Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-28 / 43. szám
őj ifjúság 81 SZOBORSORSOK A LILIOMFI Napjainkban a szovjet kulturális élet, amelyben egyre erőteljesebben érezni a nagyszabású társadalmi megújhodási folyamat jótékony, tettekre ösztönző hatását, tele van termékeny vitákkal, bátor kezdeményezésekkel. A szellemi nyíltság, a pezsgés új, magas művészi színvonalú alkotások létrejöttét segíti elő, s ugyanakkor azt is, hogy méltó helyre kerüljenek a korábban különböző okok miatt nyilvánosságot nem kapott, elfeledett művek is. Az irodalomban, a színház- és filmművészetben történt változásokról a mi sajtónk is gyakran beszámol. Kevésbé ismertek azonban a képzőművészetet és a műemlékvédelmet érintő események, pedig ezek is érdekesek, tanulságosak és meg- szívlelendöek, elgondolkoztatóak. Elsőként említsük meg a nagy honvédő háború hősei tiszteletére ■majdan Moszkvában felállítandó központi Győzelem emlékmű történetét. Erre az emlékműre idén szeptember elején, harmadszor hirdetett nyilvános pályázatot a Szovjetunióban az SZKP Moszkvai Városi Bizottsága, az Építészeti és Városfejlesztési Állami Bizottság, a Szovjet Művészeti Akadémia és a Szovjet Építészek Szövetsége. A rövid, hivatalos hír közlése után a szovjet sajtó több cikkben és terjedelemben foglalkozott az emlékműtervezet ma már harminceszten- dős történetével. Az első pályázatot még 1957-ben írták ki. Évek teltek el, míg a több tucat javaslat közül a bíráló bizottság elfogadta az A. Poljakov vezette csoport tervét, amely csoport a Győzelem emlékművet az ismert „Boro- gyinói csata“ Panorámamúzeum szomszédságában, a Poklonna-hegyen képzelte el. A múlt évtizedben el is kezdődött a hatalmas emlékmű építése, s a nyolcvanas évek közepére a költségek piintegy 45 millió rubelre rúgtak. Az\elképzelés azonban a moszkvai lakosság nemtetszésével találkozott, s amikor erre tavaly lehetőség nyílt, a közvélemény javasolta a munkálatok leállítását'. A párt Három és fél évtizede, hogy a Szlovák Nemzeti Színház opera- társulata bemutatta Alekszandr Borogyin művét az Igor herceget. Tíz évvel később, új rendezésben, a mű ismét színié került, de azután negyedszázadot kellett várnunk, hogy a rabságában hazája után vágyó Igor gyönyörű monológját újra hallhassuk. A színpadra állítás apropója most kettős: az októberi forradalom 70. évfordulója, valamint a zeneszerző halálának a centenáriuma. Alekszandr Porfirjevics Borogyin (1833—1887) egyike a műit századi orosz zenei életben kulcsfontosságú szerepet játszó „ötök csoportjának“. Ez a csoport — amelynek tagja volt még Balakirev, Muszorgszkij, Rimszkij-Kor- szakov, Kjui — célul tűzte ugyanis a folklóron alapuló orosz nemzeti zene megteremtését. Borogyin egy herceg törvénytelen fia volt, de jobbágyának nevét viseli. Papíron hát paraszti, valójában azonban arisztokrata sarjad ék, neveltetése is ez utóbbi rangját megillető volt. Már fiatalon a tudomány vonzásába kerül, egyidejűleg kezdtek kibontakozni zenei adottságai is. Ö hát az a rendhagyó összetett egyéniség, akinek élete és tevékenysége két párhuzamos, de , egymástól különböző síkon futott. Érettségi után, bár az orvosi pályát választotta hivatásul, mai meghatározással élve biokémikus lett, a zenétől azonban nem tudott elszakadni. Ennek titkait önképzés útján sajátította el. Élete során rengeteget utazott szerte Európában, Meglátogatta Liszt Ferencet is Weimarban, s ekkor alakult ki kölcsönös barátságuk. Orvosvegyész professzori teendői mellett szabadidejét komponálással töltötte. Éveken keresztül dolgozott operáján, de hirtelen halála és az állami szervek elfogadták a döntést, és új pályázatot írtak ki, idei februári határidővel, összesen 384 javaslat érkezett be, amelyek közül nyilvános vitában egyet sem hagyott jóvá a szovjet főváros lakossága. Az illetékesek i9mét meghallgatták a nyilvánosságot, bár számukra nehéz helyzetet teremtett. A Poklon- na-hegyen elvégzett munkák teljes leállítása, illetve tartósítása ugyanis még újabb 10—15 millió rubeles beruházást igényelt volna. Döntés született tehát, hogy a Poklonna-hegyen a korábbi beruházások felhasználásával felépül a nagy honvédő háború múzeuma, környékét pedig pihenőövezetté, parkká, a háború veteránjainak találkozóhelyévé alakítják át. Ebben a helyzetben írták ki idén szeptemberben a harmadik nyilvános pályázatot, amely sokban eltér az előzőektől. Most nemcsak az emlékművet, hanem annak harmonikus elhelyezését is meg kell tervezni. A versenypályázat első fordulója jövőre, március elsején zárul. A benyújtott terveket ezután kéthónapos közszemlére bocsátják a szovjet fővárosban. A szakemberek értékelése és a lakosság szavazása május elsején ér véget. A tíz legjobbnak ítélt javaslatot egyenként ötezer rubellel jutalmazzák. A második fordulóban, amely jövő év augusztus végéig tart, már csak ez a tíz terv vesz részt. A végleges eredményhirdetésre, a közvélemény figyelembe vételével 1988 októberében kerül majd sor. A szovjet közvélemény és a szakmai körök érdeklődése a pályázat iránt rendkívül nagy. Nem csoda, hiszen a második világégés szinte minden szovjet családot fájdalmasan érintett, ezért senkinek sem mindegy, hogy milyen lesz az az emlékmű, amely e háborúban elesetteknek állít emléket. Megfontolt döntésre van ezért szükség, sietni senkinek sincs joga, hangsúlyozta a moszkvai Pravda. Az elképzelések szerint az emlékmű leleplezésére 1995 májusában, a háború befejezésének 50. évfordulója alkalmából kerülne sor. Mostanában a szovjet főváros lakosságának figyelmét egy másik, már ötven éve kész képzőművészeti alkotás is leköti. Vera Muhina „Munkás és kolhozparasztnő“ elnevezésű momeggátolta, hogy befejezze művét, így ez a feladat legközelebbi barátaira, Rimszkij-Korszakovra és annak tanítványára, Glinkára hárult. Érdemes megemlíteni, hogy Borogyin a mű nyitányát sohasem vetette papírra, de baráti körben kedvenc zongoraprodukciója volt. Hallotta ezt Glazunov is, aki aztán emlékezetből alkotta meg. Egyetlen operájának, az Igor hercegnek a meséjét a XII. századi óorosz krónika világából, az Ének Igor hadjáratáról című eposzból merítette, s a szövegkönyvet is maga alakította ki. A történet hőse Igor herceg, aki fiával, Vlagyimirral harcba Indul a támadó poloveci tatárok ellen. Feleségét, Jaroszlavnát sógorára, Galickij hercegre bízza, aki azonban dorbézoló életmódja miatt nem volt támasza a fejedelemasszonynak. Igor hadjárata, sajnos, nem szerencsés kimenetelű: fiával együtt Koncsak kán fogságába esik. Vlagyimir és a kán lánya, a vonzó Koncsakovna között érzelmi kapcsolat szövődik, amelynek következtében a fogságból egyedül csak Igor tér meg szerettei körébe. A szinte életképekből álló opera zenéjének legjellegzetesebb vonása az epikus hömpölygés. Ennek medrébe ágyazódnak a hatalmas kórustömbök, valamint az egyes, kissé olaszos operastílusra emlékeztető áriák. Borogyin zenéjének legerősebb oldala az atmoszféra-teremtés, amellyel éles határt von az oroszos jelleg és a poloveci tatárok ritmikában, színekben gazdag világa között. A mű tengelyében álló, sodró lendületű balettjelenet Poloveci táncok címen gyakran önállóan Is szerepel balettesteken. A bemutatón látott-hallott előadás felemás benyomást keltett, numentális szobráról van szó, amely a moszkvai Népgazdasági Kiállítás főbejárata mellett áll. A szobrot világszerte ismerik, mert ez a Mosz- film stúdió emblémája, s megjelenik a legtöbb Moszkvában gyártott film elején. A szobor mindössze három hónap alatt készült el 1937-ben, s az akkori párizsi világkiállítás szovjet pavilonját díszítette. Alkotója elnyerte a világkiállítás nagydíját, és világhírnevet szerzett magának. A „Munkás és a kolhozparasztnő“, a sarlót és kalapácsot magasba emelő, dinamikusan előretörő emberpár a felszabadult munka, s az új arcú ember szimbóluma. Művészettörténeti tény, hogy ez a szoboróriás termékeny, alkotó viták elindítója volt a korabeli nyugati szobrászmüvészet- ben. Az eredeti tervek szerint a 25 méteres szobrot egy harminc méter magas talapzaton a Lenin-hegyen vagy a Krími-rakparton kellett volna felállítani. Erre, sajnos, nem került sor. s a szobor mostani, kevésbé megfelelő elhelyezése már hosszabb idő óta a szakemberek és a közvélemény bírálatának tárgya. Ezért aztán tavaly nyilvános pályázatot írtak ki a szobor méltóbb elhelyezésére a szovjet fővárosban. A moszkvai lapok szerint eddig mintegy 130 javaslat érkezett a bíráló bizottsághoz. A szobor új elhelyezésére Vera Muhina születésének centenáriuma (1988) alkalmából kerülne sor. A szakemberek jelenleg a kivitelezés műszaki lehetőségeit vizsgálják. A rozsdamentes acélból és krómnikkelből készült alkotást ugyanis darabokra fog kelleni szedni, s az új helyen ismét összerakni. Bár az acélvázat itt-ott már kikezdte az idő foga, minden remény megvan arra, hogy a „Munkás és a kolhozparasztnő“ nemsokára, a szovjet közvélemény megelégedésére, új helyen teljes pompájában tündököljön. S hogy az áthelyezés nem lesz könnyű, annak érzékeltetésére álljon Itt egy adat: a 65 részből álló szobrot annak idején 28 vagonban, darabonként csomagolva szállították Párizsba, majd 'vissza Moszkvába. Mindkét eset bizonyítja: az új szovjet politikában a közvéleménynek súlya van. KOKES JÁNOS mert a tolmácsolás színvonala még nem érte el a beérés optimális állapotát. A zenei irányítás Oliver Dohnányi zeneigazgató kezében van. Zenekara azonban egyelőre csak játssza, nem éli a partitúrában lefektetett zenét. Hiányzik a belső feszültség, a feszesebb ritmusok, az atmoszféra, a poloveci éj fülledt erotikája, a színek és a dinamikai árnyalatok kikeverése. Ezek feldúsítása még várat magára. A rendezést Július Gyermekre bízták. Sajnos, nem hozott semmi újat, ragaszkodik a már oly sokszor látott statikus tablóbeállításokhoz. A fontos szerepet játszó kórus viszont Ladis- lav Holásek színvonalas betanítói munkáját dicséri. Szépen énekelnek, de mozgásuk — például a Galickij jelenetben — kínosan bizonytalan. A díszleteknek — Vladimír Suchánek műve — az első jelenetben keltett jó benyomása fokozatosan csökken, szegényebbé válik, viszont Ludmila Purkyftová attraktív jelmezei jól idomulnak viselői jelleméhez, és Karol Tóth Is hatásos koreográfiát tervezett a poloveci táncjelenethez. A szólista teljesítmények legszebbjeit a most feltörő ifjú generációnak köszönhetjük. Jozef Kundiák mint Vlagyimir és Jitka Zerhauová Koncsakovnája örvendetesen jó, akárcsak Galla János Galickij szerepében. Jaroslava Horská rövid dalából Is kiérezni a poloveci lány szerelemittas vágyódását. Magda Blahusiaková (Jaroszlavna) csak utolsó áriájában hozta szokott formáját. A címszerepet Frantisek Caban játszotta. Hiányoltam nála a szerep kívánta dinamikai és kifejezési árnyalatok gazdagságát. Koncsak kán figuráját Ondrej Malachavsky alakította elfogadhatóan. Varga József A MATESZ Thálla Színpadának vezetősége nyilván hosszabb ideje tanulmányozta a nézők magatartását, ízlésbeli igényeit. Úgy látszik, rájött arra, hogy (főleg) a vidéki közönség inkább a derűs hangvételű játékot (ha nein is a felszínes szórakozást) kedveli a színpadon. Talán ez a felismerés is közrejátszott abban, hogy a színház évadnyitóként most zenés vígjátékot választott: Szigligeti Ede Lilimfi című komédiáját. Szigligeti színdarabjai közül legma- radandóbbak a vígjátékai, amelyeket a bőkezűen adagolt komédiázás és a színpadi követelmények következetes kielégítése jellemez. A Liliomfi drámai átgondoltsággal és szerkezeti tökéletességgel megírt mű. A cselszövések és félreértések láncolata, az egymásból fakadó tévedések feszült fokozódása, a helyzetkomikum szikrázó tűzijátéka teszi azzá. A társadalmi kritika (a kor történelmének válságos időszakában) csupán szerényen bujkál a magyar teátristák hősies harcára jellemző bohém epizód mögött. A Liliomfi mostani színre vitelének alkalmából jutottak eszembe azok a mesterségbeli divatos irányzatú kíséretek, amelyektől a nagy színpadi szerzők (pl. Moliére, Shakespeare) művel sem mentesek, de az azokból fakadó színre viteli kérdőjelek is. Mert tudjuk, hogy a szerző eredeti „látomása“ és a későbbi színpadi „vízió“ közötti azonosságot a megvalósítás különböző körülményei (időpontja helye, színházi feltételei] határozzák meg. A drámai cselekmény az utókor számára tehát a darab szövegében állandósul, megőrizve az eredeti kézirat szellemét, művészi értékét. A későbbi színpadra vitelnél — ebből az állapotból kiindulva — kell az alkotóknak a jelen körülményeihez igazodva helytállniuk: a változatlan szöveg mélyéből ki kell bontani, fel kell tárni a cselekményt, Az idők folyamán létrejött különböző beavatkozások bőven ontották a színpadi adaptációkat, átírásokat, bővítéseket és kurtításokat. Ha látnák — így Szigligeti mester, a Liliomfi szövegírója is —, értetlenül csóválnák a fejüket. A Liliomfi most bemutatott változata Mészöly Dezső dramaturgiai beavatkozásának eredményeképpen keletkezett. Az eredeti művet átdolgozta, versbetétekkel toldotta. Ezeket Sárközi István zenésítette meg. Az átalakítás okát bem firtatom. Tudomásul veszem, akárcsak a közönségnek az része is, amely ebben a muzsikával „megédesített“ műfajban megtalálja a számítását. Kérdés, hogy nem rejt-e a Liliomfi olyan megvalósítási értékeket, lehetőségeket, amelyek miatt nem szorul semmiféle változtatásra, zenei bővítésre. Nem vitatkozom a színház műsorának az összeállítóival, hiszen a válogatásnál, a bevezetőben említett jó szándékkal a színészeknek adtak lehetőséget tehetségük, sokoldalúságuk fejlesztésére, prózai társulatról lévén szó, még a kutatók kockázatát is vállalva. Miskovics László vendégrendező érdeme, hogy lényegében sikerült a színészekkel megismertetni e műfaj jellegzetes légkörét és követelményeit. Kár, hogy nem szentelt több időt az ének- és táncbetétek betanítására, csiszolására. Ennek következtében helyenként csak felszínes ko- médiázásnak voltunk a tanúi. Felület tes színészvezetése rovására írható a kulcsjelenetek feszültebb és dinamikusabb légkörének hiánya. Ogy éreztük, a helyzetkomikum lehetőségeit sem aknázta ki teljesen. Ján Hanák színpadképe hűen követte a drámaíró utasítását, talán csak az alapdíszlet túlzott komorsága kifogásolható. Kosztümtervei a női szereplőknél telitalálatnak mondhatók. A férfiak jelmezéről ez már kevésbé mondható el. E megállapítás leginkább Szellemű teppich clown- szerű ruházatára és maszkjára vonatkozik. Az említett hiányosságok ellenére is jó, átlagszínvonalon szórakoztató, nevettető előadást láttunk, amely bátrabb és őszintébb mókázással csak hatásosabbá válhat. A szereplőgárda minden tőle telhetőt megtett a sikerért. Lehetőségei és adottságai keretén belül igyekezett jól játszani, mulattatni, énekelni, és ha kellett, táncolni is. Az együttesből kiemelkedett Nagy Ibolya (Mariska), a Miskolci Nemzeti Színház művésznője. Színpadi jelenléte (játéka, mozgása) kifogástalan volt. Az énekhang képzése, az éneklés technikája közötti különbség a többi szereplőhöz viszonyítva az ő esetében lett szembetűnően domináns. Liliomfi szerepében Mikola Róbert nyújtott sokat ígérő teljesítményt. Mics Ildikó alakítása is mentesült a kezdő színészekre jellemző görcsös játéktól, Erzsije így lett az előadás további kellemes meglepetése. Fabó Tibor Schwartz Adolfjából hiányzott a még felszatadultabb komédiázás és a hangsúlyosabb jellemformálás. A többiek (Lengyel Ferenc érdemes művész, Gombos Ilona, Dudás Péter, Pólós Árpád, V. Szabó Rózsi, László Géza) a tőlük megszokott szinten és igyekezettel segítették kialakítani és megőrizni a vígjáték hangulatteremtő légkörét. SZŐKE ISTVÁN Borogyin-bemutató a Nemzetiben
