Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-19 / 47. szám
új ifjúság 7 I —■——Bl E'WSoHK.lSSK'í- BOHS :t2 A ház asszonya — negyven és hatvan közötti nő, de az ai'ca még mindig pirospozsgás, a szemöldöke pedig mint a pika, mered kétfelé — teázóasztalhoz ülteti a vendégeket. Gyakorlata van ezekben a dolgokban, ügyesen „keveri“ a nőket és a férfiakat, ráadásul nem is a puszta véletlen alapján, hanem mindenkit az ízlésének és a saját messzemenő terveinek megfelelően rendez el. Nyikolaf Vasziljevics Fokin, egy szikár, sápadt férfi, vastag szemüvegén keresztül a szeme kissé dülledtnek látszik, először vesz részt ilyen estén. Már-már leül egy székre anélkül, hogy hellyel kínálnák, de felállítják és máshova ültetik, egy számára *smeretlen nő mellé, akit mindenki kedvesen Anyecskának szólít, noha a korát tekintve a nő igazán Anna Grigorjevna is lehetne... Fokin kíváncsian sandít Anyecskára, Anna Grigorjevna meg épp ellenkezőleg, mintha észre sem venné Fokint. Fokin jól tudja, miért hívták meg ide öt és ezt a nőt. Három nappal ezelőtt a következő beszélgetés zajlott le: „Nyikolaj Vasziljevics, kedveském, jöjjön el hozzánk egy teára. Lesz ott egy csodálatos asszony, házias, okos, ad magára. Magányos.“ „Meg akar házasítani?“ — kérdezte akkor nyugodtan Fokin. „ö, hová gondol! Szó sincs rólaI Hogy engednék meg magamnak efféléti“ Fokin csak vállat vont. „Semmi rosszat nem látok a házasságközvetítésben — mondta nyugodtan, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, hozzátette: — Egy fiatalember meg egy lány megismerkedik tánc közben, aztán összeházasodnak. Én nem járok táncolni. Következésképpen a magamfajta nem tud hol találkozni új emberekkel. Üdülőhelyen? De hisz maga is tudja, mit ér az ilyen ismeretség. A házasság pedig tudvalévőén komoly lépés. Ebben a vonatkozásban a házasságközvetítés előkészítő, hogy úgy mondjam, válogatási szakaszként nem haszontalan intézmény. Ogyhogy köszönöm a meghívást. Eljövök.“ „Micsoda remek ember maga, Nyikolaj Vasziljevicsl Milyen okosl — kiáltott fel e ház asszonya (izgatott volt, de orcájának pírja ettől egy fokkal sem lett erősebb, mert — ahogy erre mondani szokták — az „télen-nyáron egyforma“). — A- zonban..." „Mit... azonban?“ „Hogy ts mondjam magának? Az ésszerűség szempontjából persze helyesen ítéli meg... De én meg vagyok győződve arról, hogy miután találkozik az ismerősömmel, az érzelem is felébred majd magában.“ „Érzelem? EhI Elmúltam már negyvenr esztendős!“ „No és? Én ismertem egy párt, akik hatvanévesen házasodtak össze! Turbékol- nak, mint a galambok!“ „A turbékolás nekem nem megy. Én már voltam nős. Vannak tapasztalataim.“ „Tudom, tudom...“ — szólt közbe szomorúan a ház asszonya, akkorát sóhajtva, mintha olyan valakire emlékeztették volna, aki a múlt héten halt meg ... Fokin hát itt van ezen a teázáson. Az est úgy zajlik le, mint általában. Régi anekdotákat mesélnek, és mindannyian úgy figyelnek, mintha először hallanák őket, és ahol nevetni illik, nevetnek. De nem kell túlságosan éles szem ahhoz, hogy bárki észrevegye, a mai összejövetel középpontjai ők ketten — Fokin és Anna Grigorjevna. Ide, az asztalnak erre a felére vándorolnak elsősorban a legfinomabb torták és sütemények. A vendégek zajosan követelik, hogy Nyikolaj Vasziljevics ne feledkezzék meg a hölgyéről, kínálja, a hölgyet pedig kérik, tegyen mindenből a szomszédja tányérjába, mert, úgymond, olyan gyámoltalan, és elhagyatott. Eközben minden mondatot, ami Anna Grigorjevnának szól, meg- tolőanak valamilyen reklámmal. Például: „Anyecska, vágjon egy darabka tortát a szomszédjának! Tudom, hogy maga mestere a tortaszelésnek.“ Vagy: „Egyen csak, e- gészségére, magának igazán nem kell féltenie az alakját: így is olyan, mint egy kislány.“ Ugyanez történik Fokin esetében is: ,JJyikolaj Vasziljevicset kérdezzük meg, hogy jó-e a pirog vagy rossz, hisz ő köztünk a legokosabb és a legigazságosabb." Fokin és Anna Grigorjevna szótlanul hallgatja végig mindezt, egyik sem tudja, hogyan reagáljon az eseményekre — Fokin még komorabb és tartózkodóbb, mint máskor, Anna Grigorjevna csillogó szemmel, pirulva ügyetlenkedik izgalmában. Viselkedésük csak olaj a tűzre, s a vendégek dicséretei hamarosan olyan maqasröptűek, mintha nem is teáznának, hanem valami akadémikus jubileumát ünnepelnék. Az est tetőpontján valakinek eszébe jut, hogy a ,,hulahop nevezető karikák remekül szolgálják az egészséget“. Véletlenül kiderül, hogy az asztal körül ülők közül egyedül Anyecska tudja forgatni ezt a bizonyos hulahopot. A körülmények szerencsés egybeesése folytan a háziasszony lakásában előkerül a nevezetes alumínium karika. A vendégek zajosan és kitartóan követelik, hogy Anyecska mutassa be a művészetét. Anna Grigorjevna kezdetben szabódik, de aztán mégis kimegy a szoba közepére, belebújik a karikába, kitartja a kezével, majd spirál módjára mozgatva törzséi és csípőjével alig észrevehetően érintve, elindítja a karikát. Mindannyian csodálkozva tapasztalják, hogy a karika valóban nem esik le a földre, hanem néha egy kicsit lejjebb ereszkedve, aztán újra följebb kerülve pörög, forog az asszony dereka körül. Az esztrádjelenetet a nézők lelkesült kiáltásai kísérik. A kipirult Anyecska csukott szájjal mosolyog, révülten néz valahová a semmibe. A karika pedig, mint a megszállott, csak forog, forog körülötte. Eltelik egy perc, kettő, de lehet, hogy ötnél is több. A vendégek felállnak az asztaltól, és Anyecska mögött állva figyelnek. Bekapcsolják a zenegépet, és a karikapörgetés zenére folyik tovább. Végül mindenkit untai már a forgó karika nézése, de mert senki sem tudja, mennyi ideig kell tartani ennek a procedúrának, a vendégek változatlanul állnak, és el vannak ragadtatva. Anyeecska azonban már nem mosolyog, szemében a révület kifejezését za- vartság váltja fel. Fokin mindezt ülve, tisztes távolból figyeli a szemüvegén keresztül. Végül feláll, és kissé elkomorulva, lassan Anna Grigorjevna felé indul. Mintha vezényszóra történne, a tapintatos vendégek véletlenül kimennek a szobából. Fokin megfogja a karikát, és megállítjai — Félek. — Az álmokban is hisz? és az előjelekben? — En egészségügyi dolgozó vagyok! — kiáltja felháborodottan Anyecska, amiért Fokin egészen ostobának nézi őt. — Ennek nincs jelentősége. Hisz az előjelekben? Vallja be! — Hát, hiszek ... és aztán? — Ez mind nem jó. Én azt akarom, hogy a család, amelyet alapítok, tartós legyen. Ehhez pedig mindenekelőtt ész kell, jegyezze meg, nem pedig az az úgynevezett „érzelem". — Jó, igyekszem okos lenni — mondja mindenbe beleegyezön Anyecska. Fokin szeretne mosolyogni, de ahogy ránéz Anna Griqorjevnára, nem teszi. Kezdi szánni ezt a harmincöt éves nőt, aki olyan tapasztalatlan, mint egy iskolás lány. tőle telhetőén lágyan azt mondja: — Nem kell mindenbe beleegyezni, Anyecska. Ez már sok. Az ilyen engedel- mességet könnyen kihasználják az emberek. — Hadd használják — szól megadóan Anyecska. — és Fokin abban a percben kezdi kihasználni Anyecska engedelmességét. Maga számára is váratlanul a kezébe fogja Anyecska kezét, az nem ellenkezik, csak Alekszander Rogyin J*L lé ^ “tlt — Hagyja, abba. Elég volt — mondja. — Üljön le. Anyecska zavartan leül. — Maga tudja, miért hívtak ide minket? — szólal meg Fokin egy kis szünet után. — fis maga... maga tudja? — kérdi idegesen Anna Grigorjevna. — Én tudom. Össze akarnak hozni bennünket. Anyecska elpirul. — Nem, nem, nekem senki sem beszélt erről — mondja sietve. — Persze gyanítottam ... Mennyire nem akartam, mennyire nem akartam eljönni... Fokin ránéz a félszeg, csüggedt Anyecs- kára; és azt mondja: — Csak ne forgassa többet ezt a kereket ... — Jó, nem fogom. — fis ebbe a házba jobb, ha nem jön többé. — Jó, nem jövök. Fokin elneveti magát. — Milyen engedelmes! ;— Magának az kellemetlen? — Egész életembe egy engedelmes feleségről álmodtam. — De hát ez még nem elegendő! Talán kevés az engedelmes asszony? — Nekem nem jutott — mondja Fokin sóhajtva. Aztán hallgatnak, de idegenségnek és sutaságnak, bármily furcsa, nyoma sincs már. Sőt bizonyos érzések ébredeznek bennük: Anyecskánál — a hála, ösztönös bizalom ez iránt a szikár, pedáns ember iránt, Fokinnál — valami részvétféle; jó lenne megmagyarázni ennek a korához nem illően oktondi nőnek, hogyan kell élni, hogy ne kerüljön megalázó helyzetbe. Mindez persze nem zavarja Fokint abban, hogy gondolatban mérlegre tegye jövendő kapcsolatuk minden praktikus változatát. — Miért jöttem el mégis? — mondja szinte magában Anna Grigorjevna. — A magány! Belefáradtam az egyedüllétbe. Ráadásul van egy önálló lakásom (ezeknél a szavaknál Anna Grigorjevna ijedt pillantást vet Fokinra: nem érti-e félre ezt a mondatát. De az vagy nem hallotta, vagy nem figyelt oda]. A magányI A barátnőim férjnél vannak. A csönd és az üresség időnként akkora körülöttem, hogy kimegyek a lépcsőházba, és megnyomom a saját csengőm gombját, hogy azt hihessem, élek. Fokin hallgatja, és figyelmeesen nézi beszélgetőpartnerét. ■— A lakás egyszobás? — tisztázza. ■— Igen... — suttogja elhaló hangon Anyecska, aztán egy kis szünet után bátortalanul azt mondja: — Tudja, én mennék... Itt az ideje. — Ez nem Illik, ilyen pillanatban elmenni. — Milyen pillanatban? — Hm... hm... hm.-.3 Nem fejeztem ki magam pontosan. Szóval maradjon! Anyecska marad. Fokint most fennhangon töpreng: — Maga bizonyára csöndes és észrevétlen a családi életben. Maga jóságos és nem rosszidulatú bizonyára. Mondták nekem, házias is. Ki tudja, lehet, hogy ezek nem is olyan ostobák, mint amilyennek látszanak.. Lehetséges, hogy idővel valóban összeszokunk? — Nem tudom — felet halkan Anyecska. — Ezt sajnos senki nem tudja... — jegyzi meg reménytelenül Fokin, és így folytatja elmélkedését: — Maga bizonyára az egértől is fél? néz rá bizalommal és hálásan. Fokin szokatlan melegséget és otthonosságot kezd érezni. — Maga jó — mondja Anna Grigorjeevna. — Feleslegesen tagadja az érzelmeket. Fokin magára eszmél, elengedi Anyecska kezét, és az előbbi stílusban folytatja a beszélgetést. Arról beszél, hogy a házasságnak nem a szerelmes szívdobogáson kell nyugodnia (hisz a szívben nincsenek gondolkodási központok], nem a maragaréta- szirmok jóslatán („szeret — nem szeret“], hanem a lehetőségek logikus számbavételén, az optimális paraméterek kiválasztásán kell alapulnia. Ám Anyecska ezúttal figyelmetlenül hallgatja őt. Miután eldöntötte a számára legfontosabbat („Maga jó“], többé nem érdekli Fokin egyes mondatainak értelme. Fokint nem zavarja Anyecska figyelmetlensége, bizonyos szempontból még örül is neki. Kellemes dolog, tudatában lenni annak, hogy egy olyan asszony ül előtte, aki elismeri és el is fogja ismerni függetlenül attól, hogy okosan beszél-e majd, vagy valamilyen badarságon fecség. A nyelvünk azonban időnként függetleníti magát az érzelmektől. Fokin is folytatja eszmefuttatását arról, hogy szerelem nincs, ha pedig van, akkor egyedül csak bajt hoz az emberekre; ugyanis a szerelem elborítja az agyat, és attól kezdve mindenki eszte- lenségeket csinál. S hogy megerősítse a gondolatot, visszaemlékezik saját családi életének szomorú tapasztalataira, amikor ö két héten keresztül kísérgette szerelmének „tárgyát" egy földszintes kertes épületig, a tizenötödik napon pedig elvette, fis néhány éven át mennyire igyekezett beoltani feleségébe a saját nézetett, de a kemény- kötésű asszony könyörtelenül kinevette ezeket a nézeteket, és szilárdan kitartott a magáénál, még alakjáva lés tartásával is hangsúlyozta: Fokinnak hajthatatlannak tűnt. Végül is elmenekült abból, a házból, és most, ha a környéken akad dolga, fél kilométerre elkerüli az említett kertes épületet. És ez az egész azért történt, mert nem tisztázta idejében a körülményeket, hogy belement valamibe anélkül, hogy tudta volna, mik a buktatói. Buktatók lehetnek pedig a nézetek is, a rokonok is, a szokások is, sőt még az eegészségi állapot is. Az első feleségének például pajzsmirigy-túltengé- se volt, és ő soha többé nem kíván összekerülni pajzsmirigy-megnagyobbodásban szenvedő növel. — Az én pajzsmirigyemmel semmi baj. Nekem a májam rossz — közölte Anyecska nem minden gúny nélkül. — A mája nem tesz semmit, a májba beleegyezem — válaszolja neki Fokin változatlan hangnemben. — Ezért is köszönet jár — mondja Anyecska lágyan, de nem minden él nélkül. Fokin elhallgat, és ránéz Anna Grigorjevnára. Rájön, hogy az asszony egyáltalában nem is olyan naiv, mint amilynnek tűnt, és semmivel sen\ butább nála. Már nem akar beszélgetni. Anyecska meg sóhajtozik, mint egy haszontalan gyerek miatt szokás, és közben pthét szedeget Fokin zakójáról — régi, de bevált mozdulat. Fokin „horogra akad“ a pihén, és bizonyos fokig elgyengül valamitől... De akkor, mintegy megrendelésre, a szobába tódulnak a vendégek. Lehetséges, hogy véletlenül találták el ezt a pillanatot. Vagy az itt előírt program szerint letelt a jövendő „fiatalok“ számára a kettesben tölthető idő — nehéz megmondani. Az asztalra gyümölcsöstálak és a hűtő- szekrényből elővett pezsgősüvegek kerülnek. Koccintanak a boldogságra úgy általában, no meg a különféle fajtáira (családi boldogság, arra a boldogságra, ha szeret az ember, és ha szeretik stb.]. Fokin és Anyecska koccintanak, hallgatják a kristálykely- hek csengését, és sokáig néznek egymásra. Az önzetlen vendégek számára viselkedésük a munkájuk igazi jutalmának számított. A pezsgő a legjobb ital — hirdetik a reklámok. Nem erős, fintorgás nélkül is isszák, de hamar berúgnak tőle. A nők már kaca- ráznak, a férfiak fejében is szintén köny- nyedén elmosódnak már a dolgok. Fokin, amint érzi, hogy kezd fejébe szállni az ital, és ez számára nagyon szokatlan íz, mint mindenki, aki iszik, elhatározta, hogy rágyújt. Néhány kéz egyszerre kínálta felé a cigarettásdobozt, néhány öngyújtó készségesen igyekezett meggyújtani a cigarettáját. Fokin mélyet szippantott, és azonnal köhögni kezdett, mert nem dohányzott. Még egyszer megpróbált szippantani belőle, de nem sikerült neki, mert a cigaretta kialudt. „Valaki gondol rám“ ■— jutott eszébe Fokinnak a mondás. Akkor felrémlett előtte az első felesége, mintha ott állna csípőre tett kézzel az ajtóban, és kaján mosollyal, gonoszán figyelne mindent, ami itt történik. „Furcsa — mondta magában Fokin elko- morodva. — Először is butaság hinni az előjelekben. Másodszor: gondolhat rám az a- pám, a fivérem, a vállalat Igazgatója, akivel tegnap este összevesztünk ... Miért éppen 0?“ Valaki javasolta, hogy kezdjenek táncolni. Eltolták az asztalt. Egy Ideig eltartott a szervezés, a tolongás és a futkozás. okin ezalatt kiment az előszobába, f megkereste a fogason a kabátját. Az utcán elkapott egy taxit, és ahhoz a bizonyos kertes házhoz ment, amelyet mindig fél kilométerre elkerült, ha abban a kerületben akadt dolga. RAJCSÄNYI IRÉN fordítása íiiMyirtiriiid NAGY ZOLTÁN tusrajza
