Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-12-02 / 48. szám
Ul itiusa E gy hét hónapra született csecsemő fel- jesen vakon jön a világra, alig érzékel, érez és hall valamit, de ezek közül a fogyatékosságok közül egy sem annyira lényeges, mint az, hogy ki van-e kellően vagy sem fejlődve a szopóreflexe. Valahol a háttérben láthatatlan óra méri az Időt az élet keletkezésétől, másodperctől másodpercre repülnek az évezredek, a gom- bojyag láthatatlanul ugrál az evolúció lépcsőin, Igyekszik fölfelé jutni a fajok fej- lödéslétráján, míg sikerül halból szárazföldi lénnyé alakulnia, az, ami emberré lenni kényszeríti, a túlélés sok esélyétől megfosztja, ám ha sikerül legalább emlőssé fejlődnie, egyszerre valamivel nagyobb lesz a reménye; annyival, amennyivel kedvesebb az összecsücsörített ajak a fájdalomtól vagy sírástól görcsbe rándult ajaknál. Tudni iilaiti félelem okozin talán, hogy Denisánuk nem akart megindulni a leje, elkezd csöpögni, s ők majd jönnek, és azt mondják, hogy már nem kell, ne gyötörje magát, hagyja az egészet... Nem jöttek: dicséretet kapott az első cseppekért, amelyekből egy kis női parfümtlakonnyl gyűlt össze, vagy egy negyed felnöttkortynyi. De még Ilyen kevéskét sem képes egy emlős- emberke magáva szfvnl saját erejéből, minden cucli túl kemény, ezért az orvosnő gumiszondát nyomott be az Inkubátor fedele alá, és miközben a néma műszerek mérték az oxigén hőmérsékletét, nedvesség- tartalmát és mennyiségét, a csövecske centiméterenként évezredeket csúszott vissza az Időben, megállt a rózsaszínű kis gyomorbarlangban, és a nyálkás csöndben édesen feldöngtek az életadó nektárcsöppek ... Hetenként kétszer-háromszor megengedték, hogy Denlsa megnézze a kicsit — hogy ágyékig érő vászoncslzmában, keményített fehér köpenyben, szoros csuklyában és steril orvosi maszkban belépjen annak a helyiségnek az üvegházi légkörébe, ahol sokszorta több krómozott fém-, üveg- és mű- anyag tárgy volt, mint élő szövet. Denlsá- nak úgy kellett érzelmi kapcsolatot teremtenie a kislányunkkal, gyöngédségtől, örömtől és anyai szeretettől ragyognia, hogy tudatában volt: közötte és a gyermek között szigorú óvintézkedésektől emelt gát húzódik, amely lehetetlenné tesz bármiféle kapcsolatot. Aszeptikus laboratóriumi kísérlet volt ez, csakhogy a szeretet se nem aszeptikus. se nem laboratóriumi, és egyáltalán nem mondhat le az olyan alapvetően fontos érzetekről, mint amilyen a tapintás, a szaglás, a látás... Így tehát az egyetlen érzés, amelyben teljes mértékben része lehetett Denisának, valószínűleg az elképedés volt, a gúzsba kötő ámulás azon, hogy egy ilyen éterien gyenge, fűszál- és növény- szárszerűen törékeny pici lénynek mindene megvan, amivel egy igazi embernek rendelkeznie kell, hogy nem hiányzik sem a térdkalácsa, sem a fülcimpája, sőt még az orrának egy darabkája sem. Ki tudja, talán még a bombayi gömbjében szunnyadó finom faragású negyven kis elefánt is eszébe jutott, a kedves, szerencsét hozó miniatűr figurák, amelyeknek úgyszintén megvolt minden fontos testrészük, és elakadt a lélegzete, araikor rádöbbent, hogy az ö egyetlen körmére ráférne kislánya fél kezének mint az öt ujja, aki pillanatnyilag ádáz harcot vívott a végkiraerüléssel és mindössze kilencszázkilencven grammot nyomott. Amíg azonban az anyának és a gyermekének van közös fluiduma, amíg az élet reagál az életre, és amíg létezik a bármilyen holt anyagon is áthatoló biológiai hullámzás, addig az egészségügyi nővérek teljesen indokoltan kopogtatnak az üvegfedelen és örvendeznek a gézmaszkon keresztül: — Csak nézzen rál Ú. nézze csak, milyen Jozef PuSkáS TIZENHARMADIK SZOBA (Részlet az író Pici életlámpá'sok című művéből) grimaszt végi MI járhatunk körülötte egész nap, észre se vesz bennünket... Érzi, hogy maga az anyja. Azt minden gyerek megérzi, elhiheti nekünk. Ki tudhatta volna ezt jobban, m n őf akik nappalokat és éjszakákat, heteket és hónapokat töltöttek párás levegőjű, túlfűtött, pislákoló életlámpácskákkal teli üvegházukban? Csupán vigyáztak és ellenőrizték a lángocskájukat, de egyikre sem fújhattak rá, semmit sem tehettek érte, hogy erősebben lobogjanak, így hát lappangó tehetetlenség-érzetükben és szórakozásból neveket és beceneveket találtak ki pici albérlőiknek: Denlsa megtudta, hogy Vierkát „balett-táncosnőnek“ becézik, mert valameny- nylük közül a legszorgalmasabban és legmulatságosabban „baletteztk“. E két apróság — az alig észlelhető Izom- rezdülés, a grimasz aprócska jele és az ősenergia megnyilatkozása, ami talán a majdani jellem csirája — elegendő volt ahhoz, hogy elinduljon az a folyamat, amiért Denisát ide hozták, hogy az örömtől könnybe lábadjon a szeme, és elszoruló torokkal felsóhajtva, hogy teljes elszántsággal visszatérjen a szobájába és véres verejték árán is megpróbáljon kipréselni magából újabb tejcsöppeket a pici emberi lénynek, aki már legalábbis két tulajdonsággal bír... Abban az időben, ama vigasztalan időszakban, amikor csak steril gumikesztyűbe bújtatott s a szűk nyíláson {az inkubátor „ingujján“) bedugott kezek érinthették meg kislányunk testét, jó néhányszor megmásztam a BezruC utcai kórház szürke épületének széles, néma és sötét lépcsőjét, és mindannyiszor megállapítottam, hogy semmiféle olyan reményt nem dédelgetek magamban, amelyet Denlsa miatt legalább egy kicsit ne kellene színlelnem. Valahányszor lefelé ballagtunk ugyanazon a lépcsőn, a földszintre — az intenzív osztály egészen lent volt a kórház felé lépdeltünk bármilyen lassan haladva is az eséshez közel álló érzéseket, váltottak ki bennünk, s azt éreztük, hogy fejünk fölött egyre nagyobb a teher, lábunk alatt pedig egyre mélyebb a gödör — becsöngettünk a tejOvegfal ablakánál, s amikor az ajtó alig egy fejnyl szélességű résre kinyílt, mindig ugyanazt a száraz közlést hallottuk; — Szondázzák, infúziót kap, a sárgasága már elmúlt... Az úgy volt: lehet, hogy a természetben léteztek metaforák, sőt, az életnek talán saját fluiduma is volt, ám itt semmi esetre sem voltak érvényesek a teleológla törvényei és semmiféle előny vagy kiváltság nem származott abból, hogy valaki remélni akart, hogy makacsul ökölbe szorította a kezét, és tudatosan-vagy teljesen vakon hitt. Kétségbe vontam, hogy Danisa puszta jelenléte grimaszra késztethette a gyereket, sőt mosolyfélét csalt volna az arcára — de ezt a kétkedésemet akkor sem árultam volna el Denisának, ha az egész világ tud róla. Lelkem mélyén meg voltam győződve róla, hogy viselkedhetnék, ahogyan nekem tetszik, elkövethetnék rossz és erkölcstelen dolgokat, az sem változtatna semmit az eljövendő fejleményeken, de a világon senki sem tudna rákényszeríteni az efféle viselkedésre. Valamilyen erősebb dologról volt itt szó, ami csak egyedül engem érintett, s ami valamiféle öröklött parancshoz volt hasonló. Talán csak a szüntelen feszültségérzés volt képes hangosan megszólaltatni, talán csak úgy önmajgától lobbant fel a hit és a reménytelenség közötti végtelen térben, de az is lehet, hogy csak jelentéktelen unaloműző rivalizálás volt, a fölöslegesség és a tanácstalanság közötti játék. Bárhogyan volt is, egymással teljesen összefüggéstelen dolgokat kötöttem össze, s leglehetetlenebb feltételeket szabva, csak hogy Bonyolultabbá tegyem az életemet. Megtörtént velem például, hogy hirtelen lefékeztem a zebra előtt, mert épp abban a pillanatban átsuhant az agyamon: Nem engeded, hogy átmenjenek, nem adod meg nekik az elsőbbséget, ami megilleti őket — és ha éppen ezzel nagyobb veszélybe sodrod a lányodat, és ha nem bírja ki s meghal — ... Ez, természetesen ostobaság volt, ezek teljességgel olyan ostobaságok voltak, a- melyekkel nem lehetett megküzdeni, sem értelmesen számot vetni velük, csak szurkoltam magamban, nehogy valami olyat tegyek, ami később marcangolná a telkemet, ami egyre szörnyűbb méreteket ölthetne, szurkoltam, hogy a közelemben levő emberek se kövessenek el semmiféle rendkívüli, valószerűtlen és abnormális dolgot. így hát roskadozhattam az eltitkolt szülés terhe alatt, menekülhettem — amint azt Mahút, a főszerkesztőm mondotta: megbízható tények és adatok hiányában — a találgatásokhoz és a jóslatokhoz, egymagámban szenvedve és várakozva. Végül'is úgy Ítéltem meg a helyzetet, hogy az lesz a legjobb, hogy levelet küldök haza, amelyben mindent részletesen megírok. — Egy szőke hajú doktornő írógépen pö- työgtetett valamit, ami leghamarabb egy egészségileg nem túl szerencsés felnőtt ember törzsalapja lehetett... Míg azonban az egyszerű halandó kivárja életének csakugyan jelentős két időpontját, míg faragni nem kezdik a sírkövét, a ml kis balerinánknak az efféle fontos dátumokra elegendő volt a „született“ és az „elbocsátva“ rovat. Visszafelé futott a haláltól az élethez, llyformán az első időpont, amely másutt rémületet és gyászt jelent, az ő esetében maga volt az erő és a fény. Az orvosnő megfontoltan ütOgette az írógép billentyűit, és a papíron — mint a gyorsított film — újra lepergett előtte a hosszú, fárasztó és a valaki számára talán unalmas dráma, amely most már a szavak és a tudat határán túlról jött; az a dráma, melyből csupán alig észlelhető jelzések törtek a felszínre és voltak láthatóak: a bőr színének, feszességének és hőmérsékletének változása, a pupilla reakciói és a szem tisztasága, a száj remegése, a kézmozdulatok. E jelbeszéd mégis sokkal mélyebb és tartalmasabb volt, mint az emberi fecsegés java része, amely oly könnyen leleplezi önmagát ... A nap feljött és lement, a gyerek sárgállott, mint a napraforgóvirág, egy láthatatlan kéz újra és újra örök bélyeget nyomott a homlokára. Fejők, hajoltak fölébe, amelyekben mint szilárd szekrényekben úgy feküdtek a rejtett fejlődési hibák, zavarok, az elnyomorékosodás és sok minden más, az élethez nem tartozó jelenség sablonjai. Az igézők megfeszített figyelemmel mozgatták kezüket a vaksi szemecskék- fölött, megpróbálták megtörni az átkot, ezért mutatóujjukkal ide-oda, ide- oda vezették a gyön- gécske szempárt... Túl sok volt az Idegen anyag, amely nem volt tekintettel a kicsi test érínthetetlenségére: acéltűk, gumiszondák, csípő, undok folyadékok. A nap' lement, az égbolton feltűnt a hold-nyelv, és a gyerm k márvánnyá halványult előtte, va- lah..l vérzett valaki, valahol vér folyt, ám itt befelé ömlött a vér — egyszer, aztán újra és újra. Végül a csendben felslvltott a levegő, mely hideg volt, megfoghatatlan, egyre ritkább és ritkább, mintha valakit a hegyi szellő simogatása után légszivattyú alá helyeztek volna. Tépdeste a mellkasát, kiáltani szeretett volna, ugyanakkor lemerülni egészen mélyen, le az alvilági folyó fenekére, mely az élettől a halál felé sodorja az embert. Am a kis balerina nem merült le, a ml kis Vierkánk felbukkant a felszínre, élt... és az orvosnő lekopogta a papírra szokásos zárójelentésének utolsó mondatát: A gyermeket jó klinikai állapotban bocsátjuk el, 3160 gramm súllyal... Amikor a szőke doktornő kifelé kísért bennünket, homloka fölött foltűzött haján a fonatok úgy festettek, mint a tengeri kagylón a növekedési vonalak, szinte akan- tuszokra emlékeztettek: az orvosnő derűs volt és vidám, s oly boldognak látszott, akár a rokoko, ml pedig Denlsával oly állhatatossággal, oly kitartóan ígérgettük neki la meg a többieknek is, hogy sohasem felejtjük el ezt neki, hogy az már szinte úgy ; ' hathatott, mint valami titkos fenyegetés. Ai j aránytalanul nagy papír, amelyet lofelej- • tettem a virágcsokorról, olyan otrombán zörgött, mintha valahol a közelben egerek randalíroznának, hátul valaki csámcsogva kanalazta a tejszínhabos tortát, amelyet ajándékba vittünk, és nekem ekkor átfutott az agyamon, hogy legalább most, legalább egyszer betekinthetnék a jól kifűtött, nagy páratartalmú és tiszta zónába, ahol az inkubátorligetben a pici életek fénye pislog, megkértem a szőke doktornőt, hogy engedje meg nekem. Kelletlen képet vágott, jó ideig habozott, s amikor végre felhúztam magamra a többrészes steril öltözéket, megengedett egy röpke pillantást, amelyből szinte semmit sem értettem meg, majd gyorsan kitessékelt. — Tudja, a ml osztályunkon szigorú elvekhez ... előírásokhoz kell igazodnunk.. ■ Mesés távolságból nézett rám, s én megértettem, hogy ott, ahova he akartam lépni, valami olyasféle rejtőzik, mint a tizenharmadik szoba: Oda sohase lépj be... sohase nézz hátra, mert sóbálvánnyá meredsz, mert rögtön kővé válsz.. .1 Nem szabad rám tekintened, kedves feleségem ... kedves férjem ... mert sohasem látsz többé.. .1 Eszembe villant a patkánypofon, amellyel egy bizonyos valaki megajándékozott, és tudatára ébredtem, milyen elvhez kell tartanom magamat: Amíg élni fogok, amíg csak együtt leszünk Denlsával, sohasem kérdezem meg tőle, hogy Vlerka valóban az én lányom-s. Elveszíthetném mindkettőjüket. Azután első ízben megérintettem a selymes gyermekarcot. Mondhatom, hogy rugalmas, de ugyanakkor könnyed és nagyon finom érintés volt. Kövesd! lános fordítása Legaktívabb olvasóink már beküldték szavazatainkat az év végi összegezésre. Természetesen, mint ahogy azt múlt heti lapunkban Is közöltük a beküldési határidő még nem járt le. Továbbra is várjuk szavazataitokat. írjátok meg, kit tartotok a legjobbnak a következő kategóriákban; Az év énekese? Az év együttese? Az év dala? Az év lemeze? Az év bukása? De kíváncsian várjuk véleményeteket arról is, hogy pl. hogyan értékelitek az 1986-os év popzenéjét, kit tartotok az újak közül a legszfnvonalasabbnak stb. Sokan különféle kimutatásokat, statisztikákat is készítettek az elmúlt hónapokban. Az év végén természetesen ezeket is szívesen fogadjuk. A legérdekesebbeket, legfigyelemreméltóbbakat közölni is fogjuk. HAZAI ÉS MAGTARORSZAGI LISTA 1. Elán: Klasika 2. Peter Nagy: Láska je tu s naml 3. Dalibor Janda: Oheíi, voda, vltr 4. Lehotsk^ — Hammel — Modus: Kapely starnú 5. Midi: Mám tlsíc meslacov 8. Pavol Hammel: Cierna ovca, biela vrana 7 Marika Gombitová: Chlapci v pasci 8. Olympic: Koukám dál 9. Miroslav Zbirka: Dr. Jekyll a Mr. Hyde 10. Jive: Smútok staníc 1. Dolly Roll: Mexiko 2. Demjén Ferenc: Szerelem első vérig 3. Komár László: Lola 4. Szűcs Judit: Forog a Föld 5. D. Nagy — Pataki: örült 6. V’Moto-Rock: Fekszem az ágyon 7. Első Emelet: Idegenek a városban 8. KFT: Utcai zenekar 9. Bikini: Mielőtt elmegyek 10. Lord: Csakis a lényeg VILÄGLISTA 8. 7. 8. 9. 10. A-Ha: Vadászat lent és fent Álphaville: Táncolj velem Depeche Mode: Az idő kérdése C. C. Catch: Összetört szívek szállodája Rod Stewart: A szívem minden dobbanása George Benson: Amíg a város alszik Kim Carnes: Tánc a világítótoronyban j Double: Az ö szivének kapitánya Chris Thompson: Amit egy nő akar Lionel Richie: Tánc a plafonon ZSÄKBAMACSKA Színes posztert nyert: Juhász Klára vásárúti (Trhovó Myto), Ferencz Ottó köbölkúti (Gbelce), Ölek Márta király- helmecl (Král. Chlmecj, Nagy Borbála szepsl (Moldava nad Bodvou) és Kis- kertl Jolán bratlslaval-biskuplcel olvasónk. POPCSEREBERE Tóth Dezsó (94151 Pózba '43): Adok különféle elmeket, kérek Modern Talj king-, C. C. Catch-, R-Go-kltöz6t. Papp Krisztina (044 71 Ceőejovce 236)t Adok Modern Talking-, Madonna-, Bad Boys Blue-, Llmahl-, Nlno-, Elán-, Neoton-, Opus-, Falco-képeket. Kérek AC/ DC-, C. C. Catch-, Első Emelet-, Accept-, A-Ha-, Dolly Roll-, Iron Malden-képe- ket és -posztereket. Dnba Iveta (935 55 Zbrojníky 62): Adok Kim Wilde-, Nina Hagen-, Paul McCartney-, Simon Le Bon-, George Michael-, Power Station-, Rod Stewart-, Scorpions- és Chris Norman-képeket és róluk szóló cikkeket. Kérek Status Quo-, Queen-, A-Ha-képeket. CsabadaJ József (95173 Jelenec 253)': Adok Edda II., Start 1., 1., 3. nagylemezt. Kérek bármilyen P. Box- vagy P, Mobil-nagylemezt. Pásztor Ildikó (941 51 Pózba 91): Adok Dolly Roll-, R-Go-, Peter Nagy-, Neoton-, Marika Gombitová-, A-Ha-, Miroslav Zblrka-, Edda-, Simon Le Bon-, Bad Boys Blue-, George Michael-, Al- phaville-, Petra Janü-képet. Kérek Modern Talking-, C. C. Catch-, Sandra-, Madonna-, Bikini-, Hungária-, Omega-* Első Emelet-posztert vagy -kitűzőt.-PP
