Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-07-15 / 28. szám

új ifjíjság 7~|

ésO délután vi“*^ettem írógépemre a fedelet, kimentem az előszobába, #V egyenesen a beépített szekrény aj- iajához, hogy kivegyem a kabátomat, második bőrömet, melyben teljesen elrejtőzhetek. Kinyitottam a lakásajtót, kívülről bedugtam a zárba a kulcsot, és a másik kezemmel erőteljes mozdulattal behúztam magam mögött az ajtót. Ezeket az újdtvaíú zárakat meg kell szoknia az embernek. A lift hívógombjain nem égtek az apró fények, s mikor leértem a földszintre, a felvonó ajtaján Ismét ott lógott az ismert papírkártya; Nem működik! Ezen aztán majdnem elnevettem magam. Ha az ember egy toronyház hatodik emeletén lakik, mint én, mindig könnyebben nevet, mint az, aki a kilencediken vagy a tizediken él, az már egészen más helyzet. No, de eltérek a tárgytól. Tehát átvágtam a lépcsőház előterén, s gondosan ügyeltem rá, hogy az üvegezett kapuszárny lágy kattanással csukódjék be mögöttem. Aztán óvatosan átmásztam a homokhegyeken, melyeket a Mélyépítő Vállalat munkásai tornyoztak ú- fonnan épült lakóházunk elé, az utca másik oldalán pedig nekdiöltem egy lámpaoszlopnak, és kiráztam a homokot először a jobb cipőmből, majd a balból, mindig ebben a sorrendben csinálom. A levegő valamiképp tettekre ingerelt. Lágy volt és bolyhos. Mirit egy szivacs szívta magába az összes létező nedvességet. Elmentem a mozi mellett, amely előtt hosszú sor kígyózott, de nem keltette fel az érdeklődésemet. A tejbárba igyekeztem, hogy mielőbb kiszürcsöljem a turmixomat, aztán vissza az írógép mellé.

'A mixer rögtön felismert. Elém tette a málnaturmixot, mielőtt még felkapaszkodtam volna a bárszékre, s én egy hajtásra kiittam, jóllehet ma cseresznyeturmixra volt kedvem, de nem vitt rá a lélek, hogy ezért megbántsam a fickót. Odaadtam neki a pénzt, s mikor megfordultam a széken, hogy újra lemásszak, hirtelen szemet szúrt az utolsó asztal, a sarokban, a kirakatüveg mellett, az a nő ült az asztalnál, aki miatt voltaképp a tejbárba jártam. Most újra eszembe jutott az ügy. Háttal ült, mintha azt fontolgatná, hogy a következő pillanatban felugrik és elrohan. Egyedül üldögélt az asztalnál, mint legutóbb is, amikor első alkalommal beszélgettünk egymással. Elmesélte nekem, hogy a szemközti toronyházban kapott modern lakást, az utca másik oldalán, hetedik emeleti ablakai erre is nyílnak, a konyháé meg a. nappalié, a nő pontosan leírt mindent, de az ablakok akkor is sötétek voltak, miként ma is, természetesen. A nő tolmács avagy „kísérő", ahogy ezt nálunk mondják. Nagyon elfoglalt, és jól megy sora. Van rádiója, televíziója és lemezjátszója, természetesen hűtőszekrénye ts — egyáltalán; mindene megvan, ami szükséges lehet a modern életvitelhez, mondta. De nem ez volt valójában, amit meg akartam tudni tőle.

<— Két kávét kérek — mondtam, miközben odaültem az asztalához. Még mindig ugyanazzal a merev tartással ült, de megismert. — Megint anyagot gyűjt a regényeihez? — érdeklődött ironikusan. Bosz- szantott, hogy annyit fecsegtem neki, de elnyomtam bosszúságomat, átmentem a mellettünk lévő asztalhoz, amelyen egy étlap hevert, visszajöttem vele, s úgy tettem, mintha belefeledkeztem volna a tanulmányozásába. A tejbár az tejbár. Nem kell mindenkinek elhinnie, de mi, írófélék, körülbelül úgy járunk-kelünk az életben, mint a kutya, amikor a földet szaglászva nyomot követ. A legszívesebben felálltam volna, s faképnél hagytam volna a hölgyet.

De 6 éppen akkor megszólalt:

1— Es megszokta már az új környezetét?

I— Ogy-áhogy — mondtam röviden. E- szembe jutott, hogy költözködésünk és az újba való beilleszkedésünk történetét kimerítő részletességgel megtárgyaltuk már az előző alkalommal, a nO sem régóta lakott itt, egy vagy két hónapja költözött ide, addig gyötörte a lakásügyi hivatalt, míg meg nem puhította őket, meg cserelakással is rendelkezett, és persze volt egy férfi is, akt miatt oly hanyatthomlok el kellett költöznie ■— vagy akitől el akart költözni. Ez utóbbira mindenesetre célzást is lett, én viszont most nem sok kedvet éreztem, hogy másodszor is végighallgassam, s egyáltalán — okosabb lenne, ha újra nekifognék a munkámnaki

'A nő azonban mintha fejébe vette volna, hogy kiegészíti ismereteimet. — Ha az ember tíz évig lakott valahol — kezdte el —, képtelen, hogy bárhol is könnyedén beleszokjon az újba. Tíz évig laktam az.,, utcában. Lakásom a földszinten volt, fölöttem

pedig egy mérnök családja lakott, férj és feleség két gyerekkel. A fiú idén lesz tizenhat éves. Akkor nyolc éves volt, egyik nap lent futballozott az utcán, és labdája az én ablakomba vágódott — ezzel kezdődött minden. Szinte nevetséges, milyen jelentéktelenek olykor az okok, melyek egy ember életét alapjaiban megváltoztathatják. Az én esetemben ez a kitört ablaküveg volt az ok. Ez, meg a rákövetkező vita — hogy ki fizesse meg az ablakban keletkezett kárt — hozott össze Roberttel, a fiú apjával, aztán nyolc évig volt viszonyom vele. Azazhogy természetesen előtte is ismertem már, de csak felületesen, ahogy elmegy az ember a másik lakó mellett, és olykor reggelente láttam, ha csinos fiatal feleségével a lépcsőház bejárata elölt állt, és a kocsira várt, amely bevitte az üzembe, a felesége is vele ment olykor, hogy a városban elintézze a szükséges bevásárlásokat. Az asszony ilyenkor hozzásimult, a minden széltől óvott és elkényeztetett feleség jelképeként, bájos volt, elismerem, de az én ízlésemnek mégis meglehetősen semElfriede Brüning

inkább visszautaztam azon nyomban. Később egyszer megvallottam ezt Robertnek, a kirándulást tudniillik, mire utólag is kis híján dühbe gurult. Szinte a családhoz tartozom, mondta, a felesége is igazán a szívébe zárt, egyáltalán nincs szükségem arra, hogy elrejtőzzem az asszony elöl, ez csak gyanakvóvá tenné. Mellesleg úgysem veszek el semmit a feleségétől... És az est hátralévő részét arra használta fel, hogy megszilárdítsa bennem a meggyőződést, miszerint minden a legnagyobb rendben van. Egyébként akkor csináltam azt a hülyeséget is az altatókkal. Hülyeség volt, valóban. Mert persze nem eleget vettem be, nem annyit, amennyi kellett volna, hogy minél gyorsabban ... Lehet, hogy csak dacból tettem, a vágytól hajtva, hogy újra magamra irányítsam a figyelmét, de ezt akkoriban nem vallottam be magamnak. S aztán mindent el kellett tűrnöm, ami az ilyenkor elkerülhetetlen következményeket illett; gyomormosás, s ráadásul még a be- számithaióságomat is kétségbe vonták. Mellesleg a felesége volt az, akt finom kézéMINDEN SZERDÁN

mitmondó, csak ügyes és makulátlan teremtés képzetét keltette, nem többet. Bn meg mintha megigéztek volna, csak néztem őket az ablakomból, ahogy a férfi, ha a kocsi odahajtott, könnyedén átkarolta nejét, és besegítette az autóba. Még a homlokomat ts odaszorítottam az ablaküveghez, hogy jobban láthassam, hogyan távozik el vele, és menet közben hogyan csúsztatja lágyan karja alá a magáét. Nem vagyok irigy természetű, de ilyenkor egyszerűen el volt rontva a napom. Tudom, hogy ez mind nevetséges, és persze harcoltam is ellene. Végül is nem vonhattam felelősségre minden boldog házaspárt azért, mert én egyedül vagyok. Meg aztán nincs is olyan sok boldog pár.

összerezzentem, mert hirtelen ott termett a pincérnő, és kihívóan megkérdezte, mit óhajtunk rendelni. Sietve egy teljes készítményt rendeltem, jóllehet valójában kávét szerettem volna, de a lány már ott sem volt, s cipőjének sarka már távol kopogott a kemény betonpadlón.

— Mellesleg Robert viselkedése nem változott a feleségével szemben — mondta szomszédom a maga monoton elbeszélő modorában, és nem voltam meggyőződve arról, hogy a kis szünetet egyáltalán észre- vette-e. — Épp ez volt az, amit mindenkor Igazolásul hozott fel. Színházbérletük volt, és havonta kétszer elment nejével az o- perába, vagy megnéztek egy operettet, esetenként még táncolni is elmentek. Vasárnaponként pedig, ha az idő megfelelő volt, bérelt egy autót, és kirándult családostul a zöldbe, vagy rávette a sofőrjét, hogy lü- gye ki valamennylüket, de ez voltaképp az elvei ellen szólt. Robert nem szívesen tett olyat, ami az elveibe ütközött. Többnyire a hétvégi házukba mentek, amelyet szintén úgy béreltek, valahol északra a várostól, körülbelül ötven kilométerre innen — de a hely nevét tényleg elfelejtettem már. Bár nem ts fontos a történet szempontjából. Egyetlenegy alkalommal magam is kint voltam, még egészen az elején történt, erről inkább nem mesélnék semmit. Vonattal mentem utánuk. Igaz, nyugodtan bemehettem volna; nahát, ekkora meglepetést! Előre láttam; a gyerekek rögtön kisajátítanak, elhurcolnak hintázni vagy- rávesznek egy tollaslabda-mérkőzésre, a felesége meg kávét főz — én mégis

vei visszarántott az életbe. Fel akart hívni, s mivel nem kapcsolták a lakásomat, értesítette a hibajelentöt, a telefonszerelők úgyszólván állandóan résen vannak, ezt meg kell hagyni. Csőtörés esetén lényegesen kisebb lett volna az esély, hogy meghiúsítsák tervemet. A szerelők tehát dolgozószobám ajtaján dörömböltek, éppen a- mikor már azon voltam, hogy szép gyengéden átszenderülök a túlvilágra, és erre az első, amit megpillantok visszatérőben; a feleségének az arca, egész közel az e- nyém fölött, annyira közel, hogy érzem a meleg lélegzetét. Akkor jött rám az a hisztérikus röhögőgörcs. A helyzet meglehetősen nevetséges volt; még ő segített vissza erre a világra, csupáncsak hogy tovább csalhassam a férjével — ilyen tréfákat enged meg magának az élet. Na, ahogy mondtam, elvittek a kórházba. Robert csak akkor látogatott meg, mikor már újra otthon voltam.

Minden szerdán lejött hozzám, kivéve a- zokat a napokat, melyeken csoportot kísértem. Különben minden szerdán, teljes nyolc éven keresztül. A szerda mindenkinek megfelelt. A felesége Ilyenkor valamilyen családi zsúron vett részt, s ha olykor mégis otthon maradt, megfürdette a gyerekeket, vagy levelet írt, vagy valami egyébbel foglalatoskodott, amihez nem kellett a férj jelenléte. Robert kezdetben minden lehetséges kifogással megpróbálkozott, természetesen a fárasztó értekezletek kedvelt fogásával is. De fokozatosan elkényelmese- dett. Minek erőltesse meg a fantáziáját? Hisz elég volt annyit mondania, hogy leugrik hozzám, „csak egy pillanatra". Egyszer azzal állt elő, hogy a csöpögő vízcsapot kell megjavítania, máskor meg az e- lektromos kávédaráló romlott el. Roppant ügyes ember volt, és egy egyedülálló nő, ha még ráadásul értelmiségi is, mindig rászorul valamilyen segítségnyújtásra. Tudom, hogy most mire gondol; a feleségét nyilván vaksággal verte az ég! Vagy; talán régóta átlátott a szitán, de elég okos volt ahhoz, hogy befogja a szemét. Téved! En mondom magának, ez a nő egész idő alatt teljesen gyanútlan volt. Az elkényeztetett hitves szerepében sütkérezett, s halvány sejtelme sem volt arról, hogy valójában nekem köszönheti házasságának szilárdságát. így szemlélve egyenesen zseniális húzás volt részéről, hogy visszahozott a túl- vtlágról. Csakhogy mindezt puszta érzelmi alapon tette, alvajáróként, ha úgy tetszik, hüldkórosan, semmiféle gondolatai nem támadtak közben. Az összefüggések ismeretével csak én rendelkeztem, fölényemnek ez volt a titka. S ne higgye, hogy nem éltem az ''előnyös helyzetemmel! Szerelmünknek fukar kezekkel mérte az, időt a sors?. Rendben van, de a szerelmet nem mérik röffel. Végül is akkor bosszultam meg a sQk-sok magányos órát, mikor ó mellettem feküdt. S micsoda diadal volt ezt Valami lehetett bennem, mondtam magamnak, amit egy emelettel feljebb törvényes asszonynál ö hiába keresett. Különben hogy lehetett volna megérteni? (Magamat már régóta nem értettem.! Talán könnyebben felfogja most már, miért csináltam ezt olyan sokáig, miért étrem be ennyivel, ahogy mondani szokás.

Bs egy napon mégis torkig lettem az efféle folytatással. Biztosan tudja, hogy hetekig jártam állhatatosan, szívós kitartással a lakáshivatalba. Az volt a fixa ideám, hogy mindennek a lakás az oka, és csak a négy falat kel! felcserélnem, hogy kiszabadulhassak ebből az ördögi körből. Őszinte leszek; talán a játszmát ts a végletekig akartam élvezni, hogy ezáltal döntésre kényszerít sem, hiszen Robert végül is nyolc éven át viselkedésével Igazolta, hogy életének részévé váltam. Hogy rövidre fogjam; megkaptam a kiutalást az új lakásra, és nagy titokban elköltöztem. Utána pedig értesítettem az elhatározásomról ajánlott levélben, melyet az üzembe címeztem. Hogy nem volt túl ízléses? Az én helyzetemben nem lehet válogatós az ember. A lényeg pedig éppen az volt, hogy végre cselekvésre szántam el magam, hogy nem akartam továbbra ts tárgy maradni, és a legjobb úton voltam, hogy visszahódítsak egy darabot elvesztett önbecsülésemből.

Ivott egy kortyot a poharából, melyet a pincérnő már egy örökkévalósággal ezelőtt odatett eléje, majd újra eltolta magától a poharat, az elbeszélés elejtett fonalát nem vette fel újra. Ügy tetszett, megfeledkezett a jelenlétemről. Szótlanul meredtünk a fakósárga utcára, szemben a kivilágított étteremre meg a toronyházra, melyben a fényes ablakszögek most, mint egy építöjá- ték kockái, egymás fölé tornyosulták. A hetedik emeleten hiányzott egy lyuk a piramisból. — Látta azóta? — kérdeztem meg végre. Egy ideig mintha nem is hallotta volna a kérdést, aztán hevesen válaszolt, úgy, mint akinek nagy önuralmába kerül minden további szó, s mintha csak azon iparkodnék, hogy amilyen gyorsan csak lehet, túl legyen az egészen. — Nem válaszolt a levelemre. Az első időkben természetesen nehezen viseltem el a helyzetet, szemrehányást ts tettem magamnak, ez végül is érthető. Az ember bánjon kíméletesen a sorstársaival. De aztán láttam, hogy nem viselte meg túlságosan a változás. A feleségét továbbra is élviszi színházba vagy koncertekre, esetleg szórakozóhelyre, szombatonként pedig víkendezni mennek. Hisz Ismerem a szokásait. Vagy ügy, hogy mit csinál azóta szerdánként? Legutóbb eljött hozzám a felesége, és kiöntötte nekem a szívét; a férje megint elkezdte a kiruccanásokat. Igen. ,J<lruccanás", így fejezte ki magát, és azt is mondta, hogy Robert korábban annyira házias volt, most viszont néhányszor már rajtacsípte, hogy mellékutakon jár, s vajon úgy gondolom-e, hogy az ilyen félrelépések elharapódzhatnak nála, s végül a házasságukat is veszélybe sodorhatják? Valahogy nagy nehezen kituszkoltam az ajtón, pár olcsó- vigasztaló szó kíséretében, ami Ilyenkor hirtelen az ember eszébe jut.

. áratlanul felállt. Azt hiszem, pontosan

V abban a pillanatban, amikor odaát a toronyházban, ott, ahol az imént még lyuk tátongott a piramisban, világos négyszög pattant fel, és mintha a róla visszaverődő fény áradt volna el egyszerre a nó arcán, ahogy most hozzám hajolt; — Mennem kell! — Nem fogtam fel, csak bámultam rá, és sehogy sem tudtam összerakni az egészet. — Hát nem látja? Bg a villany nálam! — mondta türelmetlenül. Odament az állófogashoz, lehúzott egy gyapjúkendőt a kampóról, a fejére és a vállára teríti az ilyet az ember, de 6 a nagy sietségben az álla alatt vastag csomóra kötötte, nagyon furcsán festett vele. — Visszaszereztem magamnak — mondta. Győzelmi mámor nélkül mondta ezt, sajnálkozás és szégyenérzet nélkül. Még egyszer felém bólintott, s én néztem, ahogy kimegy az ajtón, kilép az utcára, átvág az embertömegen, amely éppen ebben az időpontban szokta elárasztani a tejbár előtt az utat. ha véget ér a moziban az előadás, és összetorlódik az újabb nézők serege a kasszák előtt.

Drescher ]. Attila fordítása