Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-10-14 / 41. szám

ül A bban egyáltalán nem volt biztos, hogy Cézárnak hívják a kutyát, de a sok név közül, amit ki­próbált, erre kapta fel a fejét. A nap­köziből öt óra felé Jöttek ki, mint más­kor, és a kutya ott várakozott az Is­kola előtt. Szépen fejlett németjuhász, első látásra fajtiszta. Azonnal hozzá­szegődött. Olyan bizalommal és magá­tól érthetödően fogadta simogató ke­zét, mintha csakis őrá várt volna. Re­ménytelennek tűnt, hogy felvíhetl ma­gához. „Ezt már százszor Is tisztáztuk, tekintsük lezártnak, a negyedik emele­ten nem tarthatsz kutyát“ — mondo­gatta az apja. ö mégis elindult vele. Taposta a hazafelé vivő úton a havat, s a kutya ott lépkedett mellette, ügyet se vetve a körülöttük ugrándozó, han- cúrozó gyerekekre. „Egy kertes ház, az Igen, ott én Is szívesen látnám, és hall­gatta a példákat, ahol az előszobában kushad egész nap a szerencsétlen ál­lat, s mivel megtiltották, hogy ugasson, nyüszít, ha örül, ha dolgát akarja vé­gezni, amíg valaki megszánja, és le­viszi negyedórára, megfuttatja, fadara­bokat hozat vissza vele, és ezzel vége Is a szabadságnak. Igazat kellett adni apjának, mégis, minden esetben, ha gazdátlan kutyára talált, és ez gyakran megesett, hisz sok Időt töltött az utcán, megkísérelte. „Egy kertes ház“, amely­re, persze semmi esélyük se volt, „Igen, oda minden további nélkül...“. Mintha csak üres kifogást keresne az apja, tud­va, hogy olyan neki soha nem lehet, tehát nyugodtan ígérhet. És 6 kérte századszor Is, könyörgött, de apja hajt­hatatlan maradt. Lehúzta kesztyűjét, hogy tenyerén é- rezze a kutya nedves orrát, hagyta, hogy az megnyalja arcát, aztán nyaká­nál fogva a lábához húzta, majd újabb lépéseket tettek meg, keze Ismét a ku­tya fején, veregette, és szüntelenül be­szélt hozzá. Csak azon a sarkon, ahon­nan jól láthatta, hogy égnek náluk a lámpák, csak ott, mielőtt átment volna az utolsó kereszteződésen, fogta el pá­nik, most ml lesz?l Cézárnak azt kell mondania: nem jöhetsz tovább, szia, viszlát holnap találkozunk. De a más­nap olyan távolinak tűnt, mint a soha. Nem volt képes elbúcsúzni. Leguggolt, arcához szorította az állat fejét, érezte teste melegét. Igen, ő hazaért, vacso­rázik, hamarosan ágyba bújik, de ml lesz Cézárral? A sarki lámpa fényénél meglátta, hogy a kutya füle véres, ösz- szemarakodott más kóbor kutyákkal, biztosan szomjas, fázni Is fog, ha utcán marad. Mikor ehetett utoljára? Ügy ér­ték egymást a kétségei, mint az ostor­csapások. Visszafordult hát az Iskola felé. Sietett. Hitte, hogy legalább a ta­karító nénit ott találja, és kikönyörög­heti, fogadja be, engedje meg, hogy az éjszakára helyet csinálhasson Cézár­nak. Annyi kacat, talált holmi, mele- gítőfelső hever egy papírdobozban rég­óta, azokból vetne neki ágyat. Vizet Is adhatna, a szemetesbe'^dobált uzsonna­Flamm János: Mázik István: Vagy Vagy, mint megtörendő kenyerem, mint égő parazsam és hűs patakom. Árnyékként elkísérsz minden utamon. Mint napkelte nekem lobbantod fel a fényeket. Enyém vagy; életem az életed. Ha bántja valami... Ha bántja valami szíved, gondolj a dolgok tegnapjára; magos Dévarvárra, vagy a slralomházak tömjénes Illatára, tizenkét kőmivesre vagy koldus-iste­nekre, kik nem ragyogtak széptevőn mint cifra nők. nem raboltak, telente örök-tavaszról álmodoztak, mely sosem volt még e földön. Viharok és fények, berkek, lapályok ringatnak sok elhan- tolt századot, s a surrogásból feltámad­nak a kivert fogú lázadók, mint néma éjben a csillagok. És kipattan majd a rügy a fán, a sírkereszt Is felragyog, s ha fáradt szíved nagyon fáj, a sikoltó búzaföldek nyújtanak majd Ijalzsamot, melyek nem válthatók kenyérre soha... Ö, állj meg Itt egy percre, hol a lemenő nap és a legelők, a városok és teme­tők álomként bújnak elő a tegnapok öléből... OTTHONKERESŐK maradékokból megetethetné, és azt sem bánja, ha nem is ő, de az Iskola ku­tyája lenne, az órák közötti szünetek­ben, délután majd ugrándozik velük az udvaron. Az utolsó métereket futva tet­ték meg, de az udvar kapuján már raj­ta volt a lakat, és hiába rázta, nem vette észre senki. Az jutott eszébe, hogy a vonat túloldalán kertes házak van­nak, s bár jól emlékezett a tiltásra, hogy a vasút felé nem mehet, hát még a sorompón túlra, nem tétovázott, hi­szen Cézárról volt szó, annak kellett otthont találnia. Ä sötétben messziről világítottak a sorompó fényei. Amennyire csak bírt, kilépett, de a frissen lehullott havon csúszkálva sokáig tartott, míg elérték a sfnekot. A sorompó előtt állt, lábához szorította Cézár nyakát, s a tehervonat vagonjait számolta. Aztán elfutott nagy szelet kavarva az utolsó kocsi Is, fel- emelkedétt a sorompó, átbaktatott a síneken, tovább az úton és megállt az első ház kapujánál. A zörgetésre vele egykorú fiú jött elő, de nem nyitott kaput. Nincsenek Itthon a szülei, nem engedheti be őket. Másik háznál pró­Benamy Sándor: GÉNBÖRZE A hatalmas Gén Palota előcsarno­kában már sokan várakoztak: fia­tal és középkorú férfiak, nők meg gyermekek, szülőkkel. Idős egy se. Minek Is? Változtatniuk már nem lehet, arra a néhány évre nem Is érdemes. A páciensek beszélgetéseiből kl-kl- hallatszott; — Kegyed mivel? — Rém hirtelen vagyok. — Aha, szóval, hogy megfontoltabb legyen. — Erről van szó. Egy sarokban rakoncátlan kölyköt rángatott az anyja: — Most majd kiverik belőled az ör­dögöt! Haspók siránkozott: — Hiába, falánk vagyok. Mértékle­tessel szeretnék... ' — Talán egy nyugdíjas — — Isten őrizze meg őt! A pár forint­jával és ezzel az étvággyal! Bent a teremben már zajlott a gén­börze. Kikiáltó állt az emelvényen: — Gőgös férfi keres alázatost! — Bocsánat, nem, én csak rátarti va­gyok ... és, ha lehetne, csupán egy szerénnyel — . A Kikiáltó körbepillantva: — Szerény van ...? Van! Akarja? — Én csak épp hogy öntudatost — — Ez az! — A Kikiáltó szeretett vol­na már ezzel a párral végezni. — Szí­veskedjék befáradni a Szivattyúzóba. Rátarti és Szerény, miközben egy ol­dalhelyiség felé Indultak, némán szem­ügyre vették egymást: „Tehát, ez le­szek“. ... „És én ez.“ Az emelvény mögötti fekete táblán e pillanatban megjelent kettőjük társa­dalmi háttere: földbirtokos Ivadék és klshivatalnok. Lesz mit kipumpálni be­lőlük. A Szivattyúzóban két technikus dol­gozott. Az egymás mellé ültetett pá- clepsek twkójára egy-egy szivattyút he­lyeztek é? körárammal már Indult Is a csere. — ö, kérem, köszönöm — mondta, aki előbb még Rátarti volt. — Rendben! — röppent kurtán, he­gyesen a volt Szerény ajkáról, miköz­ben a műtőszékről talpra ugrott. Odakint kövér asszonyság lökdöste e- lőre élete párjátr — Uram! — szólt a Kikiáltóhoz —, ha lehetne ezt a zsugorit — A Kikiáltó már harsant Is: — Zsugorit... bőkezűvel? — Igen! — az asszonyság. — Bőkezű először... bőkezű másod­szor ... Kérem, aki ott felnyújtotta a kezéti Ezeket Is összehozták, mentek a Szl- vattyttzóba, közben a táblán megjelent az Adob, a harmincas évek állástalan diplomásainak cégére, s azzal szemben a könnyelmű, kártyás apja-fla. Azután ez is letörlődött. Valósággal a fülénél vonszolt ma­mája egy pufók, lomha kamaszlányt: — Lusta! Lusta! Még arra Is, hogy léhajoljon valamiért. Ha volna szíves egy szorgalmassal — — Kényelmesért — szépítette a Ki­kiáltó — tevékeny, van? — Nem kell, nem kell! — tiltakozott a trehány gömböc. — Hogyne, hogy befogjatok mosogatáshoz, ágyazáshoz, talán még horgoljak Is!? Kiszakította magát mamája kezéből, és kirohant a teremből. — Sajnálom, Asszonyom... — Más kívánságok? Boltvezető tuszkolta előre segédjét: — Ha lehetne, uram, egy udvarias­sal — A táblán megjelentek a közismert kö­zömbös, unott, egymással trécselő el­árusítók és elárusítónők. — Van udvarias kiszolgáló Önök kö­zött? ősz hajú hölgy emelkedett fel ülté­ből. A táblán^ a századelőről feltűnt egy régi bolt, pultjától a hölgy szolgálatké­szen épp kihajolt egy vevőhöz: — Pa­rancsol? — Ezt! Ezt! Ezzel gyúrja össze, ké­rem ... majd nem támaszkodsz meg ci­garettázol annyit...! de növel, lehet? — Semmi akadálya. A gén az gén. Méltóztassanak jobbra ... Idősecske, figyelmes férj lépett elő ugribugri nejével; — Könyörgöm, ha lehetne, nőmnek nincs veszélyérzete. Ide-oda néz, csak a lába elé nem. Százszor mondom, az úttesten gyorsan haladjon át. Minden­felől jönnek az autók. De ő csak ké­nyelmesen cammog és még onnan Is a kirakatokra bámul. Akkurátus porosz nagyszülők. Izgő- mozgó olasz ősök a feleségtől jelentek meg a táblán. — Hát, nehéz lesz — mondta a Ki­kiáltó —, évszázados atavlzmus, be­idegződés. De azért megpróbálhatjuk. A még mindig tüzesbarna nej bosz- szúsan lökte be a Szivattyúzó ajtaját. A teremben egyre gyorsult a tempó, az izgatott emberek önkiszolgálásba kezdtek: — Érzelmet adok érzéketlenségért! — Pesszimizmust, bocsánat, óvatos derűlátást optimizmusért! — Ügyességet tehetségért! — Hol van, hol van az az ügyes? Kérem, nekem már nem kell a tehet­ség, színész voltam, most gyenge a ke­zem, a lábam, leejtek mindent, folyton botiok. — Jöjjön, Uram, majd meglátja, meg­szűnik, én rém talpraesett vagyok, épp pódiumra való, hangom Is van vala­micske, menjünk — Automatákként pattantak be a Szl- vattyúzóba.-- Gént adok! — Gént veszek! — Eleget voltam önzetlen, átejtettek, becsapták ... önzést vennék. — Adok, ráfizetéssel. Miből fedez­zem a jóságot? ... így ment ez egész nap. Génbörze nyitva reggel 8-tól este 6-ig. bálkozott. „Nekünk már van kutyánk“ — mondták. Aztán újabbnál. „Félek a kutyáktól“ — kiabálták ki, és így vette sorra a házakat csökkenő reménnyel. Már a televízió fényei vilióztak át a függönyökön. Ekkor nézte meg az órá­ját, háromnegyed hét múlt. Lába át­hűlt a topogásban, a hóesés elállt, és felkerekedett a szél. Megborzongott. Visszafordult. Cézár mellette lépdelt, megsimogatta a kutya fejét, de már nem beszélt hozzá annyit. Közeledtek haza­felé, s egyre Inkább az járt a fejében, ml várja otthon, hogy ennyi Ideig ki­maradt. Mire a kapujuk elé ért, úrrá lett rajta a fáradtság és a kétségbe­esés. Felcsengetett. így szokott tenni, ha valamit kérni aka^t, s így tett most, mert elhatározta, bármi is történik, vi­zet és ennivalót kér Cézár számára, és titkon azt remélte, hogy ez egyszer meglágyul az apja szíve. Apja hajolt ki az ablakon, de nem érthette, hogy mit mond, csak azt kiabálta le: „Várj, lemegyek!“ Nem tudta eldönteni, hogy ez fenyegetés-e, vagy a segítséget je­lenti, Cézár kitörő örömmel fogadta ap­ját, mintha megérezte volna, hogy most őtőle függ a sorsa, vagy csak az ösz­töne diktálta: az erősebb, a nagyobb gazda mellé kell pártolnia, mert aki eddig vezette, bizonytalanná és éppen olyan kiszolgáltatottá vált, mint ő. A kutya öröme rosszul esett a fiúnak, de arra Is gondolt, hogy Cézár Jobban tud­ja, mit kell tennie. Némán figyelte ta­lálkozásukat. Aztán beszélni kezdett. Talán fáradtságában, talán azért, mert elérkezett a döntés pillanata, és nem ő dönthetett, szaval sírásba fulladtak. Úgy mondta el Cézárral való találko­zását, és kudarcait, hogy Cézárnak ott­hont találjon. Apja ismét csak annyit szólt: „Várj!“ — és besietett a kapun. Ettől abbamaradtak a könnyel, s hogy megoszthatta gondjait, elmúlt a fáradt­sága Is, és megkönnyebbülten kerge- tőznl kezdett Cézárral. Kisvártatva meg­jött apja. Papucsát cipőre cserélte, sá­lat vetett a nyaka köré, egyik kezében egy műanyag tálat tartott, amelyben vizet hozott, másik kezében egy karéj zsíros kenyeret, amelyet átadott neki. — Ne itt! — szólt rá, és a buszmegálló felé Intett. A buszmegállóban letették Cézár elé a tálat és a kenyeret. Először a víznek esett. Olyan, mint én — gondolta a fiú, —, én is először iszom, ha hazaérek. Megvárták, amíg Cézár az első falato­kat is lenyeli, aztán az apja kézen fog­ta a fiát, ujjával csendet intett és ész­revétlenül elindultak. Mielőtt a kapu­hoz értek volna. Cézár már ott ter­mett. Erre visszamentek mindhárman a buszmegállóba. Cézár folytatta az evést, látszólag nem törődött velük, de amikor otthagyták, gyorsabb volt ná­luk, és a kapunál bevárta őket. Ismét visszakísérték, mialatt az apja felváltva magyarázott hol neki, hol Cézárnak, fo­gyó türelemmel, egyre hangosabban. A fiú sírni kezdett. Cézárt sajnálva, és a kutya nem tágított mellőlük. Ekkor már kiabált az apja, azt kiabálta, hogy értsd meg, a kutyát nem lehet félig szeretni, és végre bevonszolta őt a kapun, hogy Cézár nem bírt utánuk surranni. Aztán apja elhallgatott, és ő csodálkozva lát­ta, hogy megdörzsöli szemét, mintha ki akarna törülni onnan egy porszemet, dühösen és hiábavalóan. Mázik István: Kellett már Ajkak, csókoktól felhólyagozva. Por remeg a fényben. Kellett már egy arc, mely mindennek nevet ad, s kellett már valaki, ki mindenre rákérdez ... Képeslapra Benned botladozom sebzett vágyaimmal Olykor Előttünk tél halad. Olykor észreveszek egy fejkendőt, egy arcot csupán a szem tüzét... Előttünk tél halad ..

Next

/
Oldalképek
Tartalom