Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-03-11 / 10. szám
új ifjúság 7 Szabír Ehmedov: Talányok éjszakája Ä tanárnő előtt egy rakás, vékony gumival átfogott füzet tornyosult. I- őönként kissé előrehajolt, egykedvűen elvett egy-egy újabb füzetet, kinyitotta, az utolsó oldalon, és tollát készenlétben tartva, végignézte a dolgozatot. Hosszadalmas, végtelennek tűnő munka: szorgalmat, türelmet és figyelmet Igényel. A gyerekek ugyanannál az asztalnál ültek, ahol édesanyjuk. Igyekeztek csendben maradni, egy képeskönyvben tálált találós kérdések megfejtésén buzgőlkodtak. A Rubin televízió az erkélyajtótól balra eső sarokban állt az éjjeliszekrényen — mintha a család független tagja lenne —, s élte a maga külön életét. A családfő az erkélyen ült. Odalát. azottak a ragyogó és saját ragyogásukban fokozatosan összemosódó négyemeletes házak, sőt még a Su- banl-hegy gerince Is, amely a naplemente után még legalább egy óra hosszat tejfehér színben úszott. Ügy érezte az ember, hogy a föld másik oldala a hegyen túl kezdődik, és most ott éppen nappal vap. Jobbra, két hatalmas kapuszárnyként feketéllö toronyház között elö- elócsillant a város egyik része. Oldalvást Idelátszott a messzi távolból a kőolajfinomító üzem éjjel-nappal lobogó fáklyájának vörös fénye. A férfi félhomályban üldögélt, és figyelte, hogyan halványul, tűnik el a hegy körvonala. Néha kihallatszott az erkélyre a gyerekek hangja és a televízió egyenletes mormogása. Most a tanárnő hangját hallottat' Valamit kérdezett a férjétől. Gondolván, hogy apja nem hallotta a kér. dést,. a fia válaszolt helyette: — Van. Egy kis Idő múlva az asszony újabb kérdést tett fel: — Van-e a tengerparti sétányon Szadko nevű kávéház? Ezúttal a gyerekek hallgattak, és kisvártatva az apa szólalt meg: — Igen. — És hol? — A tengerbe nyúló kikötőhíd végénél. — Hozzátette volna, hogy hangulatos hely, vízből kiemelkedő mesepalotára emlékeztet, tilos a dohányzás, és nem szolgálnak fel tömény Italt. Hamarosan felhangzott a következő kérdés: — A sétányon gyümölcsfák is vannak? Alma, körte ... — Igen, gyümölcsöst Is telepítettek oda. A férj késedelmeskedve, érezhető szünetekkel válaszolt, mivel nem tudta, ml okból teszi fel a felesége ezeket a különös kérdéseket. — És hol van „Velence“? Erre már felállt, bement a szobába, és az asztalhoz lépett. A tanárnő felnézett: — Kötetlen témát adtam: „A tengerparti sétány“.,« A férj felvett egy füzetet. — Ebben hibák vannak. — Azt még nem Javítottam ki. — És mit jelentenek ezek a kis piros vonalkák? — Javítandó rész. A tanulóknak maguknak kell megtalálniuk, s aztán kijavítaniuk a hibákat. Az asszony újra a füzetek fölé hajolt, de a következő kérdés helyett csendesen méltatlankodott: — Olyanokat írtak, hogy magam sem tudem, igaz-e, vagy csak kitalálták az egészet. Tekintete ismét a füzetekre esett, mélyet sóhajtott, majd Ismét munkához látott. Figyelmesen elmerült a bizonytalan, frissen taposott ösvényhez hasonló sorok olvasásában. Szerette a tanítványait, de azért csak fárasztotta ez a munka. Az egyik füzethalmaz egyre kisebb lett, a másik meg, a kijavított füzetek csomója egyre nőtt. Nagyon elfáradt, a toll időnként kicsúszott a kezéből, szemhéja pedig, mintha ólomsúly húz. ná, minduntalan lecsukódott. Valahányszor az asszony 'dolgozatot , javított, a férje szeretett volna segíteni neki. A nagy füzetcsomó öt Is megrémítette, és, csüggedten járkált a szobában, arra a percre várt, amikor véget ér a dolgozatjavítás. Persze, be kellett látnia, hogy a diákok munkáját csak a felesége tudja elbírálni. Ha a férj elismeri, mennyire kimerítő ez az egyhangú munka, már az Is segítség és vigasz. De lehet, hogy nem így van. Lehet, hogy amikor a csendes éj birtokába veszi a világot, amikor a négy- emeletes házak fényei egymás után kihunynak, s a homályos blokkházak álmos vagonokra emlékeztetnek, melyek meg-megállnak a sztyepp kis ál. lomásaln, csoda történik. A sorok és vonalak egyszeriben kéklö erdőkké, harmatos, fű.szagú völgyekké változnak a tanárnő szeme előtt, fülében felcsendül a gyerekek és a madarak csilingelő hangja. Lehet, hogy igazán ezek életének legboldogabb, semmivel össze nem hasonlítható pillanatai. — Felteszek neked egy találós kérdést, jó? — kérdezi apjától hirtelen a cserfes, napbarnította kislány. Az apa felpillantott a füzetből, és a kislányra nézett, aki a tudás tövises útján még az álig tett meg két lé- pésnyit, aztán a fiára, aki semmiben sem akart lemaradni a húgától. — Mindjárt végigolvasom, aztán ... A kislány, látván, hogy apja kész meghallgatni, egy fát rajzolt a papírlapra. — Ez egy fa. Almafa. Idejöttek a gyerekek, hogy almát szedjenek róla. De a fán egy majom ül. és nem engedi őket közel a fához. Mit tesznek most a gyerekek? Az apa félretolta a füzetet, és a rajzra pillantott. A fiú felnevetett, örült, hogy az apja hallgat. Persze annak, aki már ismeri a megfejtést, minden találós kérdés semmiség. — Találd kll — Még egy pillanat, és fiából kibuggyan a válasz. A .kislány úgy érezte, hogy apja nem fogta fel a találós kérdés lényegét, és mintha tanárnő lenne és magyarázna, nagy buzgalommal hangosan elismételte az egészet. — No, ml az, nem találtad ki? — A gyerekek, a fiú is a lány is elnevették magukat, de hát gyerekek voltak, életükben most először jöttek igazán ziavarba. — A gyerekek kővel dobálták á majmot, az pedig almával dobálta őket vissza... így jutottak a gyerekek almához. Megértetted? Akarsz még egy találós kérdést? — Elég volt. Megint maga elé vette a füzetet, és hangosan olvasta: — „A tengerparti sétány gyönyörű. Az emberek szeretnek ott sétálni, és csónakázni „Velencében“. Amikor az ember a hídról a vízbe néz, a csatornákat folyónak látja, a csónakokat pedig nagy hajóknak. A fák és a bokrok erdőre emlékeztetnek ...“ — Milyen tanuló? — Közepes. — Jó leírás. — A gyerekek jobban Ismerik 'á tengerparti sétányt, mint én. Az apa visszament a balkonra. A lakótelep egymás mellett tornyosuló magas ‘épületeinek szomszédságában a földszintes családiház-negyed ritkás fényei látszottak. Tovább már nem voltak épületek, és a sötétség ölelte lakónegyed szigetként hunyorgott az éji homályban. „A gyerekek jobban ismerik a tengerparti sétányt, mint én.“ Az asz« szony ezt csak úgy egyszerűen, minden hátsó gondolat, rejtett célzás nélkül mondta, a hangjában nem volt semmi szemrehányás. Vajon tudatosan választotta ezt d témát? A gyerekek megírják a dolgozatot, felesége vékony gumival köti át a füzeteket, hazahozza, és aztán jönnek a furcsa kérdések, melyek teljesen váratlanul érik ... Nem tételezte fel, hogy felesége ilyen kerülő utat választott volna. Nem tud ő ravaszkodnl. Lehet, hogy akaratlanul, mintegy a távoli, a tudatáig el sem jutott kívánság visszhangjaként adta a gyerekeknek ezt a témát. És az eredményen maga is meglepődött. A gyerekek az apjuk után mentek az erkélyre. A kislány megint papírt és ceruzát szorongatott a kezében, újabb találós kérdést szándékozott feltennt. A bátyja ezúttal megelőzte, fogott egy darab papírt, az asztalra tette, és rajzolni kezdett. Az apa felállt, és villanyt gyújtott. —■ Itt van négy kocka. Ezekbe a kockákba be kell írni azt a szót, hogy „kipp-kopp“, de úgy, hogy mindegyik kockába csak egy betű kerülhet. Az apa sehogy sem tudta összeszedni a gondolatait. Ezen az estén sem volt szerencséje a találós kérdések -megfejtésében. A fia nagy Igyekezettel írt minden kockába egy-egy betűt. Az apja e- röltetett szigorral figyelte ténykedését. A kockák tele voltak, de az iker. szó második fele természetesen kimaradt. A találós kérdések megfejtése érdekes Időtöltés, megdolgoztatja az agyat, fejleszti a logikus gondolkodást. A ravaszság a csel engedélyezve van, de a hamisság és a csalás semmi szín alatt. — És most hová kerül a „kopp“? A fiú összefogta három ujját, óvatosan, kissé bizonytalankodva megkoccintotta az apja homlokát; — A „kopp“ Ide kerül! A gyerekek visszamentek a szobá- bp. A férfi felállt, és utánuk ment. Az asztalhoz ült, és a már kijavított füzeteket nézegette. A gyerekek mindent leírtak, amit láttak, amit tudtak és hallottak a tengerparti ligetről. A tanárnőjük pedig, aki különben bármilyen kérdésükre szívesen válaszolt, és akit a tanítványai istenítettek, a, dolgozatok javítása közben — amihez már több mint tíz éve hozzászokott — most minduntalan zavarba jött, mert elemi dolgokat nem tudott. — Kár volt ezt a témát adni. A tanárnő fel sem nézett a munkájából. Teljesen belemerült, mintha összedőlne a világ, kifordulna sarkából a föld, ha a legkisebb hibát Is benne hagyná. De másnak a figyelmetlensége miatt is elnézhet egy betűt, eltűnhet egy vessző ... S akkor láthatatlanul Is összeomlik, örökre, visszahozhatatlanul eltűnik valami, így van tanárnő, kérem? — Szándékosan választottad? — folytatta a férj, s igyekezett tréfás hangsúlyt adni a kérdésnek, de rosz- szul palástolta bosszúságát. — Nem. — Talán szeretnél kimenni a tengerhez? — Nem. Az asszony úgy elkomorodott, mint aki soha életében nem látott sem tengert, sem tengerpartot. Mintha nem Is ő lett volna az az egyetemista lány, aki tizenöt évvel ezelőtt vele ült a parton, a vltorlásklubhal szembeni pádon, mintha nem együtt gyönyörködtek volna vég nélkül a kék hullámokban. Találkozásaik alkalmával általában nem mondott többet két-három mondatnál, de azon a napon valahogy beszédesebb lett. „A hullámok, amelyek elérik a partot, itt maradnak, és sohasem mennek vissza“ — mondta. A tenger elsötétült, és hamarosan óriási felhő tornyosult telettük, a hullámverés egyre nagyobb és riasztóbb lett. Felkerekedtek, és ő elkísérte a lányt az egész városon keresztül, a kollégiumig. Most az asszony számára csak egy tenger, a füzetek tengere létezett, és egy part, a füzetek utolsó oldala. A gyerekek kikapcsolták a televíziót, és aludni mentek, A térj kiment az erkélyre, kikapcsolta a villanyt. Hűvös északi szél lengedezett, a hársfa koronája susogott az erkély alatt. A Subanl-he- gyen túl a „föld túlsó féltekéje“ Is az éjszaka sötétjébe merült. Keleten a kőolajfeldolgozó üzem tékozlóan lobogó fáklyája felett most is ott terjengett a csak nappal látható füstfelhő, melyet a szél most nyilván dél felé űzött... íme, megint egy olyan éjszaka, a- mely később jön a kelleténél, és a talányok éjszakájává lesz. Pedig meglehet, hogy a megoldás gyermekien egyszerű: csak annyi kell, hogy az embert valaki homlokon koccintsa, s annyit mondjon: „kopp“. Rózsás János fordítása Milovan Danojlic: Játék a halállal Kis híján meghaltam. Ülök a vezető mellett és látom: a kormány elszabadul a kezéből. Arcára kiül a tompa összpontosítás. Tehetetlenül szemléli, ami történik. Történt pedig, hogy felborult az autó. Előbb a bal oldalára, majd fejtetőre állt. A váltamat az üléstámlának feszítem. Megemelkedtem, mintha fejenálláshoz ké- 'szülődnék. A kerekek a levegőbe emelkednek, a hamutartó a mellemre zuhan. A világ békessége ezer esztendeig tart, aztán egyetlen pillanat alatt összeomlik. Ostoba elkeseredés kerit hatalmába; ez nem 1- gazság, ez nem lehet így — egyszerre! Csak nem fogok meghalni? Bárhogy, bármikor ... Miért épp ma reggel? Hát lehetséges, hogy a halál csak ilyen egyszerűen jön? Bejelentés, elöérzet nélkül? Egyszerűen és erőszakosan. Ütés a vállamon: ez jól Jó, mert a legrosszabb helyett jött. Milyen örült és mégis egyszerű dolog: ülni a felboruló járműben! Hallgatod az üvegcsörömpölést, a hátsó ablak négyszögletű szilánkokká morzsolódik. A jármű a tetején csúszik, oldalára fordul, visszaáll a kerekeire. Hányódva az út másik oldala felé sodródik. Ott egy ritkás hegyoldal emelkedik. Vagyis a legrosszabb most következik. Mégiscsak rosszra fordul a dolog! A kocsi lendülete felerősödik, s a szakadék felé Indul. És ekkor az út szélén előbukkan egy fenyő, mintha ebben a pillanatban bújt volna ki a földből. Az első kerekek meglovagolják a mélységet, a kocsi megáll. MegúsztuC; a vezető súlyosabb, én könnyebb sérülésekkel. A kocsi tönkrement. Az egész mintegy tél percig tartott: harminc másodpercig az élet két egyformán nyitott lehetőség között Ingadozott. Láttam a halált, nem keltett bennem rettegő tiszteletet. Jókedvű volt, ugrándozott a kocsi körül, bolondozott. Amikor az autó elé ugrott, s a szakadék felé futott vele, féltem, hogy belehe- vül a játékba, és akaratlanul oda lök bennünket, ahova — legalábbis ma még — nem volt betervezve. Alaptalan rettegés: velem 1íyen meggondolatlanság nem for« dúlhat elő! Kéznél volt az előkészített fenyőeskéje, a döntő pillanatban oda helyezte, ahova kellett, s véget vetett a tréfának, ... Húzogattam a váltamat, a hátamban megjelenik az első fájdalom, de tudom, hogy a dolog nem veszélyes. A külső jelek szerint közeleg a halál. Belülről a- zonban nem érzem, ezért nincs Is bennem igazi félelem. Csikorog a lemez, csörömpöl az ablak, s mindez elsősorban értelmetlennek, kissé nevetségesnek tetszik', s csak aztán veszélyesnek. Érzem, hogy az elkerülhető, s ettől' őrült öröm fog el. Akkor zavarodtam meg egy kicsit, mikor a jármű újra a kerekeire fordult, és megindult a lejtő felé. A kéziféket! — kiáltottam idegen hangon. Nem hatott valami meggyőzően, hogy én adok utasításokat, A vezető, szerencsére, nem lát, nem hall engem. Av kocsi a fenyőnek ütődik, s az elég erős. Minden elnyugszik. A borulástóf beindult ablaktörlők a semmiben' mozognak. A nap ragyog, valahol madár csivitel: az élet végtelen’ közömbössége, amely, történjék' bármi Is velünk, folytatódik. Hallgatunk', egy álló percig. Kikászálódunk, mint az egerek, a szétlapított ócskavasból. A vezető bámul, kezében a kormánykerék’- kel: nem tudja, mikor és hogyan szakította ki. Állunk némán, néni nézünk egymásra. A halál Is itt van valahol: elrejtőzött a bozótban, és vigyorog. Eljátszadozott velem: én ezt egész idő alatt sejtettem! Nincs okom büszkélkedni a hidegvéremmel. Másképp viselkedtem volna a rám szegeződö puskacsövek előtt; tompán remegve, semmire se gondolva. Egy örökkévalóság múlik el, míg a mellemnek szegezett puskacsövekre gondolok.
