Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-03 / 49. szám
új ifjúság 9 % Oj szemlélet és munkastílus Mihail Gorbacsov beszédei magyar nyelven Amióta Mihail Gorbacsovot megválasztották a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkárává, az egész világon a szovjet párt- és társadalmi életben beállt új szemléletről és munkastílusról beszélnek, sőt — főleg a nyugati országokban — egyenesen „gorbacsovi munkastílusnak“ nevezik ezt az új magatartásformát. Bár az SZKP KB főtitkára a Time című amerikai magazinnak adott, nagy feltűnést keltő interjújában maga is úgy nyilatkozott, hogy a szovjet vezetés szemlélet- és stílusváltásában nincs semmi új, mert már Lenin is így dolgozott, és erre tanította a szovjet vezetőket, kétségbevonhatatlan, hogy — elsősorban gazdasági téren — teljesen más á- ramlatok indultak el. Ezt a lépésváltást követhetjük most nyomon abból a könyvből, a- mely Mihail Gorbacsov beszédeit tartalmazza. A budapesti Kossuth Könyvkiadó ugyanis dicséretes gyorsasággal kiadta az SZKP KB főtitkárának ez év március 11. és június 26. között elmondott beszédeit „A szocialista építés soron lévő feladatai“ címmel. Ebben található többek között a főtitkárnak az a beszéde, amelyet a leningrádi pártszervezet aktívaülésének résztvevőihez idézett. Egyebek között elmondta: „Nyilvánvaló, hogy mindannyinnknak át kell állnia, mindannyinnknak. Sőt azt, mondanám, a munkástól a miniszterig, a párt központi bizottságának titkáráig, a kormány vezetőiig. Mindannyiunknak el kell sajátítanunk az új szemléletet, s meg kell értenünk, hogy nincs más út számunkra.“ A könyvben található beszédeiben élesen ostorozza a konzervatív vezetői mentalitást, az idejét múlt kényelmes rutinmunkát. Hevesen fellép a bajokat, a problémákat eltussoló, a fegyelmezetlenségeket elnéző, a hajbókolást eltűrő, a közhelyekkel operáló vezetők ellen — bármilyen magas poszton üljenek is. Tanúi vagyunk a vezetőkáderek kíméletlennek tűnő, ám személyre szóló és pontosan körvonalazott elvi bírálatának, szükség esetén a leváltásának is. A párt főtitkára ezzel kapcsolatban így szól: „A szovjet emberek erélyesen elítélik a szerénytelenség, a hivalkodás, a tömjéne- zés megnyilvánulásait. Ezt a pártaktívának és minden tisztségviselőnek figyelembe kell vennie munkájában.“ Az új helyzet új követelményeket támaszt a vezetők ismereteivel, szakképzettségével szemben. Mihail Gorbacsov minden egyes beszédének vezérfonala: gyökeresen másfajta munkára van ezután szükség. Bírálja a hozzá nem értést, a gazdasági és termelési kérdések megoldását kísérő huzavonákat, a pazarlást, a kényelmet, amely az állami eszközök mind több felhasználásával kíván eredményt elérni. „Ügy gondolom, nincs szükségünk olyan vezetőkre, akik újból óriási, megalapozatlan kiadásokba akarják verni az országot“ — mondotta Gorbacsov a tudományos-műszaki haladás meggyorsításáról tartott tanácskozáson. A fejlődés egyetlen helyes és járható útjának éppen a tudományos ős a műszaki haladás meggyorsítását tartja. Forradalmi változásokat sürget. At kell térni az új technológiai rendszerekre, a legújabb generációk technikájára. A haladás kulcsának a mikroelektronikát, a számítástechnikát, a műszergyártást, az egész informatikai ipart nevezte meg. Mindehhez tökéletesíteni kell a gazdasági mechanizmust, az irányítást, a tervezést, a termelésszerkezetet és a beruházási politikát. A törekvés fokmérőjének a termékek minőségét tekinti. Foglalkozik a sajtó szerepével is, amelynek kritikai magatartásától sok függ. „A tömegtájékoztatási eszközök arra vannak hivatva, hogy mélyrehatóan elemezzék az eseményeket és a jelenségeket, felvessék a komoly problémákat és javasolják megoldásuk útjait.“ Óva int azonban a hurrákritikától, emberek rossz szándékú meghurcolásától. A kritika szerinte nem személyek, miniszterek, funkcionárusok, mérnökök ellen 1- rányul, hanem az elavult intézményrendszerek és a maradi szemlélet ellen. Az SZKP KB főtitkára a könyvben található beszédeiben természetesen nagy figyelmet szentel napjaink legégetőbb kérdéseinek: a háború és béke, a leszerelés és a fegyverkezés kérdéseinek. Hiszen a már említett nagy feladatok és változások megvalósításához elsősorban békére van szükség. Hogy mi mégis inkább „A szocialista építés soron lévő feladatai“ című beszédgyűjteményének belső gazdasági és politikai vonatkozásait említettük, az azért van, mert főleg ezeken követhető nyomon a stílus- és szemléletváltozás, bár az sem vonható kétségbe, hogy az SZKP KB főtitkára a nemzetközi kapcsolatokat is rugalmasan kezeli. (Mihail Gorbacsov: A szocialista építés soron lévő feladatai, Kossuth Könyvkiadó.) K. M. Írről kell beszélnünk, ami összeköt minket“ A Kulturális Fórumon részt vevő csehszlovák delegáció tagja volt Rácz Olivér, aki az irodalommal foglalkozó bizottság munkájában vett részt. — Milyen reményekkel érkezett a fórumra? Hogyan tapasztalta, a viták alapján miben értettek e- gyet az egybegyűlt írók, költők, miben mutatkoztak véleménykülönbségek közöttük? Miről beszélt ön a szekció ülésein? — Meglehetősen vegyes érzelmekkel mentem a tanácskozásra, mert régimódi, megrögzött elméletem az, hogy az íróknak akkor is meg kellene érteniük egymást, ha nem értik egymás nyelvét, ha másként elkötelezettek. Mert úgy gondolom, hogy minden író elkötelezett, még az is, aki mereven és makacsül hangoztatja magáról, hofcy semleges. Az író megtarthatja politikai semlegességét esetleg a magánéletben, de az írott szó feltétlenül elárul valamit hovatartozásáról. Talán egy példával világítom meg, mit gondolok erről. Vannak gyümölcsök, amelyeknek a magva élvezhető, mondjuk, a mogyoró és a dió, és vannak olyanok, amelyeknek a húsa élvezhető. Gyermekkorom óta a világirodalomban az egyik hozzám legközelebb álló személyiség Kipling. Akiről én nagyon jól tudom, hogy ő az angol imperializmus elkötelezett híve volt, és a brit gyarmatosításnak a szószólója. Hát ez az ő magva, amelyet én nem tudok élvezni. Élvezni tudom a- zonban A dzsugel könyvét még ma is, és élvezni tudom nagyon színes indiai riportjait. Tehát így gondoltam azt, hogy ha különböző, élesen elhatárolt ideológiai síkon állunk, az íróknak akkor is meg kell érteniük egymást. A munkabizottságban is erre törekedtünk. Természetesen voltak véleménykülönbségek, és egyes delegátusok megpróbálták szigorúan politikai és ideológiai síkra terelni a kérdéseket — de nem a szocialista országok delegátusai voltak ezek. Szerintem nekünk arról kellett beszélnünk — hadd 1- dézzem Csingiz Ajtmatovot —, „ami összeköt“, nem pedig arról, ami elválaszt. Naivitás lenne persze azt képzelni, hogy mi egy i- lyen fórumon meg tudjuk egymást győzni arról, hogy kinek a politikája és az ideológiai beállítása a helyes és az elfogadható. Arról azonban feltétlenül meg tudjuk egymást győzni, hogy kölcsönös egymás mellett élésnek az útját kell keresnünk, s annak a jövőjét kell építenünk, mert felelősek vagyunk érte. Pontosan erről a felelősségről beszéltem én is, méghozzá a gyermek- és ifjúsági irodalommal kapcsolatban. Gyakran és szívesen hangoztatjuk, hogy felelősek vagyunk gyermekeink jövőjéért. Én azt szoktam mondani, hogy mi vagyunk a gyermekeink jövője, sőt némi pátosszal azt is mondhatnám, hogy mi a gyermekeinknek az élő bölcsői vagyunk. A gyermek mást nem cselekszik, csak amit tőlünk lát és hall. Ez nagyon egyszerű és világos tétel, és valahogy e szerint kellene nekünk „berendezni“ az irodalmat is. Nem az ujjal rámutató didak- ticizmust hiányolom. A gyerek nem szereti a prédikációkat. A gyerek a példamutatást szereti. Én ezt a példamutató „education“-! hiányolom a mai ifjúsági irodalomban. És szerintem az í- rónak nemcsak joga, de kötelessége is nevelni. Feuchtwanger Si- moneja fölteszi magának a Jeanne d‘ Arc-l kérdést: „Ki, ha nem te, és mikor, ha nem most?“ Gondolom, ez nemcsak az ifjúsági irodalomra vonatkozik, hanem az 1- rodalom egészére. Ki, ha nem az író, és mikor, ha nem most? — Milyen helye és szerepe van Csehszlovákia kulturális életében a szlovákiai magyar irodalomnak? — A szlovákiai magyar irodalom nagyon jó és előnyös helyet foglal el a csehszlovákiai irodalom kontextusában. Az írószövetség és a szlovák irodalmi alap mindent megtesz, hogy a magyar írók fejlődhessenek, dolgozhassanak. Nem azért mondom ezt, mert így szépen és jól hangzik, hanem mert így van. Számolni kell azonban bizonyos tényekkel. A szlovák Irodalom önmagában kis irodalom. Tehát kicsi a játéktere. A szlovák irodalomnak lépést kell tartania a világirodalommal, és gondoskodnia kell róluk. És gon-" doskodik. Ami a magyar nyelvű megjelentetést illeti, ha a mű megjelenésre alkalmas, akkor megjelenik. Semmiféle gátló körülmény nem létezik. Nehezebb a kérdés a fordítással. A szlovák irodalomnak le kell fordítania a világirodalom mai legértékesebb műveit. Természetesen nem maradhat o- lyan nagy tér a magyar írók számára, mint ahogy azt mi elképzeljük. Hasonló a helyzet — és itt jön a másik, de a magyarországi átvétellel. Hisz ott vannak a romániai, a jugoszláviai magyar írók, s a világirodalomról még nem is beszéltem. Az adott helyzetben, az adott körülményeknek a figyelembe vételével azt mondhatom, hogy a helyzet megfelelő, és fejlődést mutat. Ennél többet és biztatóbbat, azt hiszem, nem is lehet várni. (A Népszabadság nyomán) < , . * CARMEN A világ operaszínpadainak egyik legnépszerűbb, legünnepeltebb műsordarabja, a Carmen, napjainkban újabb reneszánszát éli. Szinte egymásután érkeznek a hírek egy-egy újabb szín- reviteléről. A legfrissebb, minket legközelebbről érintő változatát a Bratislava! Zenei Ünnepségek utolsó akkordjaként a Szlovák Nemzeti Színház operas?ínpadán láthattuk-hallhat- tuk. Az örök ifjú Carmen, akinek zenében foglalt portréját Prosper Merl- mée (1803—1871) novellája alapján Georges Bizet örökítette meg, száztíz éve éli tragikus, szenvedélyes életét, pedig hát születésének körülményei nem voltak ideálisan reménykeltők. Georges Bizet ((1838—1875) francia zeneszerző művészi pályája nagyon sikeresnek indult. Zenészcsaládból származott, s már zsenge gyermek korában eljegyezte magát a zenével. Tanulmányaiban ennek megfelelően szépen is haladt: fiatalon elnyerte a párizsi Zeneakadémia — a Conservatoire — római ösztöndíját, úgyhogy két évig tanulmányozhatta Rómában az olasz zenei életet. A felhőtlen o- lasz évek alatt megismerkedett Rossini, Bellini, Donizetti és Verdi zenei világával, e zeneszerzők hatására elsődlegesen a színpadi zene állt fantáziája középpontjában — Bizet további életútja azonban már nem alakult az előfeltételeknek megfelelően gondtalanul. Harminchét éves, rövid, küzdelmes életének nagy ellentmondása pedig abból fakadt, hogy bár szorgalmasan és sokat dolgozott, de müvei Párizs közönségénél nem találtak a várt visszhangra. Igaz, Bizet lelke mélyén örökké a nagy témát kereste, s műveit mintegy annak előtanulmányaként is kezelte. Aztán megismerve a Carmen történetét, ezt írja egyik barátjának: „ ... megtaláltam utamat. Tudom, ezentúl hogyan kell dolgoznom. Akadt is már három- felvonásos szövegem ...“ Ez az első célzás Carmenjére, amely azonban most sem hozza meg az annyira áhított és megérdemelt sikert. A Carmen ugyanis a bemutatón megbukott, mert csupán a torreádorbelépő és a csempészötös volt az a két szám, amelyek a kényes párizsi közönség tetszését megnyerték. A darab rövidesen lekerült a műsorról, s alig három hónappal ezután az utolsó balsiker után, egy hirtelen támadt torokdaganat következtében Bizet élete is kialudt. Miközben Bécsben, Budapesten, Szentpétervárott és Berlinben a Carmen egyértelmű sikert aratott, Párizsban nyolc évig kellett várnia ennek a zseniális műnek, az egyik legfranciább operának arra, hogy második bemutatóján végre hazájában is megkapja az őt megillető elismerést. Részletesebb boncolás tárgyává téve a Carmen-ősbemutató balsikerét, kitűnik, hogy Párizs közönségét, amely akkor még Meyerbeer előkelő nagyoperáinak, illetve Offenbach gúnyolódva könnyed operettjeinek hódolt, sőt amelyet már megcsapott a Wag- ner-operák szele is, ez a szokatlan, izgalmas és nyugtalanító téma meglepte. Ez alapjában véve nem is csoda, mert a Carmen-téma magva maga az élet, szereplői pedig közönséges cigányok, csempészek, dohánygyári munkások, katonák s a bikaviadalok gyönyöreiért lelkesedő köznép, az a réteg, amely pontos ellentéte Párizs közkedvelt színpadi hőseinek. Így szinte jogos, hogy a téma felháborodást és visszatetszést szült, de az, hogy Bizet sodró lendületű, szenvedélyesen perzselő zenéje sem keltett visszhangot, mindenkor ékes példája a pillanatnyi közízlés bizonytalan ítéletének. Az évad első operabemutatóján Branislav Kriäka rendező, Ladislav Vychodil díszlettervező, Helena Bezá- ková jelmeztervező, Karol Tóth koreográfus és Ondrej Lenard karmester közös munkájának az eredménye, amelynek még vannak örvendetes erényei, de sajnos negatívumai is. Legnagyobb pozitívuma a pontosan kidolgozott zenekari játék, amely főleg a sodró lendületű utolsó felvonásban vált markánssá. Egyenletesen jó színvonalat képviselt — még a dohánygyári lányok kínosan nehéz ci- vakodása jelenete is — a sok énekel- nivalóval megajándékozott kórus is. A négy felvonás könnyen variálható díszlete közül a Barcelona feletti sziklák világát megidéző csempésztanya, valamint az arénát ügyesen megjelenítő utolsó színpadkép tetszett. A jelmezek viszont túl pompásra sikerültek, s ellentétbe kerültek viselőik, a cigánylányok egyéniségével. A rendezés meglepően statikus, nyugodt és kimondott konzervativizmusával hajdani Carmen-interpre- tációk szellemét idézi meg. Ida Kirilová hangszíne elfogadható Carmen-szólamápak tolmácsolására, de kifejezésben és az összetett, sokszínű jellem kirajzolásában sokat kell fejlődnie. FrantiSek Livora erőteljes, súlyos drámai töltéssel rendelkező, de dinamikailag meglehetősen egysíkú Don Jósé. Nagy és örvendetes meglepetés a szépen és kifejezően éneklő Luba Rybárska Micaela szerepében. Frantiäek Caban a hős bikaviadort, Granada arénájának csodálva tisztelt bajnokát, sajnos, nem tudta valós alakjában megeleveníteni. Pompás kabinetfigura viszont Juraj Hru- bant öntelt, nőéhes Zunigája. A két csempészleány Elena Holiíková és AI2beta Michalková megjelenítésében túl előkelőre sikerült, viszont a két csempésszel — Vojtech Schrenkel és Jozef Ábel megjelenítésében — és Car- mennel társulva híres ötösüket pompásan szólaltatták meg. Varga József
