Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-08-19 / 33. szám

■ új ifjúsági)] Madagaszkár északi kikötővá­rosában, Antserananában megnyílt az afrikai szigetország első ten­gerészeti múzeuma. A kiállított tárgyak között a legnagyobb att­rakció egy pálmalevélből készült vitorlás bárka, a Sarimanok. A különleges vízi jármű egy „cso­damadár“ nevét viseli, amely a Fülöp-szigetek déli részén élő né­pek legendáiban szerepel. A mú­zeumi Sarimanok 1982-ben még nem létezett — elvben mégis két és fél ezer éves: olyan, mint ősei. Ám a legnagyobb figyelmet 1985- ben keltette, különösen az Indiai­óceán térségében. Mert a Sarima­nok útja azt hivatott bizonyítani, hogy a Madagaszkárt benépesítő, az indonéz szigetvilágból (a mal- gas nyelv közel áll a Borneó kö­zépső és déli részén beszélt man- gian nyelvhez) származó őslakók nem az Indiai-óceán partjai men­tén érkeztek a szigetre, hanem a dél-egyenlítői áramlással. Vitorlák pálmalevélből A Sarimanok-vállalkozás 1983 nyarán kezdődött a Fülöp-szigete- ki Suru-szigetcsoporton. A helybe­li csónakkészítők azon fáradoztak, hogy egy 130 éves óriási lauanfá- ból egy alig 20 méter hosszú, kéttörzsű bárkát faragjanak, azok­nak a vízi járműveknek a min­tájára, amelyekkel 2500 évvel ez­előtt az indonéz szigetvilág ősla­kói közlekedtek Csak olyan ha­gyományos technikai eszközöket alkalmazhattak, amelyeket őseik évszázadokkal korábban használ­tak. A felépítmény és a berende­zés a régi időknek megfelelően a trópusi erdőkből került ki: az árbócok bambuszból, a vitorlák a pandanuspálma leveleiből, a víz és élelem számára szolgáló nap­égette edények pedig agyagból készültek'. A munka tíz hónapot vett igénybe. Az ősidők eszközeinek alkalma­zását a vállalkozás jellege diktál­ta. Amint azt a tudomány már régóta tudja, Madagaszkárt, Afri­ka legnagyobb szigetét, nem az afrikai földrészről népesítették be, hanem a mostani Fülöp-szige- tiek és indonézek elődei voltak az elsők, akik megvetették a lá­bukat itt. A bevándorlók, akik év­századokon át nagy hullámokban érkeztek az Indiai-óceán keleti ol­daláról, többnyire az indonéziai térségből származtak. Még ma is — kétezer évvel később — tagad­hatatlan az antropológiai hason­lóság a madagaszkáriak és Dél- kelet-Azsia lakói között. Nyelvük a malgas és az indonéziai nyelv­családhoz tartozik. A legtöbb tudós azon a vélemé­nyen volt, hogy $z őslakók part menti útvonalán. Szumatra, Sri Lanka, India, Arábia és Afrika ke­leti csücske mentén hajóztak Ma­dagaszkárra. Hogy az óceánon közvetlenül keltek át, azt legtöb­ben lehetetlennek tartották. S hogy ez mégis lehetséges volt, az feltehetően a délkeleti mon­szun kihasználásának köszönhető, amely április-májustól fél éven át a kelet-nyugati hajózáshoz elő­nyös irányba fúj az Indiai-óceá­non. Éveken át ezek a gondola­tok foglalkoztatták dr. Bob Hob- man brit tudóst és baráti körét. Hobman feltételezését expedíció­val akarta igazolni. Az érdeklő­dőkből kilencfőnyi csapatot vá­lasztott ki. A kapitány mellett ott volt Sally Crook angol élelmiszer­szakértő és orvosnő, egy 64 éves mikronéziai a Karolina-szigetek- ről, Bill McGrath egykori tenge­részkapitány és a csillagnavigáció specialistája. A Sarimanok 1984 májusában a Fülöp-szigeteki Tawitawi szigetről indult el útjára — a „múltba“. Két hónapig tartó utazásra szá­mítottak. Sajnos, egy tragédia közbeszólt: a Hawaiiról jött Chico Hansen az út elején szerzett trópusi lázban meghalt. Ezután a Jávai-tengeren tájfun lepte meg őket, a törzsön és a vitorlázaton olyan súlyos ká­rokat okozva, hogy a Balira veze­tő utat meg kellett szakítaniuk. Csak 1985 májusában indultak to­vább (a hátralévő 5000 kilométe­res útjukra) az Indiai-óceánon. Néhány nappal az indulás után a trópusi viharok tovább rontották a primitív körülményeket a fedél­zeten. A legénység ugyanis mo­dern navigációs eszközök nélkül hajózott, még rádiója sem volt! Csak egy automata készülék in­formálta a külvilágot a Sarimanok pontos helyéről. Erről azonban a legénység mit sem tudott.., Hetvenezer • vödör víz - a tengerbe Amikor az 59 éves új-zélandi Colin Putt életveszélyesen megbe­tegedett, Hobman kapitány arra kényszerült, hogy az Ausztrália előtti Kókusz-szigetekhez vezesse hajóját, ahonnan a beteget haza­szállíthatták. A Sarimanok hét fő­re csökkent legénységének a kö­vetkező hetekben az eső és a vi­har volt az állandó kísérője. Szün­telenül hullámok csaptak a fedél­zetre, s összesen 70 ezer vödörnyi vizet kellett visszaönteniük a ten­gerbe. Crook asszony a fedélzeten levő nyílt (!) tűzhelyen indonéz receptek szerint főzött naponta. Nagy volt az örömük, amikor 1985. augusztus 6-án — 32 nappal azután, hogy elhagyták a Kókusz­szigeteket — földet pillantottak meg. Ez éppen a célkikötő, Antse- ranana bejárata volt! McGrath — szextáns, iránytű és óra nélkül, csupán a csillagok állásának meg­figyelésével — sikeresen az In­diai-óceán nyugati részére kormá­nyozta a Sarimanokat. De egy hir­telen jött vihar megakadályozta a partra szállást Antserananában: letört egy árbócot, és a hajót 100 kilométerrel távolabb sodorta a parttól. Egy francia hajó talál­ta meg a manőverezésre képtelen Sarimanokat, és bevontatta a ki­kötőbe. Így a nagy kalandnak sze­rencsés vége lett. liHomokban raktározott tojás ■ A Sarimanok olyan élelmisze­reket vitt magával, amilyeneket a tengeri hajósok a régmúltban fogyasztottak: szárított trópusi gyümölcsöt, rizst, szójababot, szá­rított halat, homokban raktáro­zott tojást, méhviasszal lezárt agyagedényekben konzervált sült sertéshúst, pálmacukrot... össze­sen 47 féle élelem állt Sally Crook fedélzeti orvos és fősza­kács rendelkezésére. Hobman a szingapúri Asia magazinban így emlékezett az étkezésre: — A hosszú út után sem látszottak az expedíció tagjain az élelmiszer- hiány vagy súlyveszteség jelei. Három dolog azonban akadályoz­ta az „ínyenceket“ az úton. Egy­részt a szüntelen küzdelem a nyílt tűzzel, másrészt a Bali-szigeti ke­rámia edényeink kudarca, ame­lyek közül az állandó nedvesség egyket-másikat ismét agyaggá vál­toztatta. A legnagyobb probléma azonban az eső volt, amely — amikor a Kókusz-szigetek felé hajóztunk — tizenöt nap alatt élelmünk felét tönkretette. A 6650 kilométeres expedíció végül is sikerrel járt! Bebizonyí­totta az ausztronéziai vándorlás lehetőségét ezen az útvonalon. A résztvevők ezért az Ordre Natio­nalt, Madagaszkár legmagasabb kitüntetését kapták meg. A Sari­manok pedig díszhelyet kapott az múzeumban. S. T. Moszkvában végigsétálni az Arba- ton külön élmény. Az Arbat tértől a Szmolenszk térig vezető utcát, amely egykor a kereskedők, kézművesek, keleti vásárosok negyede volt, sétáló­utcává alakították Megújult Itt min­den, van látnivaló bőven Ahogy lép kedünk a macskakőveken, megcso­dáljuk a díszes kandelábereket, a melléjük rakott ízléses virágtartókat, amelyekben sárga vörös, lila virágok nyílnak A padokon sütkérező, fagy- laltozó. beszélgető emberek A moszk valak hamar birtokukba vették ezt a patinás, de csodálatosan újjászületett városrészt De birtokukba vették a külföldiek is, mert számukra szintén sok ámulnivalót rejteget a szép ut­casor És nemcsak az üzletekben, amelyek áruválasztéka az utóbbi agy­Emléktábla a Puskin-hfiz falán két évben hihetetlenül megnőtt, ha­nem az utcán, az épületeken és az épületekben Is. Különös hangulatot áraszt ez az utca. Egybefonódik itt a múlt és a jelen, békésen megfér egymással a történelem és a ma. A valamikori kereskedöutca házait felújították, mindegyik eredeti álla­potában, formájában, színárnyalatá­ban pompázik. Ahány ház, annyi tör­ténet. sors. Jó lenne mindenhová be­tekinteni, mindent sorranézni, de csak azokra az épületekre lut idő, amelyek ilyen-olyan vonatkozásban különösen kedvesek a szívnek. Végigmenve az Arbaton, közben A PUSKIN-HÁZBAN JÁRTAM Jobbra-balra plllantgattam, Alek- szandr Puskin lakóházát kerestem. Fejemben a költő verssorai zúgtak, Tatyjana levele Anyeginhez, a Borisz Godunov sorai, a Mozart és Salieri párbeszédei, s nagyon-nagyon vártam a találkozást a házzal, amely otthont adott neki, amely emlékét őrzi ma is. Az empire stílusú kedves, kéteme­letes házat neves orosz építész, Gri- gorjev tervei alapján építették a XIX. század legelején. Az épület széles bal­konjával, jón oszlopaival, timpanon­jával és előkelő méreteivel már ak­kor is feltűnést, csodálatot keltett. Valóságos kis palotának készült. Pus­kin akkor költözött a házba, amikor Goncsarovával házasságot kötött. Az épület belső kiképzése is nagyvona­lú: tekintélyes méretű termek, csar­nokszerű helyiségek vannak benne. A falakon meg a mennyezeteken mű­vészi rajzolatú, színpompás falfest­mények. Az egykori lakóház, amely tanúja volt a nagy orosz költő, drámaíró életének, vidám és szomorú hétköz­napjainak, termékeny munkásságá­nak, ma múzeum. Első látogatóit 1961-ben fogadta. Időközben kívül is, belül is többször felújították a házat, s amikor két évvel ezelőtt az Arbat utcai épületeit renoválták, újra sort kerítettek a Puskin-házra, -múzeumra is. A költő emlékéhez és nagyságá­hoz méltó lett, s különösen meg­ható, hogy a ház falán levő dombor­mű és emléktábla alatt mindig van virág. Kísérőnk úgy mondta, hogy ezek a virágok hervadhatatlanok, no nem természeti csoda folytán, hanem azért, mert naponta hozzák a tiszte­lők a friss csokrokat. Tisztelettel lépek be az épületbe. Minden bútor, emléktárgy a költő ko­rának hangulatát érzékelteti, a ké­pek, festmények barátait, művésztár­sait ábrázolják, a rengeteg idegen nyelvű könyv bizonyítja, hogy Puskin művelt a világ szinte valamennyi nyelvére lefordították. Több szobor, dombormű, kisplasztika eleveníti meg a költő alakját. Kellemes érzés néze­lődni a szobákban, s miközben szem­lélődünk, Mozart-muzsika szól. A termekben, a tárlókban sok olyan tárgyat látni, amelyek a hatal­mas ország különböző pontjairól ke­rültek elő. Puskin használati eszkö­zei, könyvei, emléktárgyai szétszóród­tak az országban, de akikhez kerül­tek, szerencsére megőrizték őket, és szívesen adományozták a múzeumnak. Teljesebb lett velük anyaga, s telje­sebb a költőről alkotott kép. Eredeti formájában rendezték be Puskin dol­gozószobáját is, s éppen az említett adományokból került elő kedves Író­asztala, amelynél a legszebb művei születtek meg. Itt van az a lúdtoll is, amellyel gazdag életművének utolsó darabjait alkotta. Itt kaptak helyet eredeti kéziratai, magánlevelei. Mű­A megszépült Arbat zeumi kísérőnk őszinte ragaszkodás­sal, a költő iránti tisztelettel beszélt minden egyes múzeumi tárgy erede­téről, történetéről. Élmény volt őt hallgatni csakúgy, mint látni a költő életének darabjait, személyes holmi­jait. A megszépült Arbat kedves szín­foltja ez a múzeum, sajátos hangula­tával, gazdagságával, művelődéstörté­neti, irodalmi emlékeivel. A látogatás végén, kilépve az épü­letből, leültem a szemben levő padra. A benti nyugalom után érdekes volt a változatos, mozgalmas utcakép, a tarka virágok, a hömpölygő ember­áradat. S jólesett tapasztalni, hogy a siető moszkvaiak, az utca emberének legtöbbje vetett egy pillanatást az épületre, a múzeumra Ez is a tiszte­let jele volt RENYÄK MÄRIA Hajdú Endre felvételei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom