Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-12 / 7. szám
PAVEL ROZVALD —— Sumavai pasztorálé JlJlegvirradt. A falu ébresztőórák #Vf idegtépő berregésével, kakasszóval és siető emberekkel fogadta az új napot. A földhözragadt házak kinyitották üveg szemeiket, imitt-amott nehéz dunyhák, vánkosok öltögették nyelvüket az ébredező napra. Az élelmiszerbolt felé vezető úton, nehéz bevásárlótáskával Nemecné és Cimrmanné, a két elválaszthatatlan szomszédasszony és barátnő ügetett lefelé. Mindkettőjüket úgy tartották számon mint akiknek jól felvágták a nyelvét. Széles gesztusaikból ítélve roppant komoly dologról folyt a szó. ■— Szóval még csak nem is említette, hogy ez egyszer mi is tettünk egy kis kiruccanást? — sipította Nemecné. — Még szép. Ha ők néha-néha elmehetnek a vadászegylet összeröffenésére egészen Voukenicébe, akkor egyszer mi is felkerekedhetünk a városba színházba. Nem is értem, Böske, hogy miért van lelkiismeret-furdalásod. •— Hát tudod — mérlegelte a szavadat Böske, azaz Cimrmanné —, ne felejtsd el, hogy mivel mi valóban reggelig maradtunk, nekik keresztülhúztuk ezúttal azt a bizonyos vadászbált. Na és, mi van akkor — intette le barátnőjét Nemecné, kettejük közül ő volt a Harciasabb. — Így is épp elég disznóságot elkövethettek. Ha látnád Frantát. Olyan kék-zöld az egész képe és a testé, mintha indigóba mártották volna. Méghogy mézért ment le a pincébe, és leesett a lépcsőn. Életében soha egy kanál mézet meg nem evett. De csak egy éjszakára húzom> ki hazulról a lábam, máris a nyakát szegi a méz miatt. Hiszi a piszt. Egész biztos a kocsmában voltak, tudod, és az én jómada- ram egy két sörrel többet hajtott fel a kelleténél és hazafelé menet valahol orra bukott. Cimrmanné egyszeriben figyelmesebb lett. — Azt mondod, a kocsmában? Tudod, hogy ez a legvalószínűbb. Pepo a változatosság kedvéért azt állította nekem, hogy ellopták a biciklijét. Világos. A biciklit eladták, hogy legyen pénzük kártyára meg sörre. Hogy lehetnek olyan hülyék, hogy feltételezik, mindezt el is hisszük nekik. — Feltehetően naivnak tartanak minket, Böske — lovalta magát bele még jobban Nemecné. — Annyi baj legyen. Ha kell, mi majd megmutatjuk nekik. Végeredményben még . mindig jobb, mintha nők után futkosnának. A víg özvegy Fialáné után nem is kellene sokat futkosni. És Coufalová, az a kis csitri a csemegerészlegről? Ha lakat lenne a szoknyájukon, akkor se tudnának ellenállni. Aztán addig szapulták az egyre inkább romló erkölcsöket, amíg az élelmiszerbolt elé nem értek. — Hallották, hölgyeim? — szólította meg őket köszönés helyett Coufalová. — Tudják már, hogy mi történt Vouke- nicében? A tejesember mesélte reggel, hogy a vgdászegylet bálján szép kis botrány tört ki. — Mi tört ki — kíváncsiskodott Nemecné —, hogy még magácskát is felháborította az eset? A mi kedves urainknak valahogy nem akaródzatt elmenni a vadászbálra. Igaz, Böském? — Nagyon jól tették, hölgyeim, hogy nem engedték el őket — vette a lapot a kikapós csemegéslány. — Szóval a vadászok murija alaposan elfajult. Az egyik falunkbeli férfit állítólag rajtakapták, hogy mindenáron be akart jutni az egyik voukenicei kikapós asszony házába. Csakhogy az ura a sógorával rajtakapta, és úgy elverték, mint szó- dás a lávát, Azt mondják, olyan kék-zöld, hogy a tulajdon édesanyja se ismerne rá. De ez még semmi. Egy házszámmal odább egy másik földink kísérletezett. Annak sikerült kereket oldania, de a felbőszült voukenicei férfiak bedobták a kerékpárját a halastóba. Ma állítólag kihalászták a tűzoltók, hogy megállapíthassák a tulajdonos kilétét... De hölgyeim, tulajdonképpen mit akartak, mivel szolgálhatok, hova rohannak? Ha otthon felejtették a pénzüket, majd behozzák máskor, hallják? A hölgyek inkább nem hallottak semmit. Vésztjósló tekintettel rohantak haza erdőszéli házukba, ahonnan sűrű sötét felhők gyülekeztek a kék égre, jelezve, hogy hamarosan velőtrázó mennydörgés és villámlás tör ki. Palágyi Lajos fordítása SZÁRAZ PÁL ——■ A HALALT A LÉLEK IS MEGSÍNYLI Z itán éppen találkájára sietett, mikor halálos baleset érte. Forgalmas útkereszteződésen akart átszaladni. Egy villamos előtt sikerült is átsiklania, de a hatalmas teherautó, amely a villamos mögül bukkant elő, kegyetlenül maga alá taposta. Még élt Zoltán, amikor a mentők megérkeztek, s az orvos, aki a haldokló fejét az ölében tartotta, hiába igyekezett az utolsó szavait megérteni, sohasem tudja meg, hogy mit kellett volna Valikénak megmondania. Néhány utcával odébb, egy villanyóra és egy telefonfülke között fiatal leány járt fel s alá türelmetlenül. Időnként az órára tekintett, az időt összehasonlította a magáéval, de az is csak annyit mutatott. Hol késhetik Zoltán? — gondolta ingerülten. — Újabban sokat megenged magánaki Zoltán lelke éppen ebben a pillanatban ért oda. — Itt vagyok, szívem — mondta a lelkek nyelvén a leány gondolatára, mert ezentúl a gondolatokban is olvasni tudott. — Valami különös történt velem, de már nincs semmi baj. Azt hiszem, egy pillanatra elveszítettem az emlékezetemet. Még nem tudta, hogy tulajdonképpen meghalt. Ha megint valami hülye kifogással tön, otthagyom, gondolta a leány. — De galambom, igazat beszélek! — védekezett Zoltán. — Ha nem hiszed, jöjj velem, talán még mindig ott van a tömeg... mondta tétova emlékezéssel, mert a halált a lélek is megsínyli kissé. — Tulajdonképpen nem is értem. Más boldog lenne. Lám. Vince Is mennyit könyörög, hogy találkozzunk. — Vince? Ki az a Vince? — kérdezte Zoltán lelke féltékenyen. ö igazán rendes fiú, gondolta tovább a leánv — Pár inkább vele beszéltem volna meg randevútl Kocsija is van, s azóta már valahol a hegyekben lennénk. Beülnénk valami rendes helyre egy kis zenét hallgatni, táncolnánk is. Vince fi* gyelmes lenne és odaadó, és nem sajnálná rám a pénzét. Unom már a mozit, meg a vég nélküli csavargásokat a parkbanl — Sohasem mondtad, hogy máshová is szeretnél menni! — kiáltotta a lélek megbántottan. — Tudhatnád különben is, hogy az én fizetésemből nem telik ilyen költséges szórakozásra. Vagy talán már nem szeretsz? — A lélek szava panaszos volt és szemrehányó. — Amikor az ember szerelmes, nem törődik az ilyesmivel. Megy, mint egy megszállott, és mindegy, hogy hová viszik. De ma már más a helyzet, hogy így elprédálom az életemet. Nekem keret kell, hogy érvényesülni tudjak; én reprezentálni akarok, mert érzem, hogy erre születtem. — Nem vágysz arra, hogy feleség és anya légy? — kérdezte Zoltán lelke szomorúan. Mindig olyan hóbortos dolgokkal jön, gondolta a leány, hogy a nő első és legfontosabb hivatása az anyaság. Majd megőrültem tönkretenni az alakomat! Ettől eltekintve, nem is érzem kötelességemnek, hogy gyereket hozzak a világra. — Mennyire csalódtam benned!... Miért éppen ma kellett mindezt megmondanod? — sóhajtott a lélek. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy végezzünk egymással. Még egy percig maradok, aztán ég veled Zoltán. Ez a délután mindent betetőzött. — Miért, hát mit követtem el? Felhívom Vincét, gondolta a leány hirtelen elhatározással, jó, hogy éppen itt van ez a telefonfülke. Zoltán kétségbeesetten vetette magát eléje, de a lány keresztülhatolt rajta, mintha csak levegő lenne. — Mi történt velem? — kérdezte megdöbbenten önmagától, s a testét kereste. Csak akkor vette észre, hogy minden irányban lát és hall, mozdulat nélkül változtatja a helyét; hogy immár megfoghatatlan érzés és személytelen öntudat: lélek, melynek nincs többé keresnivalója e földön. Ez mélyen elszomorította. Áttette öntudatát a telefon- fülke elé, amelyben a leány az eddig ismeretlen Vincével beszélt; hallotta, a- mint találkozót beszélnek meg még aznap estére, úgy, mintha ő sohasem élt volna. Most már nem sajnálta itthagyni az életet, sem azt a valamit, ami nem messze innen a kövezeten feküdt, csomagolópapirossal letakarva, amíg a hullaszállító kocsi érte jön s elviszi, mindez már nem érdekelte. Érezte a- zonban, hogy mennie kell neki is, csak nem tudta még hová. Ebben a pillanatban lépett ki a leány a telefonfülkéből, s megindult az élet felé. Zoltán menjen a pokolba! —■ gondolta haragosan, és nem értette, miért fut át ugyanakkor valami jeges rémület a szívén. új ifjúság 7 KISS PÉNTEK JÓZSEF Hideg van hideg hideg van hideg hideg hideg (-) szállók... párás... hegyek felett Ábrahám a növekvő Izsák a fogyó Jákob a telihold mutat utat látom a völgyben a tűznél Ábel Káinnal összebújva friss reggeli újságot olvas a fák felett a nap fénye nem bír áthatolni a sűrű ködön Ez is béke 1. A lány mellettem lépkedett.' Együtt menni jó. Álmodjunk. Ébredni jó. Menni, menni ió. 2. Gyere, barátom: resstrk az eget kékre. Fessük a rózsát pirosra. Engedjük szabadon a fogoly-madarat ' Sárnya, suhogása: versem. HANS ERICH NOSSACK: A kicseréltek Fél órája sincs, hogy lánnyá változtattak. A kisujjamat se kellett mozdítanom érte. És annak rendje és módja szerint beleszerettem egy fiatalemberbe. Olyan volt, akár egy angyal. Ö, ugyan honnan is tudhattam volna, hogy ilyen gypnyörű a szerelem, ha az ember lány. Ezt aztán el nem mondja e- gyik a másikának. Legszívesebben fölfaltam volna a fiút, persze ezt azért nem mondtam iheg neki. — Ülj ide az ágyam szélére, hadd nézzelek egész éjszaka — kérleltem. — Ne félj, mást nem akarok. — Ó, milyen szívesen fölfalatnám magam veled, már ahogy az illik — felelte ő szomorúan. — Valamit azonban be kell vallanom: én eddig lány voltam, és csak az imént változtattak át fiúvá. Erre azt szokták mondani, hogy: — Na, akkor kvittek vagyunk. Butaság: nem vagyunk kvittek. Most itt ülünk mindketten az ágy szélén, és nem merjük megérinteni egymást. Túl sokat tudunk egymásról. Elmulasztották kicserélni az emlékezetünket. A pók Akár egy embert kéz; épp elég ahhoz, hogy tagjaival erőlködés nélkül befonjon egy szívet. Legtöbbször a fiékosszekrény és a falkiugró közötti sötét szögletben húzza meg magát. Én mindig azt hittem róla. hogy pók, de mit se számít. Ű ugyanis azt állítja, hogy az anyám, és micsoda egy fia vagyok én neki, hogy ezt kétségbe vonom. Na nem, azért ennyire nem vagyok neveletlen. Napközben nincs is vele gond. Elmehetek otthonról, pénzt kereshetek. Amikor delen- te betérek a barátaimmal egy-egy rántott bordára a pályaudvart restibe, egészen jól érzem magam. De este, ha egyedül vagyok a szobámban, minden megváltozik. Először csak valami titokzatos ciripelést hallok, ez nem is olyan kellemetlen; sőt. Azt hiszem, ilyenkor dörzsöli egymáshoz a lábait. A zaj azonban percről percre erősödik, végül dühödt csikorgássá fajul. És milyen fáradt lesz tőle az ember! Olykor még le-leírnék egy s mást, például, hogy milyen szép az élet, meg ehhez hasonlókat. De túl fáradt vagyok hozzá. Korán le kell hát feküdnöm. Sokszor olyan kifacsart a szivem, hogy ettől felébredek. Szinte már fáj. Olyankor gyorsan énekel nekem valamit, milyen édesen isi Hiába, csak az anyák tudnak így. Ettől aztán újra elalszom. Egy reggel, tudom, hogy nem fogok felébredni. Hiába minden, egyszerűen nem tudok többé felébredni. Látom, amint anyám óriási nagyra fújja fel magát az ablakban és panaszosan kikiált a hajnali derengésbe: — Van egy fiam, aki képtelen gondoskodni rólaml Hát ezt érdemeltem?! És odalent az utcán hallják ezt a gyárba siető munkások. Micsoda szégyen! Fordította: Rónaszegi Éva
