Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-09-16 / 37. szám

új ifjúság 10 MOBY DICK elődei és utódai A kiváló amerikai író, Herman Mel­ville 1851-ben megjelent, fájdalom­mal, szomorúsággal és féktelen in­dulatokkal teli Moby Dick, a fehér bálna című regényét az olvasók több­sége, a szimbolikus, már-már fan­tasztikus művek közé sorolja. Pedig e nagyszerű könyv szerzője vérbeli tengerész és bálnavadász volt, maga a könyv pedig a bálnavadászat sa­játos enciklopédiája. Idézzük fel röviden a regény tar­talmát! Ismael, aki az egész törté­netet elmeséli, elszegődik matróznak a Pequod nevű bálnavadászhajóra. Indulás után derült ki, hogy az úti­cél nem éppen mindennapi. A Pequod kapitánya, Ahab, aki elvesztette fél lábát a hírhedt Moby Dickkel való összecsapásban, azzal a céllal fut ki a tengerre, hogy bosszút álljon ellen­felén. „Igen, igen! És én hajszolni fogom a Jóreménység foka és a Hom- fok körül és a norvég Maelstroem körül és a kárhozat lángjai körül, mielőtt feladnám a harcot — kiál­totta feneketlen gyűlölettel —, és a szárazföld mindkét partján és a föld­kerekség minden partján, míg fekete vért nem köp és a hátára nem for­dul. Mit szóltok, emberek,, összefog­tok-e ehhez;“ (A regényrészieteket Száz Imre fordításában idézzük — a szerk.) A kapitány dühödt elszánt­sága átragad a Pequod matrózaira is, és a legénység megesküszik, hogy gyűlölni fogja a Fehér Bálnát. Ahab pedig kiszögez az árbocra egy arany­pénzt — ez azé lesz, aki 8lőször pillantja meg Moby Dicket. A Pequod a világ körül hajózik, és a bálnavadászat összes veszélyei leselkednek rá. A Fehér Bálnával sa­ját birodalmában, az Egyenlítő men­tén találkoznak. Felbukkanását egy sor baljós jel előzi meg. Moby Dick­kel három napig tart a küzdelem, és a Pequod pusztulásával végződik. A Fehér Bálna összetöri a csónakot, -magával ragadja a mélybe Ahabot és végül legénységével együtt el­süllyeszti a hajót is. Egyedül a me­sélő marad életben — őt kimenti egy másik bálnavadászhajó. Honnan vette az író a történet ■magját? A bálnavadászat történetíróinak ta­núsága szerint a XIX. század elején a Csendes-óceánon portyáző szigo- nyosok között hírek terjengtek egy elképesztően nagy albínó bálnáról, amely nemcsak az őt üldöző csóna­kokra támadt rá, hanem még a bál- navadbszhajókra is. Az egyik értesü­lés szerint a „Fehér óriás“ minden­féle ok nélkül is támadt, mások vi­szont erősítgették, hogy csak akkor, ha szigonyt döftek a hátába. Még vérző fejjel is, amíg csak el nem süllyesztette, újra meg újra nekiron­tott a hajónak, majd ott körözött a felszínen, és sorra elpusztította a ha­jótörötteket. A múlt század híres bálnavadászai között legalábbis száz olyat találhat­tunk volna, akik megesküdtek a Bib­liára is, hogy látták a Fehér Bál­nát. Neve Mocha Dick volt, a chilei partoknál lévő Mocha-sziget után, melynek környékén először találkoz­tak vele. Az albínó cetről szóló szem­tanú-beszámolók önálló életre keltek azok fantáziájában, akik az állatot sohasem látták, és kialakították a gyilkos bálna legendáját. Ennek hőse egy óriási, jó húsz méter hosszú és legalább hetven tonna súlyú, agresz- szív hím ámbráscet, amely már fajta- társaival sem tudott békésen meg­férni. Szinte történetről történetre változott: hol fehér volt, mint á hó, hol világosszürke, hol pedig egyene­sen fekete, igaz, egy fehér csíkkal a fején. Pontosan 39 esztendőn ke­resztül garázdálkodott a tengereken, számlájára írható három bálnavadász- és két teherhajó, három bárka, négy sóner, tizennyolc bálnavadászcsónak és 117 emberi élet. Ügy tudjuk, Mo­cha Dicket 1859-ben ölték meg svéd bálnavadászok a Csendes-Óceán déli részén. Amikor egy szigony átütötte a tüdőjét, nem küzdött tovább, meg­adta magát: túl öreg volt már és túlságosan fáradt. Testében a svédek 19 szigonyhegyet találtak, és fölfe­dezték, hogy az állat a jobb szemére vak... Valószínűleg ezekből a híresztelé­sekből merítette Melville a regény témáját. De vajon más forrás nem létezett? Akárcsak az emberek, a hajók is különféleképpen távoznak az evilági létből. Gyakran esnék balszerencsés körülmények — tengeri viharok, há­borúk, rosszindulat vagy éppen a gazdák és a kapitányok által elkö­vetett hibák — áldozatául. Feljegyez­tek a világtörténelemben olyan ese­teket is, amelyek teljesen valószínűt­lennek tűnnek. Ezek közé sorolható egy amerikai bálnavadászhajó, az „Essex“ szerencsétlen históriája is. Ez a 238 tonnás, háromárbocos ha­jó, Pollard kapitány parancsnoksága alatt, 1819. augusztus 12-én indult bálnavadászatra Nantucket-sziget ki­kötőjéből (Melville-nél ugyaninnen fut ki utolsó útjára a Pequod is). Az utat két esztendőre tervezték: elő­ször az Atlanti-óceán déli vidékeire, majd pedig a Csendes-óceánra ké­szültek. 1820. szeptember 20-án az Essex az Egyenlítő közelében járt, a nyugati hosszúság 119. fokánál, ami­kor reggel az árbockosárból egy bálnacsapatot pillantottak meg. Le­engedtek három csónakot. Az első­ben maga Pollard kapitány, a má­sodikban Chaise másodkapitány, a harmadikban pedig Joy kormányos volt a parancsnok. Amikor 200 mé­terre megközelítették a bálnákat, azok lebuktak a víz alá, ám néhány perc múlva egyikőjük újra a fel­színre emelkedett. Chaise hátulról odaevezett hozzá, és szigonyt hají­tott a hátába. A bálna erre oldalt fordult és uszonyával rávert a csó­nakra. A deszkák beszakadtak, a lé­ken víz tört be és Chaise-nek nem maradt más választása, mint hogy elvágja a szigony kötelét. A bálna mehetett útjára, a matrózok pedik ingükkel, zubbonyukkal tömködték be a léket. A félig elsüllyedt csónak nagf nehezen elvánszorgott az Essex- ig, s ekkor Chaise a hajót a láthatár szélén imbolygó csónakok felé irá­nyította. A széloldaíon egyszerre föl­bukkant 'egy óriási bálna. Hossza, Chaise becslése szerint, több mint 25 méter lehetett. A hajó nem tudott már kitérni. Hatalmas, tompa ütés hallatszott, mindannyian fölbuktak. A beszakadt oldalfalon keresztül víz tört be a hajőtestbe. A bálna ki­emelkedett a vízből, mereven rázo- gatta hatalmas fejét és alsó állkap­csát csattogtatta, úgy látszott, hogy az ütközés kissé elkábította. Chaise utasítására a matrózok nekiláttak a víz kiszivattyúzásának. Három perc sem telt belé, és a bálna újra neki­rohant a hajónak, ezúttal jobb fe­lől. A víz most már dőlt befelé, és a bálnavadászok belátták, hogy a hajó megmentésére semmi esélyük. Arra is alig maradt idejük, hogy a mentőcsónakba hajigáljanak néhány navigációs műszert és térképet. Az emberekkel teli csónak néhány mé­terre lehetett még csak a süllyedő hajótól, amikor az szörnyű recsegés­sel az oldalára fordult. A bálna má­sodik támadása óta mindössze tíz perc telt el... Ezalatt egy másik bálna szigony- kötélen vontatta Pollard kapitány csónakját. Amikor a kapitány észre­vette, hogy hajójának árbocai eltűn­tek a láthatárról, elvágta a kötelet, és parancsot adott a matrózoknak, hogy teljes erőből evezzenek vissza­felé. Odaérve az oldalán fekvő Essex- hez, Pollard megpróbálkozott a hajó megmentésével. De a hajótérbe be­törő víz kiszorította odabentről a le­vegőt, s az Essex lassan, de bizto­san süllyedt. A tengerészeknek mégis sikerült bejutniuk a hajó belsejébe, a három csónakba [ekkorra odaért már Joy is) átraktak két hordó két- szersültet, majd 800 liter vizet, két iránytűt, némi ácsfelszerelést és egy tucat, még a Galapagos-szigeten fogott elefántteknőst. Az Essex nemsokára elsüllyedt. A Csendes-óceán határtalan vizein ott hányódott három kis csónak, bennük húsz tengerész. Egy ember egy nap­ra negyed liter vizet és egy kétszer- sültet kapott. Az egyik viharban a csónakok elveszítették egymást. Egy hónap múlva Pollard csónakja elérte a Ducii nevű kicsiny és lakatlan szi­getet, ahol a tengerészek feltölthet­ték megfogyatkozott készleteiket. Hárman kijelentették, hogy nem kí­vánnak továbbmenni, Pollard kapi­tány három másikkal folytatta az út­ját kelet felé, a Húsvét-szigetek irá­nyába. Tragikusan alakult az Essex bálna­vadászainak Odüsszeiája. Joy kormá­nyos csónakja nyomtalanul eltűnt. Chalse-t és két társát 91 napi há­nyódás után mentette meg az Indian nevű brigg. Ojabb öt nap múlva a Dauphin bálnavadászhajó fölvette Pol­lard kapitányt és Ramsdell matrózt. S végül a brit Surrey hadihajó el­ment a Ducil-szigetre az ottmaradt három „robinzonért“ ... Nyilvánvaló, hogy csaknem azonos a két hajó — az Essex és a Melville által kitalált Pequod — sorsa. De va­jon a puszta véletlen műve csupán ez az egybeesés? A Moby Dick 1851-ben jelent meg New Yorkban. Tíz évvel korábban az Acushnet nevű bálnavadászhajó, amelyen akkoriban Melville matróz­ként szolgált, találkozott az óceánon egy másik bálnavadászhajőval, amely­nek parancsnoka William Chaise volt, az elsüllyedt Essex másodkapitányá­nak, Owen Chaise-nek a fia. Ö mu­tatta meg Melville-nek az Essex nyomtatásban megjelent történetét, amqjyet apja írt meg, fél évvel a szerencsétlen hajótörés után. A tra­gikus vallomás mélyen felkavarta a leendő írót, és minden bizonnyal egy regény alapgondolatát sugallta neki. Az sem kétséges, hogy Melville más, dokumentumokban rögzített ese­tekről is tudott, amikor bálnák ha­jókat és csónakokat támadtak meg. Például 1841 májusában a John Day nevű bálnavadászhajó portyázott az Atlanti-óceán déli részén a Horn-fok és a Falkland-szigetek között. A ha­jótól száz méterre felbukkant egy óriási szürke bálna. Csaknem telje­sen kiugrott a vízből, egy két másod­percre megállt a farkán, majd fül­siketítő robajjal visszazuhant. Azután eltávolodott több száz méterre, és úgy tűnt, bevárja a csónakokat. A másodkapitánynak sikerült hátulról megközelítenie az állatot, és ponto­san belevágni egy szigonyt. A bál­na, víz alá merülve, három mérföl­dön át húzta maga után a csónakot, majd megállt, a felszínre jött és rá­támadt a bálnavadászokra. Egy „fe­jes“, két-három farkcsapás, és a csó­nakból úszó roncshalmaz maradt csu­pán. Két matróz meghalt, a többiek a roncshalmaz között evickéltek a vízben. Száz méterre eltávolodva, a bálna kivárt. A kapitány sajnálta volna veszni hagyni az értékes zsák­mányt, ezért még két csónakot kül­dött ellene. Az egyik csónak legény­ségének sikerült elkapnia a bálna hátából kimeredő szigony kötelét. Az állat, megérezvén a fájdalmat, újra elmerült, majd pontosan a harmadik csónak alatt bukkant föl, és fejével öt méter magasba hajította azt a benne ülőkkel együtt. Valami csoda folytán senki sem sebesült meg, de a csónak odalett. Amikor az elázott, kimerült, a rémülettől félholt bálna­vadászok (akiket a második csónak szedett össze), a John Day fedélzet­re léptek, a szörnyeteg még mindig a küzdőtéren volt. 1851. augusztus 20-án az Atlanti- óceán déli vizein portyázó Ann Ale­xander amerikai bálnavadászhajó ár­bockosarából három cetet pillantot­tak meg. Az események ezután a már ismert módon követték egymást: a ceteket két csónak közelítette meg. A megsebesített állat az egyiket poz- dorjává zúzta. Az emberek, szeren­csére, épségben úszták meg a dol­got. A segítségükre siető másik csó­nak is ugyanilyen sors elé nézett. Az erősen túlterhelt csónak (immár tizennyolcán ültek benne) ezért meg­futamodott. A kapitány azonban úgy döntött, hogy folytatják a vadásza­tot, méghozzá a hajóról. A cet há­tába még egy szigonyt hajítottak, mire az állat eltűnt a víz alatt. Né­hány perc múlva a hajót nagy erejű ütés rázkódtatta meg, a tengerészek­nek olyan érzésük volt, mintha tel­jes sebessége az összeütközés pilla­natában 15 csomó lehetett. A víz erős sugárban tört be a hajófenék­be. A legénység sietve beszállt a két csónakba, az Ann Alexander pedig nemsokára az oldalára dőlt és el is süllyedt. De a sors kegyesebb volt a legénységhez, mint annak Idején az Essexéhez: másnap mindkét csó­nakot fedélzetre vette a Nantucket nevű bálnavadászhajó. Alig három hónappal később jelent meg a Moby Dick című regény. Ér­tesülvén az Ann Alexander tragédiá­járól, Melville kijelentette: — Biztos vagyok benne, hogy ez maga Moby Dick volt... Lehet, hogy írásommal föltámasztottam ezt a szörnyeteget? Nem sokkal ezután, a New Bed­ford-! Rebecca Sims elejtett egy óriá­si cetet, amelynek fejéből beleéke- lődött deszkadarabok álltak ki, há­tából pedig két,. Ann Alexander fel­iratú szigony meredt az égnek. De Moby Dick tovább élt... 1885. már­cius 19-őn például egy hatalmas cet bezúzta az angol Waterloo nevű ső­nert, az előtörzs-vjtorlarúd mögött fejjel nekirohant a hajótestnek, és farkával összetörte a vitorlarudat. A sóner elsüllyedt, a legénységét még aznap kimentette egy francia halászhajó. Ugyanilyen sorsra jutott a Kathleen nevű amerikai bálnava­dászhajó is. 1947-ben az Entuziaszt nevű szov­jet bálnavadászhajó a Parancsnok­szigeteknél megszigonyozott egy 17 méteres cetet. Erre az megfordult, és óránként 20 kilométeres sebesség­gel fejjel nekirohant a hajónak. Az eredmény: a hajócsavar tengelye el­görbült, a hajócsavar leszakadt, a kormány lapát működésképtelenné vált. A cetnek viszont, mint később kiderült, csak kisebb karcolások es­tek a fején Ismeretesek olyan, dokumentumok­kal is hitelesített esetek, amikor a megvadult cet támadása a hajó pusz­tulásával végződött. Nem tudjuk, mennyi lehet azoknak az eseteknek a száma, amikor a legénységből hír­mondó sem maradt. Miért támadják meg a cetek a ha­jókat és a csónakokat? önvédelem­ből csupán? Victor Shaffer, a tengeri emlősök ismert szakértője a következő vá­laszt adja erre a kérdésre: — Engem, mint zoológust, termé­szetesen nflgyon is érdekel az úton­álló cetek efféle viselkedése. Mi le­het mögötte, fiziológiai vagy pszi­chológiai zavar? Ha fiatal borját ne­velő nőstényhez idegen közeledik, az állat habozás nélkül támad. Ugyanez történik, ha idegen közeledik az éhes kutyához. Az ilyen reakciók indokolt­sága nyilvánvaló, a faj védelmét szolgálják. De mi oka lehet a cetnek arra, hogy hajókat támadjon meg? Lehet, hogy a nemi ösztönön ala­puló erős területvédő ösztön az oka mindennek. Az összes cetek közül csak a hím ámbráscetek támadják meg a hajókat. Azt is tudjuk, hogy az összes cetfélék közül csak a hím ámbrásceteknek van háremük, és csak ők küzdenek meg vetélytársaik- kal a nőstényekért. S lehet, hogy amikor a területre benyomul egy, a hím által vetélytársnak vélt hajó, akkor az állat ezt pozíciója veszé­lyeztetéseként értékeli, és támadás­ba lendül. Egyes zoológusok rámu­tatnak, hogy a szárazföldi állatok között a területért folytatott harc sokkal gyakoribb, min^ a nősténye­kért folyó verekedés. Am ha határ­talan tengerek lakóiról van szó, föl­vetődik a kérdés: ebben az esetben mit kell értenünk „terület“ alatt? Lehetséges, hogy a garázda cet csak azért támadja meg a hajót, mert ve- télytársat lát benne, a fokozott fél­tékenység oka pedig a rendkívül fej­lett területvédő ösztön. És persze az sem kizárt, hogy az agresszív cetek tényleg „őrültek“, azaz vagy szüle­tett hibájuk van, vagy pedig bálna­mércével mérvé, elvesztették a józan eszüket, valamilyen rendkívüli ese­mények során... Ez a szakember véleménye. El le­het fogadni, lehet kételkedni benne. Annyi bizonyos: a cetek a tenger fe­nekére küldtek már jó néhány hajót, és nem csak bálnavadászokat. Her­man Melville nem vétett az igazság ellen, amikor leírta Moby Dick tá­madását, ami egy hajó és egész le­génysége pusztulásával végződött. A helyzet mégis az, hogy a cetek a gyengébbek, hiszen pusztulófélben vannak. AFORIZMA Rejtvényünkben Montesquieu francia filozófus szép mondását fejthetitek meg az emberről. VÍZSZINTES: 1. Az aforizma első része. 11. ... Lanka, Ceylon mai neve. 12. Gyulladás. 13. Filmforgatócsoport (éh.). 14. Corneille francia drámaíró leghíresebb műve. 15. A magasba. 17. Dáb Ikerszava. 18. A stronclum vegyjele. 19. A mohamedánok szigorú böjtje. 22. Anikó egynemű betűi. 23. Kubai és osztrák gépkocsijelzés. 24, Ma iparitanulóknak nevezik. 25. Műsor közvetítésére való berendezés. 28. Huzal. 29. Francia és por­tugál gépkocsijelzés. 30. A XIX. század eleji mű­vészeti stílus. 32. Területmérték. 33. Visszahat) 34. Mészkősziklák felszínén az esővíz oldó ha­tása következtében keletkezett bemélyedések. 35. Kíméletlenül pusztít, rombol. 37. Lehet utó, de lehet fogyó is. 38. EH. 39. Van, szlovákul. 40. Valamely ok következménye. 42. Ürmérték rövi­den. 43. Madarat vagy baromfit elriasztó szó. 45. Előforduló. 46. Pertuban van vele. 48. Indí­ték. 49. Megszólítás. 51. Lear király egyik leá­nyának neve. 53. Határozórag. 54. Á fnunka és az energia egysége. 56. A szótőhöz járul. 57. Após. 58. Torta tölteléke lehet. 60. Szájat szé­lesre nyit. 61. .. .-mozog, nyugtalan. T~ 1 " 1 -------- ' --------------- ' 1 FÜGGŐLEGES: 2. Főzési kellék. 3. Der betűi keverve. 4. Személyes névmás. 5. Régi iskola­típus volt. 6. ... Romain, francia regényíró [1866 —1944). 7. Kutya. 8. Kötőszó. 9. Norvég, thaiföldi és német gépkocsijelzés. 10. A monda szerint az első testvérgyilkos. 14. Az aforizma második ré­sze. 15. Magas növény. 16. Allé. 19. Rejtvény- fejtési kellék. 20. Őrlő. 21. Idegen tagadás. 23. Olaszországhoz tartozó sziget a Tirrén-tengerben, nagyon látogatott turistahely. 26. Zománc. 27. Karó közepe! 29. Az elektromos kapacitás egy­sége. 31. Sokan így szeretik a teát és a kávét lt. 33. Mezőkön élő, a pulykánál nagyobb testű, sár­gásbarna tollazatú madár. 37. Valamely jelkulcs szerint jelekké átalakít. 39. ... Bulicsov és a többiek, Gorkij drámájának címe. 41. Kicsinyítő képző. 43. Sebhely. 44. A török szultán palotája. 47. Feljegyeztető. 50. Ebbe az irányba. 52. Határ- rag. 53. A keserűség jelképe. 55. Hosszú nyakú és lábú gázlómadár. 57. Erdélyi kis folyó. 59. Római ezeregy. 60. A múlt idő jele. 61. Szigetlakó nép. Beküldendő a vízszintes 1. és a függőleges 14. számú sorok megfejtése. A 35. számban megjelent rejtvény helyes meg­fejtése: A fény elég lesz, hogy világosságot árasz- szanak a kigyúló szavak. Könyvet nyert Królik Edit, Senec.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom