Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-07-01 / 26. szám

■>

— Okvetlen látnod kell — kiáltotta Zsuzsa, ahogy nagy frottírtörülközővel a derekán, kitaposott papucsában végigcsoszogott a folyosón.

—• Oké, megnézem — mondtam bele- egyezően, de már csak magamnak, mert barátnőm addigra belépett az üzemi zuhanyozóba. Amikor visszajött, az arcán még mindig nagy-nagy fontoskodás látszott, persze vidámsággal párosulva.

— Már kinyomoztam róla egyet-mást — hadarta egy szuszra, nagyon lelkesen, míg öltözködött. Mikinek hívják, harminchét éves, és négy gyerekre fizet tartásdíjat, persze más-más nőknek. jó, mi? — kuncogott, és vizes hajfürtjei úgy röpködtek, mint apró fekete madarak.

— Ugye, ma végre megnézed őt? — kérlelt nekibuzdulva.

— Rendben van — mondtam pár pillanatnyi töprengés után —, de ha esetleg hasonlít Michelangelo Dávidjára, nálam is szóba jöhet.

Bizarr megjegyzésemen jót nevettünk. Közben végighaladtunk a hatalmas csarnokon a műhelyig, amelyben dolgoztunk, és leültünk a futószalag mellé, hogy az általa diktált tempóban végezzük a monoton, gépies műveletet.

Zsuzsa egy pincérről áradozott, aki nemrég került a gyárunkhoz közeli presszóba. A presszót azelőtt nagy ívben elkerültük az ott felszolgált kávénak nevezett kotyvalék miatt, de vagy a kávéfőzést forradalmasították, vagy az új pincér vonzotta a vendégeket, mindenesetre többen jártok oda, mint régen. Több kolléganőm gyakran elidőz- getett ott munka után. Apropó, a kolléganőim! Gyárunkban furcsa jelenséget figyeltem meg. Egy érdekes betegség fertőzte meg munkahelyünket. A kór forrása a rosszul értelmezett emancipációból ered. Egyesek sűrűn és természetességet színlelve (holott egyáltalán nem hangzott természetesen), olyan vaskos, vulgáris kifejezéseket használnak, hogy edzett férfiak körében sem vallanának velük szégyent. Ez gyorsan terjed, és a kevésbé immunisakat egy-kettőre megfertőzi. Egy csoport ellenáll, tűri, hogy affektáló népségnek titulálják, de idővel elfogy az ellenanyag, kényszerből mimikrit játszanak, tehát beleolvadnak a környezetbe. Még jó, hogy másokat hatásos szérummal oltottak be, s nem eregetnek ki mindenféle közönséges kifejezéseket a szájukon. Zsuzsát azért is kedvelem, mert ez utóbbi csoportba tartozik.

Mivel Zsuzsa annyira erősködött, hogy nézzem már meg a „fejedelmi csábítót“, s engem is izgatott, mi lehet a fene nagy vonzerő titka, délután elmentünk a presszóba. Zsuzsa rendkívül ideges volt, kihívóan öltözött, és borzalmasan kifestette magát. Mit megtesznek a nők, hogy hangsúlyozzák, ami szép rajtuk, hogy felhívják magukra a figyelmet — futott át az agyamon —, amikor nyugaton autoerobizmusról papolnak a feministák, Amerikában szexmentes szerelemért sóhajtoznak a nők. Zsuzsa pedig mély dekoltázzsal akar csapdába csalni egy férfit, és ehhez az én véleményem teszi fel a pontot az i-re, az én véleményem lesz a domináló egy esetleges kaland kialakulásában.

Kissé cinikus eszmefuttatásom poénja az volt, hogy rádöbbentem: én magam is csak egy kihívó nőcske vagyok, hiszen azt hangsúlyozom magamon, ami tetszetős, a kevésbé előnyöset igyekszem eltakarni, mert végső soron minden nő célja az, hogy észrevétesse magát: ide nézzetek, férfiak! Szerény véleményem, hogy nincs igazuk a feministáknak, igenis szükség van a férfiakra! Kellenek, hogy csodáljanak minket, legyezgessék hiúságunkat, viszonzásul mi bálványozzuk őket. Szükség van a szeretetükre, az eszükre, a bizalmukra ...

ípAJM)

KULCSÁR TIBOR ROVATA

Leültünk a presszóban, és rendeltünk két kólát. Közben én állandóan a kiszemelt „áldozati bárányt“ figyeltem. Középtermetű férfi volt, sötétkék szolgálati öltönyt, világoskék inget viselt, és a nyakkendője is kék volt, szóval tobzódott a kékben. Nem találtam rajta semmi rendkívülit, talán az ápoltsága lehetett szembeötlő, ami egy nő szemében sokat számít. Ügy összegeztem a

Mester Mária

festett, mintha egyenesen a napfényes Itáliából menesztették volna. Sűrű fekete hajában már virítottak ősz szálak is, de sünifrizurát viselt, amely kifejezetten fiatalította. Kreol bőre volt, járomcsontjai kiugróak, alattuk mindkét oldalon egy-egy függőleges barázda, ez sajátos vonást kölcsönzött az arcának. Ha mosolygott, homlokán kiütköztek a ráncok, szeme körül szarkaCSALÓDÁSOD

TÖRTÉNETE

dolgot, hogy barátnőm egy jelentéktelen külsejű figurába bolondult bele.

Zsuzsa várakozással teljesen nézett rám, ő persze nem mert még csak rápillantani sem az ideáljára. Mivel nem akartam illúzióromboló lenni, kijelenteni kerek-perec: nézd, ez a pacák nem az én esetem..., de hazudni sem akartam, így az arany középutat választottam: bölcsen hallgattam. Zsuzsa szemében csalódás tükröződött, de én csak megvontam a vállam, holott nem tartottam a vállvonogatást vajmi udvarias gesztusnak.

Bár úgy gondoltam, hogy diplomatikusan elintéztem az ügyet, a történet „ nek korántsem lett vége. Egyheti töprengés után egyedül tértem be a presz- szóba. Elhatároztam, hogy megkeresem a titok nyitját. Sólyomszemmel követtem hősöm minden mozdulatát. A sarokban álló zenegépből fülbemászó sláger szólt. Ö, ezek a slágergyárosok nagyon értenek a bódításhoz! Régebben az efféle helyeken zongorista simogatta a billentyűket, s énekelte az örökzöld dalokat. Manapság a technika jóvoltából modern hangszerek kísérletével, korszerű stúdiótechnikával lemezre vett dal árad a zenegépből, de a szentimentalizmus maradt. Szerintem így van ez rendjén, kell egy kis romantika, egy kis álmodozást serkentő zene az életünkbe. •

Addig bámultam kísérleti alanyom, míg ez feltűnt neki. A legnagyobb megrökönyödésemre merészen a szemembe nézett. Különös fényű, sötétbarna szem tapadt rám. Kicsit kacéran álltam a 1 tekintetét, aztán feladtam. Az volt az egészben a váratlan, hogy később odajött hozzám és megszólított. Csodálkoztam magamon, hogy nem tűnt tolakodónak, de annyira természetesen beszélt, hogy még engem is bámulatba ejtett. A nő megközelítésének magasiskolája’ tehát az egyszerűség. Ki hitte volna! Mivel éppen kevés vendég volt — néhány diáklány vihogott csupán pár pohár narancslé mellett —, néhány szót is váltottunk. Magamban metsző gúnnyal állapítottam meg: piha, ennek a férfinak szókincse is van! így közelről jobban szemügyre vehettem. Ügy

lábak keletkeztek, de ez egyáltalán nem csúfította el, így volt vonzó, meglett férfi. Akkor belém nyilallt a felismerés: igen, megleltem a vonzerő egyik alkotóelemét. A nők tehát az efféle külső mögött valami délies temperamentumot sejtenek. Mi, tartózkodó nők tehát rámenős hímet keresünk, akitől azt várjuk, hogy megtegye felénk az első lépést.

Attól kezdve gyakran betértem a Vadvirág presszóba röpke eszmecserékre. Agyamban már kész laboratóriumot rendeztem be, ahol ízekre szedtem, apránként analizáltam mindent, ami hősömmel összefüggött. Valóságos kísérleti nyűllá avattam őt. Megfigyeltem azt is, hogyan viszonyulnak hozzá a hölgyvendégek. Valaki csak egy kedves alkalmazottat lát benne, aki könnyedén végzi a munkáját, mások beszélgető- partnert, cinkost, egyesek a jövendő szeretőjüket vélik megtalálni benne.

Hősöm nem mondott szirupos ömlengéseket, nem negédeskedett, és nem kezdett ódivatú udvarlásokba. Hogy mégis miért váltott ki pozitív reakciókat a nőkből? Azért, mert imponáló volt, ahogy természetéből fakadóan tudott kedveskedni, és nem volt semmi mesterkélt a viselkedésében.

Egy valamit azonban nem értettem. Miért hatott rám is annyira a személye, amikor én átláttam a szitán: a mérhetetlen nőszeretet és kedvesség elnyeri jutalmát. Miért voltam esetenként féltékeny rá, és rosszindulatú azokkal a nőkkel szemben, akiket kitüntetett a mosolyával, sokatmondó pillantásával? Talán azért, mert féltem, hogy mások majd elfogadják az ajánlatát, nem úgy, mint én? Bár hízelgőnek találtam, de elvetettem. Csupán arra volt jó, hogy fantáziámat meglendítse, és értelmetlen ábrándozásokba kezdjek. Mindig szenvedélyesnek képzeltem el őt, szinte magam előtt láttam minden mozdulatát, érzéki száját és összeszűkült pupilláját. Erotikus illúzióimmal párhuzamosan befészkelődött tudatomba a lelkiismeret-furdalás. Ez a parazita kérlelhetetlenül gyötört Zsuzsa miatt. Bűntudatomat azzal próbáltam kiirtani, hogy védőbeszédeket rögtönöztem a magam mentegetésére. Zsuzsát vádoltam, hogy miért avatott be a magánügyeibe. Miért kell nekünk, nőknek örökösen megtárgyalni a magánügyeinket, az intim dolgainkat? Azt hittem, ez valami tinédzserbetegség, de úgy látszik, még mi, huszonévesek is szenvedünk tőle. így igyekeztem köny- nyíteni a lelkiismeretemen, de rájöttem, hogy az ember mindig mást okol, saját magát nem kiáltja ki bűnbaknak.

Ma már belátom, hogy hősömmel szemben is undokul viselkedtem, mert bár tudtam, hogy nem fog kivert kutyaként szűkölni, mégis folytattam a kacérkodást. Talán bosszúból, mert !e- alacsonyítónak éreztem, hogy egy-alkalmi kapcsolatra kellettem volna. Nem álmodoztam időt álló, nagy szerelemről, csupán egy élménygazdag, tartalmas, mondhatnám egy kicsit érzelmileg megalapozott flörtre vágytam. Lehet, hogy sokat akartam, de a magam részéről volt alapja az egésznek, mivel ha hosszan a szemembe nézett, különös érzés kerített hatalmába. Elöntött a forróság, torkomban furcsa fojtoga- tást éreztem, ami ellentétben a szó ere: deti jelentésével, kellemes volt, a szám pedig bizseregni kezdett, mintha ezernyi parányi hangya futkározott volna rajtam.

Emlékszem, egyszer kisebb veszekedés tört ki a brigádunkban. A téma természetesen a „hős-pincér“ volt. Egyik nagyszájú kolléganőm fennhangon megjegyezte, hogy látnánk csak a mi pincérünket, amikor sötét, szögletes szemüveget visel, olyan, mint aki Szicíliából jött volna. Persze nem hátborzongató maffiamegbizatással, hanem azért, hogy a női szíveket Don Juan módjára letiporja.

Mindenki dőlt a nevetéstől és őrülten jópofának találták a megjegyzését, bennem azonban tanyát vert a sárga irigység. Meg kellett mutatnom, hogy én vagyok a szóvivő a brigádban, és kijelentettem, hogy a mi hősünk nem Don Juan-féle, hanem egy modern Casanova. Ezután rövid előadást tartottam, amelyben e két kalandor közti különbségeket fejtegettem. Persze azt mondtam el, amit innen-onnan összeolvastam. Monológomat szókimondó kolléganőm szakította félbe: menjek a fenébe az affekta dumámmal! Kitört a gúnykacaj, mert általában a primitívebb, ám hangzatosabbnak és frappánsabbnak tűnő kijelentéseket kell méltányolni.

A történet vége az lett, hogy hősömben óriásit csalódtam, ugyanis egy alkalommal volt osztálytársnőmmel láttam enyelegni. Talpnyalónak hívtuk ezt az osztálytársnőmet, mert remekül értett a behízelgéshez. Nem kedvelte senki, mert azt éreztette velünk, hogy ő valamiféle felsőbbrendű lény, holott ez sem az eredményein, sem a külsején, sem a beszédmodorán nem látszott. Rendkívül feldühített, hogy egy férfi, akiről azt hittem, hogy józanul szelektál, egy beképzelt, papírvékony ajkú, alamuszi tekintetű, fakó bőrű, üres fejű, felfújt békát karolgat. Azt azonban figyelmen kívül hagytam, hogy én is csak akárki lehettem a számára. Alaposan megbíráltam a riválisomat, utána pedig hősömet vettem célba bíráló megjegyzéseimmel.

Kit is csodáltam voltaképpen? Nők lakáját! Egy Merle-regényben olvastam ezt a jelzőt, egy férfira illett, persze átvitt értelemben. Hősömre ez a szó szoros értelmében és képletesen is igaz volt. Ezek után gondolatban fejbe kólintottám magam, hogy kár a gőzért. Mindez a féltékenység zöld szemű ördögétől hajtva jutott az eszembe. Szinte szégyelltem magam az aljas gondolataimért, de hát megalázva éreztem magam. Attól kezdve kerültem őt.

Ma pedig már csak mosolygok az egészen. Csak egy emlék maradt belőle. Még szerencse, hogy nem kezdtem ki vele.

Szöszt: Igaz története nem több az esemény puszta leírásánál, nem éri el a közölhetőség szintiét.

Csalóka Péter: „Kezdő versírö vagyok, nagyon sok verset olvasok szeretem a verseket, és nemcsak szeretem és olvasom őket. de szavalom Is“ — Ir]a levélében. Sa)át versel kezdetlegesek, gyengék, egyelőre nem érik el a közölhetőség szintiét. Tanuljon, olvasson, s Idővel jelentkezzék:

R. Cs.: Levelét érdeklődéssel olvastuk. Verseiről nem olyan jő a véleményünk mint barátainak. Ismerőseinek. Így az ön számára Is érvényes az előbbi üzenetünk.

Kölyök; Versel közül a Kölyök az Időben tetszett a legjobban, bár ebben Is vannak kevésbé sikerült sorok, pl.: „testünk akarata I beleveszik a romlő / éjszakák toltod / utca- kövébe“. Több verse túlírtnak, bőbteszédfinek

tűnik. — Nem hisszük, hogy a „romantikus“ embereknek a változatosság keresése lenne a legjellemzőbb tulajdonságuk.

Gabi 87: Versel között nem találtunk közlésre alkalmasat, általában elmaradnak prózai írásaitól. Úgy véljük, érdemesebb továbbra Ts a prózával kísérleteznie.

T. I.: Édesanyja születésnapja alkalmából Irt verse őszinte érzéseket és szép gondolatokat tartalmaz, de Irodalmi alkotásnak nem tekinthető. Legközelebbi jelentkezésekor ne csak egy verset küldjön.

L. Zs.: Modern meséje tetszett, alkalomadtán (valószínűleg ez évi utolsó számunkban) közöljük). Újabb Írásaival együtt ne felejtse elküldeni pontos címét és személyi számát Is.

H, L.: Írásai között nem találtunk közlésre alkalmasat. Prózai Írásaiban £kad egy-egy jó meglátás, egy-egy sajátos megfogalmazás, de

m

ezek a próbálkozásai Is egyenetlenek, kidolgozatlanok. Versel a kiválasztott téma feladatszerű „megverselésének“ tűnnek, sok helyen szürkék, túlírtak, máshol didaktikusak. Nagyon sok a nyelvi pongyolaság, a rím kedvéért elkövetett nyelvi erőszak. Az Ember című, hosz- szű, szabálytalan szerkezetű, de rímes, négysoros versszakokban Irt költeménye erejét meghaladó vállalkozás. Rtmelésa kezdetleges, tele ragrlmekkel. Ezekből nem Idézünk, Inkább néhány verssorát választottuk ki annak Illusztrálására, hogy közölnivalója kiforratlan, erőltetett, több helyen zavaros. Pl.: „A csillagok most ébrednek s látják hogy mi elalszunk. / Csodás ági fénnyel vezetik haza, ki eltévedt vagy elbambult / *. — „Ha úgy érzed jó vagy, sose fél] a gátak tetején / Ne hősköd], de ha kell éreztesd erőd a munka elején. / —

„Kuszán, s mégis nyílegyenest kanyarog az út,

melyet most ml járunk“. — „Bárcsak mélyen ülő agyadban mély gondolatok vernének tanyán“ / Ehhez az óhajához ml Is csatlakozunk.

T. A.: Újabb Írásai közül versel változatlanul csak egy-egy sor erejéig felflgyeltetőek, -övld prózai Írása vtszont tetszett, ezt alkalomadtán közöljük.

Sanyi: Beküldött versel váltakozó színvonalúak; általában Jellemző rájuk a kissé szentimentális hangvétel. Akad néhány verse, amelyben van egy-egy szép sor vagy eredeti ötlet (pl. „Benned élek / beléd szövődtem / mint két szín / a pulóveren.“ Írásai közül a Vigyázz című verse a legjobb, idővel közölhetjük.

Sz. D.: „Fiatal Ifjú szív“ (1) cfmű elbeszélése Inkább szentimentális, mint megható. A történetben sok a véletlenszerű, hiányzik viszont a környezet ismerete.

í