Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-06-03 / 22. szám
1 új ifjúság 5 ATANYÉRAJKÜ INDIÁNOK FÖLDJEN AZ ŐSKOR ÉS A XX SZAZAD NINCS MESSZE EGYMÁSTÓL. A FÖLDNEK MA IS VANNAK ELDUGOTT PONTJAI, AHOL - ÚGY TETSZIK - NÉHÁNY EZER ÉVE MEGÁLLT AZ ÉLET. A GEO MAGAZIN VÁLLALKOZÓ KEDVŰ RIPORTEREI ELŐSZERETETTEL KUTATJÁK FEL EZEKET A VIDÉKEKET. ROLF BÖKEMEIER ÉS MICHAEL FRIEDEN ÍGY JUTOTTAK EL A TÁNYÉRAJKÚ INDIÁNOK FÖLDJÉRE. A BRAZÍLIAI ŐSERDŐ KELLŐS KÖZEPÉRŐL, A XINGU FOLYÓ SZERPENTIN-KANYARJAI TÁJÉKÁRÓL HOZOTT BESZÁMOLÓJUK KÜLÖNÖS VILÁGOT TÁR ELÉNK. I----:----------------------— Az őserdőben mintha égő sebek húzódnának. A telepesek erdőirtó tüzei falják a dzsungelt. Az erdőt, amely az indiánok hazája. A helybeli telepesek csak kaiapónak hívják őket. És rettegnek tőlük. Űk Brazília legkegyetlenebb Indiánjai — tartják a Xlngu-partl kis településen, Sao Jósé do Xinguban, amelyet errefelé senki sem említ hivatalos nevén, Bangi-bangi a becsületes elnevezése — világosít fel bennünket Astrogildo, a katonai rendőrség őrmestere, miközben Jót húz sörösüvegéből. — Itt Bangi-bangiban senki sem rezzen össze, ha revolverlövést hall. Hozzátartozik az élethez az emberhalál. De a kaiapóktől mindenki úgy fél, mint a pokoltól. Legyetek boldogok, hogy nem halljátok harci éneküket — düny- nyögi sötét mosollyal. A kaiapo konyhanév. Az itteniek azt a néhány száz indiánt jelölik ezzel a névvel, aki a tucatnyi különböző törzs közül a legvadabbhoz tartozik. A Xingu- rezervátumban él négyezer indián, vagy másfél ezren közülük mélyen benn az őserdőben, a „civilizációval“ máig alig érintkezve. A Bangi-bangit és a környező ültetvényeket rettegésben tartó kaiapók egyetlen kicsiny törzsecske gyermekei. A civilizáció hódításaival makacsul szembeszegülő txucarramae- indiánok törzse az, amely az elmúlt másfél évtizedben újra és újra lecsapott az ültetvényekre, a fakitermelőkre. Rémregényeket terjesztettek a helybeliek olyan esetekről, amikor a hatalmasra kinyújtott alsó ajkú, fekete-kék színűre mázolt indiánok kitörnek az erdőből, és hatalmas bunkóikkal lemészárolják az útjukba kerülő telepeseket. A Belgiumnál nagyobb területen fekvő rezervátumban élő néhány ezer indián közül mi éppen ezeket a vérengző hírű txucarramaékat akarjuk felkeresni. Megveszekedett őrültnek is tartanak bennünket az itteniek, élükön az őrmesterrel. Még Chico, azaz Francisco de Assis da Silva is merésznek, sőt, őrültnek tekinti vállalkozásunkat, pedig mint a Xingu-rezervátum igazgatója, ő ismeri a legjobban az indiánokat. A kaiapo rettegett nevét megalapozó bunkós-tányérajkúak törzsét is. — Nem lehetnek többen kétszáz-két- százhúsznál. — mondja. — Békében éltek, amíg 1970-ben ki nem erőszakolták azt az utat, amely keresztbevágta a rezervátumot, éppen a txucar- ramaék vadászterületén. Raoni, a törzsfőnök engem is árulónak tart, pedig én itt az indiánokért élek. De hát az út bevitte az őserdőbe a civilizáció rombolását: az alkoholt, a kábítószert, a fegyvereket. Jöttek a fakitermelők, a kalandorok, pusztult az erdő. 1980 nyarán volt az eddigi legnagyobb összecsapás. Raoni ultimátumot intézett a brazíliai Indiánvédő Alaphoz, a rezervátum gazdájához: vagy eltakarodnak a telepesek, vagy kitör a háború. Raoni törzsének falujában esténként harci tüzek égtek. Chico nekiindult Bangi-bangiból, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a törzsfőnököt. Raoni azonban hajthatatlan volt. Rá akart rohanni a fakitermelő munkásokra. Chico csak nehezen győzte meg arról, hogy a munkások nem tehetnek semmiről — ők gazdáik, a gazdag telepesek parancsait teljesítik. Raoni és harcostársai végül a telepeseket támadták meg. Ott azonban automata puskák, sőt, gépfegyverek Is voltak — a bunkók ellen. Az indiánok megfutamodtak. Azóta tekinti Raoni főnök árulónak az igazgatót, aki pedig valóban mindent megtesz a rezervátum indiánjaiért. A telepesek, kalandkeresők beáramlása ellen azonban mit sem tehet. Hát ezért tartják oyan eszeveszett ötletnek a txucarramae-törzs felkeresését Segítségre senkitől sem számíthatunk. De szerencsénk van Néhány napja lehetünk Bangi-bangiban amikor váratlanul feltűnnek a tányérajkúak. Maga Raoni jön tárgyalni Chicóval. Igen hidegen üdvözlik egymást, a főnök minden mozdulatán érződik a megvetés. Chico mégis megpróbál beajánlani. — Ajándékot hoztak — szól a döntő érv, és ez hathatott, mert két órával később már a törzsfőnök kenujában ülünk Egynapos az út felfelé a Xin- gun, Kretirátg, a txucarramaék falujáig. Van időnk szemügyre venni Rao- nit. A meghatározhatatlan korú férfi arcának fő ékessége a hatalmas, kistányér átmérőjű alsó ajak: két falapocska feszíti ki. Ez az egész arcot uraló „szájmfl“ — hitük szerint — az ember és az állat megkülönböztetője. Kretirában az indiánok feltűnő közönnyel fogadnak, nem úgy, mint más törzseknél, ahol már jártunk, s mindenütt kedvesen, szinte barátsággal közeledtek hozzánk. Raoni és hallgatag kísérői elvezetnek minket a falu közepére, ahol tucatnyi öreg indián várja a főnököt. Valamennyi tarka tornanadrágban, sötét színekre kifestve. Raoni rögtön hátizsákjainkra mutat: az ajándékok. Gyorsan kicsomagolunk. Horgok, horgászzsinórok, ólomnehezékek, cigaretta, gyufa, üveggyöngyök, szappan — ezeket ajánlották az Indiánvédő Alap emberei. No meg egy futball-labda pumpával — ez a törzsfőnöké, mert errefelé ez nagy érték. Az indián törzseknél — hiába, ez Brazília — a férfiak napi játéka a foci. Vajon elég- lesz-e mindez? — aggódunk. Raoni hamar felvilágosít. — És a huszonkettesek? Meg a harmincnyolcasok? — Csodálkozunk. — Hát a fegyvereinkbe lőszer. Puskánk van, pisztolyunk is, de az utolsó golyót a múlt héten lőttem ki. Nem, lőszert nem hoztunk. Az indiánok rezervátumába szigorúan tilos fegyvert és lőszert bevinni, erre azonnal figyelmeztettek az Alapnál. Az öreg indiánok érdeklődése gyorsan alábbhagy. A főnök kisebb csomókba rendezi az ajándékokat, mindenki viszi a magáét. Raoni elosztásával láthatóan elégedettek. De barátságos mosolynak változatlanul nyoma sincs. Beesteledik. Megvetjük vackunkat. Közben eszünkbe jut Chico története az amerikairól, aki a txucarramaék étkezési szokásait jött ide tanulmányozni. Ezeknek az indiánoknak a fő eledelük a maniókagyökér, amely mérges valami, ha nem készítik ki alaposan. Bonyolult ősi eljárással teszik lehetővé az Indián asszonyok a különben mérgező gyökeret. — Ki tudja — mondta Chico —, az amerikai a méreg hatását akarta magán kipróbálni, vagy az elkészítés során követett el valamilyen hibát? Mindenesetre a mainókától súlyosan megbetegedett. Görcsei, hallucinációi voltak, napokon át kínlódott. Orvos ott nincs, s az indián varázslók semmiért sem kezelnének fehér embert. Végül az egyik harcos vetett véget szenvedéseinek — bunkójával agyonütötte. Ezt az indiánt aztán a törzs kiközösítette, mert részvétet mutatott egy fehér ember iránt. Itt történt ez, ahol mi most alszunk, a törzs „vendégházában“. Nyugtalanul aludtunk, de háborítatlanul, míg hajnalban két fiú fel nem ébresztett, s a főnökhöz nem kísért. Raoni most barátságosabb. mint tegnap. Népének sorsáról kezd beszélni. — Ez a mi országunk. Mindenütt erdő. A mi erdőnk. Szükségünk van rá. Itt van elég fa a bunkóinkhoz, kagyló a nyakláncainkhoz. A telepesek ellopták a földünket. A kormány megszegte a velünk kötött szerződést. A fehér ember erőszakára csak erőszakkal válaszolhatunk. Ez a mi történelmünk tanulsága. Harcolunk a földünkért, mert ez az egyetlen, amink van. Szégyelljük magunkat a civilizáció nevében. Hiszen voltaképpen igaza van. A txucarramaék itt élnek emberemlékezet óta. Az ültetvények azonban mind jobban terjeszkednek. Raoni törzse mindig ellenállt a civilizáció pusztító behatolásának. Gerillaháborút folytattak — országukért. Bunkókkal a lőfegyverek ellen. Persze akadtak indiánbarátok, akik megpróbálták megmenteni az ősi törzsek életét. 1953-ban sikerült először békeszerződést kötni a törzzsel. Két testvér, Claudio és Orlano Villas Boas, egy gazdag Sao Paulo-i család idealista gyermekei életüket az indiánok megvédésének szentelték. Brazília őslakói között máig olyan a hírük, hogy ők igazi apái voltak az indiánoknak. A kormány ezt akarta kihasználni, amikor az ötvenes években őket küldte tárgyalni a kaiapókhoz. 1961-ben jött létre a rezervátum. Az indiánoknak garantálták, hogy békében élhetnek földjeiken. 1970-ben azonban a kormány megszegte a szerződést, amikor utat építtetett a rezervátumon keresztül. S az úton jöttek a telepesek. — De mi sohasem leszünk telepesek, mi vadászok vagyunk — mondja keserű rezignációval Raoni. Közben a hajnali nap első sugarainál feltűnnek az asszonyok. A reggeli táncra. Meztelenül, feketére, kékre mázolva járnak körbe, egymás kezét fogva, néhányuknak kis gyerekük is a karján. Ősidők óta így köszöntik a napot. Ez a mitikus eredetű naptánc a felkészülés a fárasztó munkanapra. A munkát a Xlngu környéki indiánoknál az asszonyok végzik. A legnehezebbet is. A tánc talán segíti a testet és a lelket jobban elviselni a nehézségeket. A férfiak csak a harccal és a vadászattal vannak elfoglalva. Az ő táncuk este következik. A közös bennük a ritmus és a hangok — a sikító szoprántól a melankolikus altig. Meg a színek, a fekete és kék festék, amelynek a mitikus jelentőségén túl alighanem fizikai haszna is van: a hosszú, száraz évszakban nedvesen tartja a bőrt. Félelmetes légkör. Pedig nincs okunk félelemre. Nem barátkoznak velünk, de nem Is bántanak. — Sohasem kellett félnem. Nyolc év alatt egyetlenegy indián sem közeledett bántón felém — mondja Maria Louisa, egy brazil ápolónő, az egyetlen „bennszülött“ fehér Kretirában. Évek óta él a txucarramaék között, és soha nem is akar elmenni. Pedig átélte a legutóbbi háborút, amikor Raoni a szomszédos törzsekből is toborozva harcosokat, rárontott bunkós hadával néhány ültetvényre. Az indiánok nem tudták tovább elviselni, hogy egyre többen jönnek, pusztítják az erdőt, a telepek egyre terebélyesednek. Chico is azt mondta, hogy a gerillaháború voltaképpen évek óta tart a rezervátumban élő txucarramaék és a telepesek között, akkor is, ha hosz- szú ideig nem kerül sor összecsapásra. Csoda hát, hogy minket is hűvösen fogadtak? S az egyik napról a másikra a türelmük is elfogyott. Megéreztük, hogy elegük van a fehér idegenekből, pedig nem bántottak. Csónakba szálltunk, és elindultunk a folyón lefelé. A tányérajkú kaiapók ott maradtak őserdejükben. Amely ki tudja, meddig az övék még!?
