Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1986-04-22 / 16. szám

új ifjúság 5

K

éső délutánra Járt az Idő, amikor a taskenti repülőtér kifutópályájára leszállt velünk az 11-86 jelzésű repülőgép. Az üzbég vendéglátók nagyon figyelmesek voltak. Az AIPS (a sportújságírók szövetsége) Szovjetunióban megtartott szemináriumának résztvevőit az autóbuszok majdnem a repülőgép lépcsőinél várták. A csomagokra viszont várnunk kellett, akadt tehát néhány perc arra, hogy megismerkedjünk a műsorral. így megtudtuk, hogy már másnap reggel hétkor továbbutazunk Buhará- ba.

Néhány perc számítgatás után felfogtuk, mit jelent ez számunkra. Az óra este nyolcat mutatott, amikor nálunk odahaza még csak délután három van, tehát lenne elég időnk a pihenésre. Kérdés, hogy szervezetünk hajlandó-e lesz délután ötkor-hatkor „Jó éjszakát mondani“, és az Is kérdéses volt, képesek leszünk-e erre az üzbég fővárosban, amelyet minél hamarább szerettünk volna felfedezni magunknak.

Taskent valóban nagyon messze van, elég volt egy pillantást vetni a térképre, és az ember szinte nem is tudta felfogni, hogy ilyen távol van hazájától. Az új lakónegyedek éppúgy sorakoznak itt is, mint nálunk. Megjelentek a metróállomások, zajlott a kétmilliós város pezsgő élete. Ogy döntöttünk, hogy éjszakai sétára megyünk, elvégre aludni otthon Is aludhatunk.

A repülőút Taskentböl Buharába egy óráig sem tartott, de ez alatt a rövid idő alatt ötezer méteres magasságból leginkább csak homokot láttunk. Ameddig csak a szem ellátott, mindenhol sivatag. Itt-ott apró alakok mozogtak.

—• Azok ott lent a híres karakul juhokat őrző pásztorok — magyarázta a kedves stewardes.

Még ezen a látszólag teljesen kihalt és kopár sivatagrengetegben is található száraz tű, és a nehéz, forró klímához szokott nyájnak ez a kevés is elegendő. A birkahúsnak nagy a becsülete főleg a muzulmán vallású lakosság körében. Az étlapon csak birkahúsból készült ételeket kínálnak, és a szőrme sem mellékes. A karakultiunda nem tartozik az olcsó ajándékok közé.

A történelmi műemlékek kedvelői Buharát egy nagy múzeumnak tartják. Nem is ok nélkül, mert szinte sehol a világon nem maradtak meg úgy a műemlékek a 9. évszázadtól mindmáig, mint itt. A régi várral szemben terül el a Kirov park és benne a híres Izmail Szamani-mauzó- leum. Ez egyike azon emlékeknek, a- melyek előtt néma ámulattal áll meg minden turista. A város lakói főleg arra büszkék, hogy a mauzóleum a mükincskutatók szinte állandó célpontja: az építészek magét a gyönyörű épületet csodálják, a történészek a falakon található feliratokat böngészik és keresik az utókornak szánt üzeneteket. Aki az építészeti anyagok fejlődéséi kívánja tanulmányozni, az nem tudja elvonni a tekintetét a művészien faragott és díszített téglákról, amelyeket — a legenda szerint — tevetejjel kevert habarccsal kötöttek egymáshoz. A matematikusokat az épület geometriai pontossága nyűgözi le és mindenkit a mauzóleum falainak színe. Ez ugyanis naponta négyszer változik, hol sárgásnak, hol rózsaszínűnek, hol barnának, hol pedig zöldnek látjuk. Attól függ, honnan süt a nap, és melyik oldalról figyeli a nézelődő. Buharában évente háromszáz napon át fúj a szél, s éppen ennek köszönhető, hogy a mauzóleum épségben fennmaradt az utókornak. A 9. században kezdték építeni a Számán! uralkodó család mauzóleumát, és a tizedikben fejezték be. A család kihalása után egy századon keresztül nem törődött dz épülettel senki. A sivatag felöl állandóan fújó szél betakarta az egész hatalmas építményt homokkal. Ez a természeti konzerválás a falaknak nem ártott, viszont tökéletesen elrejtette a mindent elpusztító Dzsinglsz kán hordái elöl, A 13. században, már Dzsinglsz kán halála után bukkantak rá.

A délutáni műsorban szerepelt a buharai kolhoz látogatása is. E találkozás a kolhozzal egy kicsit meglepő volt. A bejáratnál magas, szikár termetű, aránylag fiatal elnök fogadott

Ozbelisztáni em

bennünket. Inkább sportolónak néztem, mint szövetkezeti elnöknek. Tömör, rövid mondatokban ismertette velünk a gazdaság eredményeit. Látni lehetett rajta, magabiztos, megfontolt ember. Akkor sem mosolyo- dott el, amikor egy percre abba kellett hagynia az ismertetést. Ojságíró- kollégáim ugyanis mohón kortyolgatni kezdték a különféle szörpöket. Ennek a mohóságnak egyébként megvolt az oka: a hőmérő higanyszála 40 fokos meleget mutatott, és a kiadós ebédet is le kellett öblíteni. Már útban a szövetkezet felé is sóvárogva és irigykedve néztük a házak e- lött álló kutakat. Az Afrikából jött kollégák megmosolyogtak bennünket, hogy a forróságtól lélegzeni is alig tudunk, míg ők a zakójukat sem vetették le...

— Szövetkezetünk 3000 hektáron gazdálkodik, és főleg gyapottermesztésben érünk el kitűnő eredményeket, tavaly például 3 millió rubel volt a tiszta bevételünk — mondta Tohir Nazarov elnök.

Az üdítők megtették a hatásukat, felfrissültünk. A török kolléga keze máris magasba lendült:

— Ugye, az önök kolhoza amolyan kirakatféle? Ide hozzák mindig az Idegeneket?

Tohir Nazarov arcán most sem jelent meg sem árny, sem mosoly.

— Nem gondolom, hogy kirakat vagyunk. Ezen a területen valamikor 26 szövetkezet gazdálkodott, most egy. Nem ismerem részletesen a többi kolhoz gazdasági eredményeit, de nem hiszem, hogy ml sokkal jobbak vagyunk náluk.

Az elnöktől megtudtuk még, hogy a gazdaság területén tízezer ember él. Persze, nem mindnyájan a háromezer hektáron dolgoznak. Az aktív munkaerő körülbelül csak e szám ötödé, a többiek pedig az ö munkájukból élnek. Például csupán az a- laplskolába ezer gyerek jár, az alacsonyabb osztályokban Ingyenes a koszt. Gyerekekből van bőven, de lesz még több is. Az 1984-es esztendőben például 30 szövetkezeti tag halt meg, de több mint háromszáz újszülöttel gyarapodott a nagy család. A török kolléga keze ismét magasba lendült:

— Nem okoz problémát a kolhoznak, ha egyszerre háromszáz nő van gyermekgondozási szabadságon? Nem

akarok kétkedő vagy kötekedő lenni, de magam is közgazdász vagyok, és érdekel ez aJtérdés.

— A népszaporulatra nem nézünk közgazdászszemmel. Egyszerűen szeretjük a gyermekeket. A foagronó- musunknak például tizennyolc gyermeke van. Igen, jól hallják, tizennyolc. Többjének már egyetemi diploma van a kezében, a Szovjetunió különféle városaiban élnek, dolgoznak. Ha v-alamilyen családi ünnepségre összegyűlnek, úgy fest náluk, mint egy szállóban. De akkor érzik magukat a legboldogabbnak.

. Másodszor Taskcntban

Este másodszor érkeztünk Taskent- ba, és egy másik szállodába költöztünk, a Moszkva Szállóba. Modern felhőkarcoló, magasan kiemelkedik a környező épületek közül. Taskent keletkezése az újkorral azonos.

Délután újra látogatás következett. Ezúttal a Taskenttől körülbelül 40 kilométerre a halkabadani szovhozba mentünk. A vezetőség egy része a bejáratnál fogadott bennünket, az é- lükön a már legalább hetvenéves Dzsura Hamzarov igazgatóval, aki tíz- tizenöt évet nyugodtan letagadhatna a korából. Katonás léptekkel elindult a szovhoz művelődési háza felé, alig tudtuk tartani az iramot. Amerre ment, ahol megjelent, azonnal megtelt vele az udvar, a helyiség. Olyan lendülettel beszélt, olyan hangosan, hogy egy ideig nem is tudtunk arra figyelni, mit mond, pedig az volt az igazi. Szinte minden második mondatát azzal kezdte: „ ... nálunk ..

És mindannyiunk számára érthető volt, hogy ez a „nálunk“ nem hencegés, csak egyszerűen büszke arra, amit eddig elértek. Hiszen az elmúlt pár évben a szovhoz Iskolát, kórházat, gyógyszertárt épített. Jelenleg 4000 alkalmazottuk van, többnyire fiatalok.

Az uzsonnánál Dzsura Hamzarov az életéről mesélt.

— Öten voltunk testvérek, fiúk, a háborút csak én éltem túl. Hárman a fronton haltak meg, negyedik súlyosan megsérülve hazajött ugyan, de már csak meghalni. Ugye értik, hogy számomra a béke a legszebb és legfontosabb fogalom a világon? Azt szeretném, ha az emberek mindig neBuhara — a Szamanidák manzöleuma

vetnének, örülnének az életnek. Ezért dolgozunk, ezért akarjuk a békét.

A Kelet paradicsoma

A középkori khltök, történészek, utazók szinte versenyeztek egymással, hogy melyikük tud szebb hasonlatot mondani Szamarkandról. „A Kelet paradicsoma.“ „A Kelet Rómája.“ „A föld arca.“

Ma Szamarkandban lépten-nyomon valamilyen építkezésbe ütközünk, új utak, házak, lakónegyedek, parkok, kertek születnek.

— Rengeteget kell építenünk, mert a Szovjetunió egyik idegenforgalmi központja szeretnénk lenni — mondta az Inturiszt egyik rokonszenves al- - kalmazottja.

Igaza volt. Nincs olyan látogató, aki ne csodálná kellő ■ áhítattal a múlt remekműveit. A karcsú minaretek, mecsetek és medreszek impozáns kupolái visszaidézik a múlt századok romantikáját, az ember képzeletében megjelennek az egykori egzotikus világ képei.

Aki Szamarkandban járt és nem látta a híres Regisztant, az nem látta Szamarkandst. Este, amikor a nap már elbújik a várost övező hegyek mögé, a sötét égbolton hatalmas árnyékokként bontakoznak ki a minaretek és kupolák körvonalai. Megállsz és hallgatod a régmúlt üzenetét, úgy érzed, hogy semmivel sem szabad megzavarni ezt a pillanatot. Egyszeriben a sötétségből egy fénysáv szűrődik ki, bolyong a sötét égbolton, és elvész a messziségben, majd megkeresi a karcsú minareteket, végig- slklik rajtuk és ezernyi apró csillaggá válik, amikor pihenni készül a medreszek kékes kupoláin. A hangszórókból szomorú üzbég dallam csendül fel, majd mintha ezer évnyi távolságból jönne, egy mély hang ezt mondja: „Én, Regisztán, én, a Sza- markand szíve.“

Lélegzet-visszafojtva várod a folytatást.

„Utód, halld a bölcsek üzenetét; válaszd a békét. Ember, ne feledd el, a békét válaszd.“

A nagy piactér közepén áll egy téglából épített, minden oldalról nyitott épület. Az Itteni hőségben kell ez a minden oldalról nyitottság, hogy az ember lélegzeni tudjon. Felmentem a legfelső emeletre, mondván, iszom egy kávét. A pincér nagy szemet meresztett, miért akarok én kávét, amikor ő főzi a környéken a legfinomabb zöld teát?! Nem aka- ródzo.tt magyarázni neki, hogy teát csak akkor iszom, ha beteg vagyok... Kávét viszont nem kaptam. Teaházban kávét? Ha már a piacról beszélek, hadd mondjam el, hogy zöldségből, gyümölcsből volt bőven. A piac egyik sarkában állt egy nagy tábla, rajta voltak az aznapi árak. Láttam krumplit, amelynek kilóját 50—70 kopejkáért kínálták, az uborkát 50—70, a paradicsomot 30—40 kopejkáért. A hentesüzletekben láttam bárányhúst bőséggel.

Mikor a buszunk a repülőtérnek vette az irányt, még egyszer elautóztunk a piactér mellett, amely oly fontos szerepet tölt be keleti emberek életében. Valamikor Szamarkandban igyekezve itt találkoztak a karavánok, az utazók. Biztos vagyok benne, hogy ezentúl is az utazók keresett találkozóhelye lesz, természetesen a modern utazóké, a turistáké, akik repülőgéppel érkeznek Szamarkandba. Már eddig is felkeresték nagyon sokan, de Kelet paradicsoma egyre több embert fog vonzani. Amikor a repülőgép elszakadt a kifutópályától, és a város fényei is lassan eltűntek, e- szembe jutottak a buharai szövetkezet elnökének a szavai;

— Tudják, a mi eredményeinket értékelve számításba kell venni, honnan indultunk. Ml a feudalizmusból léptünk egyenesen a szocializmusba, de például a muzulmán konzervatív életfelfogást nem lehetett csak úgy egy határozattal megváltoztatni.

Ä

Z új szemlélet viszont már mély gyökeret vert, és a fejlődést nem lehet megállítani, ráadásul nem egy olyan országban, amely az ember szebb jövőjéért szállt síkra.

Széher Mátyás

Moszkvában szovjet-kínai politikai konzultációkat tartottak. A tanácskozások nyolcadik fordulóján Leonyld Iljicsov szovjet külügyminiszterhelyettes, és Csien Csicsen kínai külügyminiszter-helyettes, a konzultációkra kijelölt kormánymegbízott folytatta a vélemény- cserét a kétoldalú kapcsolatok rendezésének kérdéseiről és egyes nemzetközi problémákról.

Kiemelték, hogy bővülnek a sokoldalú kapcsolatok és érintkezések. Megerősítették, hogy tovább kívánják javítani és fejleszteni a két ország kapcsolatait politikai, gazdasági, tudományos-műszaki, kulturális és más területeken.

A konzultációkat őszinte, kiegyensúlyozott és tárgyszerű légkörben tartották. Hasznosnak minősítették a konzultációkat és a párbeszédet, s megállapodtak abban, hogy a megbeszélések következő fordulóját 1986 októberében tartják Peking- ben.

Eduard Sevardnadze, az SZKP KB PB tagja, szovjet külügyminiszter héttőn fogadta Csien Csicsent. Véleményt cseréltek a kétoldalú kapcsolatokról és az egyes nemzetközi problémákról.

Sevardnadze felhívta a kínai fél figyelmét arra, hogy az SZKP XXVII. kongresszusa elvileg miként értékelte a jelenlegi — sok tekintetben fordo tópontnak minősíthető — világhelyzetet, miben jelölte meg a nemzetközi biztonság átfogó rendszere megteremtésének alapja.it. Hangsúlyozta, hogy — bár a Szovjetunió és Kína bizonyos nemzetközi kérdéseket más-más módon közelít meg — a két állam érdekel valójában azonosak, amikor a békéért és a szocializmusért, az atomháború veszélye, a fegyverkezési hajsza, főleg az űrfegyverkezés ellen folytatott küzdelemről van szó. A Szovjetunió úgy ítéli meg, hogy a kétoldalú együttműködésnek nagy tartalékai vannak, az együttműködést az egyenjogúság és a kölcsönös előnyök elveire kell építeni úgy. hogy tiszteletben kell tartant a másik fél elkötelezettségét barátia és szövetségesei iránt. A politikai kapcsolatok javításához nagymértékben hozzájárulhat az érintkezések továbbfejlesztése.

Jaroslav César, Csehszlovákia állandó ENSZ-képvise- lője, New Yorkban átnyújtotta Javler-Pérez de Cuellar ENSZ-főtitkárnak Bohuslav Chnoupek csehszlovák külügyminiszter 1986. március 26-án kelt levelét.

Bohuslav Chfioupek ebben tájékoztatta az ENSZ főtitkárát azokról a csehszlovák akciókról, amelyekre a világszervezet által az idei esztendőre meghirdetett nemzetközi békeévvel összefüggésben kerül sor. Ebben leszögezi, hogy a békéért vívott harc elválaszthatatlanul összefügg az ENSZ tevékenységével, mivel a világszervezet a tartós és általános békéért folyó küzdelem kollektív eszköze.

A csehszlovák külügyminiszter 8 továbbiakban leszögezte, Csehszlovákia népe azt reméli, hogy az ENSZ éppen a nemzetközi békeévben jelentős mértékben hozzájárul az atomháborús veszély és a lázas fegyverkezés elhárításához, a béke megszilárdításához és a kölcsönösen előnyös együttműködés bővítéséhez.