Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-10-08 / 41. szám
új ifjúság 7 — jfiint nekitámaszkodott a gyümölcsfa jPksima kérgü, sárgásbarna foltos tör- • *zsének, szétvetette lábát. Karjának és kézfejének mozdulata sebes és hirtelen, mi. közben felrántotta barnára sült lábszárán a lecsúszott. fehér térdharisnyát. Nyugtáján pillantásokkal összeterelte a táj képrészleteit, és felmérte a helyzetet. A széles utca néptelen volt, s ezen az álmosan Induló hajnalon sem tudta, mihez kezdjen, viszont kamasz-csitri lelke tépte, marta, ösztökélte: tégy, cselekedj, valami legyen; egy sosem volt kedves pillanat, egy igazi forró nap... Mihez kezdjen, ki talán nem csak sejti, mi a magány, a dermedt pusztaság? Guszti, vagyis apa, még lármásan horkolt és lihegett, mint aki álmában fekete targoncával lohol. — ... mert a galambok is nekem énekelnek — dalolt a gyereklány, és magasba Kapkodva térdeit továbbsuhant az ösvényen. Nem mintha nem élvezte volna a harmatos lábjürdőt, de valami könnyedség és öröm lódította előre. — Jutka a kert tündére — mondta minap Guszti apa. Erre is tellett erejéből. Markában mégis gyönge rándulásokat érzett, mert a kérlelhetetlen teljesség sziporPoór József titkot, néma sóhajként, mit asszony meg ne értsI ... a gyerekleány elhagyta a falut. Nem lelt, de nem is keresett ösvényt, utat. Illatos réteken és érett gabonatáblákon gázolt keresztül, a messzeség csalogató hívó- szava vezette. —■ Süss fel nap, fényes nap, kertek alatt... <— markában egyre gyűlt a vadvirág, s mire a patakhoz ért, a víz tükréből egy virágkoszorús leány nevetett vissza Jutkára. Keze hajfonata fölött mozdult-lendült, a lány táncra perdült. Szeme sarkából,mosolygott a tükörképre: Ihol a testvérem — >— szólt magában —, csak a vízbe varázsolták. Táncolhatunk. A levegő súlyos volt a nyár érett szagától, messziről valamilyen gép motorja dön- gicsélt. Jutka egyre jobban belemélyedt a játékba, minek tanúja és társa volt a fodros víz és persze e vízi lány, meg a part menti füzek, a bokorból kiáltó fácánok, a rágcsáló nyulak, s messze sehol ember fia, Karabélyos Vencelen kívül, aki a jó fogás reményében titokban robbanószerrel akart halhoz jutni. — így fulladsz a vízbe! — ijesztett a lányra, és szeme alatt meg a homlokán RAGYOGJATOK, CSILLAGOK! kázó förgetegében pendült a gyerekleány gúnyos kacaja: Guszti apa, Guszti apa, te nadrágos...! • — Nadrágos — csilingelt a lány hangja. — Nadrágos, nadrágos, drágosl — hallgatta hihetetlenkedve Kalapos Gusztáv vasúti pályamunkás, s ez a szó, nadrágos, ki tudja, mit váltott ki benne, csak meglepődött, amikor ösztönösen mellére szorította lapát, tenyerét, s elképedt, mert ez ideig azt hitte és vallotta, hogy ereje teljében van. 'utka támasztotta a cseresznyefát, s m mikor lendült, már a lombok közül fénylett izmos lábszára, piros szoknyája alól kivillant fehér alsóneműje. Még- nyergelt egy comb vastagságú ágat, mely mélyen az országút fölé hajolt. Benedek Géza, aki hajnalokon errefelé tartott az istállókhoz, átvágott az út másik oldalára. ■ — Ismét ott gubbaszt — dörmögte sárga bajusza alatt —, ez á fáluréme... ... A gyereklány hajított az öregnek pár szerrí cseresznyét, majd így mesélt magában: — „... ekkor a királyfit összekötözték. A. hol a kötelek a húsába martak, vére serkent. Hirtelen ott. termettem, s levágtam az óriás bal lábát, majd a jobbikat. Az óriás kínjában sírva, vigyorogva a földre zuhant, s akkor megmentettem a királyfi életét, felesége lettem és elszaladtunk." Erre a szóra: elszaladtunk, leugrott a fáról az álmos országúira. A hátulról érkező személygépkocsi fékje feljajdult, a vezető a kormányt pergetve a bal árokba térítette a járművet. Jutka eszeveszetten menekült, s ismerve a kertek meglazult faléceit, egér- utat nyert. A gépkocsivezető lihegve, káromkodva nézelődött, dühében a port rúgta, amikór mellette termett a sárga baju- szú Benedek Géza. — Hagyja csak — vigasztalta a nekibő- szült embert —, ez a faluréme. A riadt Kalapos Jutka Kása Lászlóné kertjének málnásában tűnt el. Mikor még lélegezni is alig mert, málnával tömte meg száját. Miért is lenne különös, hogy a gyümölcs élvezetes nedve és kellemes illata hamarosan feledte vele a félelmet, s gondolatban visszatért a királyfihoz, akiért megküzdött. Mert Jutka és a küzdelem közé egyenlőségjelet lehet tenni. Harcolt ö a nap minden órájában. Hol a fekete lepkét űzte, mert az gonosz, hol a velebet hajszolta, mert falánk. A királyfi magas volt és erős. Kása Lász. Ióné is erős volt és indulatos. Hajánál markolva vezette Jutkát, időközönként a hátára csapott és zengő szóáradattal hirdette, hogy bárki örök időkre megjegyezhesse, kit csípett el: egy tolvajt, egy büdös csavargót. A jajveszékeléssel is felérd óbégatása el. vonta az asszony figyelmét zsákmányáról. Jutka kirántotta magát markából, futásnak eredt és hátrahagyva egy bokánrúgás égését, néhány kerítés átmászásával vagy látványos átugrásával biztonságosabb menedékhelyre talált. K 'alapos Gusztáv szemrebbenés nélkül vette tudomásul, amikor a lánya ágyára pillantott, hogy Jutka ismét eltűnt. Különben is akkor lepődött volna meg igazán Kalapos, ha ezt a ki tudja hova, s kik közé sorolható szökés-barnás lányt az ágyában találja. Guszti mégis azt mondta: azt kell szeretni, ami van. A csalódások dacára is. Az álom és a valóság közti szakadék ellenére is. Igencsak akkurátos ember volt Kalapos, de annál több is. Annál rosszabb is, meg főbb is, mert úgy érezte, már évek óta borzalmas úton van. Csillagtalan, sötét űrben úszik. — Csak a föld nyomja ki belőlem a sötét ráncok gyűrűztek. — Az anyád szoknyájához, faluréme. ..! Jutka feszesen megvetette, lecövekelte lábát. Olyan elszántsággal állt, mintha talpát mélységekben elenyésző acélgyökerek kötnék a földhöz, hogy szélnek, földindulásnak is fittyet hányhat, s benne vad érzések lobbantak lángra. Dagadt, nőtt benne a gyűlölet a szigorú szó ellen, a szentségtörővei szemben. A gyermek továbbra is mozdulatlanul, kőszoborként állt, ö volt az eleven kihívás, szeméből elszántság sugár, zott, de pillantásában volt valami szomorú is, ami viszont a másodperc töredéke alatt felszívódott tekintetébe. Karabélyos Vencel meghökkent, s tanácstalanul vakarta meg üstökét. — Harapsz is?l — próbálta tréfával elütni a dolgot. A gyermek szeméből eltűnt a lázadás, a dac, megfeszített izmai elernyedtek. —■ Kenyeret, azt igen — válaszolta aka-*1 rata ellenere némi szelídséggel. Jutkának szüksége volt valakivel szóba' állnia. Mint gyomra a kenyeret, úgy kíván, ta kamasz-csitri lelke a néhány szót, s hogy ezt Karabélyos Venceltől kapta meg, hát akkor Karabélyos Venceltől kapta meg. Ha most itt lett volna Erzsi anyu, talán így szólt volna a lány: Édesanyám! Itt a patak mellett azt súgta-búgta volna Jutka: Édesanyám, együnk valamit, neked is szelek kenyeret... Karabélyos Vencel így szólt esetlenül Jutkához: — Leülhetsz, akad itt elég hely a számodra is. Némán ültek egymás mellett, s felvált, va csipp-csupp szemetet hajítottak a vízbe, de ami fontos, a hallgatás jót tett mindkettőjüknek, s valamivel közelebb kerültek egymáshoz magányos ültükben. Sovány, de szívós — gondolta Karabélyos. 'Aztán úgy tűnt, az öregnek, hogy egy sort pihentette d gondolatait, Jutkához fordult, s látta, hogy annak hűlt helye. Bosszantotta és felkavarta, hogy vénember létére elnyomta az álom. encel ahogyan ballagott, közben mo1M solygott önmagán, s kimondta a W kérdést: Nem lenne-e jobb hagyni az egész dolgot úgy, ahogyan van? Meglesz ez a gyerek a jövőben is. A gyerek. De a gyerek! Amint csak felrémlik előtte Jutka képmása, újra érzi a lány kiállását, s tudta, több az gyermeki szemtelenségnél vagy átkozott makacsságnál. ■— Van ebben a Jutkában valami megfoghatatlan, valami szép, és valami még megfő ghatatlanabb, rejtélyes, amitől meg kellene szabadítani. No, de mindegy — döntött Karabélyos Vencel —, ilyen gyereket szeretek én! Annak ellenére, hogy kívánta is, meg nem is a találkozást Kalapos Gusztival és feleségével, Erzsivel, Jutka örökbefogadó pótszüleivel, szaporán szedte lábait. Kalapos Gusztáv hellyel és pohár borral kínálta a ritka vendéget. Mikor meghallotta jövetelének valódi célját, szemöldöke magasra szaladt. — Bennem akkor rendültek meg a dolgok — szólt szaggatottan a pályamunkás —, amikor megaprítottam Jutkát, s a lányka nem sírt. Láttam, hogy szenved, s bennem nem szólalt meg egy hang sem. Ereztem nézéséből a keserűséget, az ágrólszakadt- ságot, de bennem már nem sajdult föl az ő fájdalma. Mert mindig előkúszik a múlt, a semmi — szól sötéten Gusztáv —, úgy tűnik, rég nem érzett borzadás szakad rám. Pedig érte dolgozok. Az új kerékpár sorsa? Ügy hajtott az utakon, mint kódoros ló a vesztekor, a falu elöljárósága kétszer megidézett, s negyedik nap a kerékpár szétlapítva egy Trayeler jobb hátsó kereke alatt fejezte be életét. Hát kérdezem, vezet-e valamilyen út ehhez a fura jószágocs- kához, ehhez a vadrózsabokorhoz, amelyet még nem jártam meg? Létezik egy út, a- melyen hozzá ténylegesen is elj'uthatok? Csönd szakadt az emberre, Karabélyos még nem látta itt az idejét a közbeszólásnak. Várt egy fölépíthető gondolatra, mondatra. — Állandóan csatangol, ha nem engedem ki, zajos cirkusz kerekedik a házban. Ha esik — most már ömlik Gusztávból a keserűség —, sárral keni be a falu kapuinak kilincseit, elszedi a gyerekektől a zsíros kenyeret, pedig hát Erzsi alig tudja kivárni, hogy lányának tálaljon. Csak etetné és babusgatná. Erzsi! Az asszonyom egy álmot dédelget magában. Ha ez az álom benne elhalványul, akkor jómaga kiszikkad. Elszárad. Értsd így: asszonyom a hibás, vagyis elhibázta a természet. Jutkát két és fél éve fogadtuk örökbe. Szüleit nem ismertük. Azt is mondják manapság: az öröklődés az egy fene nagy fontosságú micsoda. Kezdetben erre gyanakodtunk. — Igen, de a lelke — vágta ki végre pontosan Vencel —, a lelke az nem bokrosodon el?! Szárazság ellen eső... Kalapos Gusztáv a szavakra belevörösö- dött. Azt aztán senki fia-borja ne rflondja, hogy itt betegedett volna meg. — Itt hiánya nincs — mondta rekedten, de már-már fenyegető hangon. — Semmi más nem kell Jutkának, mint néhány év, hogy benőjön a feje légya. Mi az asszonynyal azon voltunk, vagyunk, leszünk is. Vencel érezte, hogy elhibázta a dolgot, hagy fájdalmat okoz ezeknek az embereknek, de most már mindegy. — Orvoshoz... — vette volna át a szót, de Kalapos felordított. — Es amíg ő lesz itt a faluréme, amíg pellengérezik őt, amíg az emberek gyermekeiket eltiltják tőle, addig csak az lesz, csak a faluréme lesz, s mégegyszer a faluréme, s nem győz majd bosszút állni a falun. Vigye a falu népét orvoshoz! _ diába szívta Vencel a fogát, lehetetEJ len már emberével szemben, szégyell* m te megmondani, hogy ő nagyra tartja Kalaposékat, dühösen fakadt ki. — Talán én is menjek orvoshoz? — hajította válaszként gúnyosan. — Felőlem — vetette oda Guszti —, de innét föltétien! Az asszony még most sem szólt közbe. Szégyenérzete meggátolta abban, hogy véglegesen eldöntse, miként cselekedjék, de részben azért is, mert megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, ami borza- dályból, félelemből, nyugtalanságból és levertségből tevődött össze. Jutka nem épeszű?! Ezt állítja Karabélyos?! Karabélyos a falu véleményét tolmácsolja?! Jutka, kórház... Lehet, hogy elveszik tőle a gyereket? Kivel kellene ezt a- laposabban megbeszélnie? _ _ aró gondolatok tomboltak Erzsébet nfl fejében. Ebédtájt Jutka mindig meg- Ivl jött. Egy óra. Három- óra. 'Az asszonyon egyre inkább erőt vesz a nyugtalanság; idegszálai pattanásig feszültek, óriási nyomás alatt riadtan válaszolt környezete minden neszére, zajára: ]utka?l Jutka jön? ... a faluréme csak nem jött, s itt van már a mások számára nyugalmat jelentő est, de nem találja Guszti apa sem, aki a leány keresésére indult, sem Erzsi anyu. Mert Jutka megszelídítette élete első kutyáját, első mozdulni, játszani, „gondolkodni" 'képes társát s véle telt el a nap észrevétlenül, gondtalanul. Az éhség ellen a kertek aljai gyümölcsös termése szolgált, s a sötétséggel ő már régen megbarátkozott. Es most, hogy barátra talált, nem félt már Guszti. apától sem. Este tíz felé tért vissza a faluba, s megbújt egy épülőfélben levő házban. Az éjszaka zsongása vette körül, fölmászott a ház emeletére, s onnan tekintett szét a sötétbe burkolózó falura. Az elnyújtózó, visszhangzó kiáltásokban felismerte szülei hangját. Pillantása még egyszer végigúszott a homályon. Mintha búcsúzna. Tekintete fönnakadt a felhők közt elenyésző fényeken, s szeme, mint a csillag, felragyogott. Magához ölelte a kutyát és várakozott. n Horváth László Csallóközi képek Fején zsíros kalap kezében kasza harangszóra összegyűjt egy zsák rigófüttyöt (avagy tücsköt-bogarat) Fák gyökereiben fájdalom vasfogak rágják a földet regél a megőrző mély Égett a föld lűzzenére ropták haláltáncukat a fák a tóban főtt a Hold A kakukkmadár szerint már százhúsz órája fekszem a fűben mozdulatlan apró rovarok rágják testemet fölöttem egy pók harangozza a delet éhes vagyok maradok ' A folyó felett álltam a hídon már az ereimben folyt a folyó mikor egy madár dióval kínált. Csallóköz Itt nem birkózik a szél bércekkel fütyül dudál zenél | fűzfák tövénél pihenni tér a kanyargó vizek mint testben az erek ezredévek óta nézlek hallgatom dalod a bíborszínű ég alatt parázsló fűzfasorok A festő D. I. -nak Dohog a mű a megátalkodott hol a tér (teret] hogy kínjaim lefessem Életem sötétség lényem az árnyam hol van az ki ajtaját kitárja Dohog a mű a megátalkodott életem tán gránitkőbe véssem kínjáimat a tó vizére fessem és dobjak bele kavicsot Mihályi Molnár László A csend szigetén a csend szigetén őrület lángol déli sötétség fénye ez kitaszítva közből magányból mélyben a szó késve ébredez nincs mi a hangot visszafogadja pai ton a tenger zajt se csap bolyongó vándorok útja a gáton egymás nyomában nem halad a csend szigetén szülnek a múzsák néma vonaglással mázsás köveket üzenetük távoli partok morajló hangjai felé: a téboly hevében Izzó tetemek a csend szigetén őrület lángol a csend szigetén a csend SZ — IGE — T — ÉN FÉNYZUHATAGBAN AZ ÉRTELEM Irány a képzelt vonulás T. GY. képe alá Egyetlen csomaggal keltünk csak útra a sámán este még énekelt s ilyenkor egészen közel éreztük az ígéretet ... valahol túl valahol messze Ladikunk a parton megfeneklett amikor visszavonult az ár és gátak közé szorították a folyót vonatok erre nem közlekednek a síneket elborítja a gyom deszkában serceg a szú utaink a távolban ahol már minden kopár újra összefutnak
