Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-09-23 / 38. szám
lágcsúcsát (209 cm) a női magasugrásban. Ezzel a világcsúcsok felsorolásának a végére Is értem, s e szerény jegyzékből valaki arra következtethetne, hogy mégsem volt ez a világbajnokság annyira színvonalas. Márpedig az volt. Hiszen a férfiak magasugrása, amelyben hárman Is át vitték a 238 centimétert, olyan drámaian alakult, hogy a legagyafúrtabb szerző sem álmodhatta volna meg jobban. Éppllyen volt a 400 méteres gátfutás, Illetve majdnem mindegyik futószám, a hármasugrás és a technikai számok. Ügy tűnik, az atléták éppen a világbajnokságra Időzítették a csúcsformájukat. Ebből is látszik, hogy van ennek a versenynek tekintélye. Egyébként Is kitől függne jobban a színvonala, ha nem a közvetlen szereplőktől?! Persze voltak a világversenynek árnyoldalai Is. Ide sorolják többek között a nők tízkllométeres gyaloglását. Egyenesen megrázó volt nézni, amint nyolc versenyző szinte önkívületi állapotban támolyog a cél előtt, mások azután estek össze, s valamennyit kórházba kellett szállítani. Egyesek a látottak alapján kétban atléták, akik — legalábbis a teljesítményüket tekintve — tőről metszett amatőrnek bizonyultak. Ide tartozott a csehszlovák különítmény jelentős része. Négy évvel ezelőtt Helsinkiben kilenc érmet szereztünk, ebből négy arany volt, és a nem hivatalos rangsorolásban negyedikek lettünk (most a tlzenkilencedlkek- huszadikok). Prlbilirfec ezüstérme a 20 kilométeres gyaloglásban, Zelez- ny bronzérme a gerelyvetésben atlétáink szegénységi bizonyítványa. Sekély vigasz Machura 4. helye a sűlylökésben, Kratochvílová 5. helye 800 méteren és a még pontot érő 6. helye a diszkoszvetőnő Silhavának, a gyalogló Mrázeknek és Vrábelnek a 10 000 méteren, aki ráadásul a maratoni futásban a nagyon szép 12. helyen végzett. Kratochvílovától a hosszú betegeskedés után senki sem várt jobb helyezést, még így Is a maximumot nyújtotta. De valljuk be őszintén, hogy néhány további atlétától, ha nem is érmet, de legalább pontot érő helyezést vártunk volna. A szakvezetésen a sor, hogy keresse a roszA mikor négy évvel ezelőtt megszületett az első atlétikai világbajnokság, nem valami fényes jövőt jósoltak neki. Sokan úgy vélekedtek róla, hogy ez csak egy verseny a sok közül, tét nélkül. Szerencsére nem lett Igazuk. Mindjárt az első. Helsinkiben ragyogóan sikerült (csehszlovák szempontból még annál Is jobban), és most Rómában is tündökölt a sportok királynőjének tartott atlétika (hazai szempontból kevésbé) Százhatvanöt ország közel kétezer versenyzője adott egymásnak találkát az Olimpiai Stadionban, és vívott egymással a legtöbb számban éifdekes, színvonalas küzdelmet — világcsúccsal fűszerezve. A római világbajnokságot sokan amolyan kis olimpiának keresztelték el, s bár ebben van némi túlzás, az azért kétségtelen, az atlétika Igazi nagy ünnepe volt, s hozzájárult a sportág további népszerűsítéséhez. Az Ilyen és ehhez hasonló versenyeknek köszönhető, hogy ma már egy rangosabb atlétikai viadalra több néző kíváncsi, mint egy labdarúgó-tétmérkőzésre. S hadd tegyük még hozzá, hogy amazon több nézni és izgulni- valója van, mint egy unalmas futballmeccsen. Azt hiszem, a kanadai Ben Johnson villámrajtját a 100 méteres síkfutásban, amelyen 9,83 másodperccel szenzációs világcsúcsot állított fél, legalább úgy emlegetik majd kávéházi beszélgetéseken, mint egy pompás gólt. Vagy a bolgár Sztefka Kosztadinova ugyancsak értékes vi Ben Johnson (jobbra) tökéletes rajtja a 1B0 méteres síkfutásban. Látszik, hogy Lewis mellette leragadt. A királynő megint tündökölt ségbe vonják az Ilyen versenyek lét- jogosultságát. Mások attól tartanak, a rekord — és a pénz — hajhászása hasonló eseteket szülhet. Erről nyilatkozott talán a legilletékesebb, Primo Nebiolo, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) olasz elnöke. Arra a kérdésre, hogy a versenyzők egészségének rovására mehet az egyre Igényesebb nemzetközi versenyműsor, a következőket mondta: „Ügy gondolom, hogy az IAAF Tanácsa, és jómagam sohasem hoztunk könnyelmű döntéseket, a sportolók egészségét mindig szem előtt tartottuk. A sportág növekvő népszerűsége tette szükségessé az új világversenyek bevezetését, az atlétáknak maguknais kell eldönteniük, mennyit bírnak, hol állnak rajthoz.“ Rómában gyakori vitatéma volt az a kérdés is, högy a legnagyobb atlétacsillagok már-már képtelen ösz- szegeket kérnek egy rajtért. Félő, hogy kettészakad az atlétavilág. A tehetősebbek versenyére, azokéra, akik képesek lesznek megfizetni a magas rajtdíjat, és azokéra, akik erre képtelenek, következésképpen csak a második vagy a harmadik vonal képviselőit indíthatják. Ez, természetesen, együtt Jár a színvonal csökkenésével, s felmerül a kérdés, hogy érdemes-e ilyen versenyt rendezni. S tulajdonképpen nem hivatásosak-e manapság az élvonalbeli atléták, ha legalább annyit, de esetenként még többet is keresnek, mint mondjuk a profi labdarúgók? Ben Johnson szenzációs győzelme után állítólag kijelentette, hogy ha eddig tizenötezer dollárt kért egy rajtért, a jövőben már legalább harmincezer a tét. Nem jut-e így az atlétika is a többi sportágak sorsára, amelyeket a pénz züllesztett le? Érdekes ezzel kapcsolatban az IAAF elnökének a véleménye: „Ezen a téren az IAAF irányt mutatott a többi nemzetközi szakszövetségnek, amikor létrehozta az atlétaalapot. Ez a megoldás biztonságot nyújt az atlétáknak — akik a sportolás mellett nem tudnak dolgozni —, lehetőséget arra, hogy pályafutásuk befejezése után gond nélkül állhassanak át más életformára. Véleményem szerint egyébként újabban már nincs értelme az amatőr-profi megkülönböztetésnek.“ Elég merész megfogalmazás. Voltak azonban a római stadionszabb szereplés okét, amely már a stuttgarti Európa-bajnokságon is előrevetette árnyékát. Valahol lazítottak a munkában. Erre vall például Martin Vrábel esete, amely ismét azt bizonyítja, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek. Az edzői bizottság eredetileg úgy tervezte, hogy Vrábel csak a maratoni futásban indul, ezért ki sem vitték a többiekkel á külföldi magaslati edzőtáborba, mondván, a leghosszabb távra itthon Is nyugodtan készülhet. A futó azonban edzőjével, Rozimmal valósággal kiverekedte, hogy tízezer méteren is indulhasson, és itt az eredménye. Ebből is látszik, hogy sokszor még az edzői bizottság sincs feladata magaslatán. S ha valami még nem tündökölt az atlétika nagy ünnepén, az a rendezés volt. Némely külföldi lap szervezett káosznak ngvezte a rendezők munkáját. Az egyes számok résztvevői zavarták egymást. Lehetséges, hogy e miatt a világ egy világcsúccsal lett szegényebb. Mert amikor Szerge] Bubka 605 centiméterre rakatta a rúdugrás lécét és a nekifutáshoz készülődött, közbeszólt az eredmény- hirdetést jelző szignál. Sok bírálat érte *a római közönséget is, amely fegyelmezetlenül viselkedett, közbekiáltásokkal zavarta a sportolók koncentrálását, kifütyülte az olasz résztvevők riválisait. Ettől függetlenül szép versenyt láthattunk Rómában. Palágyi Lajos Pribilinec (balra) a várakozásnak megfelelően szerepelt a 20 kilométeres gyaloglásban, mellette a győztes olasz Damilano és a bronzérmes spanyol Marin. A CSTK felvételei A pedagógusok és pszichológusok úgy vélik, hogy nagy szerencse olyan családba születni, ahol a szülök példaképül szolgálnak, ahol van mit megtanulni és ellesni tőlük, ahol — a genetika törvényei szerint — a tehetség apáról fiúra száll. Ezeket az állításokat sok példával támaszthatnánk alá, meríthetnénk az építészetből, a művészetekből, a tudományokból és természetesen a sportból is. Az is gyakran előfordul, hogy egy-egy szakma nemzedékről nemzedékre száll, a családban marad. Valóban: a környezet formálja az egyéniséget. Így van ez Jura) Hanulay mérnökkel is... Állatorvos édesapja jó néhány évet a lótenyésztésben dolgozott, majd az állatgyógyászati klinika igazgatója volt, most pedig a bratislavai állatkert igazgatója. Mindemellett lovassportunk legjobbjai közé tartozott, és még ma is, ötvenen túl, versenyez, edzősködik, neveli a fiatalokat. Legendaként emlegetik. Az édesanyja ugyancsak lovagolt, bár gyermekei születése után inkább a családi fészek melegéről gondoskodott és pedagógusi hivatásának élt, de ért ehhez a sporthoz, és ami a leglényegesebb, fáradhatatlanul segíti, támogatja férjét és fiát. Jól tudja, hogy aki ennek a sportnak kívánja szentelni az életét, kevés időt tud családja körében tölteni. ilyen légkörben nőtt és nevelkedett tehát az if). Jura] Hanulay, aki már évek óta legjobb „lovasunk“. — Bár Kassán (KoSice) születtem, 1959. március 13-án , alig voltam egyéves, amikor apám főállatorvosi állást vállalt Moteáicében, a lótenyésztés Mekkájában. Azt is mondhatnám, hogy az istállóban nőttem fel, mivel örökké apám körül sündörögtem, és a lovak voltak a legjobb barátaim, nyugodtan alájuk feküdtem, simogattam őket, sohasem bántottak. A családban úgy tartják} hogy első szavam, nem a mama vagy a papa volt, hanem az, hogy Bibin, vagyis egy ló neve. Teltek- múltak az évek, és én annak ellenére, hogy szerettem a lovakat, nem kívánkoztam felülni rájuk, már már úgy tűnt, hogy semmi vonzalmam sincs a lovassporthoz. Amikor felcseperedtem, minden más érdekelt, de leginkább a foci és az atlétika, csupán a lovak nem. A mai napig is hálás vagyok apámnak, hogy nem kény- szerített lovagolni Közben Bratilavába költöztünk, a Bilik utcai Iskola speciális röplabdaosztályát látogattam, és az volt az elképzelésem, hogy ennek a sportnak szentelem fiatal éveimet. Tizenhat éves lehettem, amikor egyszer, már nem is tudom, miért, kimentem apám utáD a lovardába, és akkor „rám zuhantak, a gyermekkori élmények. Egyszeriben minden olyan ismerős, közeli és megható volt. Simogattam a négylábűa- kat, beszélgettem velük, és este azt mondtam az apámnak, hogy „lovas“ akarok lenni. Ez tizenhatodik szüleLÓHÁTON tésnapomon történt. Nagyon tartottam attól, hogy apám nem engedi, mert igen szigorú ember, és olyasvalamit mond: „Édes fiam, most már késő.“ Nem ez történt. Hallgatott egy sort, aztán azt felelte: „Hát próbáld inegl“ Mivel eléggé konok vagyok, nem tágítottam elhatározásomtól. Szerencsémre! Mert csak később ér-' tettem meg, hogy tulajdonképpen csak attól a naptól kezdve éltem igazi életemet. Azóta minden szabad percemet a lovakkal töltöttem. Ifj. Jura] Hanulay legjobb ugratónk lett — országos bajnok, a Barátság-verseny győztese, az év legjobb lovaglója cím viselője és az egyedüli hazai versenyzőnk, aki felkerült a Nemzetközi Lovassport Szövetség (FEI) ranglistájára. Jó 16 nélkül nincs Jó lovas, mondhatnánk Jurajnak szerencséje volt. Olyan lovakkal kezdett foglalkozni, amelyeknek megvoltak az előfeltételei az eredményekhez. És ez a lényeg, feltéve, ha megfelelő kezekbe kerülnek. Mert nem elég csak felpattanl a hátukra, és átugrálni az akadályokat. A lovat nevteliii kell. Sok időt kell ráfordítani, türelmesnek lenni, tisztítani, ápolni, sétáltatni, megismertetni a világgal, az emberekkel, az akadályokkal, a versenyek légkörével és még sok minden mással. A jó lovas nem egy éjszakát tölt az Istállóban. Jurajnak volt elég türelme, és tegyük hozzá, hogy közben sikeresen tette le vizsgáit az elektrotechnikai karon. Napjai az egyetem és az istálló között teltek, nem egy olyan hétre emlékezik a család, amikor csak tiszta ruháért küldte haza valamelyik barátját. Mivel későn adta fejét a lovassportra, első versenyét már a felnőttek között abszolválta. Kemény próbatétel volt az. De aztán Lengyelországban a Barátság-versenyen a 9. lett. Ilyen eredmény nálunk még nem született, és ezzel megbecsülést vívott ki magának. A szerencse továbbra sem tágított tőle. Sorban nyerte a versenyeket, bár kétszer szenvedett lábtörést, és a sportéletbe való visszatérése egyáltalán nem volt egyszerű, de akkor már Imádta a lovakat, és nem tudta nélkülük elképzelni az életét. A nagy élmények közé tartozik, hogy csehszlovák lovasok még sohasem voltak Afrikában. 1984-ben történt, hogy Tripoliszba utaztak. Mindnyájan nagyon tartottak attól, hogy a lovak azt a hihetetlen reptilőutat nem fogják bírni. Nálunk már a téli szállásra készítették őket elő és ott, a fekete kontinensén csaknem negyvenfokos meleg volt. Sokkalta megviselte őket - a hihetetlen páramennyiség. A lovak izzadtak, nem fogadták el az abrakot. Juraj nagyon bánatos volt, az élet iróniája azonban egészen mást produkált: a lovak kibírták — a lovas megbetegedett. Kórházba szállították. Sikerült azonban lenyomni a lázát, és rendbeszedni a gyomrát — így rajthoz állhatott. És akkor élete, valamint a csehszlovák lósport legkiemelkedőbb eredményét érte el. Tizenkilenc ország 168 lovasa vett részt a versenyen, és ő a 12 legjobb között végzett. Utána az országos elsőbbség következett, maid számos nemzetközi jó helyezés. Ami még senkinek sem sikerült: már öt éve a ranglista első fokán tanyázik. Fiatal, ambiciózus, merész, dolgos és becsvágyó. Nem meri kimondani, hogy olimpiai bajnok szeretne lenni, mert nagyon jól tudja, hogy ez elsősorban a lován múlik, bár minden bizonnyal vágyik erre a sikerre. Egyelőre más versenyeken gyűjtögeti a babérokat. Naponta bejár számítógépéhez — ez ugyanis a foglalkozása —, azután meg rohan a lovardába, majd haza, fiatal feleségéhez, . aki ugyancsak jó lovász volt. És várja őt gyermeke, akitől azt várja, hogy apja nyomdokaiba lép. Ha igaz és beválik a gének öröklődésének elmélete, néhány év múlva már fiáról írhatunk ... HORVÁTH KATALIN
