Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1986-04-29 / 17. szám

U]

Maga a tiszta ragyogás

Látogatóban Szentpéteri Ádám festőművésznél

E

gy ÚJ, sáros-poros rozsnyól (Ro2- nava) lakótelep egyik lakásába csöngetek be. Szentpéteri Adám testömíívószt keresem.

— Móíidta Dolán Gyuri barátom, liDgy majd egyszer eljöttök, és beszélgetünk, de ö elment, hát azt hittem, hogy az egészből nem lesz semmi — fogad, és érezhetően örül, hogy rányltottam az ajtót. Pedig meglehetősen bizonytalanul Indultam el, hiszen valamikor másodéves főiskolás korában találkoztunk. Akkor még grafikára készült.

Csöngetésem egyébként az asztalnál találja.

— Most ilyen tájképeket festek — mondja, és az asztal sarkán a lámpa erős lényében a rajztáblán lévő festményre mutat.

Tájképi A zöldes-kékes mezőben egy félkör, néhány lüggölegés és vízszintes vonal. Amikor látja, hogy nem értem a tájkép kifejezését, elővesz néhány kis, tizenöt-húsz centiméter nagyságú, hihetetlen finom, szép, színes vázlatot. Ezek a készülő városi házasságkölő terem kerámiafalának a vázlatai. Már égeti is őket egy brnói iparművészeti vállalat. Végül további vázlatok kerülnek elő. Ezek megfestésre várnak.

— Nem tudom, sikerül-e ugyanezt visszaadnom — beszél a munkáról —, de szeretném, ha felnagyítva, véglegesítve is megtudnám tartani ezt a könnyed, vidám hangulatot — közben újabb és újabb vázlatot vesz elő.

A kis képek zöld, piros, sárga, narancssárga és e színek kombinációjában készültek, és vidám, meleg, sugárzó hangulatot árasztanak.

— Sajnos, idehaza most nincs több munkám, de ha akarod, átmehetünk az édesapámhoz, ott megmutathatom a többit is. Mostanában úgy vagyok, hogy két műszakban dolgozom. Napközben ott a szülői házban, este meg Itthon. Egy kicsit elégedetlen vagyok magammal. Megvan az elképzelésem, látom, mit kellene, de nem jutok a végére. Ügy érzem, nem haladok e- léggé. Ráadásul a pénz sem vet fel. Ügy tűnik, nincs tovább, be kell valahova állnom munkába. Épp ma voltam a múzeumban, beadtam a kérvényemet, de nem nagyon biztatnak. Szükségük van ugyan egy hasonló beállítottságú emberre, de lehet, nem is nagyon bíznak benne, és talán már meg is egyeztek valakivel, aki épp most fejezi be a középiskolát... Szóval jó Is lenne meg nem is, kellene a pénz, már nincs tovább, de ugyanakkor még így is kevés az Időm, hogy egyenesbe jussak magammal, kidolgozzam az elképzeléseimet...

Szentpéteri Ádám, mint mondtam, itt született ebben a patinás bányász- városban. Az alapiskolából, ahol már elég sokat rajzolt, s ahol mindenki biztosra vette, hogy Adám képzőművészeti pályára megy, a Kassai (Ko- äice) Iparművészeti Szakközépiskola grafika szakára jelentkezett. Szülei, különösen az édesapja, mindent megtett azért, hogy meglegyen minden olyan eszköz, amelyre szüksége van. Festéket vásárolt, s talán mé.g maga Is megfestett egy-két képet, hogy a kedvcsináláson túl értse, lássa, merre is tart a fia.

A szakközépiskola után Adám jelentkezett a főiskolára. Első alkalommal nem vették fel, de második próbálkozása már sikerrel járt. Amikor döntenie kellett mire szakosodik, az iskola egyik akkori kiváló tanára, Dezider Castiglione meghívta az osztályába, a monumeptálls szakra, meg- érezvén a tehetségét, de különös alkatát, szigorát, világának egyediségét is. Végül kívüle még két barátja is, hogy az évfolyam sajátos triumvirátusa megmaradjon, ne kelljen elválniuk, Castiglionehoz iratkozott be. A- mikor befejezte tanulmányait, már nem nagyon volt maradása, és sietett haza.

— Ügy éreztem, szükségem van a magányra, arra, hogy ne legyek mások játékszere, csak és kizárólag magamra legyek utalva, szerettem volna, ha valóra tudom váltani mindazt, amit magam elé tűztem, amit magam előtt láttam — mondja, majd mivel alkotásainak nagy része a szülői házban található, átmegyünk oda.

Hetvenöt éves édesapja, egyedül él már csak a házban, ezért jó is, ha Adám olykor rányitja az ajtót, szót váltanak egymással. Ráadásul itt csend és nyugalom honol, így a szülői szereteten kívül a munka is hívja, vonzza a házba.

A tágas családi ház földszintjén dolgozik mostanában. Benézünk az egyik, majd a másik szobába is, képeinek nagy része is Itt található. Adám szinte felvíllanyozódva mutatja

a falakon, heverőn, verandán felhalmozott képeit.

— Kezdetben ezeket a portrékat festettem — mondja, és a két falon, illetve heverőn lévő portrékra mutat. — Ezeket követték a tájképek, de nem elégítettek ki. Már mások is megfestették előttem, a nagy klasszikusok, és ráadásul sokkalta jobban, ezért úgy éreztem, valami mással kell próbálkoznom — mondja, miközben szedi elő a képeket.

Az egyik sorozat morbid, első látásra kicsit csúnya — stilizált — portrékból áll. Az elsőn kiugrik a vö-' rös, hosszan előrenyúló szakáll, a másikon az egészen a szem felső vonalát érintő főkőtö. A vonások csak vázlatosak. Inkább az egész, a hangulat, a szín világa, mintsem az arc aprólékos vonásai érdeklik.

A következő képcsoport a második ösztöndíj alatt készült. Az egyik képen a bánya éjszakai látképe, a másikon egy bányász alakja látható, a- mint műszak után a tárnából a felvonón a felszínre érkezik. Megint nem az aprólékosan, pontos kidolgozás, a részletek az érdekesek, hanem az e- gész, a színek, a vonalak, fények játéka, tehát a látvány egésze, az összhatás. A bányász két kézzel fogja a korlátot, az arca első látásra félkör- nyi lapos felület, de aligha lehetne jobban kifejezni a fáradtságot, amely lerí egész lényéről.

A következő képcsoporton csendéletek. Egy kicsit a kubista Picasso, de még inkább Braque jut az eszembe. De tulajdonképpen nem azok, hanem valami belső sugallat hatása alatt születtek ezek a munkák. Itt is elsősorban a színekre, a felületek játékára épít, és általuk fejezi ki leg- bensübb mondanivalóját.

Aztán jönnek az úgynevezett tájképek. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert Adám nevezi így őket, s ha nem mondaná, hogy tájképek, e- setleé nem fűzne hozzájuk magyarázatot, inkább absztrakt, megfoghatatlan játéknak vagy nehezen érthető képeknek nézném én is. De nem azok. Ezek tényleg tájképek, bár nem szokásos, hagyományos tájkép egyik sem. Előhozza az egyik köpet és azt mondja:

— Gazdag termés.

A kép felső harmadán belső sugárzást, nem teljesen tiszta, de mégis ragyogó felületet, az égboltot láthatjuk. Lent balra kicsit világosabb sárga téglalap alakú felület. Ugyanez, csak kicsit tettebb, erősebb árnyalatban az alsó, jobb oldali részen. A kettő között pedig egy kisebb, sötétkék téglalap, majd pedig két vagy három viszonylag vékony vonal fut föl, oldalra, le... Gazdag termés... Hihetetlen forróság, meleg szín zu- hataga ömlik a képről. A sárga tábla fölött az ég kék tiszta, hideg fénye sugárzik.

A következő két képnek a Téli táj, illetve a Tél címet adta. Itt a barnák és feketék közt egy halványabb és egy tömörebb fehér felület állítja meg az embert. Ez a kép is „absz- tratkt“, mondjuk a tájnak a vonatból látható, vonatban szerzett élményét hivatott visszaadni. Ezért a nagy, hosszúkás felületek.

— Ez a kedvenc alkotásom — mondja, és előhoz egy újabb, nagy, sárga felületű képet, amelynek felső harmadán egy vonal szalad végig, majd egy kör és egy háromszög látható. — Egyensúly — mondja a következő képének címét.

Erről is sugárzik a tisztaság, kiegyensúlyozottság, biztonság, a for,- mák csodálatos harmóntája. És hozza sorban a többi alkotását is. Nagyon sokat és nagyon szépeket. Az egyik konkrétabb, a másik absztraktabb, de tulajdonképpen nem is absztrakt. Szabályos vonalak, alakzatok futnak, mint például a Mozgás című képen. Valahol szinte a velőmben érzem az élet lüktetését. Esetleg annyi különbséggel, hogy a színek megválasztásával, kombinációjával éri el azt az állapotot, hangulatot, érzést, amit ki akar fejezni. A bányász arcán például valami piszkos, kékes, szürkés színt használt, és ezzel olyan, de olyan tökéletesen érzékeltetni tudta a bányász magába roskadó gyötrelmes fáradtságát, hogy szinte csodálnivaló az egész.

Szavaiból is, ahogy a képeket bemutatja, sugárzik a belső öröm. Szakmai tudás, átgondoltság, határozott művészegyéniség biztonsága érződik minden szaván, mondatán. Egy ideig jegyzem őket, de aztán tudatosítom, hogy nem ezeket fontos idéznem majd, hanem inkább a munkák sokaságáról, szépségéről, különlegességéről kell beszélnem.

Szenlpéteri Adám, igaz, kicsit távol és egyedül él, de tudnunk kell róla, örülnünk kell a munkáinak. Mert azok szépek, különösek, tiszták, a színei ragyognak, világítanak és megváltoztatják az ember hangulatát, életérzéseit.

Közben felmegyünk az emeletre. A helyiségekben dermesztő a hideg.

— Nem fűtjük az egész házat, egy kicsit hideg/ van — mondja, és újra vándoroltatnl kezdi a képeket. — Néha már nevetek is magamon, mert olyan vagyok, mint egy macska. Csak hordom föl-alá a képeimet, mint az a kölykeit...

Amikor elővesz, megmutat egy-egy képet, hirtelen fénnyel, meleg ragyogással telik meg a helyiség. Itt ebben a hideg szobában újabb csoda tárul elém: a képek mintha még tisztábbak, még gazdagabbak lennének, mint az eddig látottak. Talán a zöldbe, acélkékbe hajló akrilfestékek teszik ezt. Az Antik kor emléke a sorozat címe, amely maga a tiszta ragyogás, olyas valami, ami emlék, de élő, eleven látomás, örök és kétségbevonhatatlan.

— Most idáig jutottam, de érzem, innen is tovább kell lépnem. Eddig nem hiányzott, de most már egyre jobban hiányzik az ember, a figura, az élet emberi vonatkozása, jelképe. Nem olyanra gondolok, mint mondjuk a bányász, lehet, éppúgy felületekre bontom majd, mint a tájat, a csendéleteket, a formák játékának fog tűnni, gazdagon tagolt felületeket akarok, de szeretném folytatni azt, ami még másodikban felvillant előttem — mondja, és hosszadalmas keresgélés után előkerül a heverő gyomrából egy ceruzarajz, amelynek a közepén olyan kavargás érezhető, mint amikor egy sebből buzog a vér.

H

ég tovább folytathatnám munkáinak bemutatását, de még hasznosabb lenne, ha ezt a múzeumok, művelődési otthonok, galériák tennék meg. Szentpéteri Adám festőművész munkált ugyanis látni kell, hiszen újak, másak, s azt a többletet, ami bennük van. csak a velük való közvetlen találkozás alkalmával lehet megérteni.

Németh István

Tengerparton

A köimnäzene vonzásában

Tavaszköszöntő találkozó Lehár Ferenc szülővárosában

r arminchét esztendővel ez- előtt, október 24-én, az " osztrák Bad Ischlben meghalt az operettvílág egyik legkimagaslóbb egyénisége, annyi népszerű és máig is közkedvelt zene szerzője: Lehár Ferenc. A komáromi (Komárno) születésű komponista élő emlékezetét és művének szellemét mi sem bizonyítja hitelesebben, mint az a rendezvénysorozat, amelyet 1986. április 25-töl május 12-ig szerveznek a zeneszerző születésének 116. évfordulójára. Ez a szórakoztató zenei találkozó különleges hatást ígér mindazoknak, akik a zeneművészet iránt érdeklődnek. Akik hangversenyekre és operettbemutatókra csak ritkán jutnak el, most módjuk lesz színvonalas előadásokat látni és kellemes élményekben részesülni. Egy Lehár Ferenc-mű bemutatója mindig e- semény, a világ bármelyik színházában adják is elő. Mindegyik darabjával, eredeti zenei ötleteivel, szellemes és finoman érzelmes dallamaival megörvendezteti híveit. A poetikus melódiák még idős korára sem apadtak el. Mindig dolgozott, terveket szőtt: eleven kapcsolatot tartott az élettel, szakmai és baráti köreivel, és a zeneművészet méltó klasszikusa lett.

Az idei Lehár-ünnepségek 1986. április 25-én kezdődtek. Klasszikus nyitányok és operettdallamok hangzottak el a Szlovák Filharmonikusok zenekarának műsorában. Neves vendégművészek léptek a közönség elé:'Pitti Katalin és Leblanc Győző budapesti énekesek, valamint dr. Evald Körner, az ismert svájci karmester. A színvonalas program a művelődés és a szórakozás változatos lehetőségeit kínálta.

Közkedvelt dallamok csendültek fel a Dunamenti Múzeum képtárában is április 29-én. Virágné Bajöan Szilvia és Miskovic László, a bratislaval Oj Színpad művészei Lehár Ferenc, Kacsóh Pongrác, Huszka Jenő, Szirmai Albert és Kálmán Imre műveiből állították össze műsorukat.

Operett- és musicalmelódiák csendülnek fel április 30-án is a Csehszlovák-Szovjet Barátság Házában 19.30 órai kezdettel. La Julia Hill amerikai énekesnő és Pa- vol Gábor, a Szlovák Nemzeti Színház operájának szólistája közreműködésével. A Szlovák Filharmonikusok zenekarát Zdenko Machácek vezényli.

1986. május 2-án, 19.30 órakor a Csehszlovák-Szovjet Barátság Házában a bratislaval Oj Színpad vendégjátékaként Lehár Ferenc: Víg özvegy világhírű operettjét láthatják parádés szereposztásban. A címszerepet Bozena Polonyíová alakítja.

Május 5-én 19.30 órakor a Csehszlovák-Szovjet Barátság Házában a brnói Állami Színház vendégjátékát láthatjuk: Operettkisasszony és Muslcal-úr randevúja címmel. A Dalszínház zenekarát J. Karásek és A. Moulík vezényli. Részletek hangzanak el Offenbach, Straussz, Zeller, Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Kern, Porter, Rodgers, Loewe, Lane, Bernstein és Kandor műveiből.

És végül május 12-én a sport- csarnokban jelen lehetünk a győri Kisfaludy Színház és a bratisla- vai Oj Színpad művészeinek ünnepi hangversenyén, amikor Lehár Ferenc, Kacsóh Pongrác, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Jacobi Viktor és Kálmán Imre operettjeiből hallhatunk szebbnél szebb melódiákat. Közreműködik az Oj Színpad zenekara. Gulyás Sándor (Győr) és Zdenko Machácek (Bratislava) vezényletével. Énekel: Bállá Ica, Bellái Eszter, Csombor Teréz, Bede Fazekas Csaba, Nagy István és Rózsa Sándor, illetve Mária Andrasovaná, Bo2ena Polo- nyiová, Greta Svercelová, valamint Jozef Benedik, Jozef Konstanty és Miskoviő László.

Az ünnepség során operett- és musicalfilmeket vetítenek a mozikban, scenográfiai kiállítást nyitnak, szakelőadásokat tartanak, és természetesen a Lehár- szobor megkoszorúzása, a Lehár- szoba, valamint a Jókai-emlékmú- zeum szervezett tárlatvezetése sem marad el. A több napra tervezett program művelődés és a szórakozás változatos lehetőségeit, eseményeit kínálja.

Suchy M. Emil