Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-12-02 / 48. szám

Ul itiusa E gy hét hónapra született csecsemő fel- jesen vakon jön a világra, alig ér­zékel, érez és hall valamit, de ezek közül a fogyatékosságok közül egy sem annyira lényeges, mint az, hogy ki van-e kellően vagy sem fejlődve a szopóreflexe. Valahol a háttérben láthatatlan óra méri az Időt az élet keletkezésétől, másodperctől másodpercre repülnek az évezredek, a gom- bojyag láthatatlanul ugrál az evolúció lép­csőin, Igyekszik fölfelé jutni a fajok fej- lödéslétráján, míg sikerül halból szárazföl­di lénnyé alakulnia, az, ami emberré lenni kényszeríti, a túlélés sok esélyétől meg­fosztja, ám ha sikerül legalább emlőssé fejlődnie, egyszerre valamivel nagyobb lesz a reménye; annyival, amennyivel kedvesebb az összecsücsörített ajak a fájdalomtól vagy sírástól görcsbe rándult ajaknál. Tudni iilaiti félelem okozin talán, hogy Denisánuk nem akart megindulni a leje, el­kezd csöpögni, s ők majd jönnek, és azt mondják, hogy már nem kell, ne gyötörje magát, hagyja az egészet... Nem jöttek: dicséretet kapott az első cseppekért, ame­lyekből egy kis női parfümtlakonnyl gyűlt össze, vagy egy negyed felnöttkortynyi. De még Ilyen kevéskét sem képes egy emlős- emberke magáva szfvnl saját erejéből, min­den cucli túl kemény, ezért az orvosnő gumiszondát nyomott be az Inkubátor fe­dele alá, és miközben a néma műszerek mérték az oxigén hőmérsékletét, nedvesség- tartalmát és mennyiségét, a csövecske cen­timéterenként évezredeket csúszott vissza az Időben, megállt a rózsaszínű kis gyo­morbarlangban, és a nyálkás csöndben éde­sen feldöngtek az életadó nektárcsöppek ... Hetenként kétszer-háromszor megenged­ték, hogy Denlsa megnézze a kicsit — hogy ágyékig érő vászoncslzmában, keményített fehér köpenyben, szoros csuklyában és ste­ril orvosi maszkban belépjen annak a he­lyiségnek az üvegházi légkörébe, ahol sok­szorta több krómozott fém-, üveg- és mű- anyag tárgy volt, mint élő szövet. Denlsá- nak úgy kellett érzelmi kapcsolatot terem­tenie a kislányunkkal, gyöngédségtől, öröm­től és anyai szeretettől ragyognia, hogy tu­datában volt: közötte és a gyermek között szigorú óvintézkedésektől emelt gát húzó­dik, amely lehetetlenné tesz bármiféle kap­csolatot. Aszeptikus laboratóriumi kísérlet volt ez, csakhogy a szeretet se nem aszep­tikus. se nem laboratóriumi, és egyáltalán nem mondhat le az olyan alapvetően fon­tos érzetekről, mint amilyen a tapintás, a szaglás, a látás... Így tehát az egyetlen érzés, amelyben teljes mértékben része le­hetett Denisának, valószínűleg az elképe­dés volt, a gúzsba kötő ámulás azon, hogy egy ilyen éterien gyenge, fűszál- és növény- szárszerűen törékeny pici lénynek mindene megvan, amivel egy igazi embernek ren­delkeznie kell, hogy nem hiányzik sem a térdkalácsa, sem a fülcimpája, sőt még az orrának egy darabkája sem. Ki tudja, talán még a bombayi gömbjében szunnyadó fi­nom faragású negyven kis elefánt is eszé­be jutott, a kedves, szerencsét hozó minia­tűr figurák, amelyeknek úgyszintén megvolt minden fontos testrészük, és elakadt a lé­legzete, araikor rádöbbent, hogy az ö egyet­len körmére ráférne kislánya fél kezének mint az öt ujja, aki pillanatnyilag ádáz har­cot vívott a végkiraerüléssel és mindössze kilencszázkilencven grammot nyomott. Amíg azonban az anyának és a gyermekének van közös fluiduma, amíg az élet reagál az életre, és amíg létezik a bármilyen holt anyagon is áthatoló biológiai hullámzás, addig az egészségügyi nővérek teljesen in­dokoltan kopogtatnak az üvegfedelen és örvendeznek a gézmaszkon keresztül: — Csak nézzen rál Ú. nézze csak, milyen Jozef PuSkáS TIZENHARMADIK SZOBA (Részlet az író Pici életlámpá'sok című művéből) grimaszt végi MI járhatunk körülötte egész nap, észre se vesz bennünket... Érzi, hogy maga az anyja. Azt minden gyerek megérzi, elhiheti nekünk. Ki tudhatta volna ezt jobban, m n őf akik nappalokat és éjszakákat, heteket és hónapokat töltöttek párás levegőjű, túlfű­tött, pislákoló életlámpácskákkal teli üveg­házukban? Csupán vigyáztak és ellenőriz­ték a lángocskájukat, de egyikre sem fúj­hattak rá, semmit sem tehettek érte, hogy erősebben lobogjanak, így hát lappangó te­hetetlenség-érzetükben és szórakozásból ne­veket és beceneveket találtak ki pici albér­lőiknek: Denlsa megtudta, hogy Vierkát „ba­lett-táncosnőnek“ becézik, mert valameny- nylük közül a legszorgalmasabban és leg­mulatságosabban „baletteztk“. E két apróság — az alig észlelhető Izom- rezdülés, a grimasz aprócska jele és az ősenergia megnyilatkozása, ami talán a majdani jellem csirája — elegendő volt ahhoz, hogy elinduljon az a folyamat, ami­ért Denisát ide hozták, hogy az örömtől könnybe lábadjon a szeme, és elszoruló to­rokkal felsóhajtva, hogy teljes elszántság­gal visszatérjen a szobájába és véres ve­rejték árán is megpróbáljon kipréselni ma­gából újabb tejcsöppeket a pici emberi lény­nek, aki már legalábbis két tulajdonsággal bír... Abban az időben, ama vigasztalan időszak­ban, amikor csak steril gumikesztyűbe búj­tatott s a szűk nyíláson {az inkubátor „ing­ujján“) bedugott kezek érinthették meg kis­lányunk testét, jó néhányszor megmásztam a BezruC utcai kórház szürke épületének széles, néma és sötét lépcsőjét, és mind­annyiszor megállapítottam, hogy semmiféle olyan reményt nem dédelgetek magamban, amelyet Denlsa miatt legalább egy kicsit ne kellene színlelnem. Valahányszor lefelé ballagtunk ugyanazon a lépcsőn, a föld­szintre — az intenzív osztály egészen lent volt a kórház felé lépdeltünk bármilyen lassan haladva is az eséshez közel álló érzéseket, váltottak ki bennünk, s azt érez­tük, hogy fejünk fölött egyre nagyobb a teher, lábunk alatt pedig egyre mélyebb a gödör — becsöngettünk a tejOvegfal abla­kánál, s amikor az ajtó alig egy fejnyl szé­lességű résre kinyílt, mindig ugyanazt a száraz közlést hallottuk; — Szondázzák, infúziót kap, a sárgasága már elmúlt... Az úgy volt: lehet, hogy a természetben léteztek metaforák, sőt, az életnek talán saját fluiduma is volt, ám itt semmi esetre sem voltak érvényesek a teleológla törvé­nyei és semmiféle előny vagy kiváltság nem származott abból, hogy valaki remélni akart, hogy makacsul ökölbe szorította a kezét, és tudatosan-vagy teljesen vakon hitt. Két­ségbe vontam, hogy Danisa puszta jelen­léte grimaszra késztethette a gyereket, sőt mosolyfélét csalt volna az arcára — de ezt a kétkedésemet akkor sem árultam volna el Denisának, ha az egész világ tud róla. Lel­kem mélyén meg voltam győződve róla, hogy viselkedhetnék, ahogyan nekem tet­szik, elkövethetnék rossz és erkölcstelen dolgokat, az sem változtatna semmit az el­jövendő fejleményeken, de a világon senki sem tudna rákényszeríteni az efféle visel­kedésre. Valamilyen erősebb dologról volt itt szó, ami csak egyedül engem érintett, s ami valamiféle öröklött parancshoz volt hasonló. Talán csak a szüntelen feszültség­érzés volt képes hangosan megszólaltatni, talán csak úgy önmajgától lobbant fel a hit és a reménytelenség közötti végtelen tér­ben, de az is lehet, hogy csak jelentékte­len unaloműző rivalizálás volt, a fölösle­gesség és a tanácstalanság közötti játék. Bárhogyan volt is, egymással teljesen össze­függéstelen dolgokat kötöttem össze, s leg­lehetetlenebb feltételeket szabva, csak hogy Bonyolultabbá tegyem az életemet. Megtör­tént velem például, hogy hirtelen lefékez­tem a zebra előtt, mert épp abban a pilla­natban átsuhant az agyamon: Nem engeded, hogy átmenjenek, nem adod meg nekik az elsőbbséget, ami megilleti őket — és ha éppen ezzel nagyobb veszélybe sodrod a lá­nyodat, és ha nem bírja ki s meghal — ... Ez, természetesen ostobaság volt, ezek teljességgel olyan ostobaságok voltak, a- melyekkel nem lehetett megküzdeni, sem ér­telmesen számot vetni velük, csak szurkol­tam magamban, nehogy valami olyat te­gyek, ami később marcangolná a telkemet, ami egyre szörnyűbb méreteket ölthetne, szurkoltam, hogy a közelemben levő em­berek se kövessenek el semmiféle rendkí­vüli, valószerűtlen és abnormális dolgot. így hát roskadozhattam az eltitkolt szü­lés terhe alatt, menekülhettem — amint azt Mahút, a főszerkesztőm mondotta: megbíz­ható tények és adatok hiányában — a talál­gatásokhoz és a jóslatokhoz, egymagámban szenvedve és várakozva. Végül'is úgy Ítél­tem meg a helyzetet, hogy az lesz a leg­jobb, hogy levelet küldök haza, amelyben mindent részletesen megírok. — Egy szőke hajú doktornő írógépen pö- työgtetett valamit, ami leghamarabb egy egészségileg nem túl szerencsés felnőtt em­ber törzsalapja lehetett... Míg azonban az egyszerű halandó kivárja életének csak­ugyan jelentős két időpontját, míg faragni nem kezdik a sírkövét, a ml kis baleri­nánknak az efféle fontos dátumokra ele­gendő volt a „született“ és az „elbocsátva“ rovat. Visszafelé futott a haláltól az élet­hez, llyformán az első időpont, amely má­sutt rémületet és gyászt jelent, az ő ese­tében maga volt az erő és a fény. Az orvosnő megfontoltan ütOgette az író­gép billentyűit, és a papíron — mint a gyor­sított film — újra lepergett előtte a hosszú, fárasztó és a valaki számára talán unal­mas dráma, amely most már a szavak és a tudat határán túlról jött; az a dráma, melyből csupán alig észlelhető jelzések tör­tek a felszínre és voltak láthatóak: a bőr színének, feszességének és hőmérsékleté­nek változása, a pupilla reakciói és a szem tisztasága, a száj remegése, a kézmozdula­tok. E jelbeszéd mégis sokkal mélyebb és tartalmasabb volt, mint az emberi fecsegés java része, amely oly könnyen leleplezi ön­magát ... A nap feljött és lement, a gyerek sárgállott, mint a napraforgóvirág, egy lát­hatatlan kéz újra és újra örök bélyeget nyo­mott a homlokára. Fejők, hajoltak fölébe, amelyekben mint szilárd szekrényekben úgy feküdtek a rejtett fejlődési hibák, zavarok, az elnyomorékosodás és sok minden más, az élethez nem tartozó jelenség sablonjai. Az igézők megfeszített figyelemmel mozgat­ták kezüket a vaksi szemecskék- fölött, meg­próbálták megtörni az átkot, ezért mutató­ujjukkal ide-oda, ide- oda vezették a gyön- gécske szempárt... Túl sok volt az Idegen anyag, amely nem volt tekintettel a kicsi test érínthetetlenségére: acéltűk, gumiszon­dák, csípő, undok folyadékok. A nap' le­ment, az égbolton feltűnt a hold-nyelv, és a gyerm k márvánnyá halványult előtte, va- lah..l vérzett valaki, valahol vér folyt, ám itt befelé ömlött a vér — egyszer, aztán újra és újra. Végül a csendben felslvltott a levegő, mely hideg volt, megfoghatatlan, egyre ritkább és ritkább, mintha valakit a hegyi szellő simogatása után légszivattyú alá helyeztek volna. Tépdeste a mellkasát, kiáltani szeretett volna, ugyanakkor leme­rülni egészen mélyen, le az alvilági folyó fenekére, mely az élettől a halál felé so­dorja az embert. Am a kis balerina nem merült le, a ml kis Vierkánk felbukkant a felszínre, élt... és az orvosnő lekopogta a papírra szokásos zárójelentésének utolsó mondatát: A gyermeket jó klinikai állapot­ban bocsátjuk el, 3160 gramm súllyal... Amikor a szőke doktornő kifelé kísért bennünket, homloka fölött foltűzött haján a fonatok úgy festettek, mint a tengeri kagylón a növekedési vonalak, szinte akan- tuszokra emlékeztettek: az orvosnő derűs volt és vidám, s oly boldognak látszott, akár a rokoko, ml pedig Denlsával oly állhata­tossággal, oly kitartóan ígérgettük neki la meg a többieknek is, hogy sohasem felejt­jük el ezt neki, hogy az már szinte úgy ; ' hathatott, mint valami titkos fenyegetés. Ai j aránytalanul nagy papír, amelyet lofelej- • tettem a virágcsokorról, olyan otrombán zörgött, mintha valahol a közelben egerek randalíroznának, hátul valaki csámcsogva kanalazta a tejszínhabos tortát, amelyet ajándékba vittünk, és nekem ekkor átfu­tott az agyamon, hogy legalább most, leg­alább egyszer betekinthetnék a jól kifűtött, nagy páratartalmú és tiszta zónába, ahol az inkubátorligetben a pici életek fénye pislog, megkértem a szőke doktornőt, hogy engedje meg nekem. Kelletlen képet vágott, jó ideig habozott, s amikor végre felhúztam magamra a többrészes steril öltözéket, meg­engedett egy röpke pillantást, amelyből szinte semmit sem értettem meg, majd gyorsan kitessékelt. — Tudja, a ml osztályunkon szigorú el­vekhez ... előírásokhoz kell igazodnunk.. ■ Mesés távolságból nézett rám, s én meg­értettem, hogy ott, ahova he akartam lépni, valami olyasféle rejtőzik, mint a tizenhar­madik szoba: Oda sohase lépj be... sohase nézz hátra, mert sóbálvánnyá meredsz, mert rögtön kővé válsz.. .1 Nem szabad rám te­kintened, kedves feleségem ... kedves fér­jem ... mert sohasem látsz többé.. .1 Eszem­be villant a patkánypofon, amellyel egy bi­zonyos valaki megajándékozott, és tudatára ébredtem, milyen elvhez kell tartanom ma­gamat: Amíg élni fogok, amíg csak együtt leszünk Denlsával, sohasem kérdezem meg tőle, hogy Vlerka valóban az én lányom-s. Elveszíthetném mindkettőjüket. Azután első ízben megérintettem a sely­mes gyermekarcot. Mondhatom, hogy rugal­mas, de ugyanakkor könnyed és nagyon fi­nom érintés volt. Kövesd! lános fordítása Legaktívabb olvasóink már beküldték szavazatainkat az év végi összegezésre. Természetesen, mint ahogy azt múlt he­ti lapunkban Is közöltük a beküldési határidő még nem járt le. Továbbra is várjuk szavazataitokat. írjátok meg, kit tartotok a legjobbnak a következő ka­tegóriákban; Az év énekese? Az év együttese? Az év dala? Az év lemeze? Az év bukása? De kíváncsian várjuk véleményeteket arról is, hogy pl. hogyan értékelitek az 1986-os év popzenéjét, kit tartotok az újak közül a legszfnvonalasabbnak stb. Sokan különféle kimutatásokat, statisz­tikákat is készítettek az elmúlt hóna­pokban. Az év végén természetesen ezeket is szívesen fogadjuk. A legérde­kesebbeket, legfigyelemreméltóbbakat közölni is fogjuk. HAZAI ÉS MAGTARORSZAGI LISTA 1. Elán: Klasika 2. Peter Nagy: Láska je tu s naml 3. Dalibor Janda: Oheíi, voda, vltr 4. Lehotsk^ — Hammel — Modus: Kapely starnú 5. Midi: Mám tlsíc meslacov 8. Pavol Hammel: Cierna ovca, biela vrana 7 Marika Gombitová: Chlapci v pasci 8. Olympic: Koukám dál 9. Miroslav Zbirka: Dr. Jekyll a Mr. Hyde 10. Jive: Smútok staníc 1. Dolly Roll: Mexiko 2. Demjén Ferenc: Szerelem első vérig 3. Komár László: Lola 4. Szűcs Judit: Forog a Föld 5. D. Nagy — Pataki: örült 6. V’Moto-Rock: Fekszem az ágyon 7. Első Emelet: Idegenek a városban 8. KFT: Utcai zenekar 9. Bikini: Mielőtt elmegyek 10. Lord: Csakis a lényeg VILÄGLISTA 8. 7. 8. 9. 10. A-Ha: Vadászat lent és fent Álphaville: Táncolj velem Depeche Mode: Az idő kérdése C. C. Catch: Összetört szívek szál­lodája Rod Stewart: A szívem minden dob­banása George Benson: Amíg a város alszik Kim Carnes: Tánc a világítótorony­ban j Double: Az ö szivének kapitánya Chris Thompson: Amit egy nő akar Lionel Richie: Tánc a plafonon ZSÄKBAMACSKA Színes posztert nyert: Juhász Klára vásárúti (Trhovó Myto), Ferencz Ottó köbölkúti (Gbelce), Ölek Márta király- helmecl (Král. Chlmecj, Nagy Borbála szepsl (Moldava nad Bodvou) és Kis- kertl Jolán bratlslaval-biskuplcel olva­sónk. POPCSEREBERE Tóth Dezsó (94151 Pózba '43): Adok különféle elmeket, kérek Modern Tal­j king-, C. C. Catch-, R-Go-kltöz6t. Papp Krisztina (044 71 Ceőejovce 236)t Adok Modern Talking-, Madonna-, Bad Boys Blue-, Llmahl-, Nlno-, Elán-, Neo­ton-, Opus-, Falco-képeket. Kérek AC/ DC-, C. C. Catch-, Első Emelet-, Accept-, A-Ha-, Dolly Roll-, Iron Malden-képe- ket és -posztereket. Dnba Iveta (935 55 Zbrojníky 62): Adok Kim Wilde-, Nina Hagen-, Paul McCartney-, Simon Le Bon-, George Mi­chael-, Power Station-, Rod Stewart-, Scorpions- és Chris Norman-képeket és róluk szóló cikkeket. Kérek Status Quo-, Queen-, A-Ha-képeket. CsabadaJ József (95173 Jelenec 253)': Adok Edda II., Start 1., 1., 3. nagyle­mezt. Kérek bármilyen P. Box- vagy P, Mobil-nagylemezt. Pásztor Ildikó (941 51 Pózba 91): Adok Dolly Roll-, R-Go-, Peter Nagy-, Neo­ton-, Marika Gombitová-, A-Ha-, Mi­roslav Zblrka-, Edda-, Simon Le Bon-, Bad Boys Blue-, George Michael-, Al- phaville-, Petra Janü-képet. Kérek Mo­dern Talking-, C. C. Catch-, Sandra-, Madonna-, Bikini-, Hungária-, Omega-* Első Emelet-posztert vagy -kitűzőt.-PP

Next

/
Oldalképek
Tartalom