajz sorsa Is a tiszavirág életére emlékeztette Zsanna Agamir- Jan jereváni rajztanárt. A gyermeki fantázia csodálatos szüleményei a kiállítás után dossziékba kerültek, gyakran el Is feledkeztek róluk. Zsanna Agamlrjan viszont szerette volna sokáig megőrizni e szépséges alkotásokat. És ami még fontosabb: másokban, a többi kisfiúban és kislányban Is felkelteni a vágyat, hogy rajzban fejezzék ki önmagukat. És 1970 márciusában Jereván szívében, az egyik épület homlokzatán megjelent a felírat: „Gyermekképtár“. Bent a tárlókban pedig felhívások: „Mindenkinek, Minden jereváni gyermeknek! Hozzátok el munkáitokat!“ És mintha csak erre a hívásra vártak volna. Rajzokat, rátétes térítőkét, hímzéseket, gyurmafigurákat hoztak a gyerekek és szüleik. A rajz, amelyből korábban a gyengébb osztályzat alig érdekelte a szülőket, ez az úgynevezett „melléktantárgy“ egyszerre családi viták témája lett. A felnőttek titkon arről álmodoztak, hogy gyermekük ■munkáját a képtárban láthatják viszont. A gyerekek pedig — mit sem tudva szüleik becsvágyáról — formáztak, rajzoltak. Szigorú zsűrizés után a képtár termeiben megjelentek a kedvenc könyvek hősei, királyok, középkori kastélyok lovagjai, narancsszínű oroszlánok, piros-fekete pettyes tigrisek, virágzó tisztásokon sétáló cirmosok, csodálatos madarak, színes felhők. Az első kiállítás 1970. március 13-án nyílt meg. A sajtő, rádió, televízió szétröpítette a kis képtár hírét; címét sokan megtudták. 1975-re a képtár gyűjteménye már százezer kiállítási tárgyból állt, szovjet, angol, francia, olasz, finn, tatln-amerl- kai városok gyerekeinek rajzaiból. Elhatározták, hogy állandó kiállítást hoznak létre. Alaposan átböngészték a kiállításra beküldött műveket, hiszen mint minden múzeumnál, itt Is az anyag minőségétől függött a képtár tekintélye. Népszerűsége már akkora volt, hogy a felhíváson és a hár- lókban kiállított néhány munkán kívül semmilyen hírverésre nem volt szükség. Zsanna Agamirjant most már más nyugtalanította. Megnőnek a gyerekek, maguk mögött hagyják a szárnyaló fantázia korszakát, és sokan abbahagyják a razolást. Ez leggyakrabban 12—13 éves korban következik be. Még a tehetséges gyerekekből sem mindig lesz zseniális művész. Mit lehetne tenni, hogy a bontakozó tehetség ne menjen veszendőbe? A tehetséget a mesterségbeli tudással kellene ötvözni, a gyermekekben kifejleszteni valamilyen szakmai jártasságot, gyakorlati érzéket. „Ha megérem az öregkort — mondogatta a rajzolás szerelmese, s arra célzott, hogy a múzeum mellett képzőművészeti stúdiót kellene nyitni, amelynek szőnyegszövő-, kerámia-, fafaragó-. Ipari formatervező műhelyei volnának. S arről ábrándozott, hogy a gyerekek művei majd óvodákat, iskolákat díszítenek. Sok mindenről álmodozott férjével, Henrlh Igltjannal, aki lelkes támogatója volt valamenyi kezdeményezésnek. Zsanna Agamlrjan azonban nem érte meg az öregkort. Repülőszerencsétlenség áldozata lett 1975-ben. De Jerevánban a mai napig emlékeznek rá, a gyermekmúzeum első igazgatójára. Álmai megvalósulnak. 1978-ban Örményország Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és Minisztertanácsa határozatot hozott egy köztársasági Gyermek- és ifjúsági Esztétikai Nevelési Központ létrehozásáról. A központ magja a gyermekképtár lett, amely már tehetséges pedagógusok tucatjait gyűjtötte maga köré. Hat éve vezeti Henrlh Igltjan, Örményország érdemes művésze az esztétikai központot. Képzettsége szerint pedagógus és művészettörténész. Elhivatott gazdája e gyermekbirodalomnak, álmodozó és nagyszerű szervező egyszerre. Elsősorban az ő érdeme, hogy a központban fiatal, tehetséges, képzett pedagógusok dolgoznak. Mivel nyeri meg a rendezőket, képzőművészeket, muzsikusokat? Azzal, hogy az alkotó ember számára itt nincs lehetetlen. Jő ötlet? Bizonyítsd be — hozz létre színházat, stúdiót, műhelytl És alkoss — együtt a gyerekekkel! Jurij Kosztanjan, aki képzettsége szerint kibernetikus, az egyik Iskolában mozgásművészeti szakkört vezetett puszta kedvtelésből. Igltjan látta egyszer a gyerekek műsorát, és tűzbe jött: gyerünk, csináljunk mozgásművészeti színházat! Élt Jerevánban egy ötvösművész, Nava- szárt Petroszjan. Aranykezű, nagyszerű ízlésű. Az emberek évekig vártak sorukra, hogy megrendelésük — egy nyaklánc vagy fülbevaló — elkészüljön. Egyszer meglátogatta Henrlh Igltjan, és megkérte, szervezzen náluk egy műhelyt. És nemsokára megnyílt a kisfiúk és kislányok munkáiból az ékszerkiállítás. Valódi látványosság volt: a hagyományos örmény iparosruhába öltözött gyerekek a gázégők fölé hajolva Bach és Chopin zenéjének hangjaira, a nézők szeme láttára alkották meg a csodálatos virágokat, a bonyolult népművészeti díszítményeket. Napjainkban tucatnyi színházi stúdió működik a központban: drámai, musical, árnv- játék, egyszemélyes színház. Zenei és tánc- együttesek lépnek fel, festöstúdiőt szerveztek. Premierre készül a bábszínház. A gyerekek maguk találták ki a történetet, maguk rajzolták a díszleteket. A képtárnak, amelyből tulajdonképpen az egész központ megszületett, ma egymilliónál több kiállítási tárgya van, a világ hatvan országából érkezett gyermekrajzok: gyermeki remények, álmok, örömök, fájdalmak, elképzelések a jelenről és a jövőről. Az elmúlt években a múzeum munkatársai húsz nemzetközi kiállítást rendeztek. Ismert művészek — Slcqueiros, Guttuso, Refragler és mások, akik a múzeumban jártak — lelkes hangú bejegyzéseket hagytak a vendégkönyvben. Az örmény gyerekek alkotásait kiállították már az USA- ban, Kanadában, Norvégiában, Bulgáriában. — Központunk nem csodagyerekek Inkubátora — mondja Henrlh Igltjan —, a gyerekek mindig tehetségesek. És nem az a fontos, hogy növendékeinkből színész, képzőművész, újságíró legyen, hanem hogy emberré fejlődjenek. Ebben pedig óriási szerepe van a művészetnek. Az az ember, aki szereti Mozartot, nem lehet sem alja«, sem gonosz, csakis tiszta, nemes lélek. (A Szemja 1 Skola című lap nyomán) „Az áruellátás javulásának biztos jele, hogy egyre kevesebben akarnak kereskedők lenni“ — mondta némi iróniával a Katowice melletti Sosnowiec új áruházának vezetője. A nyolcvanas évek első felében ugyanis szinte mindenki kereskedő szeretett volna lenni Lengyelországban, bízva abban, hogy így könnyebben jut hozzá a hiánycikkekhez. A sosnowiecl áruházban sétálgatva úgy tűnt, hogy azért manapság sem lehet munkaerőgond a lengyel kereskedelmi vállalatoknál. A polcok tele voltak — bár nem feltétlenül azzal, aminek keletje lenne. így azután miközben például vasalóból bőséges kínálatot találtunk, tévé, háztartási robotgép, kávédaráló mutatóba sem Igen volt. „Ezek a mai hiánycikkek“ — mondta az igazgató, de megemlítette, hogy a korábbi évek egyik hiánycikk- sztárjából, a hűtőszekrényből már van elég az üzletben. Volt azonban ennek a szupermarketnek nevezett áruháznak egy részlege, amely olyannak tűnt, mint egy bemutató, ahol egyebek mellett az említett hiánycikkeket állították ki. Tolongtak Is az emberek a pultok előtt, de ez az áruházi osztály csak konvertibilis valutáért árusított. Sosnowlechez hasonlóan, több más sziléziai város áruházában is láttam dollárrészleget, ahol bizony nemcsak Italokat, cigarettákat vagy szórakoztató elektronikai cikkeket árusítottak, hanem például fürdőkádakat, csempéket is. Lengyel vendéglátóink mindenesetre azt hangsúlyozták, hogy 1983 óta folyamatosan javul az ellátás a „zlotys“ üzletekben is. Elképzelhető, hogy a Sziléziában tapasztalt helyzet nem általánosítható, hiszen a környék a lengyel bányászat központja — innen származik a szén 98 százaléka. Ennek megfelelően magasabbak a bérek (az átlagfizetés 33 ezer zloty, mintegy 8 ezerrel több az országosnál), jobb az ellátás — sőt a szénbányászok a szabadnapi keresetüket külön bányászboltokban költhetik el. Ilyen üzletet nem láttam ugyan, de az egyik Katowice melletti bányában, Staszicban mindenesetre kiderült, hogy egy ilyen bolt sem a vevők paradicsoma. Ennek ellenére a bányászok i— legalábbis a fizetés szempontjából — irigyelt helyzetben vannak Lengyelországban: Sziléziában havonta átlagosan mintegy 55 ezer zlotyt keresnek. Ez több mint az országos átlag kétszerese. „Ennél csak a hajóépítők keresnek többet“ — mondta Zbigniew Hanf, a Sta- szic-bánya egyik szakszervezeti tisztségviselője, majd hozzátette: „Nálunk akár havi 70 ezer zlotyt is megkereshet a föld alatt dolgozó bányász. Ehhez azonban minden szombaton, sőt egy vasárnap is le kell szállnia!“ Bányászból nincs is hiány — mondták Katowicében —, az ország minden tájáról jönnek ide az emberek. Ebben az is szerepet játszhat, hogy a bányászok nyudíjazáskor is külön elbírálás alá esnek. A bányászok már 50. életévük betöltése után számíthatnak nyugdíjra. Sőt, aki 25 évet dolgozott föld alatt, az korától függetlenül megkapja a nyugdíjat. „így aztán 43 éves nyugdíjasunk is van, olyan, aki továbbra is itt dolgozik“ — mondta a staszici bányaigazgató. „Ez mindenkinek Jó: a bányásznak azért, mert megkapja nyugdíja 75 százalékát és a teljes fizetését, a bányának pedig azért, mert nem kell egy új embert betanítani, nem kell a friss munkavállalónak lakást adni.“ Az utóbbi igen fontos szempont, mert a lengyel lakáshelyzet rossz: Sziléziában 3—11 évet kell várni az új lakásra, az országos átlag pedig 15 év. Katowicében tavaly 2500 lakás épült, de — mint a város polgármestere elmondta — legalább évi 4500-ra lenne szükség. Nemcsak a pénz kevés, hanem a hely is. A katowicei agglomerációban ugyanis — egy 60 kilométer átmérőjű körben — mintegy négymillió ember él, ráadásul szinte az egész terület alá van bányászva. A bányák, illetve a nehézipar nemcsak a lakásépítést nehezíti és drágítja, hanem kellemetlenné teszi a környékbeliek életét is. A sziléziai iparvidék környezetvédelmi szempontból Európa egyik legveszélyeztetettebb területe. A folyók szennyezettek, a levegő portartalma a megengedett norma kétszerese. Ez utóbbi ráadásul már nagy eredmény, mivel tíz éve még a norma tízszeresét is mérték. „A helybeliek már egész jól bírják ezt az állapotot, az új betelepülők azonban nem“ — mondták vendéglátóink. Kétségtelenül nehéz lehet megszokni, hogy a csapból folyó vizet nem tanácsos meginni, s hogy a por és füst feketébe burkolja Katowicét és környékét. Ez is megváltozik az évtized végére, a kidolgozott program szerint addigra megbízható lesz a vízellátás, s talán akkor majd a halak is megmaradnak a környékbeli folyókban. h-g
