Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1986-10-28 / 43. szám
/.I :í!.< u] A z öregasszony a heverön ült. A délutáni napfény besurrant az ablakon és megvilágította görnyedő alakját. Az asszony csöndben forgatta könyvét. Lába mellett vénséges vén kandúr dorombolt. Johanna a- nyó nem Is a könyvet forgatta. Egy borítékot tett a lapok közé, amelynek épp az Imént olvasta el a tartalmát. Az unokája írt, hogy meglátogatja. — Ugyan mit akarhat?! — dünnyög- te. — Az esküvőjére persze nem tudott meghívni. Csak valami vacakot küldtek. Biztosan az anyja nem engedte. Johanna gyűlölte a menyét. Míg a fia élt, sokat veszekedtek. Szerinte a meKULCSÄR TIBOR ROVATA Kaszonyi Zsuzsanna: BŰTOROK nye léha volt és nem törődött semmivel. A fiatalasszony sohasem tudott beletörődni abba, hogy az anyósa kormányozza a házat. Johanna még azt sem engedte, hogy az ócska bútorok helyett újat vegyenek. — Ezek az én bútoraim. Senki sem nyúlhat hozzájuk, amíg én élek — mondogatta. A helyzet egyre nyomasztóbb lett. Anna néha úgy érezte, megfullad, ha nem történik valami. Aztán egy napon hirtelen meghalt a férje. A temetés után még többet veszekedtek, mint valaha. Szó szót követett, és Anna végül gyerekével együtt hazaköltözött. Soha többé nem találkoztak, csak a kislány írt a nagyanyjának. — És most Jönnek! Azt írja — mondogatta a macskájának —, hogy ma jönnek. Talán Illik, hogy valamivel megkínáljam őket. Hm. Minden percben Itt lehetnek. Előkotorta hát botját a sarokból, és lesántikált apró kertjébe. Néhány sor zöldség, egy-két bokor és rengeteg szamóca, ez volt az öregasz- szony egész gazdasága. A szamóca felé tartott. Eszébe jutott, hogy valamikor a kislány mennyire szerette a szamócát. Teleszedte a tálat, és a konyhában bőven meghintette porcukorral, ö Is így szerette, tehát másnak Is így kell szeretnie. így a jó. Amikor befejezte, sepregetnl kezdett a ház körül. A szomszédasszony valahogy furcsállotta ezt a nagy készülődést. Johanna anyóhoz nem nagyon jártak látogatók. — Ml az Johanna? Csak nem vendégeket vársz? — De bizony. Jön az unokám. Most ment férjhez, és írt, hogy eljönnek. Ma érkeznek. — Hát persze — bólogatott a szomszédasszony —, úgy Illik, hogy meglátogassa a nagyanyját. — Látszik, hogy az én vérem — válaszolta büszkén Johanna, és bement a házba. A szomszédokkal különben hadilábon állt. Mindig morgott rájuk vagy ezért, vagy azért. A szobában Is mindent szépen elrendezett. Alig ült le a Leverőre, a- mlkor kopogás hallatszott az ajtón. — Szabad! — kiáltotta, miközben fel- tápászkodott a heverörő! és az ajtóhoz csoszogott. Csinos fiatalasszony lépett a szobába. — Jó napot, nagymama! Ö a férjem — mutatott a mellette levő férfira. Johanna ellágyultan nézte az unokáját s a vele jött idegent. No. nem Idegent, csak Ismeretlent, ha a férje az unokájának, nem lehet Idegen. — Hát mégis csak eljöttetek. No, gyertek, üljetek le, — Nagymama, azért jöttünk, mert szeretnénk veled beszélni va ... — Majd később, kedvesem — vágott a szavába. — Mindjárt... — És már hozta Is a szamócát. — Neked szedtem. Ugye, boldog vagy, kislányom? De ml az a fontos? — Arról lenne szó, hogy nincsen lakásunk. Ha megengednéd, szeretnénk hozzád költözni egy kis Időre. Természetesen gondoznánk téged, és... úgy gondoltuk, elég nagy a házad. — Igen, a házam ... ja persze ... — — Az anyád tanácsolta, ml? — De nagyi, nincs hova mennünk, ezért gondoltunk rád. — Aha. — A bútorainkat talán addig el Is helyezhetnénk valamelyik szobában ... A fiatalasszony hangja könyörgöre fordult. — Nagyi, a tieid már úgyis olyan régiek. Johanna kidülledt szemmel bámult unokájára. Aztán hirtelen elvesztette minden önuralmát: — Mit? A bútoraimat kitenni? Tudom, hogy Ilyet csakis az anyád találhatott ki. Igaz? — De nagyi! Csak egy Időre. Míg Itt lennénk. — Nem adom a bútoraimat! — kia bálta szinte magánkívül. — Az enyé mek! A ház is az enyém! Mehetsz visz sza az anyádhoz. Meg is mondhatod ne ki. Épp olyan vagy, mint ö! — Anya nemrég férjhez ment — felelte csöndesen. — Aha. Szóval férjhez ment. Hát így tartja tiszteletben boldogult apád emlékét. Pfuj. Mind egyformák vagytok. A fiatalasszony remegő ajakkal állt fel a székről. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne valamit mondani, de a férje, aki eddig szinte nem Is volt jelen, karon fogta, és köszönés nélkül kivezette a szobából. A kerítésnél ott állt a szomszédasszony, aki valószínűleg teljesen véletlenül hallotta a bent! beszélgetést. — Látom, nem nagyon sikerült, amit szerettetek volna. Ne haragudjanak rá. Ű már ilyen. — Nem is tudom, mi lesz velünk... Hogy mondom el az egészet az anyámnak ... — kesergett a fiatalasszony. — Ne sírj, kedves — vigasztalgatta a férje, aki eddig egy szót sem szólt. Van egy nagynéném, talán majd ő valahogy segít rajtunk ... — Micsoda?! — dugta ki a fejét az ajtón Johanna asszony, mintha csak hallgatózott volna. — Az én egyetlen unokám Idegeneknél? Hát ezt már azért se hagyom! Még csak az kellene, hogy rossz híremet keltsék. A nagyszoba meg a konyha a tiétek, nem bánom, de az üveges verandához ragaszkodom... Az az enyém, értitek?! mm ékony, vértelen szája megremeW gett, talán a dühtől vagy az Izga* lomtól, de a fiatalasszonynak úgy tűnt, mintha egy pillanatra egy csöppnyi enyhe mosoly futott volna rajta végig— Most aztán gyerünk befelé! — szólt ellentmondást nem tűrő hangon Johanna, és szélesre tárta az ajtót. Az asztalon ott állt, csak úgy, mint Jutka gyermekkorában, a friss szamóca és a porcukor. Pusko Gábor: A TÖLGY E z már a vég, gondolta, majd keserveset jajdulva végigzuhant a süppedfi talajon, amelyet mélyen benyomott. Hatalmas testét, mint a méhek a közéjük vetett cukrot, motorfürészes és fejszés emberek lepték el. Pillanatok alatt l«neztele- nltették. \ Pedig azt hitte, hogy őrá már nem kerül sor. Ilyen hatalmas és erős testtel nem végezheti Ily cudarul. Amikor megjelölték, nagyon megrémült, de ahogy múltak a napok, és nem történt semmi, megnyugodott. Bizonyára tévedés történt, vagy csak valaki meg akarta tréfálni, biztatgatta önmagát, holott nagyon jól tudta, mit jelent az a piros kereszt a törzsén. Látott ő már sok Ilyet, és azt Is látta, hogyan dőlnek ki fiatalabb társai körülötte. Sajnálta őket, de hamar túltette magát egy-egy társa elvesztése felett. Talán önző volt. Később titokban még örült Is a körülötte kialakult tisztásnak, mely csak Jobban kiemelte hatalmas termetét. Már a magánytól sem félt. Mindig Jött valaki, hogy valamilyen célból megmássza, de akadt olyan Is, főleg a gyerekek között, akik ezt csak virtuskodásből tették. Leginkább őket kedvelte. Szerette hallgatni önfeledt kacagásukat, vidám hangoskodásukat. Még azt Is megbocsátotta nekik, ha néha-néha valamelyikük a törzsébe szúrta a bicskáját. Ezeket az apró fájdalmakat feledtették vele azok a pillanatok, amikor valamelyik, erős karjain oly gyakran cslmpászkodö gyerek Immár felnőttként meglátogatta. Volt, amikor csak egyedül jött egy-egy régi ismerős, de volt olyan is, hogy egész társaság érkezett, sőt olyan Is akadt, aki akkor lopakodott hozzá, amikor még aludt az egész környék. Ezek tudták leginkább meghatni. Előbb csak körbejárták, ölelgették, majd egyszerre csak kabátjukat, pulóverüket ledobva megindultak rendíthetetlen testén fölfelé, amíg csak nem érzik már semmitől nem árnyékolt arcukon a kelő nap melengető sugarait. Azon a ködös, késő nyári reggelen is azt a férfit várta, aki az utóbbi időben oly gyakran meglátogatta. Már nem emlékezett, hogy miért olyan kedves nekL A kora reggeli erdő templomi csendjét erőlködő motor köhögése zúzta szét. Néhány perc elteltével egy teherautó jelent mag a tisztás felé vezető úton. Közelében állt meg, emberek ugráltak le róla, kezükben gyilkos szerszámaikkal. Rémületében megdermedt, leveleire apró izzadságcseppek ültek kL Hűvös szellő bujkált ágai között, végig- simított levelein, a harmatcseppeket a favágók arcába sodorva. Amikor a motorfűrész lánca mély sebet ejtve belemart a törzsébe, akkor pillantotta meg a férfit a tisztás szélén. Kabátja gallérját feltörte, kezét mélyen a zsebébe süllyesztette. H alála gyorsabb volt, mint ahogy gondolta. Amikor erejét vesztve mér éppen hogy csak állt, szerette volna, ha a férfi nem látja rövid haláltusáját, de már nem maradt ideje jelezni, neki. Zuhanás közben még látni vélte a férfi ned. vés szemében megcsillanni a rongyos ködfoszlányok közül kibúvó nap első sugarait. Balázs Zsuzsa versei: Mélység Amikor a gondolat legmélyebb lépcsőfokáig eljutottam gyomrom kősziklává dermedt félelmem sündlsznóvá gömbölyödött tüskéim szívembe fúródtak. Magyarázat Még nem tudom ki vagyok addig önmagam leszek ha majd tudni fogom a nevem megváltoztatom hogy verseimben ne szerepeljen annyiszor az önmagam szó , Bodnár Pál versei: Hazatérek Poros utcácskán vár majd a clpólllatú nyár, ha újra visszatérek. Lassan lépek, mert félek, hogy elszáll a hangulat, mely régvolt nyarakat Idéz, mely a faluvégről a kapuig kísér. A kapuig, melyen át, kézenfogva a gyermekkort, belépek az udvarunkba. Adóm Nyomomban lángpallosú angyal száll a kiűzetés óta szüntelen, s lobogva állja utamat, ha egy darabka új Édenre lelek. A kígyót eltiportam, de Éva elhagyott, pedig akkor még nem kívántam felebarátom asszonyát. Hulala Otília versei: Tehetetlenül Hibáid ordítanak füledbe, arcul csapnak tévedéseid, kegyetlenségeid őrt állnak feletted, lázadásaid hegynek ütköznek. szerelmeid elsuhannak melletted, vágyaid elenyésznek, lángod a semmibe lobban el, szárnyaid kiszakadnak lelkedből, erőtlenül a földre huppansz, s szürke szemekkel meredsz a semmibe. Közöny Öraketyegés riaszt a néma csendben. Fáj a gondolat, utálod kimondani a szót. Érzed, hogy már nem érzel semmit, S borzaszt, hogy már nem Is fáj Higgadtan, kínzó közönnyel meredsz a múltba s a jövőbe. Zi. Zs.: Az ember. s < című verse valóban aktuális gondolatokat vet fel, a nemcsak a béke éve kapcsán; a költői megformálásuk, viszont gyengén slkerOIt. Üzeneteinkben már többször is hangsúlyoztuk: örülnénk, he kezdő vers- Irőlnk nemcsak egy verssel jelentkeznének. B. L-: Mindkét verse nagyon kezdetleges, egykét sikerült ríme ellenére is inkább rigmus, de sok helyen még annak Is gyenge. Nem biztatjuk. La tonrisa; Verset közlésekor eleget teszünk kérésének, örülünk annak, hogy versel megítélésekor másoknak Is ugyanaz a véleménye. C| versel közül alkalomadtán valószínűleg kettőt közlünk. Az utóiratban felvetett kérdése kissé meglepő, jobban tájékozódjék. Sz. K.: Szenvedély című versében sok a szenvedély és az ösztönösség, a költészet jóval kevesebb. Meglehetősen sok a képzavar Is (pl. „felhőiddel focit Játszom“, „belédharap egy élettOredékem“, „az ösztönt belém sugalltad“ stb.). Ezek mellett értéktelenné válnak az o- lyan jól sikerült sorok Is, mint pl. az „összetépett levél vagyok“. Többi versében Is egy-egy jól sikerült sor, eredeti meglátás keveredik képzavarokkal nagyotmondásba fúló banalitásokkal, esetleg más stilusrétegbe kívánkozó szövegekkel. B. Zs.: Újabb verseiben örömmel tapasztaltuk az elmélyülést, a tokozott műgondot. írásai közül az első, leghosszabb verse tetszett leginkább. Választott stilisztikai eszközei, a rlmtelen, szinte költőt eszközök nélküli, tömör, lényegre törő fogalmazása jól Illeszkedik a költemény hangvételéhez, a vers alaphangulatá- boz. Többi versével együtt a közölhetők közé soroltuk. K, I. 71; Örömmel olvastuk újabb verselt, hosz- szabb hallgatása alkotó, termékeny csendnek bizonyult. Bár mindegyik verse kidolgozott, jól megmunkált írás, a rövldebbek jobban tetszettek. Egy részüket rövidesen közöljük. Zs. I.: Nehéz anyának lenni című prózai írása sikeres próbálkozás, bár a közölhetőség szintjét még nem éri el. Története kedves, hangulatos trés. Törekedjék arra, hogy a jövőben-. története szereplőinek jelleméből, cselekedeteik Indltóokalból Is megmutasson valamit. Próbálkozzék tovább, s idővel jelentkezzék. AndrI: Elbeszélése tetszett, ktsebb javítások után a közlésre kiválasztott írások közé soroltuk. Várjuk újabb írásait. Szivárvány: Érdeklődéssel olvastuk levelét, a- melyben a gimnáziumi Irodalomórák meghatározó élményéről Irt. örülnénk, ha sok olyan levelet kapnánk, amelyekben egy-egy Irodalomóra maradandó élményéről, egy-egy magyartanár jellemet formáló egyéniségéről számolhatnánk be olvasóinknak. — Versel tetszetlek, leginkább az említett műalkotás hatására Irt költeménye, ezt rövidesen, közöl jűk.
