Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-02 / 1. szám
'új ifjúság 8 DOLGOZOK, FESTEK KraSüeniö Alex — Mégsem álltái munkába, mint ahogy azt az iskola befejezésekor tervezted? — kérdem KraäßenlC Alex festőművésztől, a nyárasdi (Topofnfky) alkotótábor oszlopos tagjától, az egyik tehetséges fiatal képzőművésztől négyszobás lakásában, amely egyben a műterme is. — Nem, mert megkaptam a Képzőművészeti Alap abszolvensi ösztöndíját, és ezt szeretném arra fordítani, amire szánták, alkotásra. Nem kell megélhetés után szaladgálnom. Dolgozok, festek, hogy ki tudjam alakítani saját stílusomat. Közben talán akad valami munkám is. Most illusztráltam a Kis Építő egyik számát például, úgyhogy a fél év eltelte után is folytathatom talán majd a munkát egy darabig... Látod, szerényen vagyunk, feleségem és én is hozzászoktunk ahhoz, hogy így éljünk. A legszükségesebb megvan. A gyerekek az elsők, és a többi nem érdekes... — mondja és leveszi diplomamunkáját, Jurík szlovák író kisprózáját, amelyhez nagy formátumú és apró, ellipszis alakú kőnyomatos színes lapokat készített. A kiváló grafikus, Orest Dubay tanítványa volt a Képzőművészeti Főiskola szabad grafika szakán. A tanár nyilván teljesen szabad kezet adott a tanítványának, mert az előző grafikáihoz hasonlóan ez is, magán viseli a sajátos, feszültségekkel teli, sarkított Krasőenic-hangulatokat, -stílust. Az egyik előző munkája is. valami hasonló volt. A Szlovák Nemzeti Felkelés témái közül az emberi kapcsolatokat választotta. A megoldása itt sem leíró. Az arcok egymás mellé állításával sajátos hangulatot, feszültséget teremtett. ^ —• A pszichológta az, amely érdekel és érdekelt is mindig, A helyzetek. Mindig nagyon szerettem Dosztojevszkijt és azokat az írókat, akik hozzá hasonlóan a lélekben lejátszódó folyamatokat ábrázolják. A szak- dolgozatom témájául is ezért választottam Juríknak a Festő című novelláját, amely egyszerű kis történet. Jön a postás a festőhöz és beszélgetnek. A beszélgetésből kirajzolódik a festő lelki állapota, élete, társadalmi és emberi magatartása. Eredetileg arról volt sző, hogy talán valami klasszikus novellát kellene feldolgoznunk, de végül is úgy láttam, ezeket a témákat már mind megoldották előttem, vagy legalábbis számomra nem lett volna izgalmas, így tanárom beleegyezésével a mai irodalomból választottam novellát. Mások mást csinálnak. A legtöbben verseket illusztráltak, de engem a pszichológia érdekel — mondja, és előveszi a grafikákat tartalmazó mappát; A grafikai lapok legtöbbjén ugyancsak arcok különböző szögben és helyzetekben. Mindegyiken érezni, hogy szinte ebben a pillanatban merevedtek be, a történet végkifejletét látjuk, előtte is, utána is annyi minden történik, egy egész regényre való esemény, és ő megpróbálja ebbe az egyetlen pillanatba sűríteni az egész történetet, beleírni a barázdákba, a szemgolyókba az emberek életét, magatartását, lelkiállapotát. Közben, ahogy nézegetjük a grafikai lapokat, egyszer csak egy egészen más témáról kezd beszélni, arról, hogy mostanában nem dolgozik a grafikai technikákban. — Miért? — kérdem tőle. — Ügy vagyok vele, hogy meguntam, elidegenedtem a grafikai lapoktól — válaszolja —, és jobban izgat a festmény. A nagy formák, a tárgyak párbeszéde. — Nincs rajtuk ember, de ugyanaz a világ... — Mindig a konkrétumokból indulok ki, a reális világból. Soha egyetlenegy képemen sem láttál valami olyasmit, amit a valóságban nem tudnál megfogni, megnézni, megtapogatni. Régebben sokat használtam a piros, a sárga és a kék színt, ma inkább a nedvzöldet, a feketéket, a szürkét alkalmazom. Reggel elviszem a gyerekeket az óvodába, utána megpróbálok dolgozni, festeni. Délután aztán hazahozom őket, játszunk egy kicsit, sétálunk, este pedig tévézünk. így aztán valahogy a szemembe ivódott a fénylő kékesszürke szín is. Nemrég festettem egy kimondottan tv-kőzpontú képet. Sadat meggyilkolásának a pillanatát, ahogy a tv közvetítette a képet. S a legdrámaibb pillanatban megszakad a kép. Fönn belelógnak a képbe a lábak, lenn pedig deréktól a tömeg, a zűrzavar, egy szituáció a legdrámaibb pillanatban — mondja, és előveszi a régi és új képeit is. A régebbieket akár kék korszakúaknak is nevezhetnénk, civilizációs motívumok, reális, fényképszerű pillanatok. Ezekkel felvételizett a főiskolára, majd néhány vörösbe játszó önarckép, és újra a civilizációs motívumok következnek, ahogy az autó elgázol egy szegény árva, tudatlan nyuszikát és maga mögött hagyja az úttesten. Majd újabb képek: bárányok, dombok, házak. Az utóbbiak fölött egy kicsit meg is állok, hiszen Krasőeniő Felsőszeliben (Horné SalibyJ született. Ebben a faluban, továbbá Jókán, Szencen (Jelka, Senec) nevelkedett, így eddig inkább a síkságot és a vizeket festette, a széles horizontot. Miért ez a változás? — kérdem. — A nyáron voltunk az egyik barátom- Tribeő alatti parasztházában. Nagyon tetszett ott minden, igen jól éreztem magamat, így aztán újra és újra visszatérek e- zekhez a motívumokhoz. Sok képemet átfestem... — Miért, nem kár értük? — Ha tudom róluk, hogy nem jók, akkor nyugodt szívvel átfestem. Nézd, itt van ez a kép — mondja és a fogadó falán lógó képére mutat, amelyen két sötétes barna háztömb van. A házak között áttetsző meleg, de tiszta sárga fény sugárzik. A fény alatt, a két ház között tömör sötét fal, sok idegesftően kusza piroszöld vonalakkal teleírt fal — ezen a vásznon vagy öt különböző festmény volt már, amelyet mind átfestettem, mert egyik sem tetszett. Most már olyan a vászon, mintha tábla lenne, nézd meg, szinte kopog, ezért van a képnek ez a struktúrája is. Persze, ez inkább régen volt, amikor szerettem ezeket a struktúrákat, a különböző felületi egyenetlenségeket. Mára ezt már kinőttem. Ez a felület sokszor úgy ünik, mintha modern lenne, de nem az. Olykor például még homokot is szórtam rá, hogy vibráljon a kép. Ma viszont már leginkább a tiszta, érintetlen felületeket szeretem. Itt nincs, ami eltérítsen a szándékomtól. Néha az ember órákig, napokig küszködik a felülettel, tetszik neki, sajnálja letörölni, aztán a végén mégiscsak rákényszerül, mert hiszen idegen a születendő munka hangulatától, világától. — Eddig minden egyes alkalommal találkoztunk a nyárasdi alkotótáborban. Emellett az idén elmentél a tribeői hegy alá. Hogyan élsz évközben? Honnan ez a különös családi név, kik voltak az őseid, szüleid, hol és hogyan éltetek gyermekkorodban? — Mint az a fent elmondottakból is kitűnik, nagyon szeretem a természetet. Ezt az édesapámnak köszönhetem, de talán a családunk is magával hozta ezt a tulajdonságát. Hogy honnan, persze, pontosan nem tudhatom. Épp csak annyit tudunk, hogy az őseink valahonnan Jugoszláviából származtak. Nagyapám erdész volt, az édesapám pedig fogorvos. Nem volt fiatal, amikor én és az öcsém megszülettünk, így már futballozni nem futballozhatott velünk, de szerette a természetet, és amikor csak tehette, máris mentünk. Akkor Felsőszeliben éltünk, egy régi laktanyában, amelynek az udvara nyírott sövényeivel olyan volt, mint egy mesebeli táj, és itt, nekünk gyerekeknek nem volt más dolgunk, minthogy játsszunk. Később az édesapám Jókára került. Itt u- gyan egy elhanyagolt, avitt raktárépületbe költöztünk be, de az édesanyám, aki mindig nagyon sokat dolgozott, kész paradicsomot teremtett belőle. És az apám, amikor csak tehette, felpakolt bennünket és mentünk halászni a Dunára meg a Duna- -ágakra, Jókáról Szencre kerültünk, ahol a nagyszüleink éltek. Én innen a fővárosba jártam az elektrotechnikai szakközépiskolába. Szüleim nem akarták, hogy művészi pályára menjek, ezért írattak be ebbe az iskolába. Itt az első két évben még úgy- -ahogy megvoltam, mert volt irodalom, történelem, de a harmadikban, negyedikben végképp elidegenedtem az iskolától, és ml tagadás, meglehetősen fura látványt is nyújthattam ott, ahol mindenki a csavarhúzóval és a cínezővel buzgólkodott. Én pedig csak festegettem, rajzoltam. Persze, azért valahogy elviselték a jelenlétemet, és ha megmutattam vagy odaajándékoztam egy-egy képemet, örültek is neki. Érettségi után aztán már nem is próbáltam elhelyez, kedni a szakmámban. A Képzőművészeti A- lap műhelyébe mentem, hogy a művészet közelében legyek, öt évig dolgoztam ott, míg felvettek a főiskolára. Ez alatt az öt év alatt szüntelen a főiskolára készültem, és minden álmom csak az iskola volt. Második alkalommal letettem a tehetségvizsgát, de a szóbeli nem valami fényesen sikerült. Később aztán már nemcsak a tehetségvizsga, a szóbeli is sikerült, de helyszűke miatt mégsem nyertem bebocsátást. A negyedik vizsga után már letettem arról, hogy felvegyenek, nem is akartam elmenni a felvételire, csak a szüleim miatt álltam kötélnek, de ekkor is jóval a kezdés után, és a vizsga végét sem vártam meg. Azt hittem, hogy nem vesznek fel, de mégis. Akkor már megismerkedtem Magdával, a feleségemmel, össze akartunk házasodni, szerettük volna rendezni az életünket, úgyhogy már le is mondtam az iskoláról. Amikor mégiscsak felvettek, újra felébredt bennem a remény, és azóta is tart ez az állapot, és immár húsz éve, hogy festek, rajzolok, készülök, hogy megfessem, festhessem azj^ amit látok, elképzelek. Egyszóval dolgozom. Van néhány barátom, Dolán György, Ján Kelemen és mások. Ha néhány napig nem megyek utánuk, ők jönnek hozzám. Megmutogatjuk egymásnak a képeinket, megbeszéljük a problémáinkat, eredményeinket, biztatjuk egymást, dolgozunk, festünk. NÉMETH ISTVÁN A „mai lány” harminc filmmel később ZSANNA BOLOTOVA Üstökösként bukkant fel a szovjet filmgyártás egén, a régóta keresett „mai lány“ típusa volt. Tanárai, Szergej Geraszimov és Tamara Makarova javaslatára a berlini DEFA filmesei foglalkoztatták először, még főiskolásként, 1962-ben, az Emberek és állatok című NDK—szovjet közös filmben. Megjelenését óriási siker kísérte, hajviseletét, öltözködését utánozni kezdték a fiatalok. Most — harminc filmmel és több mint két évtizeddel első bemutatkozása után — a színésztípus változásairól beszélgetünk a művésznővel. — Öh, már nem én vagyok a „legmaibb* asszonytípus. Mivel élettempónk az elmúlt időszakban felgyorsult, meggyorsult a színpadi és filmideálok, színésztípusok változása is. Hozzátehetem, szinte örülök, hogy már nem én vagyok a „legmodernebb“. Míg az voltam, folyton útkereső egyéniségeket alakítottam, a boldogság vagy az érvényesülés, vagy mindkettő után törekvő fiatalokat, akik helyet kerestek maguknak „valahol“ a nap alatt. Most ezzel szemben, mint például legutóbbi filmemben, az Élet, köny- nyék, szerelemben, érett, céltudatos asszonyokat formálhatok meg, akik eredményesen munkálkodnak mások boldogságán. A- zon pedig csak az tud dolgozni, aki a saját helyét már megtalálta az életben. — Gyakran kérdezik tőlem, hogy én, aki olyan színésznő vagyok, hogy már a forgatókönyv olvasása után ízekre bontom, vé- gigelemzem szerepemet, nem szeretnék-e egy napon rendezni. Egyértelmű nemmel felelek rá. Alaptermészetemet tekintve előadó típus vagyok, aki igényli, hogy erős- kezű, határozott rendezővel dolgozzon. Szükségem van rá, hogy egy bizonyos pontig irányítsanak, segítsenek, azután igyekszem szárnyra kapni, magamtól cselekedni. No- voszibirszkben születtem, szibériai vagyok, s rájuk általában két dolog jellemző: nem hívei a sok beszédnek, másrészt nem szeretnek ígérgetni. Már pedig a jó rendezőnek sokat kell magyaráznia, sokat kell színészeivel beszélgetnie és „ígérgetnie“ is kell, hiszen azt kell állítania, hogy ha színészei végrehajtják kívánt utasításait, biztosan a kívánt célhoz jutnak. — Én mindig csak egy jellem elemzésére tudok vállalkozni, arra, amit majd nekem kell eljátszanom. A feladatban a magatartás-változások indítékai izgatnak... Azt mondtam, a szibériaiak nem szeretnek sokat beszélni, most meg valóságos szóáradattal ontom el magát. Hirtelen elmosolyodik. És gyorsan hozzáfűzi: — Igaza volt a nagyapámnak, javíthatatlan vagyok. Amikor ugyanis egyszer meglátogatott minket Moszkvában — ekkor már hetvenöt éves volt —azt kérdeztem tőle: „Nagyapa, áruld el nekem, azért jöttél Szibériából Moszkvába, mert untad a telet vagy mert szeretsz bennünket?“ Nagyapám csak a fejét csóválta, azután azt mondta: „Zsanna, javíthatatlan vagy. Túl sokat beszélsz.“ Közben magához húzott — roppant erőt éreztem karjaiban —, és gyengéden megcsókolt. Hát ilyenek vagyunk mi, szibériaiak. Önarckép Sebesült fiú (SZNF-sorozatJ
