Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-30 / 39. szám
rúiifjfeíg8 t. Z. író invokációja — II. tollrajz A SOKOLDALÚ MŰVÉSZ Jegyzetek Kopócs Tibor jubileumi kiállításáról A MEG NEM BOCSÁTÓ EMLÉKEZET A szovjet mozikban elsöprő sikerrel mutatták be Tengiz Abuladze grúz rendező Vezeklés című filmjét. Szükség van-e arra, hogy elmondjuk a keserű igazságot a szovjet nép történelmének azokról a tragikus eseményeiről, amelyek a harmincas évek közepén és a negyvenes években estek meg? Lényegében véve ezt a kérdést teszi fel a film. Komáromban (Komárno) a Dunamenti Múzeum nagytermében és az emeleti folyosón nyílt meg Kopócs Tibor festőművész jubileumi tárlata. Akárcsak a művész számos barátja, ismerőse, én Is szívesen mentem el a megnyitóra, mert itt valóban nem mindennapi eseményre került sor. Az ötvenedik születésnapját ünneplő Kopócs Tibor ugyanis egyike azoknak a művészeknek, akik minden idegszálukkal csehszlovákiai magyar festőművészek, és az igazi művész szemével vizsgálja a korát, korának társadalmát és e társadalomban a művészet által elfoglalt helyét. A Kentaurfestő megannyi változata, metamorfózisa mutatja — akárcsak annak idején Szabó Gyula különböző önarcképei —, hogy elsősorban önmagát, önmaga szerepét, feladatait vizsgálja a legszigorúbban, már-már legendateremtő erővel és elkötelezettséggel. Szabó Gyula neve nem véletlenül került ebben az összefüggésben ide. Emlékszem ugyanis, hogy az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején, amikor ő is éppen az ötödik. X-et taposta, milyen erővel és súllyal volt jelen életünkben. Kopócs Tibor éppen ezért rokonítható Szabó Gyula egyéniségével Perszej nemcsak ebben hasonlítanak egymáshoz — sorsszerűén, létükkel, sajátos csehszlovákiai magyarságukkal Is. Kopócs Tibort is, akárcsak annak idején Szabó Gyulát, az állandó útkeresés, a műfaji sokrétegűség és a korszerűség igényének tudata, tudatossága jellemez. Feladatának vállalásával kalandozik, másabb és másabb stílusok, meglátások és különösen új műfajok irányába. A különbség, hogy Szabó Gyula a festészettől indult el a grafika felé, Kopócs pedig fordítva: a grafika területeinek meghódítása után, sokak meglepetésére, próbálta meg birtokba venni a festészet bástyáit. Nos e térhódítás nyilván nem hozott egyöntetű, minden vonatkozásban kielégítő eredményt. A mostani kiállításon pedig elkövették azt a hibát, hogy a szerteágazó témában, a hiteles képek mellett megmuA rendezvények széles palettáját kínálja az érdeklődőknek a Prágai Magyar Kulturális Központ az elkövetkező idényben. A kiállítások, előadások, viták, filmvetítések és baráti találkozók célja megismertetni fővárosunk lakóit a Magyar Népköztársaság dolgozóinak életével és tevékenységével. Legátfogóbb képet talán a művészet területéről ad az intézet. Csak néhányat említsünk meg a rendezvények hosszú sorából. Bizonyára nagy érdeklődésre számíthat dr. Jaroslava Pasiaková docens előadása, amelyben József Attila és Jirí Wolker költészetét hasonlítja össze. Irodalmi ösz- szeállítást mutatnak be Nemes Nagy Agnes műveiből, a Nyugat költőinek verseiből, amit' az Ady Endréről készített film bemutatásával egészítenek ki. A Csehszlovák és a Magyar Rádió, a Szlovák írószövetség, valamint a Szlovák Filharmónia közreműködésével kétnyelvű irodalmi estet rendeznek kortárs szlovák és magyar költők műveiből. De lesz találkozás a Tiszatáj fő- szerkesztőjével és Janikovszky Éva íróval is. A magyar színházak műsoraiból videofelvételről kapnak majd ízelítőt a színházkedvelők és szakemberek. Cseh fordításban — Alena Vránová tolmátatták, kiállították azokat is, amelyek kicsit távolabb állnak ettől az eredménytől. Ráadásul a rendező hibájából vagy a kiállítóterület felemássága miatt az eddigi legeredményesebb, leggazdagabb és véglegesnek mondható eredményei, a rajzok, grafikák mintha csak illusztrációkként volnának jelen. A festmények jócskán el is nyomják, háttérbe szorítják őket, holott Kopócs egyéniségének igazi nagysága éppen a sokrétűség, erre kellett volna fektetni tehát a hangsúlyt. Mindezt elég fájó szívvel írom le, hiszen egy ilyen összefogó tárlat alkalmával jó lenne egyöntetűen és minden kétséget kizáróan örülni az alkalomnak, és bátorítani a művészt, dicsérni, elismerni a munkáját, hogy sebek, fájdalmak nélkül léphessen az újabb évtizedbe. Szigorúbb válogatásra, mélyebb anyagismeretre, gondosabb elrendezésre, koncepcióra lett volna szükség ahhoz, hogy lássuk ennek a testben és szellemben friss, izgalmas művésznek a valódi teljesítményét. A lapunkban, majd a Madách Könyv- és Lapkiadóban eltöltött évtizedről üár szól dr. Danica ilieová, de mintha nem ismerné a művész ebben az időszakban elért eredményeit, rajzainak erejét, gazdagságát. U- gyanakkor teljes egészében elfogadja és ki is állítja portréfestészetének képeit. Pedig ez utóbbi műfajban egy szűkebb válogatás is gazdagon képviselhette volna a művészi eredményeket; a telitalálatok, a stílusos, a művészileg kiváló portrék mellett ugyanis akadnak a kiállítottak között gyengék is. Mindezt csak mellesleg jegyeztem meg, mert az észrevételeimtől függetlenül, vagy ennek ellenére örülünk az alkalomnak és különösen a most már kirajzolódó gazdag portrénak, hiszen Kopócs Tibor egyre nagyobb súllyal van jelen művészeti életünkben. Figyelnünk kell nemcsak mondanivalójára, hanem sokrétűségére, gazdag 'egyéniségére, szellemi nagyságára is, hiszen általa magunk is Jelen lehetünk korunk sorskérdéseinek formálásában. Németh István csolásában — bemutatásra kerül Göncz Árpád Magyar Médea című monodrámája. Prágában és Kassán (KoSice) sorozatban mutatják be Bacsó Péter rendező filmjeit. Előadást rendeznek a filmmel foglalkozó magyar szakfolyóiratokról és a filmkritika helyzetéről. Kiállítás mutatja be a kortárs magyar festészet irányzatait és helyzetét, ennek keretén belül dr. Hegyi Lóránd, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa tart előadást. A nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulója tiszteletére fotókiállítást szerveznek a magyar internacionalisták a szovjet hatalomért folytatott harcáról.- A fővároson kívül megrendezik a magyar kultúra napjait Olomoucban és Lounyban. A Prágai Magyar Kulturális központ részt vesz a szocialista kulturális központok nemzetközi fotókiállításán, amelyre a prágai Kultúrpalotában kerül sor. Az MNK és Csehszlovákia illetékes szerveinek megállapodása értelmében megkezdik az előkészületeket a Magyar Kulturális Központ létesítésére Bratis- lavában. Megnyitása előreláthatólag két év múlva várható. —hr— Beszélgetés hangjai. Egyszerűen berendezett szobában vagy talán konyhában vagyunk, ahol csodálatosan szép, kereszttel díszített torták sorakoznak, láthatóan eladásra várva. Beszélgetés foszlányai hallatszanak ... Egy férfi, zöld színű, váll- lapok nélküli zubbonyban, az imént még mohón tortát falt, most újságot nyit szét, benne gyászkeretben egy arcot látunk. A férfi zokogva felsír: elveszítettük a Nagy Embert! Mindaz, ami ezt követően valamivel több, mint két óra leforgása alatt a néző szeme láttára a vásznon végbemegy, talán csupán egy asszony, Ketevan Bara teli gondolata, képzelete, bosszú-ábrándja. Azé az asszonyé, aki a tortákat készíti, s aki ugyancsak megpillantotta a portrét. Számára a jeles halott — Variam Aravidze — nem más, mipt apjának, Szandro Bara- telinek és anyjának, Ninónak gyilkosa, a Ketevan család árvaságának s talán az ő egész boldogtalan, ebbe a konyhába bezárd életének az oka. Hogy is ne akarná megbosszulni őt, ha másként nem, hát halála után, ha másként nem, hát a meg nem bocsátó emlékezet erejével!? A bosszú, amely a néző szeme láttára megy végbe, különös: az elhunyt rokonságának és a város lakóinak a rémületére az asszony kiássa sírjából a halottat. Tudnunk kell, miként viszonyulnak Grúziában a temetési szertartáshoz, hogy megértsük: ennél jobban meggyalázni valakit nem lehet. De van ennek az epizódnak egy másik, átvitt értelme is: megfizetni a múltért — megfosztani valakit a becsületétől. A film cselekményének keretét tulajdonképpen a „sfrgyaláző“ bírósági tárgyalása adja. Az asszony nem ismeri el bűnösségét, a saját életének és a város életének történetét beszéli el a bíróságon, s ezáltal próbálja magyarázni és igazolni szörnyű tettét. Ha háromszázszor temetik is el Variam Aravidzét, ez az asszony háromszázszor fogja kiásni a sírbóll Hiába állítanak őröket, hiába építenek lakattal lezárt védőrácsot a sír fölé ... Az avatatlan nézőt kezdetben talán zavarhatja, sőt megdöbbenti a történelmi utalások tudatos összebogozása. A mai ruhába öltözött vádlottat páncélos lovagok vezetik elő, a bírákon középkori palástok. Mind e közben a szereplők újságot olvasnak, filteres cigarettát szívnak, mikrofonba beszélnek, az ügyész pedig Rubik-féle bűvös kockát forgat a kezében. Őszintén megmondom, nem vagyok nagy híve a filmes „avantgárdnak“, a szürrealizmusnak, a sokértelmű szimbolikának. Itt azonban az idősíkoknak ez a kihívó összevisszasága nemhogy félremagyarázná az értelmezést, hanem a gondolat elmélyítését szolgálja. Mikor történik a cselekmény? Semmikor és mindenkor. Hol megy végbe? Sehol és mindenütt. Mindenütt, ahol lábbal tiporják a törvényeket, és az emberi személyiséget, s ahol a terror, a besúgás, a félelem válik a társadalom megszokott állapotává. Variam Aravidze elhízott, megereszkedett, Önelégült arcát nézve, naivitás volna őt konkrétan bárkivel is azonosítani. Ez az arc változik, áttűnik.. . A film szerzői néma megállapodásra lépnek a nézővel: amit nekünk elmondanak, nem szűkíthető le egyetlen történelmi személyre, noha az idősebb nemzedékhez tartozó emberek emlékezetében túlságosan Is sok olyan emlék rejtezik, ami arra késztetheti őket, hogy ezt az „elvontságot“ szinte dokumentumként érzékeljék. Egy grúz kisvárosban a főnök nem valamiféle különleges figura, ám a dolog lényege éppen az, hogy az egyszemélyi hatalom törvény helyett demagógiára és megtorlásra támaszkodó mechanizmusa mindig hasonlít egymásra, és ha ezt a társadalmi lelkületet az ember felismeri egy adott esetben, akkor könnyen megérti azt egy másikban. Abuladze, a rendező nem esztelen vérszopónak vagy őrültnek ábrázolja Varlamot. A kutató-alkotó, vagy ha szabad így mondani, a kórboncnok bátor munkáját végzi el. És ezáltal egyszersmind megszabadítja az embereket attól, hogy az efféle alakoktól ösztönösen féljenek, és azokat önkéntelenül is tiszteljék. Variam Aravidzének mindenáron meg kell nyernie az embereket, arra kell késztetnie őket, hogy dicsőítsék és engedelmeskedjenek akaratának, a szellem embereit, a művészeket is meg kell vásárolnia ígéretekkel és dicséretekkel. Variam eleinte leereszkedő, időnként behízelgő mosollyal kezdi, hallgat az Idősebbek véleményére, figyelmes a művész ajándéka és az asszony szépsége iránt, sőt néha szinte hajbókol előttük. Valójában azonban addig nem nyugszik, amíg el nem pusztít maga körül mindent, ami él és tehetséges. Mert ha csak egyetlen család is akad a városban, amelyik nem vonul ki az utcára az ő dicsőségét zengeni, ha csak egy kislány is szappanbuborékokat ereget az ablakból, ez már hatalmát veszélyezteti. Ha a festő úgy fest, ahogyan az neki, Variamnak nem tetszik, a szép nő pedig istenítés nélkül tekint rá, már nem érzi teljesnek a saját hatalmát, s ezért mlndannyiukat börtönbe veti. A tudatos színészkedés adekvát az álarcok ördögi változásával: az egyszerű emberek szemében ő a város jóságos atyja, a festő számára a nagylelkű mecénás, az asszony előtt belcanto énekes és Shake- speare-szonettek szavalója. A letartóztatások, a vallatások, a kivégzések pedig mintegy az ő akarata ellenére történnek, azokat valaki más hajtja végre, leginkább talán maguk a bűnös emberek, akik nem átallják besúgni egymást; vagy a környezete, amely nem méltó hozzá. Variam titkos szórakozása: felkutatni az áldozatot („Mindent látok, mindent észreveszek...“), és kegyetlen játékba kezdeni az új „ellenséggel“, miközben a leszámolást másokkal hajtatja végre — ilyen a „nagy“ Variam Avtandil Maharadze alakításában ... Nyomasztó látomások, lázálmok keltik életre a félelem légkörét, amely a társadalmat minden látszólagos egysége ellenére erőtlenné teszi, s megbénítja. Ezt érzékeltetik a menekülés jelenetei a város szűk sikátoraiban, a föld alatti folyosókon, ahol víz csobban a lábak alatt; ezt a vallatások és a saját maguk ellen hamisan tanúskodó emberek, akik így próbálkoznak szabadulni a torkukra vetett hurok szorításából. Aki az ártatlanul elítéltet védelmezi, másnap már, a terror logikája szerint, maga is gyanúsított lesz, és az, aki őt merészeli megsajnálni, az önkény következő áldozatává válik. Az öregek Igyekeznek megvédeni a templomot, Szandro, a festő kiáll az öregekért, Kuruseli felelős munkás Szandrót próbálja védelmezni, és mindannyian elkerülhetetlenül elbuknak. A becsületes emberek szolidaritása jelenti a legnagyobb veszélyt Variam számára, ezért azt bármi áron szét kell rombolnia. Milyen nehéz bármit is kitalálni, amire az életben nem volt még példa. Ilyen az üldözöttek esztelen Illúziója is: úgy hiszik, minél hazugabb bizonyítékokkal szolgálnak a nyomozás során, minél több embert fognak ártatlanul elítélni, annál hamarabb derül ki az igazság. A maga túlzó esztétizmusában valószínűtlen a zöld füvön álló fehér zongora mellett lezajló kihallgatási jelenet, ahol épp az imént csendült fel a mellén szegfűvel díszített vőlegényfrakkba öltözött, ifjú nyomozó és a bekötött szemű ifjú 'Femida ősszecsiszolt duettje. De vajon valöszerűbb-e a vádlott Kuruseli vallomása — őt azért tartóztatták le, mert megpróbált kiállni Szandro Barateli festő mellett —, amikor azt mondja, hogy kétezer munkatársával együtt alagutat készül fúrni Bombaytól Londonig! El nem hihető önvád ez, amelyet mindazonáltal készpénznek vesznek. A Vezeklés jelentősége azonban nem merül ki Variam alakjával és a terror jeleneteivel. Mára vonatkozó erkölcsi értelme az alkotó gondolkodás egy következő síkján bontakozik ki: nem a bűntett, hanem a bűnhődés, nem a „bűn“, hanem a gyónás, a vezeklés áll a film középpontjában. Valójában a vezeklés ebben a filmben kétszer történik meg. Az első alkalommal a gyónás hamis, nem teljes, az önigazolást szolgálja. Variam fia, Avel egy papféle előtt térdel, akinek arca homályba vész, megvilágított keze pedig füstölt halat tisztít. Avel azon gyötrődik, hogy elvesztette magát, nem képes megkülönböztetni a jót a rossztól. Vallomását váratlanul félbeszakítja a jól ismert, gúnyos nevetés. A sötétből Variam sátáni arca tűnik elő, elmagyarázza fiának, hogy csupán az egyedüllét gyötri. . A valóban őszinte és mély gyónás csak az igazi megrázkódtatás után következhet el. „Az ifjúságnak kell mindenért megfizetnie“ — ahogy a költő mondta. Avel fia öngyilkosságot követ el azzal a vadász- fegyverrel, amelyet nagyapja ajándékozott neki — így kell fizetnie a „ház uralkodójának“ minden hazugságáért, farizeusságá- ért és hamisságáért. A kamasz megvesztegethetetlen, tiszta szemmel néz velünk szembe, apját faggatja azokról a bűnökről, amelyek nagyapja uralkodását kísérték. És az apa készségesen magyarázza neki, hogy „akkor olyan idők járták“, s hogy „körös-körül ellenség volt“, és hogy végül is senki sem lehet mentes egyes hibáktól. De hiszen a fiú fenntartás nélkül, a kamasz lelkesedésével hitt a nagyapjában és nagyapja cselekedeteiben, és ő maga lőtt rá a „sírgyalázóra“. Mit tegyen most, amikor az igazság kiderült? Avel csak fia halála után ocsúdik fel, az utód halála után — és ekkor gyón meg másodszor, most már őszintén és maradéktalanul. A szokatlan fizikai munkától verítékezve kiássa a sírt. és kiszórja aDja holttestét. És a halott szánalmas bábuként zuhan alá a hegyről — a bosszú végbement, a tisztulás megtörtént, és visszaadta az embereknek a hitét. De milyen áron! Egy ifjú élet pusztulása árán! Vlagyimir Laksin irodalomkritikus BÖ KÍNÁLAT
