Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-04-22 / 16. szám
< I új ifjúság 11 Száraz Pál: A TÖBBARCÜ EMBER = Éjjel puskadurranás hallatszott a hétvégi ház közelében. Fél három volt, s odakint félhomály. Az asszony rögtön fölrezzent. Az az érzése támadt, hogy régen nem alszik már, csak kínos félálomban fuldoklik. Hirtelen a hideg kezdte rázni, föl akart ülni, de inkább nyakig húzta a sárga takarót. Első gondolata az volt, hogy az ura csavarog valahol. Fülelt a szomszéd szoba felé, csend, csend, csend. Fölemelte a fejét, s az ablakot nézte. {Öt napja pihennek itt, egyszer sem húzta le a vászonredőnyt, szerette az éjszaka szürkeségét.) Akkor már a férfi is ébren volt. Á másik szobában ... Felkönyökölt. Azt hitte, hogy a sógora sütötte el a fegyvert a közelben. Figyelte a csendet. Megtapogatta az arcát. Igen, reggel borotválkoznia kell. Gyorsan nő a szakálla. Nem akar itt, ezeknél az egyszerű rokonainál barbárnak mutatkozni... Örült, hogy ilyen szépen megfogalmazta magában. Barbár! Igen, ha borostásan ülne az asztalukhoz, megszólhatnák. Még egy kis ideig figyelte a csendet, majd elaludt. Reggel mindketten korán ébredtek. Elsőnek az asszony, jelentkezett. Álmosan, de mosolyogva. A vendéglátók friss reggelivel, kedvesen várták. Nagy, faragott asztalon terített a sógornője. Jó- szagú volt minden. Az asszony az asztalnál ült már, mikor az ura belépett. Frissen, sima kép- pel. Amikor enni kezdtek volna, megszólalt: — Nagyszerűen aludtam! 'Akkor az asszony megkérdezte: •—* Az éjjel valami lövöldözés volt, nem hallottad? Egykedvűen felelt: •— Nem én. Az ilyesmi különben sem érdekelne. Vajat kentek a kenyerükre. Áz asz- szony lopva figyelte az ura arcát, és arra gyanakodott, hogy más ül most kemény vonásain, mint ami a gondolatait valóban foglalkoztatja. Ez egy másik arca. 3|( Ö akarta, hogy eljöjjenek ebbe' a hétvégi házba. Tekintetével az urát fürkészte. Az igazit, akit — úgy érezte — nem sikerült eddig, a hat esztendeje tartó házaséletük alatt megtalálnia. A városban belefáradt már a kutatásba. Hat évvel ezelőtt kezdte figyelni emberét, azóta nem volt képes valódi arcát megismerni. Tudta, hogy titkokat rejteget, hogy viselkedése nem természetes. Egyszer — néhány feltűnően hideg napjuk alatt — az is felvetődött benne, hogy ez a csupa titok ember meg is tudná ölni. Mert úgy éreztet gyűlöli. Csak egyetlen őszinte megnyilatkozást, semmi többet. S akkor fölépítené magában az egész embert. Most vajat kent a kenyerére, kiszolgálta, s figyelte az arcát, minden mozdulatát. A férfi falánk volt és modor- talan. Ez is új szín.,, [Odahaza másképpen viselkedett.) Mosolyogva megkérdezte: — ízlik? De a következő pillanatban butaságnak érezte ezt a kérdést. Az ember bólintott, nézett valamit a falon, s azt mondta: — Kószálni megyünk' a hegyekbe. Nem is kérdezte, van-e kedve az asszonynak. * Mire tűzön sütött a nap, ők is magasan jártak. Alig beszélgettek. Nézték a görcsös fákat, s az asszony virágot szedett. Később leültek. Nem egészen egymás mellé. A férfi cigarettára gyújtott, nekidőlt a fának, és a cipőjét nézte. Most megint más volt az arca. Puha, fáradt, kicsit hideg. Az asszony képe pirossá gyulladt... Megszólalt:; — Beszélhetnék most veled? A férfi összerezzent, nagyon kellemetlenül érintette a kérdés. — Parancsolj! Nem mert ránézni, miközben beszélt. — Tudod, miért jöttünk... miért jöttém kirándulni? Értetlenül megrázta a fejét. — Megismerkedni veled ... — Hogy értsem ezt? ■— Ahogy mondtam. Ráeszméltein, hogy nem ismerlek ... Más vagy, mint amilyennek mutatkozol. Különös ember .,. És ez roppantul izgat engem. — ?.,, Nem veszel komolyan .,. Pedig így van. — Lehet.., — Bevallód? — Nem mutatunk meg mindent magunkból. Ijedten nézte az asszonyt. — Szóval te is foglalkozol ezzel? — Láthatod. Ezzel minden második ember foglalkozik egyszer, de talán legtöbben nem tudatosan. — Szóval... ezek szerint nem ismerjük egymást? — Dehogynem! Ahogy általában szokás ... — Tehát az, hogy szeretjük egymást. — Adott esetben mást is tudnánk szeretni. Mind a ketten. Ez a valóság. Akkor felállt az asszony: — Gyerünk! Ezt nem szeretem. Összerombolni valamit. A férfi nagyot nevetett akkor: — Ugye, kár volt okoskodni? És szinte piros volt a nevetéstől. * Csak hét napig bírták a magányt. Összecsomagoltak, megköszönték a vendéglását, és 1200-as Ladájukkal hazamentek. .Városi lakásukban oly idegenül mozogtak, mintha esztendők óta nem jártak volna benne. A férfi minden átmenet nélkül szórakozni akart. Moziba kívánkozott, s utána valami zajos vendéglőbe sörözni. Az asszony nem ellenkezett. Ez is új arca volt a férjének. Hazamenet belekarolt az asszonyba. És hallgatott. Nem is merte megkérdezni, mire gondolt. Akkor este, mielőtt lefeküdtek, megszédült a férfi. Ügy érezte, valaki vagy valami elszívta előle a levegőt. Összeroppant ettől, mint egy ijedt gyerek. — Rosszul vagyok... Az asszony ijedten ugrott hozzá. Elmondta, mit érez. És lihegett, homlokán verejték gyöngyözött. A rosszullét nem volt vészes, nem tartott sokáig. Másnap ugyan beszéltek arról, hogy jó lenne orvoshoz menni, de aztán elfelejtettek mindent. A férfi nyugtalanabb volt, mint eddig, többet foglalkozott magával, és kevesebbet dohányzott. Nem sokat beszélt erről az asszonynak. Valami egészen furcsa szégyenkezés fogta el, hogy ő most beteg. Hogy gyengébb nála. Egyre sűrűbben felidéződött benne a hegyi beszélgetés. Rádöbbent, hogy a betegség halvány tüneteinek keresése közben tulajdonképpen önmagát keresi, ugyanúgy, mint az asszony a hegyen. De titkolta gondolatait. Egy, vacsora közben mégiscsak megkérdezte: — No, mennyire jutottál az ismerkedésben? Kérdése váratlanul érte az asszonyt, elpirult, s nem tudott mindjárt felelni. Ez nagyon zavarta őt. Figyelni kezdte feleségét: — Miért hallgatsz most? Gondolkoztam a dolgon, s bevallom, csodálkoznom kellett a furcsa ötleteden. Az asszony titokban, szeszélyesen örült, hogy ennyire jutottak. Olyasféle érzés kerítette hatalmába, mintha már roppanna a dió. r . > Azt mondta csendesen:; — Ügy érzem, az élet örök ismerkedés. — Ez nekem magas... — Ne gondold. Csak nem akarsz tudomást venni róla. * „ . Télen csak egy szobát fűtöttek. Az asszony tizenegyig olvasott, úgy állította a lámpát, hogy ne zavarja az urát. Nem idegesítette ,hogy az tízkor mélyen, szuszogva aludt már, sőt. Örült neki, hogy legalább nyugodtan olvashat. És közben nézte, figyelte az alvó embert. A sima, puha arcot, amely mögött hiába kereste esztendőkön át a valódit. Kezdett már belenyugodni, hogy, sohasem ismeri meg. De azért nem érezte magát boldogtalannak. Legalábbis nem úgy, ahogy, a boldogtalanságot általában értelmezik. Egy napon azzal lepte meg az ura, hogy nyomasztóak az éjszakái, nem tud aludni, ha meg elalszik, gyötrő álmok kínozzák. Nem faggatta őt, nem érdekelték az álmai, de az ura mégis elmondott néhányat. Hogy mindig induló vonatok után rohan, zsúfolt kocsikon, nyílt pályán eszmél rá, hogy rossz irányba utazik, le szeretne ugrani, de az emberek megfogják és nem engedik. Máskor üres pályaudvarokon ácsorog, letérdel, hallgatja, kattognak-e a sínek, s ekkor rákiáltanak, hog^j kotródjék onnan. < Mintha az életemét álmodnám végigCsodálkozott az asszony. — Nem értem. Mindig másképpen beszéltél! •—< Igen'. Igyekeztem. De most mái jönnek világosabb pillanatok, s úgy érzem, hogy zűrzavarban futkosok az állomásokon ... Nem ismertem a vonatokat ... Ez az egész. — Értem. Ez a beszélgetés este tíz óra után történt. A férfi Hánykolódott egy darabig, 5 anélkül, hogy hajlandó lett volna e tárgyat komolyabban megbeszélni, elaludt. Éjfél körül erős görcsökre ébredt Áz asszony felriadt első álmából, meg- gyújtotta az éjjelilámpát, s odaállt az ágya mellé. Férje sápadt volt, fázott. —• Hívjak orvost? i— Nem. <-* Szenvedsz? Nem. Csak megint a vonatok. És sok-sok arc az állomásokon... Különben arra ébredtem, hogy lövöldöz valaki az ablak alatt. Nem hallottál semmit? Száraz szájjal felelt az asszonyt — Nem. Nem hallottam. És eszébe jutott a régi éjszaka. — Emlékszel? Amikor Katiéknáí vóí- tunk, az egyik éjjel valóban lövöldözött valaki a hétvégi ház közelében... Reggel kérdeztem is... Azt mondtad, semmit sem hallottál, pedig hallanod kellett... Akkor én úgy éreztem... s ma is érzem, hogy hallani kell olykor az életben az ilyen riasztó lövéseket. Hogy ráeszméljünk valamire, hogy gondoljunk másokra és magunkra... Arra, hogy csak egy arccal nézzük egymást, hogy szép legyen az életünk.., hogy ne gyanakodjunk. Mikor ezeket mondta, érezte' már kézén az ember forró száját. Hogy mit mondott, azt nem figyelte, csak nézte a falat, s arra gondolt, hogy íme, itt fekszik most az az ember, akit keresett, de aki most a betegágy, átforrósodott párnái között fekszik. Szkukálek Lajos tusrajza Ján Lenőo: GALIBA (Tudományos-fantasztikus elbeszélés) A szerkezeten külsőleg semmi rendkívüli, semmi szembeötlő nincs. Olyan, mint bármely más, hétköznapi rendeltetésű masina. Aki nem tudja, akinek sejtelme sincs, ml van benne, milyen bonyolult gépezetet rejt magában, hajlana rá, hogy sorozatban gyártott elektronikus agynak higgye, vagy adná még énnél alább is: néhány köbméteres fémkocka, csillogó borítás, ami még sejtetni sem engedi, mit takar. A tudomány emberei, akik körülötte topognak és szívszorongva figyelik a belőle kihalló zümmögést és kattogást, tudják, hogy ez olyan gépezet, amelynek segítségével tetszés szerint mozoghatnak az időben. Nemrég készültek el vele. Most arra várnak, hogy sikerül az első próba. Néhány órával azelőtt, lépett a gépezetbe egyik munkatársuk, hogy a távoli jövőbe látogasson. A szerkezet halkan, folyamatosan búg, bizonyságul, hogy működik, a kísérlet sikeresen folytatódik. Nemsokára nyílik majd a csapóajtó, és kilép rajta, akit a jövőbe küldtek. A férfiak, a gép szerkesztői kíváncsiak, hogyan végződik az első kísérlet. Meg aztán — magától értetődik — arra is kíváncsiak, mit mond majd a társuk. A búgás halkul. Fényjelzés adja tudtul, hogy a kísérlet befejeződött. Minden elhallgat, rájuk telepszik a várakozás csendje. Egyszer csak feltárul a szerkezet csapóajtaja, és kilép rajta egy ember, a munkatársuk, aki megjárta a távoli Jövőt. Kezet ráznak vele, úgy fogadják, mint aki nagyon hosszú útról tért meg. Egy asztalkához kísérik, ahol konyak, kávé és cigaretta várja. A karosszékbe nyomják, és végtelenül boldogok, hogy minden jól sikerült, hogy a társuk ismét köztük van. Aztán noszogatni kezdik: — Beszélj! Mondd, mit láttál, mit tapasztaltál? És egyre kínálgatják. S a férfi, aki az imént lépett ki a szerkezetből, aminek segítségével megjárta a távoli jövendőt, beszélni kezd. A szeme rajtuk pihen, de valójában mintha nem is látná őket, tekintete réveteg. S mondja, mo'ndja ... A körülötte álló férfiak ábrázata egyre komorabb. A szemükből, mindannyiuk tekintetéből csalódottság tükröződik. A férfi pedig — aki néhány órát töltött a szerkezetben részletesen és szemléletesen ecseteli, mit látott. — De hisz... — próbál minden pillanatban a szavába vágni az egyik jelenlévő —, de hisz... Ebben a szerkezetben meghibásodott valami. Nem a jövőben jártál te, hanem a múltban. Nem előre haladtál az idő árjával, hanem visszafelé. — Nem, szó sincs meghibásodásról — mondja a kísérleti alany —, nem történt semmiféle galiba. Nem a múltban jártam. Azt éltem át, ami még csak ezután következik, ami még ránk vár. A tudósok, akik már jóformán oda sem figyeltek, mit mesél, a homlokukat bökdö- sik ujjúkkal, ha társuk éppen másfelé fordul beszéd közben, jelezve, hogy bolondokat mond, alighanem valami nincs ott rendben, bizonyára ideiglenesen, mivel az ilyen kísérletek, főleg kezdetben, előre nem látható módon befolyásolhatják az ember lelkiállapotát. — Nem a múltban voltam, a jövőben jártam —, ismételgeti konokul a férfi, amikor látja, hogy nem hisznek neki. Aztán feláll a hallgatóság egyik tagja, mondván, hogy sürgős ügye van, a szomszéd helyiségbe megy, és felveszi a kagylót, hogy mentőért telefonáljon a diliházba. Vércse Miklós fordítása 39
