Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-08-12 / 32. szám
m^Ozplgett a tanév vége. Misi, a nagy növésű hetedikes alig várta már^ hogy befejeződjön. Nem azért, mintha Irtózott volna a tanulástól. Szeretett Iskolába járni, kitűnő tanuló volt. Ot sosem kellett noszogatni meg ellenőrizni, mindig becsületesen készült az órákra. Véglegesen elhatározta, hogy villamosmérnök lesz. Szabadidejében mindig spekulált valamivel, különböző szerkentyűket állított össze, s nagy volt az öröme, ha működtetni tudta őket. Egyszóval azért várta annyira a tanév végét, hogy repülhessen vidékre a szeretett nagyapjához, a „papához“, ahol a nyaralt szokta tölteni. Egy éve még a „mama" is élt, de a kora ősz hirtelen elvitte. Azóta egyedül él a nagyapja a rendben tartott hambttos házban. A tornácíalon végig éppen úgy lángolnak a muskátlik, mint a mama életében, csak a gondozójuknak sajog a szive, amiért magára maradt. A fél évszázadnyi idő alatti egymáshoz nőttek jóban-rosszban. Most, hogy az egyikük jóban-rosszban, s most, hogy az egyikük eltávozott, a másik félembernek érzi magát. Bár mindig szerette az életet, s annak ellenére, hogy még mindig jól bírja magát orvos előtt sosem állt, sem fogával, sem más bajával, csak akkor, amikor besorozták katonának —, most mégis egyre gyakrabban foglalkoztatja az elmúlás gondolata. Megfáradt. Értelmetlennek és kilátástalannak látta a jövőjét, pedig megvan mindene: kertben a szép gyümölcsös, udvaron a baromfi, hegyen a szőlő, s a nyugdíja Is ma- radhatós. Ha Mist számlálta a napokat, a nagyapja talán még jobban várta azt a pillanatot, mikor ölelheti magához egyetlen unokáját, akit a maga módján nagyon szeretett, s akit a szeretetén kívül mással Is várt, más valamivel, amivel örömet akart neki szerezni. KI tudja meddig teheti? A tanév befejeződött. Misi lázasan készülődött az utazásra. Utazásának előestéjén aránylag korán lefeküdt, de sehogy sem bírt elaludni. Nyugtalanul forgolódott. Végül elcsendesedve már-már elaludt, amikor az anyja halkra fogott hangja ütötte meg a fülét: — Szerintem rá lehetne beszélni. Kötve hiszem... Fiatal korától ott él, megszokta, és a megszokás nagy úr. — Nehezen viselheti el az egyedüllétet. — Elviseli,., Mindent elvisel az ember, ha muszáj. — Neki nem volna muszáj. Nálunk jó dolga lehetne. — Az 6 korában nehéz életformát változ.- tatnt, Agnes. — A jót könnyű megszokni — érvelt az anya. — Tévedsz .,, Több esetről hallottam, hogy a városba került öreg szülő fél évig sem bírta: vagy belehalt, vagy visszament a falujába. — Előbb-utóbb mindenki meghal, ml Is — így az anya. — Ne kegyetlenkedj, 'Ágnest — Nem kívánom az apád haláláu i— KI tudja?.,, — Kikérem magamnak a gyanúsítgatásti — Nézd, Ágnes, én sem megsérteni, sem megbántani nem akarom az édesapámat. — Mivel sértenéd meg? Talán azzal, hogy jót akarsz neki? — csalogatás mögött mást érezhetne. Mégpedig azt, hogy ki akarjuk forgatni mindenéből, hogy Jel akarjuk rántani talpa alól a talajt. Legalább kétszázezret megér a vagyona. — Tudom ... S talán nem jönne jól az a pénz? — kérdezte az anya. — A fizetésünkből sosem lesz autónk, sem színes tévénk, a Misinek magnója... A bútort Is ki kellene cserélni. Szégyenkezem a barátaink előtt, akik meglátogatnak hébe-hóba. — Értem... Szóval Innen fúj a szélt? — Te vetetted fel az örökség kérdését. — Én, de nem ilyen értelemben. Nézd, Ágnes, előbb-utóbb úgy is hozzánk kerül, de számomra nem mindegy, hogy rábeszéléssel vagy önszántából jön. — Hát perszel Amikor már magával te- heleilen lesz, s talán évekig forgathatom az ágyban... Biztos vagy benne, hogy vállalom?! Hosszú csend. — Ágnest Őszintén gondolod, amit mondtál? — A javunkat akarom. — De milyen áron? — Milyen áron, milyen áron — mondta az anya hideg hangon. — Neki már igazán mindegy, hogy hol és milyen körülmények között éli le a hátralévő éveit. — Nem mindegy... Becsületesen végiggürcölte az életét, foga van úgy élni és úgy befejezni, ahogy neki tetszik, ha fó, ha rossz számára. Kötelességem megadni neki azt a jogot. Tisztelem, becsülöm és szeretem az édesapámat, s csak megnyugtatásképpen közlöm veled: ha netán valóban magatehe- teilen lesz és hozzánk kerül, majd én gondozom, hiszen 6 Is ember, érző és gondolkodó ... és az apám,.. Új ifjúság 7 Lovicsek Béla: BAlBAl meg az — Csinálj, amit akarsz! Misi szemét elöntötte a kOnhy. Ha nem is értett meg mindent pontosan, de a hallottak lényege leülepedett a szívében. Az apját szerette volna megcsókolni, az anyját viszont ... pillanatnyilag nem is tudta, hogy mit érez iránta. Azt viszont határozattan érezte, hogy a nagyapjának most még nem szabad hozzájuk kerülni — pedig a legnagyobb örömét 6 lelné benne —, mégsem kíyánta, hogy hozzájuk jöjjön, hogy megtűrt valaki, hogy kiszolgáltatott legyen. Másnap reggel apja kísérte ki az állomásra, s ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára Misit: — Vlselkedf rendesen, kisfiam, érezd jól magad, és segíts a papának, amiben csak tudsz. Ne feledd, hogy ő nagyon szeret léged .., Megtáltosodott paripaként robogott a vonat Misivel. Bámulta az elsuhanó tájat, 6 mégis a nagyapja szálas alakját látta maga előtt, meg a lángoló muskátlikat, meg hűséget sugárzó szemével a fekete szőrű Bodrit, meg az eresz alatt fészkelő fecskék csicsergését vélte hallani a zakatoláson át. Déltájban lépett le a vonatról, s nagyot szippantott az tsmerős állomás levegőjéből. 'A hárs- és gesztenyefákkal övezett épület olyan volt, mint. enyhet adó oázis a sivatagban. Rekkenő volt a hőség, levél alig mozdult a fákon. Mist körülnézett, és csalódottan állapította meg, hogy nem várja a nagyapja, pedig mindig szokta várni. Tán csak nem történt baja? Hátha ágyban fekvő beteg? Az Is lehet, hogy kórházba szállították ... Nemcsak a két nagy táska ci- pelése miatt verejékezett az arca, hanem a keserűséget fakasztó gondolatoktól Is. Ekkor pillantotta meg az állomásépület mögül kilépő nagyapja szikár, magas alakját, maga mellett tolva egy cslllogó-villogó versenykerékpárt. Hajlított kormánya akár a kos szarva. Mindig hasonlóra fájt a foga. Misi porba eresztette a táskákat, és röppent a nagyapjához, mint a madár. — Misikém, klsszolgám, hát megjöttél?, .. De nagyra nőttéll Misi nem tudott szólht, csak kereste a kezét, hogy megcsókolja, de a munkában megfáradt kéz elbújt a csók elől: nem püspökkéz az övé — kérges, földszagú —, nem kell arra ráborulnl, elég a szándék észlelése, attól is átmelegszik az öregesen zakatoló szív, — No, Míslkém, fogjad a csikódat, mál- házd fel a csomagjaiddal, aztán igyekezzünk haza asztalhoz ülni, mert az én gyomromban bizony már régen elharangozták a delet. — Köszönöm szépen a kerékpárt, papai — Használd egészséggel, fiam! Ütközően sok mindenről esett szó köztük: milyen az élet abban a rusnya nagyvárosban, apu, anyu egészséges-e, milyen volt a bizonyítvány, nem hamlskodlk-e még a lányokkal... meg hasonlókról. Egykettőre hazaérlek. Mikor beléptek az udvarba, Misi körülnézett. Minden olyan volt, mint amilyennek utoljára látta: lángoltak a muskátlik, a fecskék csicseregve hasogatták a levegőt, a diófán nagyot füttyentett a rigó, káráltak a tyúkok, a kakas éppen nagyot kukoritott. Mintha minden őt üdvözölte volna. Legfőképp a Bodri kutya, aki őrömében majd lábról döntötte. Közben meglibbent a nyárikonyha ajtajára akasztott függöny — a szemlelen legyek elöl védte a konyhát —, s mögüle a harangláb melléki Mart néni, a volt harangozó özvegye lépett ki. — Hozott Isten, Mlslkém, de nagyra nőttéll — csapta össze a tenyerét. — Kis híján akkorára, mint a nagyapád, pedig neki sem kellett sámlira állni, ha megakart csókolni egy magasra nőtt fehércselédet. — Ne hozz szégyenbe az unokám előtt. Mari! — Már hogy hoznám, Mihály, mikor éppenséggel a termetét dicsérem. Kívánsága szerint a tisztaszobában terítettem meg. Misi a fürdőszobábn lezuhanyozott, a tükörben megigazította a frizuráját — adott magára —, mert hiszen a kamaszkor azzal kezdődik, hogy a tükörnek egyre gyakoribb vendége az ifjú titán, s keresi benne önmagát. Asztalhoz ültek szembe egymássel: papa meg az unokája. Az egyik élete alkonyán, a másik élete hajnalán. Mégis összetartoztak, mint fa a gyümölcsével, fény az árnyékával. . Jóízűen falatoztak. Misinek nagyon ízlett az aranysárgán gyöngyöző tyúkhúsleves, a rántott csirkehús tört burgonyával és tejfölös uborkasalátával. Ebéd után fiedig — mintegy varázsütésre — előkerült a hűtőből a széles szájú termosz teli fagylalttal. Mist pukkadásig jóllakott. — Ízlett, Misikém? — kérdezte Mari néni csillogó szemmel. — Nagyon finom volt. Mari néni, köszönöm szépen! — Váljék egészségedre! — mondta Mari néni elégedett arckifejezéssel, azzal kiment a konyhába elmosogatni az edényt. Munka közben jókedvűen dúdolgatott. — Ennek a Marinak tűz a keze. és olyan jóízű ételt főz, mint szepény, megboldogult nagyanyád szokott... — mondta a nagyapa elfelhősődő arccal. Mielőtt Misi megkérdezte volna, hogy ' összeházasodtak-e Mari nénival — szívből azt kívánta: bárcsak úgy lenne, mert azzal pont kerülne az otthont vita végére —, nagyapa így folytatta: ,— Hát magnód van-e már, Misikém? •— Nincs ...és nem Is lesz egyhamar .. -. 'Anélkül meg lehet lenni, nem Igaz? — Intézte a kérdést enyhe vállrándítással Mist —, viszont olyan kerékpárja senkinek sincs a lakótelepen, mint nekem. — Igaz, Igaz, de azért a magnó Is divatos jószág manapság — bólogatott a nagyapa. — Engem Is 'enne érte a fene, ha most suhanó lennék, elhiheted. — Nagyon jó ember nagy te, papa! — Tőlem már jobbakat Is felakasztottak — nevetett fel a nagyapa furcsa, rekedtes hangon. — Hanem a tiszteletedre most szivarra gyújtok — mondta még, azzal rágyújtott. Kékesen bodorodott a füst. Illatával csakhamar megtelt a tisztaszoba. — Eddig soha nem dohányoztál, papa. — Vénségemre kaptam rá, látod... unaloműzőnek jó ... Hanem valami még bujkál itt a hátam mögött a szekrényben. Nyisd csak ki az ajtaját és kukkants*be, Misikémi Misi ugrott, mint a szöcske. Kitárta a szekrényajtót: ezüstösen csillogó, kazettás magnetofonon akadt meg a tekintete. Kézbe fogta, nézegette, s az arcán végigszaladt egy könnycsepp. Nagyapja magához vonta, mint valamikor kiskorában. ~ Jól van, no, ekkora legény szemébe már nem illik a könny — mondta jóságos hangon. — Manapság már a halottat sem szokás megsiratni, nem egy magnót... Hanem ha már itt tartunk, valamit még találsz a szekrény aljában... — Misi kíváncsian kapta fel a fejét, s érdeklődéssel nézett a nagyapjára. — A régi horgászbotod már csak gyerek kezébe való, gondoltam ... No, nézd csak, majd elfelejtem mondani: idén is kiváltottam a horgászengedéiyedet, aztán gondoltam magamban, a gombhoz kabát is kell. Vettem neked egy teleszkópos botot, új orsót is persze, szekszpérnek, vagy mi nyavalyának hívják ... Felszereltem rendesen, már csak fel,kell csalizni, aztán mars be a vízbei A többi már a potykák dolga, meg a miénk, ha kedvez a szerencse__ M isi egyik ámulatból a másikba esett, A meghatottságtól összeszorult a torka. — Minden pénzedet rám költötted, papa?' — jó forrására akadtam, nem apad ki egyhamar — nézett nagyapa hamiskásan az unokájára. — Ha kedved tartja, hajnalban elmehetünk ám a folyóhoz. — A gyalogösvényen vagy a réten át megyünk? — Ha most Is a hajnali harmatot akarod leverni, mint tavaly, mehetünk a réten át. Korán kell ám Indulnunk, amikor még minden alszik, hogy megleshessük a felkelő napot, s hogy kihallgathassuk az ébredező madarak titokzatos csevegését ... Misi kellemes érzésekkel nézett körül az udvarban — Bodrival a nyomában —, majd meg a kertben ízlelgette az érő körtét, almát, egyszer csak a szomszéd kertből átszólt valaki: — Szia, Misi! — Szia, Ilonka!... — Alig ismert rá a szépen fejlett lányra. Éppen úgy üdvözölték egymást, mint tavaly meg azelőtt, valahogy most mégis egészen más volt az üdvözlésük, s egyáltalán a találkozásuk. Egész magatartásukban volt valami szemérmes visz- hafogottság. Mintha tudatára ébredtek volna annak, hogy már nem egészen gyerekek, de távolról sem felnőttek még. Sokáig beszélgettek; mehettek volna pio- nírtáborba, de jobb Itthon, jobb a papánál, aztán Misi megjegyezte: — Hajnalban megyünk a papával horgászni. nem jössz el? — Ha akarod ... — Felkeltselek? — Felébredek magamtól is. — Akkor jó ... Nagyapja a lombos diófa alatt hűsölt. Mist melléje ült a padkára. Rövid fészkelő- dés után megszólalt: — Meg sem írtad, hogy összeházasodtatok Mari nénivel. Nagyapa felnevetett, jóízűen, harmatos lett a szeme. — Más sem hiányoznál — Miért?... Rendes asszony .., — Nem akarlak én kinullázni benneteket az örökségből egy Idegen miatt, Misikém. Mari hetente egyszer eljár hozzám, rendbe teszi a házat, kimos, megfőz néhány napra valót, amiért mindig becsületesen megfizetek neki, és kész ... Most azonban felfogadtam arra az időre, amíg itt vagy, elvégre olyan két legényembernek, mint ml vagyunk, kell a rendszeres főtt étel, gondos asszonykéz ... Misi váratlan kéréssel fordult a nagyapjához: — Szedhetek egy csokorra való virágot a kiskertben? — A szomszéd Ilonkát akarod vele kO- szönteni? — A mama sírjára akarom elvinni.., — Hát azt okosan teszed, kisfiam ... — mondta a nagyapa furcsa megrendüléssel a hangjában, és elfordult, hogy az unokája ne lássa meg az elhomályosuló szemét. —- Arról a rózsatőről is metszhetsz, amelyiket te szemeztél be tavaly. Nyílik ám! Ügy elsuhant a két hónap, mintha rakétamotoron száguldott volna tova. Elérkezett a búcsüzás napja. Mindannyian mosolyogtak, mégis mélabús hangulata volt az egésznek. Ilonka meg a nagyapa kísérte ki Misit' az állomásra. Hosszan integettek a távoló- dó vonat után. Kihajolva az ablakon, Misi Is sokáig lengette a zsebkendőjét. Akkor még nem gondolta — miből is sejthette volna —, hogy az volt az utolsó. Igazán boldog gyerekkori nyara. Három hét múlva távirat érkezett a vidéki kisfaluból. Mart néni adta fel: „Mihály bácsi ma hajnalban, útban a folyó felé, szívroham következtében meghalt..." Misi megrendültén nézte a távlrato'. majd a szüleire emelte a tekintetét. Ostorként vágott a hangja: — Most már rohanhattok az örökségért! — Befutott a szobájába, magára zárta az ajtót, a heverőre dobta magát, és keservesen sírt estig. Ezúttal nem szégyellte a könnyeit...
