Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-25 / 47. szám

új ifjúság 7 Péti tanár úr már fél éve nem ivott kisüstit. Se barackot, se szilvát, se tör­kölyt. Pedig volt a szekrény fiókjában né­hány üveggel, összegyűlt, mint sok egyéb olyan holmi, amire egy idő után nincs szüksége senkinek. Most, hogy felébredt, és az ágyból kifelé lesett a háromszárnyú ablakon, arra gondolt, hogy lassan minden felgyűlik körülötte, mint a hordalék a fo­lyó csendes öbleiben, s miként a hordalék, a körülötte lerakodó dolgok is feleslegessé válnak. <4 sodrás kiveti őket magából, s' az idő betemeti. Felült az ágyban, lábát lelógatta a sző­nyegre, s azt vette számba -*■ még min­dig kifelé lesve az ablakon —, hogy mi maradt még elérhető távolságban előtte ötvennyolcadik évében, a második infarktus után. Első a könyvtár, gondolta, s abból is a klasszikusok. A héten kiválogatom, határozta el, s egy külön polcra rakom korszakok szerint. Külön a magyart, s kü­lön a világirodalmat. Aztán nekifogok új­raolvasni mindazt, amit szerettem, s majd meglátjuk, meddig jutunk el. A középkorig vagy talán Aranyig ... Felállt, magára terítette a fürdőköpenyét, s odasétált az ablakhoz. Innen messzire ellátott a síkságon, le egészen a folyóig. Pontosabban az ártéri erdőig, amely el­takarta előle a vizet. Tegnap lesétáli egé­szen a Nagy Nyárfáig, amely a ház és a folyó közötti út közepe táján állhatott. A Nagy Nyárfa törzse a háború alatt meg­sérült, de az óriásfa a sebet kiheverte. Csak fejmagasságban látszott belőle egy félméteres szürke folt, amelyet az évenként megújuló fa kérge friss rétegeivel lassan betakart. Réti tanár úr ahogy nézte a síkságot, a Nagy Nyárfát, s távolabb az erdősávot, elhatározta, hogy lemegy a folyóhoz. Mert a klasszikusokon kívül volt még néhány szerelme. A horgászat, például. S ettől nem tiltották el. Vagy legalábbis nem ke­rült szóba. Nem úgy, mint a szivar vagy az ital. Ezektől nagyon nehéz volt meg­válnia. Különösen a szivar hiányzott kez­detben. De már nem hiányzik. Az ital sem, bár néha nagy kedve volna kortyintani egyet a kisüstiből vagy a borból. Csakhogy két urat nem lehet szolgálni. így a vá­lasztás egyszerű, s a lemondás sem olyan fájdalmas, mint amilyennek látszik. A felesége nyitotta rá az ajtót. ■— Öregem — mondta az asszony nekem mennem kell. A reggelidet odaké­szítettem az asztalra. Egyél, és vigyázz magadra. — Délután lemegyek a folyóhoz. Hor­gászni — tette hozzá nyomatékkal. — Rétit Te ittálI — Ha dühös volt a férjére, mindig Rétinek szólította. , — Dehogy ittam. Csak elhatároztam, hogy ma délután lemegyek a vízhez. Egészen jól érzem magamat. Tegnap is elmentem a Nagy Fűzfáig, és semmi bajom sem tör­tént. — Várhatnál még néhány napot — pró-' bálta lebeszélni a tervezett kirándulásról az asszony. — Nem lehet — mondta Réti tanár úr. — Na, Indulj, mert elkésel az óráról. Igaz, beszólhatnál az én osztályomba is a köly- köknek, hogy ma lemegyek a folyóhoz, jó? — Beszólok. — Akkor mehetsz is. Ahogy az asszony elment, leült a kony­haasztal mellé, és lassan hörpölgette a piros csipketeát. Ezt ihatta. Az oroszteát nem. Kávét se. Igaz, soha nem volt valami nagy kávéivó, így hát a fekete nem is hiányzott. Reggeli után felöltözött, és le­ballagott a lépcsőn a földszintre, ahol az egyik kisebb helyiségben — egykor kamra volt, most mindenféle limlom, kacat lakó­helye — a horgászfelszerelést tartotta. Hó­napok óta nem is látta a botokat, nem is emlékezett rá, milyen állapotban hagy­ta ott a legutolsó pecázás után. Sőt, arra sem tudott visszaemlékezni, hogy mikor volt utoljára a víznél. Talán tavaly nyáron, augusztus táján. Vagy később? Ősszel már aligha, mert akkor három hétig kórház­ban volt. A sok porosodó holmi között gyorsan megtalálta a zöld vászon hátizsákot, s mel­lette, ugyancsak zöld vászontokban a bo­tokat. Lerázta róluk a port, és kivitte az udvarra, ahol megfeketedett asztal állt a fal mellett, pár lépésnyire egy hámló kér- gű körteiától. Réti tanár úr előbb a hátizsákot bon-) tóttá kt, s a benne lévő dobozokat sorban az asztalra rakta. A dobozokban különböző alakú és nagyságú ólomnehezékek voltak, egy- és többágú, meztelen horgok. Pontyra öblösebbek, fogasra karcsúbbak, csukára, harcsára háromágú, erős horgok, villantók, acéléi őkék. dugók, tollvégek. úszókák. Egy másik doboz mélyéről papírtasnkokbn cso­magolt műanyag zsinórok kerültek elő. A tanár úr sorra vizsgálta a kellékeket, és megelégedéssel látta, hoqy minden együtt van, amire délután szüksége lehet. Az Ólmokat, a horgokat visszarakta a do­bozok rekeszeibe, az asztalon csak a zsi­nórokat hagyta. Ezután a botokat szedte elő. s rakta össze. A botokat is rendben találta. De az orsókon lévő zsinór már tö­redezett, ahoqy leengedeti belőle pár mé­tert. Meglazította az orsó fékjét és lassan lepfírgette a hasznavehetetlen zsinórt. El tartott egy ló óráig, amíg a réqi zsinórt kicserélte. Mind a két orsóra zöld színű harmincas zsinórt tett, amely a naqy ha­lakat is elbírja. Kiilönhen sem az volt a lényeg, hogy halat fogjon, hanem hogy elérjen a vízhez. Az oda-vissza út volt a döntő. Főleg a folyótól hazáig. Hogy a szíve bírja-e? Mert hogy odáig bírja, az már biztos, hiszenI ha a Nagy Nyárfáig és vissza meg tudta tenni az utat, az any- nyi, mintha a folyóig ment volna. A botokat visszacsúsztatta a tokba, s fölöttük a tok száját bekötötte. Szép, szeptemberi délelőtt volt, a körte­fa még hosszú árnyékot vetett. Réti tanár úr derűsen állt a fa árnyékában, s a néha- néha előlebbenö szél az orvosi tilalmakat kifújta a fejéből. Ügy érezte, a délelőtti fényben visszatér az ereje. Szinte szalad­ni, ugrándozni lett volna kedve. De fe­gyelmezte magát, csitította szertelenül meg­áradó kedvét, s gondolatait a még elvé­gezni való teendői jelé fordította. Legelő­ször is, határozta el, gilisztát kell találni. De ilyen melegben, szárazságban a gilisz­ták mélyen a földben vannak. Régebben a kert hátsó részében egy halom érett trágyát tartott, az alatt a legforróbb nyár­ban is talált elég gilisztát. Tavaly óta azon­ban feléje sem nézett. Ki tudja, nem hord- ta-e szét a felesége a tavaszi veteménye- zéskor? Lement a kertbe, keresett egy ásót, s az ásót támaszkodóbotnak használva, az egykori gilisztatelephez ment. A tavaly felpúpozott trágyahalmot a tél megrogy- gyantotta, de hozzá nem nyúlt senki. Réti tanár úr ennek a szürkésfekete kupacnak most úgy megörült, mintha kincset talált volna. Az ásót belenyomta a szélébe, és kifordított egy szakajtókosárra való érett trágya- és humuszkeveréket, s megelége­déssel látta, hogy a hantok között sötét­piros giliszták ficánkolnak. Egy pléhdoboz aljára maroknyit dobott a hutpuszból, majd összeszedte a gilisztákat. Mikor a pléhdo­boz félig megtelt gilisztával, ismét hu­muszt szórt bele, s végül néhány szőlő- levéllel lefedte. Visszaballagott a fal mel­lett lévő asztalhoz, magához vette a háti­zsákot és a botokat, s bement a házba, ahol hűvösebb volt a levegő. A horgász­felszerelést és a gilisztákkal teli dobozt a folyosón hagyta, maga pedig a konyhába ment, s a csipketeából öntött a poharába. A teába egy kevés cukrot tett, megkavar­ta, majd elindult fel a lépcsőkön a szobá­idba megpihenni, Elégedett volt magával, s a délelöttel. Fáradtságot sem érzett, mint korábban, pedig lényegesen többet moz­gott, mint máskor. Úgy látszik, gondolta, a mozgás, a munka jobban gyógyít, mint a semmittevés. Egy ideig az ablaknál ült, ivott néhány kortyot a hideg csipketeából, majd oda állt a könyvespolcok elé és szemrevette a szorosan egymáshoz tapadó könyvek se­regeit. Azt vizsgálgatta, hol kéne elkez­deni a válogatást, de nem tudta eldönte­ni. Egy kicsit már a folyónál érezte ma­gát, s ezért gondolatai oldottabban válto­gatták egymást. A könyveket holnapra hagyta. Még nem volt dél, de megebédelt. Egy üveqbe teát töltött, betette a háti­zsák zsebébe, a zsákot a hátára kanyarí- totta, s elindult a Nagy Nyárja irányába a poros dűlöúton, s amikor észrevette, hogy a lába szaporábban méri az utat, ön­magát fegyelmezve lassította a lépéseit. A Nagy Nyárfához érve — akárcsak tegnap — megpihent. A fa felett szürkevarjú kö­rözött beképzelt önteltséggel, a sasok mél- tóságos röptét majmolva. Réti tanár úr hegyeset köpött a porba, ezzel tisztelve meg a varjút, s kilépett a ja árnyékából az útra. A héten bemegyek az osztályba is, gon­dolta menet közben. Csak bemegyek, el­beszélgetek egy kicsit a gyerekekkel arról, hogy az érettségi nem vesztőhely, hanem összegezése eddigi életüknek. Mire leért a vízhez, elfáradt egy kicsit. Két hónap óta ez volt a leghosszabb út, amit a saját lábán járt végig. Csak egy percre állt meg, majd nyomban elindult ismét a víz folyásával szembe, mert fel­jebb volt egy kisebb öböl, s ott szándéko­zott letelepedni. Korábban ebből az öbölből már sikerült kihoznia néhány szép halat. Egyszer, november közepén, villantóval egy hatkilós csukát fogott itt. A csuka rette­netesen éhes lehetett, mert lenyelte a vil- lantót. Ügy kellett kivágni a gyomrából. Most az öböl környéke kihalt volt és csen­des. A víz is alig láthatóan mozgott, az öböl feletti gát lelassította a sodrást. Réti tanár úr kedvező helyet keresett, majd amikor talált megfelelőt, ahonnan messzire dobhat, lerakodott. Egy kicsit izgatott volt. A megtett út s a folyó látványa felizgatta. A hátizsákból kivette a háromlábú horgász­széket, és leült, hogy pihenjen, s megvárja, amíg belső remegései elcsitulnak. Semmi az, gondolta, elüldögélek egy kicsit, s el­múlik, ahogy -jött. Ivott az üvegből néhány korty teát, nézte a vizet, a túlsó partot, és biztos volt benne, hogy nemsokára tel­jesen rendbe jön. Már a keze se reme­gett úgy, mint az imént, s érezte, a szíve is csendesedik. Összerakta a botokat, jel- csalista a horgokat, s egyiket a másik után messzire beröpítette az öbölbe. Régen ilyenkor mindig rágyújtott egy szivarra, s utána kortyintott a borból vagy a kisüsti­ből, mikor mit hozott magával. Most azon­ban csak a vizet nézte, s a víz fölött a két bot érzékeny hegyét. De a botok nem mozdultak. Egyszer, emlékezett, ott, ahol a bal oldali ólóm fekszik, fogtam egy két- kilös önt. Azóta sem láttam olyat. Mit olyat, dörmögte, semmilyet. Talán az volt az utolsó ön a folyóban. Kecsegét is fog­tam itt, fiatal tanár koromban, jó huszon­öt évvel ezelőtt, amikor, tanár létemre út­építő munkás voltam, mert nem volt hol és kit tanítani. Pontosabban lett volna hol és kit, de nem lehetett. Felállt a háromlábú székről, és tett né­hány lépést az ártéri erdő felé, mintha az iménti emléket akarná továbbhessenteni az erdő irányába, amelyben már itt-ott a fák lombja kezdett elszineződni. Közelgett az ősz. A fák érzik meg a közelgő változást a leghamarabb. A mélyben és magasban egyaránt, a létezés harmóniája ... Valami csattant mögötte. Gyorsan megfordult. Az Gál Sándor: ILYEN BOLDOGSÁG egyik bot leesett az állványról. Hát ez meg mi lehet? Talán nem szyrtam le elég jól az díványt? A következő kérdésre már nem volt idő, mert látta, hogy a bot megrán- dúl. Mindenről megfeledkezve odarohant a bothoz, felkapta és bevágott. A bevágás után próbálta megforgatni az orsót, de alig mozdult. Na jól nézek ki, gondolta, valami farönk rásodródott az ólomra, én meg az okos fejemmel be is rántottam. Oldalt lé­pett, s újra megpróbált felcsavarnt a zsi­nórból valamit. Most mintha engedett vol­na. Réti tanár úr izzadt, s a heves mozgás­tól a szívverése felgyorsult. Azonban tudo­mást sem vett róla. Leengedett pár mé­ternyi zsinórt, arra számítva, hogy így eset­leg leakad az a valami, amit a víz az ólomra sodort. De a zsinór nem lazult meg, mint más alkalommal ilyen esetben, ha­nem ugyanúgy feszült, mint korábban. Ak­kor pedig... akkor pedig ez hal, villant át Réti tanár úron a felismerés bizonyos­sága, mégpedig óriáshal, hiszen meg sem tudom mozdítani. Az orsón még legalább száz méter zsinór volt, kiengedte a féket és hagyta, hogy a zsinór lassan pörögjön. Leengedett vagy húsz métert, aztán behúzta a féket. Várt egy kicsit, majd óvatosan húzni kezdte a zsinórt. Sikerült néhány métert visszalopnia. Miféle lehet? — töp­rengett közben. A kukacra még a harcsa is ráharap. De lehet, hogy valami dögnagy ponty falta be. Közben erősen tartotta az íjként hajló botot, s várt. Várta, hogy a hal megmozduljon. S meg is mozdult, de nem befelé menekült, hanem neki a part­nak, s olyan sebesen, hogy Réti tanár úr alig győzte a meglazult zsinórt felcsavarni az orsóra. ]ó trükk, gondolta elismerően, de rajtam így sem fogsz ki. A zsinórt ál­landóan feszesen tartotta. Ha nem szakad ki a horog, már el nem menekülhet. Meg­mozdult, s ha megmozdult, egyszer csak elfárad. Akkor pedig ... Réti tanár urat az öröm jóleső hulláma árasztotta el. Csak gyere, gyere, mondta mosolyogva, gyere csak kifelé. De a hal megint mozdulatlanná merevedett. Se elő­re, se hátra. Csak türelem, türelem, csen­desítette magát a tanár, s nem volt hajlan­dó tudomásul venni, hogy a hátán az in­gen nagy, kerek foltot vetett az izzadság, s egyáltalán, mikor ilyen hal van a hor­gon, megszűnik minden belső és külső érv, tilalom. Most csak egyetlen dolog volt fon­tos: partra hozni a halat. És a hal meg­indult. Engedte neki á zsinórt. Amit- az előbb nyert, most a hal ismét elvitte. Ta­lán még többet is. De most az árral, szem ben úszott, s ez jó jel volt. Nemsokára a hal megpihent, előbb le s föl, majd pe­dig körbe úszott. Csak már látnám, miféle lehet, gondolta Réti tanár úr, akkor pon­tosan tudnám, mit kell teríni... Ügy viselkedik, mint a harcsa, csak' az iménti kifelé rohanás szól ez ellen. A harcsa nem tesz ilyet. Ámbár, ki tudja?, Lassan forgatta az orsót, olyankor, amikor a hal körözés közben a part felé eső íven úszott. Aztán egyszer csak feljött, megmu­tatta magát. Réti tanár úr azt hitte, káp- rázik a szeme. Ekkora harcsát még nem látott soha. És jött, jött kijeié, ahogy las­san csavarta fel az orsóra a zsinórt. Ki­mondhatatlan Öröm támadt benne. Nem sie­tett, nem kapkodott. Egyenletesen dolgo­zott a bottal és az orsóval, s a harcsa egy­re közelebb került a parthoz. Mikor a hal húsz-huszonöt méterre lehetett, Réti tanár úr alatt megmozdult a föld. Előbb csak egy kicsit billent oldalra a folyópart fövénye, aztán erősebben. De nyomban meg is szűnt a mozgás. A hal mégis elvitt fél orsónyi zsinórt ez alatt a röpke idő alatt. A halnak ez volt az utol­só menekülési kísérlete, elfáradt, s mosf már tűrte, hogy az ismeretlen erő, amely fogva tartotta, kivontassa a partra. Réti tanár úr is érezte, hogy jön a hal kifelé. Odébb lépett, kedvezőbb helyzetet keresve, s nézte a harcsát, amely közvetlenül a felszín alatt egyre közeledett. Olyan volt, mintha elszállt volna belőle az élet. Pedig csak nagyon elfáradt. Már egészen közel volt a parthoz, ami­kor Réti tanár úr alatt Ismét megbillent a föld, de most olyan erősen, hogy elve­szítette az egyensúlyát, s térdre bukott, Olyan érzése volt közben, mintha valaki elszívta volna előle a levegőt. Kitágult orr- cimpákkal, tátott szájjal kapkodott levegő után, de a keze nem állt meg. Forgatta az orsót, s a halat kivontatta a fövényre. Ott feküdt mellette a nagy hal, s ő nézte fáradt szemét, széles pofáját és nagyon boldognak érezte magát. Fel akart állni, hogy gyönyörködjék csodálatos zsákmányá­ban, de lába nem engedelmeskedett sem­milyen parancsnak. Kevés volt a levegő körülötte. Biztosan a hal miatt, a hal miatt... A képtelen gondolatot elhessentette ma­gától. Csak elfáradtam, gondolta, csak na­gyon elfáradtunk mind a ketten. A hal is és én is. Neki sok itt a levegő, nekem pedig kevés ... Es egyszer csak eltűnt előle a hal, mint­ha visszaúszott volna a mélybe, de ha nem látta ts, tudta, hogy ott fekszik mellette a fövényen, s mert tudta, hogy ott van, boldog volt. Gál Sándor ötvenéves. A novellát és a következő oldalon lévé beszélgetést ebből az alkalomból közöljük.

Next

/
Oldalképek
Tartalom