Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-08-05 / 31. szám

új ifjúság 1

M

eggyulladt a bejárati villany. Egy lány lépett be az ajtón, a kezében sárga szemetesvödör. Egy pillanat múlva reklámszatyros jiatalember érkezett. A tejjebér táskán átsejlett a piros karácsonyi pr.pír. Futó pillantást váltottak, majd a lijt vörös jelzögombját nézték. Egyszerre sárga fény öntötte el a liflajiót, s a felvond megállt. A fiú kinyitotta az ajtót, várt, amíg a lány beszáll, s ö is belépett.

— Hányadikra?

— A hetedikre.

— En hamarább kiszállok — mondta, és megnyorrilg a hatost.

Egyszer^ csak megálltak, beszorulva a negyedik és'ötödik emelet közé.

— A fenébe! — vágott rá a fiú az ajtóra, — Beszorultunk — mondta a lány.

— Csengessen a házmesternek!

— Reménytelen! Az a csengő sehol sem szól — válaszolt a lány.

— De legalább próbálja meg, a fenébe is! — kiabált mérgesen a fiú.

— jót van, na. megtörtént.

— Hát nem így képzeltem a szentestét! — En sem.

■■— Kezd melegem lenni — vette le a kabátját a fiú.

A lány csak állt lehajtott fejjel, és nézett a vödörbe. Kis idő múlva megkérdezte: — Mennyi az idő, kérem?

— Öt perc múlva hat. Megengedi, megpróbálok csinálni valamit. *

Odalépett a gombokhoz, a lány arrébb húzódott. Sorban nyomkodni kezdte, de mindannyiszor csak tompa kattanás hallatszott. — Reménytelen — mondta végül.

— De valamit tennünk kell.

— Dörömbölni fogunk az ajtón.

— Nyugodjon meg. kérem, mégsem lármázhatunk, hiszen szenteste van.

— No és, ha szenteste van?

— Segítség, valaki! Beszorultunk! Segítség! Segítség!

A lány elmosolyodott.

— Mit nevet? Nekem inkább sírhatnékom van! Talán nem tudatosít ja a helyzetünk komolyságát? — átdobta a kabátot a másik karjára, s tovább dörömbölt.

A lány felforditotta a vödröt, s ráült.

A fiú abbahagyta a dörömhölést.

— Nincs értelme. Senki sem mutatkozik. Mit fogunk csinálni?

— Nálunk a lift gyakran beragad. Csendben leszünk, s ha lépteket hallunk a lépcsőn, dörömbölünk — mondta a lány nyugodtan.

— Te jó égi — tárta szét a karját a fiú

Ingrid Mayerová:

A LIFTBEN

—, és meddig fogunk várni, amíg valaki méltóztatik kijönni? Holnapig, holnaputá- nig, szilveszterig? A fenébe is!

Kifordította a kabátot, összehajtotta, és leült a lánnyal szemben.

— Kevés itt a hely, ugye?

•— Ühüm — bólintott.

•— Itt lakik?

— Igen, a hatodikon.

■— Es a szülei nem fogják keresni?

■■— Nem — ingatta meg még mindig lehajtott fejét. — A nagymamámmal lakom. A szüleim meghaltak egy autóbaleset során.

— Bocsásson meg, nem tudtam.

— Ugyan, már nagyon régen történt. Talán négyéves leheltem — nézett a fiúra, és mosolygott —, már nem is nagyon emlékszem rájuk. Es maga?

— En? En látogatóba megyek. Királyékhoz a hetedikre.

— Aha. Ismerem Hanát, a lányukat. Bölcsész hallgató, másodéves, ugye?

— Igen, Hanka angolt tanul.

Csend telepedett a fülkére.

— Már fél hét — mondta a lány a fiú órájára nézve. ,

— Istenem, nekem hatkor- náluk kellett volna lennem — mosolygott a fiú. — Szinte már otthon érzem magam. Tavasszal összeházasodunk.

— Aha — mondta a lány kissé csalódottan.

— De magát már biztosan várja a nagymamája.

— Dehogy. Nagymama alszik. Ha hazamegyek, kell felébresztenem.

— Mit kell tennie az embernek, ha bennreked a liftben? Tudja, velem először történik.

— Velem megesik legalább havonta egyszer. Elsősorban nyugodtan várni kell.

— Könnyen beszél, nyugodtan várni! De Királyék isten tudja, mit gondolnak, és Hanka már biztosan telefonált hozzánk. Az enyémek megmondták, hogy fél hatkor elmentem. No, szinte látom azt a cirkuszt! Most körbetelefonálják az összes barátot, ismerőst, mit tudom én,'kit.

— Ez kellemetlen — mondta a lány e- gyUttérzö mosollyal.

— Hát ez az — nézett rá, s mindketten nevetni kezdtek.

— Laci vagyok.

— En meg Éva. Örvendek.

— En is.

— Ne haragudjon, de nekem nagyon nevetséges. Egy ilyen nap, és olyan szána- lomraméllón ül azon a 'kabáton, én meg a vödrön.

— Mit tanul? — kérdezte a fiú.

— Még gimis vagyok, utolsó év.

— Szóval érettségiző! Hmt — bólintott elisnieröen. — Csak nem fogunk magázód- ni? En most végezterh gépészeten.

— Hm. Szóval, egy ifjú -'majdnemőrtel- miség.

— Melyik gimibe jársz?

— A Tajovskúba.

— No ne mondd, komolyan? En is oda jártam. Adamik ott a diri, mi?

— Hál persze! Igazán oda- jártál? Es ki volt az osztályfőnököd?

— Svröiniak, a matekos.

— Tudom, tudom, hisz tanít! Ebben az - évben kaptuk.

— Ne beszélj! Tényleg? Hogy vág az ö- reg?

— H-aát, él. Még mindig köpköd és a krétával dobálózik.

~ Világos. Nálunk is azt csinálta. Es az öreg Struiko? Ismered? Az a történész, a- ki óra alatt füstölt heringgel törnie magát.

— Vili. Tudom. Ogy hallottam, hogy az utóbbi időben átnyergelt a halsalátára. Képzeld! A vén Mara kiszökitette a haját.

— Várj csak, a vén Mara! Melyik is volt?

— Hát Krajöoviöka, a kémiatanár. Tudod, az a százötven kilós!

— faj, már tudom! Es mi van, még mindig nem fogyott le?

— Dehogy, továbbra is kiadóson tízóraizik— Hú, hát ilyen jól már rég nem nevettem. Egészen elfelejtettem, hogy egy beszorult liftben ülök. Talán ez a legjobb szenteste az összes eddigi közül — veregette meg a lány kezét.

Egyszerre elcsendesedtek. Kezdték egymást érzékelni. Nézték egymást. A térdük összeért. Éva belül szinte reszketett.

(Nagyon szimpatikus, sőt azt is mond-“ hatnám, hogy veszedelmesen szép. Kár, hogy vőlegény. Ez a Hanka aztán tudja, kit válasszon...!

t Aranyos, természetesen kedves és szép. Igen, most kezdem csak tudatosítani, hogy tetszik nekem. Te jó ég, hisz vőlegény vagyok. akkor meg mit hülyülök...}

Felállt.

— Már fáj a lábam. Valahogy másképp kell ülnöm.

A lány is felállt. A fiú a kabátot a padlóra terítette, és leült.

— Ülj le — mutatott maga mellé.

A lány leült.

— faj, istenem! — sóhajtott fel a fiú.

— Mit sóhajtozol? — kérdezte a lány.

— Csak úgy, fáradt vagyok. Ez teljesen reménytelen. Rápillantott az órára. Már fél kilenc.

Egymáshoz hajtották a fejüket. A lány megrázkódott. A fiú átölelte a vállát.

— Fázol? — suttogta.

— Nem.

Egymásra néztek. Ogy tűnt, már réges- -régen ismerik egymást. Éva tekintete bepárásodott, száfa kiszáradt. Nem bírlak ellenállni. Ajkuk találkozott, s hosszú csókban forrt össze. A lány kiszakította magát az ölelésből.

— Bocsáss meg — mondla a fiú, s elengedte.

Hallgattak. A lány felállt, a gombokat próbálgatta. A fiú nézte. ^

— Illik neked ez a trikó — mondla.

— Ugyan kérlek, ez csak olyan régi, otthoni. '

— fgy is nagyon tetszel benne.

— Badarságokat beszélsz.

A fiú nevetett.

A lány nyomogatta a gombokat: F — 1 — 2 — 3 — 4 — 5 — 6’ —.7..., és egyszer csak elindultak.

— Csoda! — kiáltott fel a fiú. — Megyünk, elindultunk, megyünk!

Felugrott, összeöleUceziek, de rögtön szét is váltak. A lift megállt a hetes számú ajtónál.

— Hát, szia — mondta, és homlokon csókolta.

Egyszerre megint nagyon közel kerültek egymáshoz.

— Kellemes ünnepeket — suttogta.

— Kellemes ünnepeket — válaszolt a fiú.

A lány ment lefelé a sötét lépcsőkön, s

kezében himbúlódzott a sárga vödör.

í'orcUtottu; KOVÁCS ILDIKÓ

E

Imondom, hogyan történt.

A legapróbb részletekre Is pontosan emlékszem. No, .nem azért, mert Ilyen a memóriám, hanem...

De nem vágok a dolgok elébe. Sorjában úgyis kitalálnak mindent. Nézzenek csak széjjel. Láthatják, megjött az ősz, az év leg- csodálatosabb évszaka. Egyesek részére — szürke eget, szelet, reggeltől estig tartó esőt jelent. Nem tagadom, van benne részünk, nem is Ritkán, ennek ellenére, én mégsem ilyennek látom.

Jusson esziinklie Puskin: ..Busongó idői Mily varázslat! Kedves nekem elmúlást jelentő pompád.“ De hallgassák csak, hogyitn folytatja később: „Minden ősszel kivirulok újra.“

Hát tgy van ez, egyeseknek a hervudást, másoknak az újjászületést jelenti.

Kezdem azzal, hogy ezen az estén minden szerencsésen alakult. A fodrásznál, ahová munka után beugrottam, nem kellett várakoznom. Amikor frissen nyiratkozva kiléptem az utcára, örömmel állapítottam meg: először — a reggel beígért esőnek se híre, se hamva, másodszor — nyomban ész. revetleni egy ta-vit. Odaintettem, bemondtam a címet. A sofőr szégyenlősen mosolygott.

— En, önt kedves polgártárs, csak egy feltétellel viszem el. Ha tudja, merre kell mennünk.

— Mindent tudok, csak hajtson.

— Akkor teljes gázzal előrel — adta ki a parancsszót játékosan. — Tudja, eléggé rövid ideje dolgozom taxisként, még tájékozatlan vagyok. Tapasztalatlan ifjú... — És nevetett...

Végigmenve a rakparton, befordultunk a ínmszomolszkij sugárútra, s akkor megláttam öt.

Világos köpeny volt rajta, derekán szorosra húzott övvel. Egyik kezében fonott táska a másikban ernyő. A buszra várt. Később tudtam“ hogy Marinának hívják.

— Gyerünk oda — mutattam a Buszmegálló felé. — Álljon meg a járda melletti

MegíViitunk, én kihajoltam az, ablakon. Rajta kívül egy szerelmespár s egy öregember ácsorgóit ott. A párocskán látszott, nekik teijesen mindegy, jön-e busz vagy sem, egymással voltak elfoglalva. A komótosan sétáló öregember csöndesen dudorá- szott sehová nem sietett.

Csak egyedül ő. Egész lényéből nyugtaBorisz Laszkin:

Ügy, mint akkor

lanság áradt. Le nem vettem róla a szemem, vártam, hogy elkaphassam a tekintetét, ami olyan hideg és közönyös volt, hogy netovább. Pedig észre kellett volna vennie, hogy : a ]árdasze,gélynél álló kocsiból egy férfi merően csak őt figyeli. De nem! Mintha ott se lennék, egy csöppet sem csodálkozott, nem érdekelte az egész, csak állt, ide-oda nézegetett, rám ügyet sem vetett. Ekkor elhatároztam, stratégiát változtatok.

— Az újságok nemegyszer megírják — szóltam, egyenesen hozzá intézve szavaimat —, hogy ezen a vonalon a legritkábbak a járatok.

A szerelmespár rám se hederített, a du- dorászó öregember talán-talán egy pillanatra elhallgatott. Marina viszont gúnyosan fölnevetett. Meg se lepődtem, mert egy idegen pasas, aki taxiban pöffeszkedik, mi jogon kritizálja a ritka autóbuszjáratokaf?

— Maga valószínűleg nagyon siet — folytattam csökönyösen. — Parancsoljon, szálljon be, elvisszük, ahová óhajtja.

Egy picikét gondolkozott, majd az órájára nézve fgy szólt:

— Hát, sajnos, kénytelen vagyok az ajánlatával élni — mondta unott, a legkisebb lelkesedést is nélkülöző hangon.

Jó ideig szó nélkül haladtunk. Én a vezető mellett ültem, ő hátul. Nagyon rokonszenvesnek találtam, sőt, ahogy értésemre adta, hogy annyira érdeklem, mint a tavalyi hő, ez még jobban fokozta a csodálatomat.

— Lenne egy ajánlatom — szóltam. — Először magát visszük haza, aztán engem.

— Nem, nem — tiltakozott, s még a fejét sem fordította, felém. — Először hazamegy maga, azután' én.

— De hát nagyon siet — vetettem közbe, érezvén, ha nehezen is, de elkezdődött a beszélgetés.. Nekem különben sincs miért sietnem ...

Nem válaszolt. Hogy a szünet ne nyúljon hosszúra, folytattairt:

— Csodálatos szeptemberi nap. nem igaz?

— Igen — bólintott. — Arany ősz.

Újra csend támadt.

— Mégiscsak elfogadom az ajánlatát — szóltam.

— Hogy értsem ezt?

— Először én megyek haza, aztán maga.

— Ez a variáció megnyugtat. ,

— Nem csodálom. Egy vadidegen férfival furikázni' haza... S ha ezt meglátja a férj...

Alig észrevehetően, inkább csak a fél szemével, elmosolyodott.

— Átlátszó trükk. Miért nem kérdezi egyenesen, „férjnél van?“. Gondolom ez így, nagyon szimpla. De adhatok más tippeli „A férje véletlenül nem az építészeti központban dolgozik?"

— Vegye úgy, hogy feltettem ezt a kérdést. Mit felel rá?

Ojra elmosolyodott, de most már nyíltan, tele jóindulattal.

— A válaszom: nem.

Mit értsek ezen?

— Egyet a kettő közül. Vagy azt, hogy egészen másutt dolgozik ...

— Vagy? — vágtam közbe.

— Vagy nem vagyok férjnél.

Megint elhallgattunk. Kissé közelebb hajoltak a sofőrhöz, aki nagy figyelemmel vezetett, de látszott az arcán, hogy kíváncsi érdeklődéssel hallgatja párbeszédünket.

— Most egyenesen, s az első kanyar után balra — adtam meg az útirányt —, ott lát egy hatalmas épületet.

A Volga a kapu előtt fékezett.

— Kész. Megérkeztünk — mondtam és elővettem a pénzt.

— Nem megérkeztünk, hanem megérkezett — javított ki Marina. De én már kinyitottam a hásó ajtót. '

— A kocsi nem megy tovább. Kérem, szálljon ki!

Meg se rezzent.

—- .Azt hisszi, most nagyon szellemes?

— A kocsi váratlanul bedöglött. Ugye — fordultam a sofőrhöz —, ez a vadonatúj masina bekrepált?

A sofőr mosolygott, s hol egyikünkre, hol másikunkra nézve, szomorúan széttárta a karját:

— A kocsi bedöglött. Mehet a selejtbe.

— Hallotta?

.A sofőr várt. Kíváncsi volt, mi sül ki a dologból.

— Ne csodálkozzon — mondtam Marinának. — És ne haragudjon. Igaz, alig ismerjük egymást, és tudom, nevetségesnek tartja, képtelen vagyuk kifejezni, mily rettenetesen szeretném, ha nem utasítaná vtssza a meghívásomat...

Marina a fejét rázta.

— Nagyon kérem, ne mondjon nemet. .A helyzet ugyanis a következő: családunk számára a mai nap emlékezetes dátumot, ünnepet jelent, és meg vagyok győződve róla, hogy nagyon jól érzi majd magát...

Hosszú, kutató pillantással nézett rám, és kiszállt a kocsiból. '

— Elmehetek? — érdeklődött a sofőr.

— Igen. Köszönöm.

A sofőr elégecletten elhajtott. Fiatal volt, és derűs, mint ml.

— Micsoda váratlan fordulat — szólt Marina. — Haza igyekszen^ mára vendégeket várunk, és most ez a különös eset...

Amikor felértünk a nyolcadik emeletre, újra rám nézett, de most már nem leplezte rokonszenvét.

— Nagyon köszönöm, hogy meghívott.

Beléptünk a lakásba.

— Miúden, de minden úgy történ't, mint akkor... — mondta Marina halkan.

— Nem egészen. Azon az estén esett az eső — helyesbítettem.

— Valóban, akkor esett az eső. S ami a legfontosabb, akkor még nem voltunk házasok.

M

arina felnevetett, meghúzta a fülemet és beszaladt a konyhába.

Kevés volt az Időnk. Kilencre vendégeket vártunk.

Baraté Rozália fordítása