Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-01-02 / 1. szám

O tt- hagytuk abba, hogy .egyhavi megfe­szített munkával — a legfelső, ötö­dik kivételével — elkészültek a ma­gaslati táborok. Még Neumann és Záhoran- sky elindult a magasba, hogy „tető alá hoz­za“ az ötödik tábort, de ők az orkán miatt már a harmadik táborból visszafordultak. Legjobb lesz azonban, ha ettől kezdve tör­ténetünk hősének a pontos visszaemlékezé­se alapján követjük az eseményeket annál Is inkább, mert — mint ahogy már írtam — Demjan Zoltán egészen kiváló elbeszé­lő. „Ml ugyanaznap, tehát október tizenegye­dikén indultunk el Psotkával az alaptábor- ből a „kettesbe“. Amikor odaértünk, éppen akkor érkeztek vissza Neumannék a hírrel; hogy csak a harmadik táborig jutottak eh A szél közben itt Is annyira felerősödött, hogy széttépte a sátrakat, az egyetlen épen maradt sátorban húztuk meg magunkat. Másnap, október tizenharmadikán elin­dultunk Psotkával a harmadik ’táborba, és dél felé el is értük. Estére utánunk küld­ték Ang Ritát, aki a sherpák közül a leg­jobb erőnlétben és lelkiállapotban volt, hogy legyen a segítségünkre, mert sejtették, hogy nehéz feladat előtt állunk. Elhatároz­tuk, hogy október tizennegyedikén a négyes tábor kihagyásával még aznap feljutunk az ötödik táborba, illetve arra a helyre, ahol társaink lerakták a poggyászt. Azért döntöttünk így, mert nem akartunk két éjszakát nyolcezer méteren túli tenger- szint feletti magasságban tölteni. Hétezer- -ötszáz méteren túl van a szakemberek sze­rint az úgynevezett „halálzóna“. Olyan rit­ka ott a levegő, hogy oxigénpalack nélkül minden hosszabb tartózkodás végzetes le­het az emberbe nézve. Márpedig mi oxigén­palack nélkül készültünk a csúcs megmá­szására. Tervünk sikerült, még sötétedés előtt sát­rat vertünk a társaink által otthagyott fel­szerelésből, 8300 méter magasban. Olyan kicsi volt azonban a terasz, hogy csak ül­ve tudtunk aludni, a lábunk lelógott a fal fölé. Ettől függetlenül jól aludtunk. K örülbelül négyórai alvás után október tizenötödikén hajnalban a gázforra- lőn ' reggelit főztünk magunknak — teát tejjel és speciális hegymászóitalt, erő­sítő koncentrátumot is adagoltunk hozzá. Majd aránylag pihenten, fejfájás nélkül — ami egyébként azt Jelezte, hogy Jól alkal­mazkodtunk a nyolcezer méter fölötti vi­szonyokhoz — elindultunk fölfelé. Fix kö­telek nélkül, hiszen feljebb közülünk már senki sem Járt. Felváltva haladtunk az élen, amíg el nem értük a déli gerincet, ahol valamennyi, a csúcsra vezető „út“ találkozik. Ez volt e- gyébként az egyik legnehezebb szakasz. Túlságosan mély hóban jártunk. Négy-öt lé­pés után váltottuk egymást a hőtaposás­ban. Mintegy száz méterrel a déli csúcs a- latt leraktuk a hátizsákjainkat, hogy min­den fölösleges tehertől megszabaduljunk, elég, ha az ember magát vonszolja, és úgy délután kettőkor rádión értesítettük az a- laptábort, hogy elértük a déli csúcsot. Az Everest déli cúcsa 8700 méter magas, tehát már csak 148 méter szintkülönbség választott el bennünket az áhított csúcstól. Innen már jól láttuk az úgynevezett Hilla- ry-kiszögellést, amely Edmund Hillaryról, a Mount Everest első meghódítójától kapta a nevét, és magát a csúcsra vezető utat. Ekkor váratlan dolog történt. A sherpá- nak az idegei felmondták a szolgálatot, s kijelentette, hogy kötél nélkül nem megy tovább. Pedig ő már hatszor járt nyolcezer méternél magasabb csúcson, és egy ízben az Everestet is megmászta. Mit lehetett ten­ni, kénytelen voltam húzni elöl a kötelet, és alul Psotka biztosított. A „Hillarytól““, már csak hatszáz méterre van a csúcs, a szintkülönbség nem sokkal több mint száz méter. Innen már aránylag könnyű terep követ­kezett, és megállás nélkül mentünk egé­szen fel. A csúcs alatt vagy öt méterre be­vártuk egymást. Psotkával és Ang Ritával kar a karban értünk fel a megálmodott csúcsra, ha úgy tetszik, a világ tetejére. II. A délnyugati fal, a Mount Everest felhőbe burkolózott. A z órámra pillantottam, helyi idő sze­rint 15 óra 15 percet mutatott. Ha most azt kérdezed, hogy mit érez­tem abban a pillanatban, akkor zavarba jö­vök, mert nehezen tudom szavakba foglal­ni. Éreztem, hogy valami megmozdul ben­nem, és eleredtek a könnyeim. A többiek­re néztem, Psotka is könnyezett. Csak a sherpa állt rezzenéstelen arccal, szenvtele- nül nézett maga elé, mintha a villamosra várna. Aztán egymás nyakába borultunk, és hoz­záláttunk az ilyenkor szokásos legszüksé­gesebb műveletek elvégzéséhez. Amíg le­vertem a csehszlovák, a nepáli és a klub­zászlót, lehúztam a kesztyűt. Pillanatok müve volt az egész, mégis megfagyott há­rom ujjam. A sherpának, aki már igazán megszokhatta volna e körülményeket, elő­ször fagyott meg a lába. Néhány felvételt készítettünk, otthagytuk még Picasso béke- galambjának plakettjét, amelyet Ivan Po- poviő bratislavaí művész készített direkt er­re a célra. Psotka is elrejtett valamit a hóba. Hogy mit, talán már sohasem tudom meg. Megkereszteltem még ötéves kislá­nyom, Szilvia kabaláját, egy fából faragott egeret, hogy elmondhassa róla: járt a vi­lág tetején. Szerettem volna még körülnézni a Hima­lája környező csúcsain, sajnos, felhőkbe burkolóztak. Mi ragyogó napsütésben élvez­tük a győzelem mámorát, alattunk azonban reménytelenül sötét felhők kergették egy­mást. Ezért tulajdonképpen nem is sokat maradhattunk, mert félő volt, hogy az Idő járás minden pillanatban rosszabbra fordul vagy sötétedésig nem jutunk biztonságba. Vagy tíz percig tartózkodhattunk az alig két-három négyzetméternyi csúcson, amely egy nagy jégcsap. Ezért nem is bizonyos, hogy maga a csúcs 8848 méter, mert eb­ből legalább néhány méter csak Jég. Én mindenesetre letörtem két apró szikladara­bot és hazahoztam magammal. Geológus ba­rátommal megpróbáljuk megállapítani, mi­lyen öreg is a hegyek királya. Közben egy szót sem váltottunk, mert legalább száz kilométeres óránkénti erejű szél fújt, és a levegő is olyan ritka, hogy még a beszéd is végzetes lehet. Éreztem, hogy kapkodok a levegő után. Arra gon­doltam, hogy ha ritka is, de legalább tisz­ta. L efelé lassabban haladtunk, mert aki nem tudná, a hegymászásban legne­hezebb a leereszkedés, a visszatérés. Minden megfontolatlan lépés végzetes le­het. Míg fölfelé egyhuzamban mentünk, le­felé menet többször is megpihentünk. A déli csúcs alatt hagyott hátizsákjainktól rá­dión Jelentettük társainknak, hogy elértük a csúcsot és útban vagyunk lefelé. Csak annyit hallottunk, hogy az alaptáborban nagy az üdvrivalgás, mert rádiónk elemei a következő pillanatban a nagy hideg miatt felmondták a szolgálatot. Ezután elváltunk egymástól, mert meg­egyeztünk, hogy aki jobban bírja, az megy előre utat taposni. Cgy terveztük,, hogy a holland expedíció hátrahagyott táborában, körülbelül nyolcezer méter magasságban be­várom őket. Lámpa nélkül indultam, mert a lámpámat Psotkáéknak hagytam, s köz­ben leszállt a sötétség. Csak az tudja, mi­lyen veszélyes sötétben a gleccsereken Jár­ni, aki már csinálta. Elég, ha az ember be­leesik a beszélgetésünk elején említett re­pedésbe, vagy ne adj isten, megcsúszik és lezuhan a mélybe. Szerencsére elkerültem a repedéseket, a holland táborban azonban teljesen vigasz­talan kép fogadott. Az orkán széttépte és elsodorta a sátrakat. Nem maradt más vá­lasztásom, minthogy lejussak a hollandok harmadik táborába, amely a hétezres ma­gasságban lehetett. Gondoltam, hogy igény­be veszem a köteleiket, balszerencsémre a tábort vagy ötven méterre állították fel at­tól a helytől, ahová a kötelek vezettek, sőt egy korábbi lavina helyenként még azokat is betemette. így elkerültem a tábort Lassan haladtam, mert fogytán volt az erőm. Időnként ügy pihentem meg, högy lefeküdtem a hóra, de tudtam, hegy nem szabad elaludnom, mert többé nem ébre­dek fel. Amikor elértem az ismerős gleccser szélét, rájöttem, hogy más lehetőségem nincs, mint elérni a mi második táborun­kat, amely 6400 méter magasban volt. Szóban ezt könnyű elmondani, de a va­lóságban 2400 méteres szintkülönbséget kel­lett megtennem. Végül némi bolyongás u- tán mégiscsak eljutottam a sziklák közé, ahol megtaláltam a táborunkat. Természe­tesen nagy volt az öröm, de nem sokáig örülhettünk egymásnak, mert szigorúan rám parancsoltak, hogy menjek le az alaptá­borba. Aggasztotta őket az állapotom, a megfagyott ujjaim. O ak másnap tudtam meg, mi történt Psotkával. A többiek is Ang Rita elbeszéléséből ismerik az esemé­nyeket. A sherpa elbeszélése szerint ők is elérték a holland tábort, amelynek azonban már csak a nyoma maradt meg. Psotka tel­jesen ki volt merülve, és azt mondta, nem megy tovább. Ang Rita kérlelte, hogy foly­tassa a leereszkedést, de Psotka képtelen volt menni, annyira elfáradt. A sherpa egy kis odút vájt ki neki a falban a hóba, hogy meghúzhassa magát, és elindult segítségért. Sajnos, a segítség későn érkezett. Jozef alighanem mégiscsak rászánta magát, hogy tovább megy, mert mint öreg tapasztalt hegymászó tudta, hogy ha valaki mozdulat­lanul a Jégfalban marad, annak vége, és közben lezuhant. Körülbelül hatezer méter magasságban találtak rá összezúzott testé­re. Ott temették-" el, ahol — saját szavait idézem — élete legszebb perceit, óráit töl­tötte. Psotka halálának híre teljesen letört. Na­gyon jó barátok lettünk főleg az utolsó napokban, pedig akár apám is lehetett vol­na. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is vállaljuk a veszélyt — bár jómagam so­hasem éreztem még halálfélelmet —, és arra lyukadtam ki, hogy ilyen áron is ér­demes.“ E ddig történetünk hősének a leírása a világ legmagasabb csúcsának meghó­dításáról, aki pillanatnyilag megfa­gyott ujjait gyógyítgatja, és a családjának él. Elvégre felesége, Mária, a már említett Szilvia és a hatéves Péterke tavaly kerek hét hónapig nem látták. Élménybeszámolók­ra jár, ami szerinte sokkal fárasztóbb, mint a Mount Everest megmászása, és... Készül az újabb csúcsok megmászására. Szinte felvíllanyozódva mondja, hogy már a legközelebbi napokban Norvégiába tart. Szeretné megmászni a Romsdalt, amely u- gyan csak 1600 méter magas, de az az ér­dekessége, hogy szinte függőlegesen nő ki a tengerből ekkora magasságba, tehát a vi­lág legnehezebb falai közé tartozik. Végül minden a legjobb úton halad, hogy 1986- ban símét találkozzék a hegyek királyával, ezúttal egy teljesen új útvonalon szeretné elérni a világ harmadik sarkát. Hiába, ez a hegymászóvér. PALÁGYI LATOS Demján Zoltán felvételei x X A negyedik tábor építése közben 8050 méter magasságban. A nyugati katlanban, háttérben a Lho La- -nyereg. Psotkával a csúcson, kezemben a csehszlovák és a IAMES hegymá- szóklub-zászlóval.

Next

/
Oldalképek
Tartalom