Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1986-06-10 / 23. szám

új ifjúság 1 Már égtele az utcai lámpáié, amikor leértek a dombról. A csupaszra vetkőzött fák az út két oldalán alagútként bo­rultak össze. A lámpák fehér fényt ve­tettek az aszfaltra. A lámpák fölé az ég sötét búrája borult. Az autóbuszok már ritkán jártak. A köd hullámokban támadt. Összepréselődött, beszivárgott a kertekbe, ráült a bokrokra, beburkol­ta az embereket. Az úton távolról el­indult két Izzó, fehér fénypont, és nem lehetett megmondani, személyautó-e vagy autóbusz. Csak amikor már ro­bajjá erősödött a hangja, akkor vették észre, hogy autóbusz közeledik. Két megálló között sétáltak, nem mertek nagyon eltávolodni a sarki meg­állótól, nehogy elkerüljék egymást. Az asszony a fiát várta. Vasárnap este volt. Két napra szabaddá akarta tenni magát. A hét közepén telefonon fölhív­ta a volt férjét, hogy már pénteken délután elküldi. Miklós nem ellenke­zett. — Jó, jöjjön a gyerek, nem bánom — mondta a kagylóba tompán. A fiúnak már hat órakor meg kellett volna érkeznie. Nem jött. Akkor azt mondta a férfinak; — Menjünk le a megállóhoz. — Nem volt biztos, hogy a fiú egyedül érkezik-e, vagy a férje Is elkíséri. Többnyire autóval hozta ha­za. De úgy tudta, hogy most rossz, a kocsi, javítják, tehát autóbusszal kell érkeznie. Az autót a férje vitte el, neki a lakás maradt. Ogy érezte, jobban járt. A szeretőjének is volt lakása, de jobban kedvelte, ha nála találkoznak. Nem ren­dezte meg külön ezt a találkozást, de elkerülni se akarta, ha volt férje és Ambrus megismeri egymást. Az aszfaltra hullott, átázott levél cso­mókba tapadt a cipőjükre. Már vissza­fordultak, és a sarki megálló felé lép­kedtek, amikor újra autóbusz közele­dett. Az asszony a kivilágított kocsiban fölismerte a fiát és Miklóst. Az ajtó mögött a lépcsőn álltak. Kihúzta kar­ját a férfi karjából, és szaladni kezdett a megálló felé. AZ APA Nem tudnám megmondani, mikor romlott el. Egyszer azt hallottam, hogy minden házasság hétévenként válságba kerül. Mi majdnem háromszor hét évét;' lehúztunk. Azt Is hallottam, az ellen­tétek vonzzák egymást. Talán jó ez ak­kor, amikor megismeri egymást két ember. Aztán az egyik, amelyiknek erő­sebb az akarata, a maga képére gyúr­ja árt a másikat. És akkor a másik már elveszti másságát, érdekességét. Ma már tudom, hogy Éva volt az erősebb egyéniség. Ö hozta a terveket, az el­képzeléseket. Először a szüleimnél lak- , tunk, de ő minél hamarabb külön akart költözni. Pokoli erőfeszítéssel hoztuk össze a lakást. S amikor beköltöztünk, valami megroppant, Zoli későn szüle­tett, de az újra összekötött bennünket. Aztán megéreztem Éva testén valami idegent. Másképp nyúlt hozzám, s ha én közeledtem feléje, gyakran elhúzó­dott. Akkor került a vállalatunkhoz egy különös, szőke asszony. — Jé, ma­ga is tud korc.solyázni? — kérdezte egyszer. Mióta Évát elvettem, nem volt a lábamon a korcsolyaelpő. Kimentünk néhányszor a pályára. Volt úgy, hogy Éva is eljött. Éurcsa volt, amikor ta­lálkozott és kezet fogott a két nő. Elő­ször én akartam válni, aztán Éva. Ami­kor rádöbbentem, hogy a szőke asszony soha nem akar a feleségem lenni, már késő volt. Éva feketére festette a ha­ját, és azt mondta, aludjak a kis szo­bában. Tavasszal volt a válóperünk. Visszaköltöztem anyámhoz. Lesem a külföldi utakat, a hosszabb megbízáso­kat. Ezeket pontosan olyan figuráknak találták ki,- mint én, amikor a telepen összetalálkozunk mérnökök, egymás sze­mébe nevetünk: Hát, öregem, téged Is ott hagyott a feleséged? —• Ha itthon vagyok, Éva néha fölhív: — Kérlek, vidd el szombat-vasárnapra a gyereket. — Vagy megkér, javítsam meg a vil­lanykapcsolót, szerezzek szerelőt, mert elromlott az automata mosógépe. Po­koli érzés: két szék között a pad alatt. Én hibáztam? Hol vétettem el? Mint egy hatalmas rosta, ráz ez az autóbusz. Be kell hunyni a szememet. Talán fur­csa, de ha valaki megkérdezné, azt mondanám: most is szeretem. AZ ASSZONY • Milyen kellemes ez az este... Vakí­tó fénnyel rohannak az autók, a köd mindent beburkol, milyen jó egy meleg kezet érezni a kezemben. Szi3z voltam, amikor Miklós elvett. Volt egy diákkö­ri szerelmem, 'de akkor már tudtam, hogy soha nem lehelek az övé. Nagyon hiányzott, hogy nincs gyerekünk. Har­mincöt éves korukban már nem nagyon szoktak szülni a nők. Én vállaltam. Zoltán császárral jött a világra, utána sokáig betegeskedtem. Mindennek Mik­lós az oka. Megismerkedésünk kezdetén legénykedett; entiyi növel, meg annyi növel volt dolga. Tudtam, hogy nem igaz, csak beszél. Nagyon jól megvol­tunk. Aztán egyszer féltékenykedni kezdett. Én is észrevettem, hogy nem vagyok már az a kis buta liba, akinek az egyetemen képzeltem magamat. Men­tem az utcán, és megszólított egy férfi; — A metró óta követem. Szeretnék ma­gával megismerkedni. Leráztam. Máskor az autóbuszra vá­rok, fékez mellettem egy taxi, 'és ki­szól a sofőr: — Mondja, hová akar aszfaltra, csöpög a fákról a nedvesség, az avar minduntalan a cipőmre ragad, szép lakása van, a válás, a csata nem látszik meg a bútorokon, csak azt nem értem, miért van még mindig a falon az esküvői fényképük, holott nyilván­való, hogy a férje óta nem én fekszem először az ágyában, ezért mondtam, hogy jobban szeretem, ha nálam talál­kozunk, egyszer elmondta, hogy tizen­egy szeretője volt, én vagyok a tizen­kettedik, persze óvatos vagyok, egyszer egy nő már átvert, fizetem miatta a tar­tásdíjat, pedig talán nelíi is vagyok a gyerek apja, ezéri aztán megmondtam Évának, úgy védekezzen, hogy baj ne legyen, pz se érdekel, ha közben más­sal lefekszik, egyetlen kikötésem van, csak én meg ne tudjam, mert akkor ké­pes volnék ütni, megverni, de így egé­szen kényelmes, jó erőben vagyok, mit Tüskés Tibor NÉGYEN A KÖDBEN menni? Ingyen elviszem ... — Amikor este nevetve elmondtam ezeket Miklós­nak, furcsán nézett rám. Aztán egyszer kapok egy telefont: — Ha akarja a fér­jét egy fehér bundás növel látni, men-- jen ki a műjégpályára ... — Kimentem. És este a fürdőszobában arcul ütöttem Miklóst, és azt mondtam neki, költöz­zön el. Iszonyú volt a magány. Ha hal­lottam, hogy hazajön, és a kis szobában motoz, fölvettem a kabátomat, és el­mentem hazulról. Egyszer valaki elvitt egy társaságba. Csupa jókedvű, felsza­badult, vidám, magányos fickó. Kár­tyáztunk, ittunk, zenét hallgattunk, hü­lyéskedtünk. Akkor ismertem meg, mi a szerelem. Szeretkeztem erdőben, sző­nyegen, fürdőszobában, A fele persze nem volt komoly. Ha rájöttem, hogy nem,nekem való a partner, szakítottam. Néha most is találkozom egy-égy fiú- -■val. Köszönünk. A barátság azért meg­maradt, Ambrust két éve ismerem. A válás után úgy volt, hogy ideköltözik. De azt mondta, hogy meg akarja őrizni a függetlenségét. Fél éve van egy má­sik kapcsolatom is. Rájöttem, hogy csak szervezés kérdése az egész. Egészséges vagyok. A testem szép, az alakom jó. Amikor Miklós elment, megfogadtam, hogy nem fogok apácazárdába vonulni. Most negyvenéves vagyok. Még lehet néhány szép évem. A lakás az enyém maradt. A fiamat én nevelem. A SZERETŐ Pompás teste van, duzzadó, a melle is barna, csak az ágyékánál van egy kis fphér folt, a nyáron az Adrián volt a fiával, mesélte, hogy csak nadrágban napozott, az én kedvemért, a fene egye meg ezt a ködöt, a bőre alá is bekúszik az embernek, már .fél órája sétálunk itt az úton, a fák levele rátapadt az is mondott Luther, no azt még tudom teljesíteni, csak vannak furc.sa ötletei, mint ez is, hogy jöjjek ki vele ide a megállóba, várjuk meg együtt az autó­buszt, a fiát, leliet, hogy az apja is el­kíséri, csak a fényképét ismerem a há­lószoba faláról, de nem számít, legyen az ember magabiztos, könnyed, jó föl- lépésű, naponta reggel és este csinálok harminc fekvőtámaszt, hallom a Tátrá­ban már leesett a hó, a szilvesztert majd ott töltjük, lefoglaltam már a szo­bát, kitűnő lesz, egész nap síelés, este bebújunk a takarók alá, Éva csodálato­san tud szeretkezni, hajnaiig leszünk együtt, délig alszunk, akkor eszünk, úgy eszik, mintha szeretkezne, és úgy szeretkezik, mintha zabálna, nyárra ki­néztem már egy görögországi utat is, azt mondják, a sós .víz jótékonyan hat az.erngén'-z.6nákra. jó. jöjjön a’fla is,' megnyugtatott, csak f^l tabletta' alta­tót kever majd este a teájába, de nem értem az ilyen ötleteit, eddig még nem kellett találkoznom a férjével, nem va­gyok féltékeny, addig se voltam, amíg el nem váltak, megint jön egy busz, jobb oldalán villog a sárga lámpa. A KISFIO Hány apukám van nekem? Van apu, volt a Laci bácsi, volt a Feri bácsi, igaz, az csak egészen rövid ideig volt, és azt mondta, hogy ne is hívjam Feri bácsinak, csak Ferinek, meg akart ta­nítani gitározni, de én jobban szeretem azt a játékot, amit apu hozott Ausztriá­ból, mert én már a térképen meg tu­dom mutatni, hogy hol van Becs, azt a játékot csak nyomkodni kell, és egy banánfa van rajta, és egy majomnak el kell kapni a banánt. Én nagvon szere­tem anyut, öt szeretem a legjobban, csak néha olyan furcsa, odahúz magá­hoz, csókolgat, máskor meg azt mondja, menj innét te kis vacak. Amikor az idén újra elkezdődött az Iskola, mert én mór a második osztályba járok, azt mondta, hogy menjünk el a fényképész­hez. Szép színes fényképeket csinálta­tott, akkor láttam, amikor múltkor megmutatta az Ambrus bácsinak, és azt mondta, hogy nézze meg. mennyire hasonlítok anyura. De az iskolában azt mondta már nekem a Läufer Viki, hogy nekem nincs is igazi apukám, é.s az a- nyukám sem az igazi. Pedig nem igaz. Pedig igenis van apukám. Azt is tu.dom, hogy minden héten elmehetek hozzá egyszer. Értem jön autóval, és akkor olyan jó. Elmegyünk Szentendrére, Vi- segrádra, egyszer már'Győrben is vol­tunk. Amikor hazahoz vasárnap este, letesz a ház előtt, és azt mondja: — Most szépen menj be. — És akkor én egyedül végigmegyek a járdán A szom­szédban ugat a kutya, de a bokrok mögött drótkerítés van, és nem tud átugrani. Most van egy másik bácsi is, aki itt szokott aludni a kis szobában. Anyu mondta, hogy ne mondjam Amb­rus bácsinak. Most nem tudom, hogy anyunpk ki az igazi apukája' .Ambrus bácsi azt mondta, hogy karácsonykor elmegyünk a Tátrába, de én apuval sze­retnék elmenni Indiába Indiát is meg tudom már mutatni a térképen. Aput is nagyon szeretem, csak sokat hallgat. Most sem szól hozzám, csak kinéz az autóbusz ablakán. Pedig nem lát sem­mit, mert már este van, éS nagy a köd. Azt mondtam neki, hogy egyedül is haza tudok menni, nekem már van bérletem, és az autóbuszokon most már a vezető mellett a gyerekeknek is sze­reltek föl jelzőgombot. De az apu azt mondta, hogy hazakísér. Az autóbusz olyan hanggal fékezett, mint amikor kést húznak végig a tá­nyéron. Kivágódott az ajtaja. Csak ket-f* ten szálltak le róla Egy hétéves kisfiú és egy negyvenéves férfi Már elindul­tak a hegy felé. amikor az asszony sza­ladva utolérte őket. Ambrus nem tudta, mit tegyen. Nevetségesnek tartotta vol­na, ha ő is futni kezd Lassan, sétálva ért a megállóba. Az asszony a kisfiú kabátját húzogatta: — Hogy áll rajtad ez a ruha? — mondta. — Hol van a ' sápka a f^édf^í? ^ Ambr utolérte őkét.'^ rnégálltr és ezzel megéreztefte, hogy az asszonyhoz tartozik. Éva felé­je fordult, aztán a volt férjére nézett; — A barátom ... — A két férfi kezet nyújtott. Ambrus úgy érezte, hogy maszk van á másik férfi arcán. Nem ilyennek képzelte. Határozottabbnak, magabi/.to- sabbnak. — Inkább egy fáradt, komoly­talan, koravén, kék szemű kisfiú... — gondolta magában. Miklós, aki hajadon­főit volt, és könnyű bőrkabátot viselt, elnézett á másik férfi arca mellett. Pár lépést együtt tettek meg Átkeltek az úttesten,' ott volt a szemben levő meg­álló. Az asszony beszélt: — Visegrádon voltatok? — fordult a fiához. —• Ha . egyszer erre.jársz, bejöhetnél, és meg­igazíthatnád a függönytartót. Leszakadt —- mondta Miklósnak. Nem kellett so­kat várniuk. Amikor átértek az utca túlsó oldalára, befutott a megállóba az autóbusz. Miklós lehajolt a fiához, meg- slmogatta az arcát, és az autóbusz felé sietett. Most nem nyújtott kezet a má­sik férfinak. Amikor fölszánt a meg­állóba érkező autóbuszra, utánuk né­zett, és egy pillanatra fáradtan elmo­solyodott. Hárman Indultak el, föl a dombra. Belül az. asszony, középen a kisfiú, a járda szélén a férfi. Ambrus ügyetle­nül a kisfiú vállára tette a kezét, de érezte, hogy az elhúzódik tőle. Éva megszólalt: — Hol a sapkád? — A zsebemben — mondta a kisfiú. — Tedd a fejedre. — Miért tegyem? — Mert hideg van. — Nem fázom. Nem bánom. Akkor is tedd a fe­jedre! — Nem teszem. — Miért nem teszed? — Mert nem fázom. — Igenis tedd a fejedre! —« Mondtam már. Nem teszem. — Miért nem teszed?' — Mert apunak sem volt a fején semmi. Fölértek a dombra. A köd egyre sű­rűbb csomókban áradt a hegyről, A sar-^ kon egy nyitott telefonfülke ajtaját ló- bálta a szél. A kórház előtt nagy halom koksz feketéin. At kellett menniük a túloldalra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom