Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-10-07 / 40. szám
Tibor Ico: #• GÖRDESZKA A dombról két alak száguld lefelé gördeszkán. Úgy tűnik, minden < pillanatban felbukhatnak, de , nem; biztonsággal, elegáns íveket szelnek, pontosan egy képzeletbeli kör metszéspontján mellőzik egymást, hogy rögtön ismét találkozzanak, s megfogják egymás kezét... És aztán újra, arcukon boldog izgalommal, pontos sítartásban előredőlve, térden kissé rogy- gyantott lábbal, összehangoltan és elegánsan, egymástól s egymáshoz. A fiatalság újabb ötlete, amely átkelt az óceánon, szilárdan gyökeret eresztett nálunk is, és már régen nem számít feltűnőnek. Skateboard — az angol nyelv különlegesen praktikus, mi azt kell mondjuk: gördülés a deszkán. Jó nézni. Szép és hatásos. Ezek ketten, egy fiú és egy lány, tökéletesen élvezik útjukat. Olykor úgy tűnik, leválnak a kis deszkáról, s felrepülnek, máskor meg az az ember érzése, hogy orra buknak, s ekkor a fiú helyben megfordul, a nagy sebességét a minimumra csökkenti, új ívet ír le, szinte már aggasztóan hátrahajlik, félholdat kanyarint, aztán meggörnyed, kezeket előre, mint a síugró, megmerevedik, és száguld lefelé, beéri társát, eléka- nyarodik. Mint egy jelenés, körülgurulja, az meg igyekszik elcsípni a fiút. Mozdulatai fesztelenek, az ívek lágyak, s most már látszik, hogy a lány egészen szép. Az erdőből kanyargó aszfalt lejtése egyenesbe megy át, az út a híd alá kanyarodik, amely mögött már ott áll utasokra várva az autóbusz. Mindketten csak közvetlenül mellette ugranak le a deszkáról. Az emberek gyanakvó szemmel méregetik őket. Felszállnak, gördeszkával a hónuk alatt. Mosolyognak, először az emberekre, aztán már csak egymásra. — Klassz volt — mondja a fiú ragyogva. — Fantasztikus — teszi hozzá a lány fenyőillatot árasztva. Két órája találkoztak. Két árva gördeszkával. Az autóbusznak itt volt a végállomása, a domb lábánál. A fiú határozottan elindult, az út bal oldalán, mint fegyelmezett gyalogoshoz illik. Látta a lányt, aki előtte lépdelt, körülbelül száz méterrel feljebb, szintén deszkával a kezében, de a jobb oldalon. Aztán megállított egy Skodát, s beszállt. Az autó óvatosan a fiúhoz tolatott. Az kissé tétován szállt be. — Azonnal felvettelek volna, de nem stoppoltál — mondta a sofőr —, príma lehet azon a deszkán, ha érti az ember a módját. Ti értitek? — Kicsit — válaszolta a lány. Fent a hotelnál az út véget ért. Kiszálltak. A fehér autó jobbra fordult, és eltűnt a fák között, melyek mögött faházak „körvonala sejlett. Mindketten ráálltak a deszkára és lassacskán e- reszkedni kezdtek lefelé. Néhány kilométer. Gyors tempóban húsz perc alatt meg lehetett tenni a távot, de ők bemutatót tartottak. Szándékosan kerülőket csináltak, visszatértek fentre, helyben forogtak, nekilendültek, újra felgyorsultak, élvezték a mozdulatok összhangját, az izmok összjátékát, a gördeszka fölötti hatalom örömét. A felfelé és szembe jövő autók időnként dudáltak, villogtatták lámpáikat, de legtöbbször lefékeztek, tiszteletben tartották az újdonságot. A közös, gyönyörű siklás közel hozta őket egymáshoz. Az autóbuszba már régi barátokként szálltak be, habár csak keveset beszéltek, s névről nem is ismerték egymást. A fiú sápadt volt, sötét hajú, magas és karcsú, a lány alacsonyabb, épp olyan karcsú, mérsékelten ovális arccal. Szemét gesztenyeszín frufru rejtette. Álltak egymás mellett, még érződött belőlük az erdő illata, hónuk alatt szorították a deszkát, és arra gondoltak, hogy pillanatok múlva elválnak. —- Most kiszállok — mondta a lány. — Én is — mondta a fiú, habár sokkal messzebb lakott. Hazakísérte a lányt, s büszke volt magára, milyen csalafintán kinyomozta a címét. Csak röviden búcsúztak: — Szia! A lány’ felfutott a lépcsőn, a fiú meg visszatért a megállóhoz. A lány a második emeleten kinyitotta a lakásajtót, s bement. Csak amikor becsapta az ajtót, zuhant le nagy csörömpöléssel a , gördeszka, s ő néhány percig az ajtó kilincsére támaszkodott... A fürdőszobában aztán leöblítette könnyes arcát, s miután tiszta farmerbe bújt, vacsorakészítéshez fogott. Bekapcsolta a televíziót, de levette a hangot, helyette a magnót erősítette fel. Hallgatta a Caets együttes fülbemászó zenéjét, nézte a néma képernyőt, és pirítós kenyeret evett kecsuppal. Többnyire egyedül volt, amióta befejezte az iskolát, nem dolgozott. Szigorú orvosi felügyelet alatt tartották — súlyos szívműködési zavarok... Az anyja' máshol élt, apja időnként, ha küldetésből érkezett, megjelent, pénzt hozott, s utoljára ezt a gördeszkát. Reggel,' mint sok más napon, várta az út a kórházba, elektrodiagram és még egy csomó más vizsgálat. Ájulás, zörej... megszűnt őt érdekelni. — Óvja magát, kislány! — mosolygott rá az orvos, szemüvegével álcázva gondterhelt tekintetét. — Korlátozza a mozgást kizárólag a sétákra, csak rövidekre, pihenjen sokat, olvasson, lazítson valahogy. Csak semmi megerőltetés! Semmi megerőltetés! Nem vallotta be a gördeszkát, pedig az orvos ma különösen gondterhelt volt. Alaposan átnézte a vizsgálat eredményeit, s búcsúzóul ezt mondta: — Gondot okoz nekem, kislány. Otthon az apja várta. Magas, jókarban lévő, széles mosolyú. — Beszéltem a doktorral — mondta fesztelenül. — Sajnos, el kell vennem azt a gördeszkát. És most mindjárt.., — Nincs nálam — hazudta —, odakölcsönöztem a barátnőmnek. . Az apja nem erőltette a dolgot, csali mormogott valamit, s indulni készült. — Mindent megtalálsz itthon, amire szükséged van. Ne menj el a lakásból, este visszajövök. Mikor az apja elment, a lány kihúzta a gördeszkát az, ágy alól, és gyengéden, lágyan megsimogatta, mint ahogy a zenész szokta imádott hangszerét ... Lent a kapunál egy nyúlánk fiú állt gördeszkával. Tétovázva becsöngetett, és hirtelen a mikrofonhoz hajolt. Neszt hallott, majd utána az ismerős hangot: — ... Tessék? Nyelt egyet, s azt mondta. — Én vagyok. — Egy pillanat múlva hozzátlt- te: — Jössz? Érezte magában a feszültséget, úgy tűnt, nagyon fontos az igenlő válasz. Egy pillanatig nem hallott semmit. — Ott vagy? — Igen — hallotta meg a lány hangját, s kis idő múlva a hihetetlennek tűnő szavakat: — Nem, ma nem mehetek. Szia! Csalódást érzett, fájdalmat, mint amikor beveri a könyökét. Szinte égette a deszka a hóna alatt. Megvetően nézte, mintha az- összetöpörödhetne jeges tekintetétől, és amikor dühös léptekkel a buszmegálló felé indult, nem állta meg, hogy fojtottan ki ne fakadjon: — Hülye, hülye, hülye liba! Aztán hazament. Fordította: Kovács Ildikó K ét titkos vágyam van: szeretnék szőke lenni, és bendzsón eljátszani a délszaki tengerek vágytól izzó édesbús melódiáit. Hangszerem húrjain előcsalogatnám a korallzátonyokba csapkodó ezüstös hullámok hangos sóhaját, a lagúnákat övező part menti pálmák suhogását, a fülledt trópusi éjszakák illatát, amikor csábos fekete szemű lányok hajában lángként lobognak a színes virágok. Megpendíteném a húrokat, és felcsendülne dalom: „I a óra na!“ — „Üdvözöllek benneteket, déltengeri szigetek!“ Széles vállam, férfias, napbarnított arcom lenne. Szobámba belibbenne egy lány, leülne mellém, és kérlelne: „Énekelj valamit .. Rakoncátlan hajtincseimet homlokomról hátravetném, levenném falra akasztott jó öreg bendzsómat, és elrévedeznék az emlékeken. — Hawaii... — mondanám álmodozva. — Rarotonga. — Szamoa... — válaszolná hűséges öreg bendzsóm. Tahiti. A fagyos januári égen lassan elfogynának a lenyugvó nap sugarai. Szobámba belopódznának a szürkület csillagos szárnyú sötétlila madarai. — Mára elég ...! —• vetném oda fél- • vállról, és visszaakasztanám a bendzsót a helyére* nagyot ásítanék, mintha nem is látnám a lány könyörgő tekintetét. — Aludni szeretnék. Bizony ez így lenne, ha szőke lennék, és el tudnám játszani bendzsón a délszaki tengerek vágytól izzó édesbús melódiáit. De a sors nem áldott meg férfias külsővel, még csak napbarnított sem vagyok. Tükröm hűen megmutatja ha- lovány, vékony arcom és karikás szememet. A sok olvasástól éjszakánként a fejem fáj. Csak fekszem az ágyban, és hallgatom az utca túlsó oldalán lé- j vő, gyerekkocsikat gyártó üzem dübörgését. Állítólag minden öt percben elkészül egy babakocsi. Egyszer benya- kaltam egy üveg bort, ' hogy felbáto- ‘ rodjam és átmenjek az üzembe. Ötperces cigarettaszünetet akartam ajánlani a szorgalmas munkásoknak, mert nekem nemigen lesz szükségem a termékükre. Nem vagyok szép napbarnított, déltengeri dalokat sem tudok énekelni. Szégyenlem bevallani, de nem jutottam el a portáig sem. __ Ma fáradt vagyok. Munkacsoportunk kétszáz méter árkot ásott ki telefonvezetéknek, ami nem kevés, ha figyelembe vesszük, hogy még fagyos a föld. Ismerőseim között bizony akadnak olyanok, hogy fintorognak, ha megmondom, hogy egyszerű földmunkás vagyok. De becsületszavamra az a meggyőződésem, hogy ez nem lehet akadálya annak, hogy egyszer majd én legyek a telefonközpont vezetője. Persze, akkor semmi szükségem nem lenne arra, hogy a korallzátonyokról énekeljek, hiszen a vezetőknek nagy a fizetésük, és a lányoknak a szép autók tetszenek. Megvacsorázom, és leheveredek a díványra. A tapéta mintáját bámulom, és megpróbálom elképzelni a jövőmet, Egy. dolog biztos, nem akármilyen lesz. Az én szavam törvény lesz. Mondjuk bejön munkahelyemre a szomszédék lánya, aki tegnapelőtt meglátogatott, és zokogva elpanaszolja, hogy négy- emeletes házuk tetején beleesett kis- cicája a csatornába. Szemrebbenés nélkül felveszem a telefont, és tömören csak ennyit mondok: ananm — Húsz hegymászót! Negyedóra alatt deli fiatalemberek jelennek meg kötéllel a vállukon, és a cica nemsokára már a konyhában lefetyelheti a tejet. Akkor majd nem fogok a' díványon heverészni a szomszédok szeplős lányára várakozva. Most ugyanis tőle függ, hogy megyek-e moziba vagy sem. Akkor majd öt öltönyöm is lesz. Valaki kopogtat. — Szabad! — kiáltom. — Jó napot! Elhoztam az öltönyét. A nadrágot én stoppoltam be, a zakót pedig a mamával tisztítottuk ki. Anyám üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy maga nagyon jő ember. Akárki nem mászott volna fel a meredek tetőre. A cica is üdvözli... — Tessék, foglaljon helyet! — tolom közelebb a széket. A lány óvatosan lerakja a ruhámat, és félszegen leül a szék szélére. Ülünk és hallgatunk. Gondolatban átkozódom, és a pokolba kívánom magamat. Ej, ha lenne egy bendzsóm.. .1 Olyan szépet énekelnék neki a délszaki tengerekről, hogy nyomban eljönne velem a moziba. — Ma beszedtem egy négyest németből — szólal meg váratlanul. — És már vége a csütörtöknek is... — Hmm — dünnyögöm kétségbeesett képet vágva. A nyolc osztály elvégzése után nyomban dolgozni kezdtem, úgyhogy ez a téma most engem nem nagyon érdekel. — Tudja mit? — szólal meg pirulva a lány. — Elmehetnénk moziba. De ne gondoljon semmit... E szavak hallatán majd lepottyanok a díványról. Ugyan mit gondolhatnék? Szédülök, és el sem tudom képzelni, hogyan támadt olyan gondolatom, hogy ennek a lánynak a pálmákról és a hihetetlenül kék lagúnákról kellene énekelni ... — De nekem nincs bendzsóm — mo- tybgom zavaromban. — Se gitárom ... A lány kacag, és engem elönt a veríték. Mi lesz, ha rájön, hogy szőke ; sem vagyok? Orel Éva fordítása
