Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-10-14 / 41. szám

*-» Még csak most kezdődik az életed *— hallatszott a szobából a monoton hang. Az erkély, ahová a fiatalabb kiment, a csúf kis állomásépületre nyílt, amely előtt most egyetlen vonat sem állt. Elhelyezke­dett a karosszékben, és a vakító nyári nap­sütésben ragyogó síneket, a gólyafészke- ket magasba emelő villanyoszlopokat né­zegette. Már három napja búcsút vett a tengerészegyenruhától, és ebben a meleg, zöld völgyben élt. És nap nap után ugyan­azokat a szavakat, ugyanazt a prédikációt hallgatta. — Megnősülsz — mondta a bátyja, szö­gekkel a szájában, —, gyerekeid lesznek, saját házad, és minden nagyszerű lesz. Ezt a lakást nemrég kapta a bátyja, és most az ajtót és az ablakkereteket erősít- gette. — Egyelőre ellaksz itt, aztán majd ne­ked is lesz lakásod — mondta, és tovább szögezett, összeszorított ajkai közül sípolva jött a hang. — Persze, ellaksz itt velünk — vissz­hangozta . szavait a felesége, egy kedves, vékonyka fiatalasszony, akivel ö a bevo­nulása előtt sosem találkozott. Az állo­máson nagyon meglepődött, mikor ez a nagy szemű, aprócska nő átölelte és arcon csókolta. Tűnődve hallgatta a bátyját, és nem vá­laszolt. ­A hazatérés napján minden másnak lát­szott. Estefelé érkezett, és miután kihan- cúrozta magát ez egyéves forma unoka- öccsével, a vacsoránál késő éjszakáig me­sélt a szolgálatról, a hideg északi ten­gerről és arról, milyen türelmetlenül vár­ták az utolsó hónapban a leszerelést. Másnap fölvette a bátyja fehér ingét és egy nadrágját, amely kicsit rövid volt, já­rás közben kilátszgtt a zoknija, és a poros, izzadságszagú autóbuszon bement a város­ba. Késő este fáradtan, komoran ért haza, és rögtön lefeküdt. Most a balkonon ült, nézegette a fészkükön kelepelő gólyákat, hallgatta a bátyját, és alig tudta meg­állni, hogy föl ne ugorjon és el ne men­jen. — Beüvegezzük, a balkont, lesz egy kis szobád ... Bejött a sógornője, leüllt az öreg, piros díványra, és a kezét összekulcsolta a tér­dén. — Neked is jut hely, meg a feleségednek ts — folytatta a bátyja. Szólni akart, hogy elmegy, hogy nem akar náluk lakni, de a bátyjára nézett, és hallgatott. Az állomásra becammogott egy teher­vonat, és megállt a mellékvágányon éppen a balkonnal szemközt, — jobb lesz, ha visszamegyek a falu­ba... A bátyja meglepődve kihajolt az abla­kon, és csodálkozva nézett rá. — Mi keresnivalód van a faluban? Egy gólya fölszállt a fészkéről, lassú szárnycsapásokkal átrepült a szürke vasúti kocsik fölött, és leereszkedett a napfény­ben csillogó tócsáknál. — Mindenki a városba törekszik—•, 'A bátyja lejött az ablakból, és a felesége mellé ült. Távol a tócsák tükrében egy pillanatra felvillant a gólya hosszú lába, majd el is tűnt. Ügy látszik, a nádasba bújt. — Én is lementem, el akartam adni a házat, de vevő nem akadt, bedeszkáztam ajtót-ablakot, és visszajöttem — mondta megváltozott, csüggedt hangon a bátyja. Ha ott Északon arra gondolt, hogy visz- szatér a szülőföldjére, ezt a falusi házat látta maga előtt. A távoli Arhangelszkben eltöltött háromévi szolgálat alatt mindig erre emlékezett. Ebben a házban kezdődött az élete, itt is kell folytatódnia, és itt, pontosan itt kell megtörténnie annak, a fontos dolognak, amiért az ember él. Most pedig mintha a ház nem létezne, még nem is ért haza, valahol félúton el­akadt. — Ügy gondoltam, eladom a házat, pénz­hez jutunk, megtartjuk belőle a lakodal­mat, a maradékon meg bútort veszek. . Megfordult, a bátyjára nézett, meglátta, milyen beesett, gondbarázdálta az arca, és arra gondolt, hogy már öregszik a fiú. — Megkértem Patvakant, nézzen a gyü­mölcsfákra, tönkre nen tegye valaki, aztán majd meglátjuk. A bátyja tovább beszélti Az 6 szeme előtt pedig egy egészen más kép lebegett: az apja meg az anyja még élt, és az egész család a faluban lakott. Ahogy megjöttek az első őszi esők, az apja megbetegedett, és hosszú ideig fe­küdt. Tüzelőjük nem volt. És állandóan szitált az apró szemű eső. A pékség falai, az üres, elhanyagolt pince ajtaja és ab­lakkeretei . megfeketedtek a nedvességtől, a falu határában pedig a lekaszált réten megfeketedtek az eső miatt otthagyott bog­lyák. És minden így maradt, aztán előbújt a nap. Reggel a bátyja, mint egy igazi felnőtt, befogta a lovakat, és szalmát tett a szekér aljába, hogy kényelmesebb ülés essék rajta. Ö még egészen kicsi volt, s a bátyja abban 'az évben vitte magával elő­ször fáért az erdőbe. A fagyott hóban egyet­len nyom sem látszott. Ä lovak könnyen poroszkálva ereszkedtek le a domboldalon, átvágtak a hóborította réten, az erdő és a domb közötti sekély, a fagytól kistály- tiszta vizű patakon. A hó vakítóan szikrázott a napfénybem A bátyja gondtalanul dudorászott vala­mit, könnyedén csapkodott az ostorral, és mosolygott a gondolataim 'Á patak másik partján az út emelkedett, s a ritkás fák között az erdőbe ért. A fák ágai meghajoltak a hó súlya alatt, egyik-másik nem is bírta el, s a zengő s hideg csöndben hallatszott, hogyan törik a fiatal fa, huppan a hócsomó, melynek nyomában azonnal hófelhő csap fel. Egész nap tördelték a száraz ágakat, rakták a szekeret, amikor pedig kihajtot­tak az erdőből, a bátyja kivágott egy egé­szen fiatal kis nyárját. Mikor ö megkér­dezte, hogy miért, bátyja szélesen elmo­solyodott, és nem válaszolt. A fákkal benőtt domb kékes árnyékot vetett a rétre, kéklett a távolban á Ba- kurján hegység, kéklett a hó egészen a távoli látóhatárig. A réten tisztán látszott a reggeli szekérnyom, a távolban a dom­bok között feltűnt a falu. A bátyja most is dudorászott, a térdén tartotta a vékony zöldes kis nyárfát. A domb lábától lehaj­tottak a patakhoz. A lovak sokáig, prüsz­kölve ittak. Á köveken csúszkálva áthaj­tottak a patakon,'és kiértek az útra. Nyugtalanító, mámorító öröm lüktetett a bensejében, ahogyan egy háromhónapos Meruszán Ter-Gulanján: borjú ficánkol a zöldbe borult tavaszi me­zőn. A malom fölött a szakadék szélén fel­csillantak Abet házának ablakai, tisztán és távolian, mint a csillagok. A szekér beért a faluba, elhaladt a szél­ső ház mellett. A nyitott ajtóban a vilá­gos folyosón a gazda lánya tűnt jel élénk színű háziruhában. A ja aljában egy üres réztálon vörös kakas üldögélt. A bátyja visszanézett, rámosolygott a lányra, és vi­dáman megcsapkodta a lovakat. Hazaértek. Anyjuk a küszöbön várta őket, a szekérhez lépett, és azt kérdezte: „Megjöttetek?" És az édes, átható izgalom, amely ott a ré­ten fogta el, hirtelen az egész testében szétáradt. így szokott virágba borulni egyet­len éjszaka alatt a napraforgóföld ... — Apánk sírja úgy van" ahogy volt, akartam rendelni egy vörös sírkövet, de a nagybátyánk nem engedte, azt mondta, a bazalt jobb, tartósabb — a bátyja újra felmászott az ablakdeszkára, tovább szöge- cselt. Már elfelejtette, mit csinált a bátyja az­zal a kivágott nyárfával, csak az jutott eszébe, hogy beleszeretett az egyik osz­tálytársnőjébe, és éjszakánként verseket írt hozzá. Megfordult, a bátyjára nézett, roskadt vállára, színehagyott poros ruhájára, őszü­lő halántékára. — Összespóroljuk a pénzt, lemegyünk, és állítunk egy sírkövet. Szerette volna azt mondani, hogy jó len­ne, ha máris indulhatnának a faluba, mi­vel azonban szívesen hallott volna többet is az apjáról, megkérdezte: — Sokáig feküdt? — Vagy egy hétig — felelte a bátyja ki akartam hívni az orvost, de nem en­gedte, nagyon megváltozott anyánk halála után, minden a terhére volt. A nap az erkély fölé emelkedett, erősen tűzött, kellemes kábulatba ringatta. — Azt mondta: Engem nem ment meg az orvos — folytatta a bátyja. A sógorasszony mélyet sóhajtott. Ezek szerint bele lehet fáradni az élet­be, van ilyen. De nem akdrt erre gon­dolni, úgy érezte, valami jelentős dolog vár m$g rá, ami fontosabb, mint hogy la­kása meg családja legyen. ... Egyszer a kovácsműhelyben felrob­bant egy gránát, egy régi török gránát, amelyet a gyerekek a szakadékban talál­tak, ott hevert a vízben. A kovács meglátta, elvette, bedobta a ládába, a többi vaskacat közé, hogy majd ha ráér, kiszedi belőle a robbanóanyagot, és malátamozsarat csinál belőle. Museg, a falu pásztora valahogy elökotorta a sa­rokból, fogta, forgatta egy darabig, és visszahajította. A régi rozsdás gránát jel­robbant. 'A falu rég nem tapasztalt effélét. A robbanás egészen az iskoláig hallatszott, a gyerekek riadt kíváncsisággal az ud­varra tódultak, és zajongva futásnak ered­tek. A kovácsműheíy teteje tönkrement, az ajtó leszakadt, odébb repült, belül sűrű füstfelhő gomolygott. A reszkető, kormos kovácsot az út szé-. lére ültették, és két oldalról tartották, hogy el ne dőljön. A lába tehetetlenül lógott, szétszakadt csizmájából a kőre csörgött a vér. A kovács nyögött, és szünet nélkül resz­ketett. A falu legerősebb embere most olyan tehetetlen és szánalmas volt, hogy az em­berek azt se tudták, hova nézzenek. A négy férfiból, aki a műhelyben volt, kettő meghalt. Arccal a rozsdás, görbe vasakra borúivá feküdtek, cafatokra szakadt ruhá­jukból kifehérlett a hátuk. Az asszonyok szívet tépően zokogtak. A férfiak szótla­nul, sápadtan álldogáltak. A lapos, kerek kőnél, ahol a kerekeket szokták javítani, matracokat tettek a föld­re, azokra fektették a halottakat, és virá­gos takarókkal borították le őket. A szom­széd faluból megjött az orvos, reszkető kéz­zel félrehúzta a takarót, alá nézett és meg­csóválta a fejét. A városból is jött néhány ember, volt közöttük egy tábornok is. Oda­ment a halottakhoz, fejükhöz állt. Min­denki reménykedve nézett rá, s arra várt, hogy mindjárt történik valami fontos do­log. De a tábornok levette a sapkáját, és egy percig szó nélkül állt. Aztán oroszul kérdezősködött a gránátról, és elment azok­kal beszélgetve, akikkel a városból jött. Az asszonyok még keservesebben és han­gosabban zokogtak. Sírtak a férfiak és a gyerekek is. És ez így ment késő éjszakáig meg más­nap is, amíg el nem temették a halottakat. Ö akkor látott életében először halottat, és utána éjszakánként nem mert aludni. Azon gondolkozott, hogy neki is meg kell halnia, és őt is elássák a 'földbe. Ezektől a gondolatoktól félelem fogta el. Akkor mire jó az élet, a mezők, az ég, minek jár iskolába? Ha fává vagy kővé változ­hatna, csak hogy ne haljon meg, ne tűn­jön el... Csodálkozott, hogy a felnőttek, akik tudnak a halálról, miért nem tesznek semmit, hogy megmeneküljenek. Azon gon­dolkodott, hogy soha nem vesz gránátot a kezébe, soha nem tesz semmi olyat, amitől meg lehet halni, ha pedig megbetegedne, nem fekszik ágyba, hanem megszökik ha­zulról, beveszi magát a fiegyekbe,• és va­lami olyat csinál... Csak ne kelljen meg­halnia. Mindjárt a temetés után forró napok kö­vetkeztek. Az egész falu kint aludt a lapos háztetőkön. Ö az apja mellé feküdt, és egyszer éjszaka, mikor a haláltól, a teljes megsemmisüléstől való félelem nem hagyta aludni, suttogva, óvatosan, hogy a többie­ket ne zavarja, jelköltötte az apját: «— Apu .. i *— Mi van, kicsim? — Mindenki meghal? Az apja elégedetlenül megfordult a he­lyén, és álmos hangon válaszolt. — Mindenki. t— Mi is? i— Igen. — A tábornok is meghal?. — Mindenki meghal. ■— A fák is? — A fák is, a tehén is, a ház is. *— Apu ... •— Aludj, holnap korán kell kelni. A csillagokról is akart még valamit kér­dezni, de nem mert. A háztető frissen kaszált füvek és vi­rágok illatában fürdőit, s ez azt az édes , reményt sugallta, hogy talán a csillagok, talán azok mégsem halnak meg. — Ugye, nem hagyod, hogy meghaljak, apu? Az apja odafordult, két tenyerébe fogta a gyerek fejét: — Nem hagyom, kisfiam. Az éjszaka mély csöndjében hallatszott, hogyan csobog a patak a szakadékban, ho­gyan suhan el fölöttük egy denevér. — És azt ki nem hagyja, hogy te meg­halj? Az apja nem válaszolt. — Apu... Apja csak hallgatott. — És mi az, hogy halál? Azt hitte, az apja a válaszon töpreng, türelmesen várakozott, de válasz nem ér­kezett. Óvatosan, ijedten felkönyökölt, meg­nézte: az apja aludt. — Kész — mondta a bátyja, és beverte az utolsó szöget. — Nincs az az erő, ami kiszedné. A hálószobában fölébredt és fölsírt a kis­gyerek. — Megyek, megyek — szólt a sógorasz- szony, és fölállt a díványról. — Én ébresztettem föl a kovácsolásom­mal — mondta bűntudatosan a bátyja. A nap a zeniten állt, áttüzesedett az er­kély, a karosszék karja, a feje égett, az izmai édesen sajogtak. A tehervonat még mindig a mellékvá­gányon vesztegelt. Egy vasutassapkás em­ber ment végig mellette, és számokat írt a kocsiajtókra. — Sárgabarack érkezett a boltba! — kia­bált egy asszony a földszintről. A sógornője kisietett a szobából, kar­ján a félig felöltöztetett gyerekkel. — Tartsd csak, én meg rohanok sort fogni. A gyerek apja felé nyújtózott, aztán elé­gedetten elfészkelődött a karján. A sógorasszony kilépett a házból, és egy nagy szatyorral a kezében az állomás felé sietett. Még egy asszony jött ki táskával, meg egy fiatal lány„ egy kosarat lóbálő, tíz-tizenkét éves szőke fiú mindenkit le­hagyott. — Beüvegezem a balkont, és semmi gond. — A bátyja felöltöztette a gyereket, és a díványon üldögélve rágyújtott. Az ő fejében tovább gomolyogtak az em­lékek az apjáról, akit a régi falusi teme­tőbe temettek, ahol magas, zöld fű nőtt. Ősszel mindig lekaszálták. A régi, viseltes bekecsében látta az apját, amelynek zse­bében általában spárgadarabok, kopott ci­pővas, kaszafenésre való reszelő lapulti Maga előtt látta az apja arcát is gond­terhelt volt, mit is vessen a hó alól elő- tünedezö földbe, árpát vagy krumplit. — Holnap eljössz velem, beállasz dol­gozni — mondta a bátyja —, egymás kö­zelében leszünk, ráadásul nálunk lakáshoz jutni is könnyebb. A gólya, amelyik bevette magát a ná­dasba, még nem jött vissza. Kicsi csupasz fiókái a szomszéd fészek felé nyújtogatták a csőrüket, ahol egy másik gólyamama etette a fiókáit, Megnyikordult az ajtó, a sógorasszony jött meg, a padlóra tette a nehéz szatyrot. — De hamar megjártad — örvendezett a bátyja. — Szerencsém volt — ragyogott a bol­dogságtól a sógorasszony. — Szatik elöl állt, nekem is vett, különben nem jutott volna. A bátyja elnevette magát, egyetértéssel pillantott a feleségére. — Múltkor meg én álltam elöl — foly­tatta vidáman a sógorasszony. — Ugye, mi­lyen gyönyörű barack? ' A bátyja megevett egy barackot, letette a magját. — Príma. — A gyereket a napra teszi, ő meg ba­rackkal tömi a fejét — mondta elégedet­len arccal, de jóságos hangon a sógor­asszony —, gyere ide, picikém, apu nem adott neked barackot. • Odanyújtott a fiának egy pirosas sárga­barackot, a gyerek meg, épp, mint egy kismadár, kinyújtotta a nyakát, és kitá­totta a száját. A tehervonat megrándult, megcsikordult és lassan elindult. Az állomás üres lett. — Egyél barackot, és kevesebbet törd a fejed — mosolygott rá a bátyja —, verd ki belőle a falut, mi keresnivalód van ott? A nap pontosan a feje fölött állt, az árnyak teljesen a jalhoz húzódtak. A hő­ségtől elnehezült a feje, a gondolatai össze- kuszálódtak, a bátyja most fiatalabbnak, gondtalanabbnak látszott. — Gyerünk, együnk valami komolyabbat — hívta. A fejfájása erősödött, a déli verőfény va­kította, álmosította. Szeme előtt, mint apró tarka halak, különböző képek úsztak: az apja kaszálásból hazatérőén, a bátyja fia­tal, szerelmes arccal a zöldellő völgy előtt, a hajó a hideg északi tengeren.. -. Leg­alább az egyik tovasikló képet szerette volna visszatartani, megfogni, szeretett vol­na megérteni valami nagyon fontosat, de a halacskák — pirosak, zöldek, kékek —■< tovább úsztak.,, Fehéreket ts látott kö­zöttük, de nem, ezek nem halak, ez hó, szikrázik a napon. Végtelen, egészen a látóhatár széléig nyúlik. Aztán feltűnik a hólepte nyírfaligei, a lovas szekér a hó­fehér mezőn, a szekéren meg két fiú. „De hiszen ez a Khacs-hegy, a mi kiserdőnk“ — gondolja izgatottan, és a lelke belesaj- dul. — Na, gyere már be! — hallja meg a bátyja hangját. Nagy nehezen fölemeli súlyos szempil­láit, és érzi, hogy a fejfájás elviselhetet­lenné növekedett. A konyhában a sógornője egy kis vödör­ben dúdolva mossa a barackot. .Vándor Anna fordítása Szkukálek Lalos tusralza NAPSZÜRÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalom