Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-11-11 / 45. szám

wm I új ifjúság 7 A rézbőrű portás egyidős lehetett Zónayval. Három esztendeje hagyta el Haitit, és ebben az észak-afrikai városban keresett boldo­gulást. Ennyi ideje az egyéniségének aranyfedezetét pazarolja. A vele szem­ben álló harminchét éves férfi pedig­len magával hozta az európaiak gátlá­sait, görcsös igyekezetét, hogy a leg­abszurdabb helyzetekben is jól vigyáz­zon. A portás az intézmény prostituált­jainak fotóalbumát tette a vendég elé. De ő elhárította az ajánlatot. „Érin­tetlenekkel is szolgálhatunk, uram! Vagy talán pornóképeket óhajt?“ Zó- nay nemet intett. A portás Port-au- Prince városáról mesélt, a szigetország vidéki életéről. Kávé- és cukorültetvé­nyeken robotolt, meg bauxitbányákban. Aztán hajóra szállt. „Nem, nem arab...“ — mondta. Egy puskát emelt le a polcról, s átnyújtotta^a vendég­nek. „Amíg itt tartózkodik az öné...“ — mosolygott Fernando, a szálloda portása. Hát itt volt. Nem vágyódott arra, hogy e földet megismerje. Az ablakhoz lépett. A szálloda toronyépületén túl — negyedórányi gyaloglásra — homokba vájd odúkban emberek laktak. Homok­ba vágott grádicsok vezettek a hat­nyolc méternyi mély udvarokig, a két- három helyiségből álló barlangokig. Kiegyensúlyozott életük volt az Itt élők­nek. A férfiak pásztorkodtak. Az asz- szonyok a gyermekeket nevelték. „Nem volt zaj, most minden összezsúfolódik, jó uram __Idestova a város toronyhá­zaiba kényszerítenek bennünket... pe­dig Allah a tanúja, kérem, hogy itt lenn hűvös van, míg amott elviselhe­tetlen a hőség ...“ Negyed órával ko­rábban tejjel kínálták Zónayt, és ő nem utasította vissza a kínálatot. A vál­lán még ott volt a portástól kapott fegyver. Tétován mozdult: minden kez­deményezése felért egy osztódással. Igazából semmi sem jutott eszébe. Hány esztendeje, • hogy semmi érdemlegesre nem gondolt. Azelőtt, igen ... Azelőtt mindenféle akrobatikus gondolatai tá­madtak. Zónay elaludta az Itteni ese­ményeket. A szülőföldjén élt, midőn az Ezredes úr átvette itt a hatalmat, és nekilátott a gátló hagyományok elta­karításához. Levettette a nők fátylát. Jogokat biztosítva nekik, betessékelte őket az iskolapadokba. Az egyetemekre és főiskolákra, ahol ő maga is megje­lent, és arról beszélt, hogy a'nőt egyen-" jogúság és a prostitúció közt nincs egyenlőségjel. Egy könyvet tartott a ke­zében, amelybe népének bölcsességei foglaltak. Zónay alig tudott valamit erről az országról. A forradalmi idők első szakaszában az államosított olaj- kutakből évente egymillió tonna nyers­olajat exportáltak, öt év alatt megdup­lázták a termelést. A beáramló millió­kon étolajat, lisztet, húst, gyümölcsöt és sok-sok fegyvert vásároltak. Zónay szemében az Ezredes úr mára már be­érkezett embernek számít. Le-levetí szűk és kényelmetlen katonaruháját. Könnyű és bő kékeszöld színű köntös­be bújik. Vajon mennyi az az anyag, amely az Ezredes úr sorsából, élettör­ténetéből, akaratából, szerencséjéből vagy éppen balszerencséjéből a vendé­gük lényébe keveredik? Mennyi az az anyag, amely e komplexumból a távoli földrészek polgáraiba ivódik, azokba, akik sohasem lépik át ennek az or­szágnak a határait? A portás befejezte az evést. Az órá­jára pillantott. A telefonkészülékért nyúlt: — Maga az? Már öt perce csenge­tek. Mit csinál ott fönn? — Hallottam a csengetést. Csak ép­pen a készüléket nem találtam. — Mit csinál ott fönn? — Olvasok. A város látképét nézem, és igyekszem belőle kiolvasni vala­mit ... — Tájékozódik. .A látképpel' foglala­toskodik. És milyen következtetésre ju­tott? — Nem tudom, Fernando ... Minél több országot bejárok, annál gyakrab­ban érzem azt, hogy becsapódom ... — Honnan is érkezett? — Európából, Fernando. Az Ezredes úr akkor még ifjú államférfinak szá­mított, midőn elhagytam Európát. — Az Ezredes urat ne említse. Gon­doljon rá tisztelettel, de ne említse! Kerek száz perce tartózkodik fenn a szobájában, és mit. végzett eddig: kicso­magolta a cuccait? Nem! Persze, ezt még megteheti. Lesz rá éppen elég ide­je ... Mondja csak. nem éhes? — Nem... — mondta Zónay. — Tehát nem éhes.,. Hajdan alulnézetből láthatta a vilá­got. Gyermekkorában mindennap déli tizenkettőkor berobogott a faluja főte­rére Thorn úr ütött-kopott autóbusza. A motor zúgása fölverté a regionális némaságot. Es ők áhítattal szívták ma­gukba a kipufogógáz Illatát, amely egyben az új kor illata is volt. Az ab­laküvegen túl a sivatagba fulladt a város képe. Az ő életét is meghatároz­ta az a hely, ahová született. Aztán tornádóval jött , a világcivilizáció. „El­mentünk egy nagyvárosba kétkezezni. Beültünk az étterembe. A pincér ifiúr­nak szólított...“ — Zónay akkor érez­te magát először emberszámban. Etttől számítva, ha megérkezett valahová, mindig beült egy étkezdébe, ahol szendvicset és kávét fogyasztott. Az utazás és az evés így lett benne ro­konítható tetté. Most már jó ideje nem volt éhes. Meghibásodott benne valami. — Miért hallgat? — Eszembe jutott valami. — Mi jutott eszébe? — Régi események. Nincs jelentősé­gük. nem a satanizmus áhítata, az éhínség vitte őt arra, akárcsak tíz- és tízezer embertársát, hogy ártatlan gyermeke­ke,, a saját porontyaikat éljék fel. A csótányok most a történelem nagy já­tékát ismétlik meg kicsiben... — gon­dolta a férfi. — Vacsorázni akarok... — telefo­nozta később Ferhandónak. — Majd felküldöm. — Az étterembe akarok menni. — Ne keresztezzük egymás teendő­jét! Amikor idejött, nem tájékoztatott bennünket ebbéli szándékáról... Amit megtehetek önért, azt meg is teszem. De ne feledje: ön csak egy átutazó! És vannak fontosabb ügyeink, mint az ön nyafogását tűrni. Vacsorázni óhajt? Tessék. Vacsorázzon a szobájában! Inni akar? Tessék! Igyék a szobájában! Mit kér? Nincs két perce, hogy elindult a csi­galépcsőn lefelé. De a fordulónál egy méregzöldre festett péncélajtó állt pa­rancsolt Zőnaynak. Ismerős volt ez az állapot. Egyszer a munkahelyén be- deszkázták az abjakát, az ajtaját el­Vajkai Miklós: AZ ÁTUTAZÓ — Vagy úgy. Italt kér? — Nem. .— És nőt? Nőt sem kér? — Azt hiszem, nem. — Én pedig azt javaslom, hogy kér­jen. Küldjék fel valakit? — Ne! Senkit se küldjön fel... Majd lemegyek vacsorázni... — Majd meglátjuk. Addig még felhí­vom. Ideje annyi van, mint a sivatagi homok. De azt javaslom, ne herdálja el... Ossza he; mert később hiányér­zete lesz. Ezt így szokás... Ne bá­mulja a várost, a cuccait pakolja ki, és nézzen körül a szobájában. Zónay a farugós ágyra' tilt. melynek karfáját méregzöldre festették. Olyan zöldre, mint Kaliforniában a halálra­ítéltek celláját. Kaliforniában nem járt. • - Mehetett volna oda is. De a lába más * ’ .Irányba vitte. „Európai ágy ...“ — a megyeszékhelyen bált ilyen ágyban. Maga előtt látta az ifjú Ezredest, amint a forradalom után anyagi és erkölcsi támogatásért a külhonok államférfiai- hoz fordult. Onnan, ahol egykor Zónay lakott: ezt az ágyat küldték el. Alko­nyodon. A fal repedéseiből csótányok bújtak elő. „Az egyenesszárnyúak al­rendjéhez tartoznak .. .és ama kevés élőlényhez sorolandók, melyek nem kapnak rákbetegséget...“ — gondolta a férfi. Odahaza az anyósa jóvoltából ismerkedhetett meg a mohó férgekkel. Akárcsak otthon, a sarokban itt is volt egy légycsapó. Az általa elhullott bo­garakat az élők roppant étvággyal fel­zabálták. ' Rokonok a rokonokat, test­vérek a testvéreket, így az igazi...“ A börtönben csak egyszer ettünk em­berhúst, éspedig a besúgó szakácsot főztük meg kondérban, ő volt az utol­só...“ — ezt egy idős és derék pa­rasztember mondta tollba neki. Negy­ven évet ült kannibalizmus miatt, de Hodossy Gyula versei: barikádozták, ne lássa, mi történik a gyárudvaron! Mi történhetett volna, amit egy ép elméjű, sokat próbált em­ber nem tudna elképzelni? — Hallja? Mit szeretne fogyasztani? — Talán semmit. — Ugyan-ugyan. Ennie kell! Meg in­nia is! Legyen magához való esze, uram ... Nos, mit fogyasztana szíve­sen ...? — Rizst kérek. És húst ne küldje­nek ... — az asztallapon a svábboga­rak kitinvázai. A rizsétel kihűlt. Nem kóstolta meg. „ENNIE KELL . ..“ — ezt mondta Fernando. „KELL ...“ — a szü­lőföldjén a parasztok gondolkodnak így. „Egyél, hogy erőd legyen...“ — mániákusan bíztak az étel erejében. A súlyos beteg, ha lehetett, etették. — Amíg eszik, felépülhet. Fernando is így értelmezi a dolgokat... — gondolta a férfi. Megitta a kávéját. A kabátjából vitamintablettákat szórt a tenyerébe. Ásványvíz kíséretében lenyelte őket. Az embernek mindenféle — gyakran nevetséges elvei vannak. Hiszen akkor már nagyon is tisztában volt a hátra­levő idő tartalmával. A puskáért nyúlt. Ideje volt, hogy megismerkedjenek egymással. Ezt a szélsőséges eszközt a japán—kínai háborúban — 1937-ben — használták először. Kellemesen hangzó női neve volt. Nő, igen. A pus­ka — különben is — nyelvtanilag nő­nemű fogalom. Senki nem simulhat úgy a férfihoz, mint a nő és a puska. És mindkettejükben — egyaránt — ott az ordas veszedelem. Lám, ily találé­kony az emberi elme. Az éjjeliszek­rényből kenőzsírt és törlőrongyot vett elő. — Zónay a polgári védelem óráit ellógta. A katonákat sem sokra becsül­te. Olyan fickóknak tartotta őket, akik­ben meghibásodott a memóriaegység. Az Ezredes úr megnyert egy forradal­Vakságomba fulladok nagy a gyűlölet bennem ha tudnám kiengedném tán nincs élet a vasgolyóban kilátástalan vak kezemet arcom elé téve is. csak képzelem görcsbe rándult ujjaim se megyek se mese MESÉLNÉK! de mindenem a képzelhetem görcsbe rándult világ csak így férhetünk [nem tudom miért puskaporként] a golyóba e golyóra (?) Becsapott távlat Születtem, majd nyulakat neveltem, pároztattam, ha kértek, koronáért, tízért, parancsra kölcsönt vettem, kéregettem, tanulni nem szerettem, könyv sem volt, így olvasni sem kellett, kivéve templomban egyszer, de arra sem emlékszem, Bezárt életek kínálgatják a kenyeret. A pincér, aki becsap, mégis bizalmasabb. Megkérnélek, de félek, a visszautasítás fájóbb, mint az át nem adott megérdemelt, s ha a tudatom önmagából kirekeszt, terveimmel mindenki kinevet. Üjra lelkesedem, pedig nem maradt más, mint a kikopott gerincek, a ropogó térdek, a fejfújódótt hasak, a nagy összpontosítás, az orromba tóduló halál. mat. Népét betessékelte a huszadik szá­zadba. S a szükségfes mennyiségű éle­lem mellé minden felnőttnek vásárolt egy harmincötlövetűt is, szükség ese­tén kéznél legyen. Lám, ezt csinálja az emberrel a katonaság! Egy született főkertész az Ezredes úr helyében föl­di édenné változtatná a sivatag jelen­téktelen részét. Apropó a kertészkedés is káros fog­lalkozás __ Fernandóra gondolt. Meg azN előtte lévő eseménysorra. Már több alkalommal találkozott ezzel a szer­tartással. De mindeddig megmenekült. Egyszer ... Húszévesen a Botor szív kávézóban a cigányok igencsak körül­vették. De aztán minden jóra fordult. Az Ezredes úrra gondolt. S ez talán többletet ad utolsó perceinek, öt gyer­meke van. Azt mondaná neki: „Vala­hol talán nekem is vannak gyerekeim. Rég nem láttam őket. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek. Más — kelleme­sebb történelmi — időkben békésen cseverészhetnek. Caffé, cigarettafüst, miégymás ... kíséretében még Fernan­do is közöttünk lehetne, nem igaz? ön­re gondolok uram! Hiszen a kortársam! Szeretem azt a pillanatfelvételt, ami­kor bő kékeszöld színű köntösében bal­ját magasba tartva a felkelő napot kö­szönti az elnöki palota erkélyéről. Igen, egykor én is kihúzódtam a műhelyek mélyéről a föld felszínére, hogy talál­kozzam a Reggel első fényözönével. S magamba szívjam az ózont. Én is em­ber vagyok. Illetve ember voltam. Most már, mint a túláztatott szivacs. Pety­hüdő hevületeimben még ott van vala­micske az egykori emberből. Láttam, .igen,, láttam..önt állni a vöröslő hajnali fényben!“ A kitárulkozása — talán azt hitte — kizárólagosan a Naphoz szó­lott, amely fényt, fényt ad a földnek. De a fény csakis a felszínt öntözi. Nem a mélyáramlatokat. Csakis a benne la­kozó gyermekeket sajnálta, aki nem­igen tudott felnőni a haragoszöld szí­nű ágyakig, a jelen időig... A határ­talanban bízott, és nem gondolt a csó­tányokra. A Mama azt a kisfiút — a nyolcadik születésnapján — gondosan megfésülte. Sötétkék térdnadrágjának pántjait megigazította. Azt mondta: „Lánynézőbe megyünk, kérlek, visel­kedj emberien .. .“ Azóta is emberien igyekezett viselkedni. Ezért vannak té­vedései ... Katalin tizenöt esztendős koráig volt Zónay menyasszonya. A szülők mind­két póluson elégedettek voltak. Azt hi­szem, szerették egymást. De Katalint nem ismerte meg úgy, miképpen bibliai József megismerte az ö asszonyát, Má­riát. Viszont jó néhány nőt ismert meg kívüle. Ezek után elképzelem, milyen sors várt volna reájuk egymás közelsé­gében. Aligha lettek volna boldogab­bak, mint mások. Fernando ..„ Talán feljön a szobámba. Megígérte. — Nem fél? — Nem, Fernando ... — Mielőtt a központi áramszolgálta­tást kikapcsolják, hadd mondjam el azt, hogy ön egy hagyományos szertar­tás szereplőjévé válik, mondhatjuk azt is, hogy önszántából. Ezt a szertartást évente egy alkalommal és csakis a mi kisvárosunkban és mindig ebben a szállodában rendezik meg. A város elöl­járóinak sajátságos ünnepnapja ez a mai. E játék egyik pólusán ők foglal­nak helyet, a másik póluson mindig egy átutazó van. Önnek első feladata volt a töltények számát meghatározni. Ön, uram, tizennégy golyót kért. Emiatt a rítus feltehetően rövid lejá­ratú lesz. A kimenetel az ön ügyessé­gétől, kondíciójától és érzékelési kész­ségétől is függ. És természetesen a fegyverkezelésbeli jártasságától. Tehát nem fél... — Nem, Fernando ... Mondja csak: mit szól ilyesmihez az Ezredes úr? — Ez pillanatnyilag nem tartozik ön­re. Ha majd győztesen üdvözölhetjük esetleg a másik póluson, az elöljáróink körében, akkor, igen... Akkor vála­szolunk a most feltett kérdésére is. Kérem, ha tökéletesen elkészült, jelez­ze. A fény menten kialszik. A szálloda belsőtere éji sötétségbe borul. És úgy ossza majd be lehetőségeit, hogy túl­élje ezt a szertartást. A másik póluson is ezt teszik majd. Én pedig, amíg le­hetséges, a közelében maradok. sötétben meredő falat . nézte. A Majd megpróbálta megtalálni az §A ajtórést. Mintha éppen arra lsz- kolhatott volna el Fernando...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom