Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-07-15 / 28. szám

új ifjíjság 7~| ésO délután vi“*^ettem írógépemre a fedelet, kimentem az előszobába, #V egyenesen a beépített szekrény aj- iajához, hogy kivegyem a kabátomat, má­sodik bőrömet, melyben teljesen elrejtőz­hetek. Kinyitottam a lakásajtót, kívülről bedugtam a zárba a kulcsot, és a másik kezemmel erőteljes mozdulattal behúztam magam mögött az ajtót. Ezeket az újdtvaíú zárakat meg kell szoknia az embernek. A lift hívógombjain nem égtek az apró fé­nyek, s mikor leértem a földszintre, a fel­vonó ajtaján Ismét ott lógott az ismert papírkártya; Nem működik! Ezen aztán majdnem elnevettem magam. Ha az ember egy toronyház hatodik emeletén lakik, mint én, mindig könnyebben nevet, mint az, aki a kilencediken vagy a tizediken él, az már egészen más helyzet. No, de eltérek a tárgytól. Tehát átvágtam a lépcsőház elő­terén, s gondosan ügyeltem rá, hogy az üvegezett kapuszárny lágy kattanással csu­kódjék be mögöttem. Aztán óvatosan át­másztam a homokhegyeken, melyeket a Mélyépítő Vállalat munkásai tornyoztak ú- fonnan épült lakóházunk elé, az utca má­sik oldalán pedig nekdiöltem egy lámpa­oszlopnak, és kiráztam a homokot először a jobb cipőmből, majd a balból, mindig eb­ben a sorrendben csinálom. A levegő va­lamiképp tettekre ingerelt. Lágy volt és bolyhos. Mirit egy szivacs szívta magába az összes létező nedvességet. Elmentem a mozi mellett, amely előtt hosszú sor kí­gyózott, de nem keltette fel az érdeklődé­semet. A tejbárba igyekeztem, hogy mi­előbb kiszürcsöljem a turmixomat, aztán vissza az írógép mellé. 'A mixer rögtön felismert. Elém tette a málnaturmixot, mielőtt még felkapaszkod­tam volna a bárszékre, s én egy hajtásra kiittam, jóllehet ma cseresznyeturmixra volt kedvem, de nem vitt rá a lélek, hogy ezért megbántsam a fickót. Odaadtam ne­ki a pénzt, s mikor megfordultam a szé­ken, hogy újra lemásszak, hirtelen szemet szúrt az utolsó asztal, a sarokban, a ki­rakatüveg mellett, az a nő ült az asztal­nál, aki miatt voltaképp a tejbárba jártam. Most újra eszembe jutott az ügy. Háttal ült, mintha azt fontolgatná, hogy a követ­kező pillanatban felugrik és elrohan. Egye­dül üldögélt az asztalnál, mint legutóbb is, amikor első alkalommal beszélgettünk egy­mással. Elmesélte nekem, hogy a szemközti toronyházban kapott modern lakást, az ut­ca másik oldalán, hetedik emeleti ablakai erre is nyílnak, a konyháé meg a. nappa­lié, a nő pontosan leírt mindent, de az ablakok akkor is sötétek voltak, miként ma is, természetesen. A nő tolmács avagy „kísérő", ahogy ezt nálunk mondják. Na­gyon elfoglalt, és jól megy sora. Van rá­diója, televíziója és lemezjátszója, termé­szetesen hűtőszekrénye ts — egyáltalán; mindene megvan, ami szükséges lehet a modern életvitelhez, mondta. De nem ez volt valójában, amit meg akartam tudni tőle. <— Két kávét kérek — mondtam, miköz­ben odaültem az asztalához. Még mindig ugyanazzal a merev tartással ült, de meg­ismert. — Megint anyagot gyűjt a regé­nyeihez? — érdeklődött ironikusan. Bosz- szantott, hogy annyit fecsegtem neki, de elnyomtam bosszúságomat, átmentem a mellettünk lévő asztalhoz, amelyen egy ét­lap hevert, visszajöttem vele, s úgy tet­tem, mintha belefeledkeztem volna a ta­nulmányozásába. A tejbár az tejbár. Nem kell mindenkinek elhinnie, de mi, írófélék, körülbelül úgy járunk-kelünk az életben, mint a kutya, amikor a földet szaglászva nyomot követ. A legszívesebben felálltam volna, s faképnél hagytam volna a höl­gyet. De 6 éppen akkor megszólalt: 1— Es megszokta már az új környezetét? I— Ogy-áhogy — mondtam röviden. E- szembe jutott, hogy költözködésünk és az újba való beilleszkedésünk történetét ki­merítő részletességgel megtárgyaltuk már az előző alkalommal, a nO sem régóta la­kott itt, egy vagy két hónapja költözött ide, addig gyötörte a lakásügyi hivatalt, míg meg nem puhította őket, meg csere­lakással is rendelkezett, és persze volt egy férfi is, akt miatt oly hanyatthomlok el kellett költöznie ■— vagy akitől el akart költözni. Ez utóbbira mindenesetre célzást is lett, én viszont most nem sok kedvet éreztem, hogy másodszor is végighallgas­sam, s egyáltalán — okosabb lenne, ha új­ra nekifognék a munkámnaki 'A nő azonban mintha fejébe vette volna, hogy kiegészíti ismereteimet. — Ha az em­ber tíz évig lakott valahol — kezdte el —, képtelen, hogy bárhol is könnyedén bele­szokjon az újba. Tíz évig laktam az.,, ut­cában. Lakásom a földszinten volt, fölöttem pedig egy mérnök családja lakott, férj és feleség két gyerekkel. A fiú idén lesz ti­zenhat éves. Akkor nyolc éves volt, egyik nap lent futballozott az utcán, és labdája az én ablakomba vágódott — ezzel kezdő­dött minden. Szinte nevetséges, milyen je­lentéktelenek olykor az okok, melyek egy ember életét alapjaiban megváltoztathatják. Az én esetemben ez a kitört ablaküveg volt az ok. Ez, meg a rákövetkező vita — hogy ki fizesse meg az ablakban keletke­zett kárt — hozott össze Roberttel, a fiú apjával, aztán nyolc évig volt viszonyom vele. Azazhogy természetesen előtte is is­mertem már, de csak felületesen, ahogy elmegy az ember a másik lakó mellett, és olykor reggelente láttam, ha csinos fiatal feleségével a lépcsőház bejárata elölt állt, és a kocsira várt, amely bevitte az üzembe, a felesége is vele ment olykor, hogy a vá­rosban elintézze a szükséges bevásárláso­kat. Az asszony ilyenkor hozzásimult, a minden széltől óvott és elkényeztetett fe­leség jelképeként, bájos volt, elismerem, de az én ízlésemnek mégis meglehetősen sem­Elfriede Brüning inkább visszautaztam azon nyomban. Ké­sőbb egyszer megvallottam ezt Robertnek, a kirándulást tudniillik, mire utólag is kis híján dühbe gurult. Szinte a családhoz tartozom, mondta, a felesége is igazán a szívébe zárt, egyáltalán nincs szükségem arra, hogy elrejtőzzem az asszony elöl, ez csak gyanakvóvá tenné. Mellesleg úgysem veszek el semmit a feleségétől... És az est hátralévő részét arra használta fel, hogy megszilárdítsa bennem a meggyőző­dést, miszerint minden a legnagyobb rend­ben van. Egyébként akkor csináltam azt a hülyeséget is az altatókkal. Hülyeség volt, valóban. Mert persze nem eleget vettem be, nem annyit, amennyi kellett volna, hogy minél gyorsabban ... Lehet, hogy csak dac­ból tettem, a vágytól hajtva, hogy újra ma­gamra irányítsam a figyelmét, de ezt ak­koriban nem vallottam be magamnak. S aztán mindent el kellett tűrnöm, ami az ilyenkor elkerülhetetlen következményeket illett; gyomormosás, s ráadásul még a be- számithaióságomat is kétségbe vonták. Mel­lesleg a felesége volt az, akt finom kézé­MINDEN SZERDÁN mitmondó, csak ügyes és makulátlan te­remtés képzetét keltette, nem többet. Bn meg mintha megigéztek volna, csak néz­tem őket az ablakomból, ahogy a férfi, ha a kocsi odahajtott, könnyedén átkarolta ne­jét, és besegítette az autóba. Még a hom­lokomat ts odaszorítottam az ablaküveghez, hogy jobban láthassam, hogyan távozik el vele, és menet közben hogyan csúsztatja lágyan karja alá a magáét. Nem vagyok irigy természetű, de ilyenkor egyszerűen el volt rontva a napom. Tudom, hogy ez mind nevetséges, és persze harcoltam is ellene. Végül is nem vonhattam felelősségre min­den boldog házaspárt azért, mert én egye­dül vagyok. Meg aztán nincs is olyan sok boldog pár. összerezzentem, mert hirtelen ott termett a pincérnő, és kihívóan megkérdezte, mit óhajtunk rendelni. Sietve egy teljes ké­szítményt rendeltem, jóllehet valójában ká­vét szerettem volna, de a lány már ott sem volt, s cipőjének sarka már távol kopogott a kemény betonpadlón. — Mellesleg Robert viselkedése nem vál­tozott a feleségével szemben — mondta szomszédom a maga monoton elbeszélő mo­dorában, és nem voltam meggyőződve ar­ról, hogy a kis szünetet egyáltalán észre- vette-e. — Épp ez volt az, amit mindenkor Igazolásul hozott fel. Színházbérletük volt, és havonta kétszer elment nejével az o- perába, vagy megnéztek egy operettet, ese­tenként még táncolni is elmentek. Vasár­naponként pedig, ha az idő megfelelő volt, bérelt egy autót, és kirándult családostul a zöldbe, vagy rávette a sofőrjét, hogy lü- gye ki valamennylüket, de ez voltaképp az elvei ellen szólt. Robert nem szívesen tett olyat, ami az elveibe ütközött. Több­nyire a hétvégi házukba mentek, amelyet szintén úgy béreltek, valahol északra a várostól, körülbelül ötven kilométerre in­nen — de a hely nevét tényleg elfelejtet­tem már. Bár nem ts fontos a történet szempontjából. Egyetlenegy alkalommal magam is kint voltam, még egészen az ele­jén történt, erről inkább nem mesélnék semmit. Vonattal mentem utánuk. Igaz, nyugodtan bemehettem volna; nahát, ekko­ra meglepetést! Előre láttam; a gyerekek rögtön kisajátítanak, elhurcolnak hintázni vagy- rávesznek egy tollaslabda-mérkőzésre, a felesége meg kávét főz — én mégis vei visszarántott az életbe. Fel akart hív­ni, s mivel nem kapcsolták a lakásomat, értesítette a hibajelentöt, a telefonszerelők úgyszólván állandóan résen vannak, ezt meg kell hagyni. Csőtörés esetén lényege­sen kisebb lett volna az esély, hogy meg­hiúsítsák tervemet. A szerelők tehát dol­gozószobám ajtaján dörömböltek, éppen a- mikor már azon voltam, hogy szép gyen­géden átszenderülök a túlvilágra, és erre az első, amit megpillantok visszatérőben; a feleségének az arca, egész közel az e- nyém fölött, annyira közel, hogy érzem a meleg lélegzetét. Akkor jött rám az a hisz­térikus röhögőgörcs. A helyzet meglehető­sen nevetséges volt; még ő segített vissza erre a világra, csupáncsak hogy tovább csalhassam a férjével — ilyen tréfákat en­ged meg magának az élet. Na, ahogy mond­tam, elvittek a kórházba. Robert csak akkor látogatott meg, mikor már újra otthon vol­tam. Minden szerdán lejött hozzám, kivéve a- zokat a napokat, melyeken csoportot kísér­tem. Különben minden szerdán, teljes nyolc éven keresztül. A szerda mindenkinek meg­felelt. A felesége Ilyenkor valamilyen csa­ládi zsúron vett részt, s ha olykor mégis otthon maradt, megfürdette a gyerekeket, vagy levelet írt, vagy valami egyébbel fog­lalatoskodott, amihez nem kellett a férj je­lenléte. Robert kezdetben minden lehetsé­ges kifogással megpróbálkozott, természe­tesen a fárasztó értekezletek kedvelt fo­gásával is. De fokozatosan elkényelmese- dett. Minek erőltesse meg a fantáziáját? Hisz elég volt annyit mondania, hogy le­ugrik hozzám, „csak egy pillanatra". Egy­szer azzal állt elő, hogy a csöpögő vízcsa­pot kell megjavítania, máskor meg az e- lektromos kávédaráló romlott el. Roppant ügyes ember volt, és egy egyedülálló nő, ha még ráadásul értelmiségi is, mindig rá­szorul valamilyen segítségnyújtásra. Tudom, hogy most mire gondol; a feleségét nyil­ván vaksággal verte az ég! Vagy; talán régóta átlátott a szitán, de elég okos volt ahhoz, hogy befogja a szemét. Téved! En mondom magának, ez a nő egész idő alatt teljesen gyanútlan volt. Az elkényeztetett hitves szerepében sütkérezett, s halvány sejtelme sem volt arról, hogy valójában nekem köszönheti házasságának szilárdsá­gát. így szemlélve egyenesen zseniális hú­zás volt részéről, hogy visszahozott a túl- vtlágról. Csakhogy mindezt puszta érzelmi alapon tette, alvajáróként, ha úgy tetszik, hüldkórosan, semmiféle gondolatai nem tá­madtak közben. Az összefüggések ismere­tével csak én rendelkeztem, fölényemnek ez volt a titka. S ne higgye, hogy nem él­tem az ''előnyös helyzetemmel! Szerelmünk­nek fukar kezekkel mérte az, időt a sors?. Rendben van, de a szerelmet nem mérik röffel. Végül is akkor bosszultam meg a sQk-sok magányos órát, mikor ó mellettem feküdt. S micsoda diadal volt ezt Valami lehetett bennem, mondtam magamnak, amit egy emelettel feljebb törvényes asszonynál ö hiába keresett. Különben hogy lehetett volna megérteni? (Magamat már régóta nem értettem.! Talán könnyebben felfogja most már, miért csináltam ezt olyan so­káig, miért étrem be ennyivel, ahogy mon­dani szokás. Bs egy napon mégis torkig lettem az efféle folytatással. Biztosan tudja, hogy he­tekig jártam állhatatosan, szívós kitartás­sal a lakáshivatalba. Az volt a fixa ideám, hogy mindennek a lakás az oka, és csak a négy falat kel! felcserélnem, hogy ki­szabadulhassak ebből az ördögi körből. Őszinte leszek; talán a játszmát ts a vég­letekig akartam élvezni, hogy ezáltal dön­tésre kényszerít sem, hiszen Robert végül is nyolc éven át viselkedésével Igazolta, hogy életének részévé váltam. Hogy rövidre fog­jam; megkaptam a kiutalást az új lakásra, és nagy titokban elköltöztem. Utána pedig értesítettem az elhatározásomról ajánlott levélben, melyet az üzembe címeztem. Hogy nem volt túl ízléses? Az én helyzetemben nem lehet válogatós az ember. A lényeg pedig éppen az volt, hogy végre cselekvés­re szántam el magam, hogy nem akartam továbbra ts tárgy maradni, és a legjobb úton voltam, hogy visszahódítsak egy da­rabot elvesztett önbecsülésemből. Ivott egy kortyot a poharából, melyet a pincérnő már egy örökkévalósággal ezelőtt odatett eléje, majd újra eltolta magától a poharat, az elbeszélés elejtett fonalát nem vette fel újra. Ügy tetszett, megfeledkezett a jelenlétemről. Szótlanul meredtünk a fa­kósárga utcára, szemben a kivilágított ét­teremre meg a toronyházra, melyben a fé­nyes ablakszögek most, mint egy építöjá- ték kockái, egymás fölé tornyosulták. A hetedik emeleten hiányzott egy lyuk a pi­ramisból. — Látta azóta? — kérdeztem meg végre. Egy ideig mintha nem is hallotta volna a kérdést, aztán hevesen válaszolt, úgy, mint akinek nagy önuralmába kerül minden további szó, s mintha csak azon iparkodnék, hogy amilyen gyorsan csak le­het, túl legyen az egészen. — Nem vála­szolt a levelemre. Az első időkben termé­szetesen nehezen viseltem el a helyzetet, szemrehányást ts tettem magamnak, ez vé­gül is érthető. Az ember bánjon kímélete­sen a sorstársaival. De aztán láttam, hogy nem viselte meg túlságosan a változás. A feleségét továbbra is élviszi színházba vagy koncertekre, esetleg szórakozóhelyre, szom­batonként pedig víkendezni mennek. Hisz Ismerem a szokásait. Vagy ügy, hogy mit csinál azóta szerdánként? Legutóbb eljött hozzám a felesége, és kiöntötte nekem a szívét; a férje megint elkezdte a kirucca­násokat. Igen. ,J<lruccanás", így fejezte ki magát, és azt is mondta, hogy Robert ko­rábban annyira házias volt, most viszont néhányszor már rajtacsípte, hogy mellék­utakon jár, s vajon úgy gondolom-e, hogy az ilyen félrelépések elharapódzhatnak ná­la, s végül a házasságukat is veszélybe so­dorhatják? Valahogy nagy nehezen kitusz­koltam az ajtón, pár olcsó- vigasztaló szó kíséretében, ami Ilyenkor hirtelen az em­ber eszébe jut. . áratlanul felállt. Azt hiszem, pontosan V abban a pillanatban, amikor odaát a toronyházban, ott, ahol az imént még lyuk tátongott a piramisban, világos négy­szög pattant fel, és mintha a róla vissza­verődő fény áradt volna el egyszerre a nó arcán, ahogy most hozzám hajolt; — Men­nem kell! — Nem fogtam fel, csak bámul­tam rá, és sehogy sem tudtam összerakni az egészet. — Hát nem látja? Bg a villany nálam! — mondta türelmetlenül. Odament az állófogashoz, lehúzott egy gyapjúkendőt a kampóról, a fejére és a vállára teríti az ilyet az ember, de 6 a nagy sietségben az álla alatt vastag csomóra kötötte, nagyon furcsán festett vele. — Visszaszereztem ma­gamnak — mondta. Győzelmi mámor nél­kül mondta ezt, sajnálkozás és szégyen­érzet nélkül. Még egyszer felém bólintott, s én néztem, ahogy kimegy az ajtón, kilép az utcára, átvág az embertömegen, amely éppen ebben az időpontban szokta elárasz­tani a tejbár előtt az utat. ha véget ér a moziban az előadás, és összetorlódik az újabb nézők serege a kasszák előtt. Drescher ]. Attila fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom