Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-10-01 / 40. szám

T íz évvel ezelőtt, amikor Losoncon (LuCenec) az építőipari szakmunkás- képző iskola helyiséggondokkal küz­dött, s a város öt különböző pontján folyt a tanítás, még hatszAz diákja volt az Is­kolának. Ma, 1985-ben, amikor már áll a hatszáz férőhelyes, kényelmesen berende­zett új épület, a diákok létszáma mlndösz- sze 340. Az idei tanévben 114-en jelentkez­tek, s közülük 96-an kezdték meg szeptem­ber elején a tanulást. — Mi ennek az oka? — kérdezem Telek Andrástől, az iskola Igazgatójától, akt az ötvenes években itt szerzett kőműves szak­mából képesítést. — Egyrészt kevés a jelentkező —■ mond­ja, majd széttárt karokkal még hozzáteszi —, másrészt a felettes szerv csak ennyi ta­nuló felvételét engedélyezi. Nem a szew- mák népszerűségével van baj, hiszen a jó kereseti lehetőség ma is csábítja a fiatalo­kat. Inkább azzal magyarázható a létszám­beli visszaesés, hogy ezekben az években lényegesen kevesebb a gyerek, meg az',án egyre szélesebb skálájú pályaválasztási le­hetőség előtt állnak az alapiskolák végző­sei. Tíz-tizenöt évvel korábban szinte ter­mészetes volt, hogy a gyengébb hármas, négyes és rosszabb tanulókat így biztatták a szülők: „Sebal, fiam, Jó leszel Inasnakl“, mármint építőipari szakmunkástanulónak. Ide jött, ide küldtek hozzánk szinte min­den gyengébb előmenetelő gyereket. Hat­százat fel is vehettünk. Ebből a nagy „kí­nálatból“ kiindulva végre felépült az is­Telek András: „Csak fél kapacitással műkö­dünk.“ kola, csak Időközben sok minden megválto­zott. Most Itt az új, korszerű iskola és csak fél kapacitással működik. Mit nem adtak volna tíz-húsz évvel ezelőtt az Iskola tanárai és diákjai, ha a maihoz hasonló körülmények között taníthattak, tanulhattak volna. Mert az iskola fennállá­sának harmincöt éve alatt' rengeteg időt, energiát fordítottak arra, hogy eleget te gyének kötelezettségeiknek. Oktatók és diá­kok, futólépésben ingáztak a város egyik végéből á város másik végében lévő tan­terembe. Sőt, volt olyan időszak is, hogy Füleken (Fifakovo) működött az iskola e- gyik része, Losoncon a másik. — Ma, hogy már együtt van az egész Is­kola, tudjuk, érezzük csak igazán, hogy a pedagógiai munkától mennyi energiát el­vett ez a lótás-futás. Három évvel ezelőtt, amikor megkezdődött az új Iskolaépületben a tanítás, megváltozott az életünk — mond­ja az igazgató, amikor elindulunk, hogy megtekintsük az épületet. Szépek a tanter­mek, a szaktantermek korszerűen berendez­ve, helyben van a diákotthon, és az utolsó simításokat végzik a kultúrteremben és az uszodáján, amely egyúttal a város első uszo­dája is lesz — Eddig szinte semmink nem volt, most egyszeriben gazdagok vagyunk — mondja büszkélkedve, mégis gondterhelten az igaz­gató. — Mert sokkal nagyobb lenne, lehet­ne az örömünk, ha a hatszáz férőhelyes is­kola megtelne gyerekekkel.. Méghozzá rátermett gyerekekkel, akik a nyolc mesterség valamelyikéhez valóban vonzalmat éreznek. Hiszen cseppet sem mindegy, hogy milyen megfontolásból sze­retne valaki kőműves, ács, épületfestö, é- pületlakatos, csőszerelő, villanyszerelő, épü­letasztalos vagy épületkerámikus lenni. Hogy azért választja-e ezt vagy azt a mes­terséget, mert más iskolába nem sikerült bejutnia, vagy azért, mert ezek a mester­ségek jól jövedelmeznek, esetleg azért, mert fantáziát lát egyik vagy másik munkában. — Az valóban nem mindegy, hogy a szak­ma vagy a pénz szeretete hozza-e ide a tanulókat. Mindenesetre erre mi is kíván­csiak vagyunk, így a tanév elején kérdőíve­ket osztunk ki az elsősök között, választ várva a fenti és még sok más kérdésre. Nos, ezekből a kérdőívekből kiderül, hogy felerészben a szakmaszeretet, felerészben pedig a pénzszeretet hozza ide őket. Meg­történt például, hogy másodikos diákok a szünidőben elvállalták egy családi ház köz­ponti fűtésének a szerelését. Egy másod­éves tanuló szakember segítsége nélkül ezt még nem tudja elvégezni. Így ők is szak­oktatójukhoz fordultak, segítsen, mert e- gyedül nem boldogulnak. Ottjártamkor az Iskola másodikos és har­madikos diákjai őszi építőtáborozáson vol­tak, így csak az elsősökkel találkoztunk, akik meglehetősen megszeppenve válaszol­tak kérdéseinkre. Azt próbáltuk kideríteni az I. C-ben, hogy ki miért Jelentkezett eb­be az Iskolába. Áz I. C 22 tanulója kőmű­vesnek és épületlakatosnak tanul. A több­ség, tizennégy fiú kőműves lesz. Nehezen oldódik meg a nyelvűk, de végül Szilárdi Károly, Alabár Csaba, Várady Róbert és Hor­váth László — ha nem is bőbeszédűen — válaszolnak. Elmondják, hogy másféle szak­ma fel sem merült bennük. Vagy apjuk, vagy valamelyik rokonuk, ismerősük kőmű­ves, illetve épületlakatos, és figyelve azok munkáját, a világ legtermészetesebb dolgá­nak tartották, hogy kitanulják ezt a mes­terséget. — Tudjátok, mennyit keres havonta egy kőműves? — Vagy négy-ötezret — vágják rá töb­ben is a választ. — S egy szombati fusiban? — ötszázat. Azonnal, ahogy a pénzről kezdtünk be­szélni, felcsillant a korábban szófián, ál­mos tekintetű gyerekek szeme, s ennél a témánál maradva szívesen folytatnák a be­szélgetést, hiszen a jó kereseti lehetőségek nagyban befolyásolták pályaválasztásukat. Nem is titkolják: — Amikor ebbe az iskolába jelentkez­tünk, megfordult többször is a fejünkben, hogy ezekkel a szakmákkal és becsületes munkával jól lehet keresni — mondják egyik a másikat kiegészítve. — És megfordult az ts a fejetekben, hogy ehhez mindenekelőtt kiváló szakmai isme­retekre kell szert tennetek, elsősorban jó szakembereknek kell lennetek? Nevetnek, kuncognak, lesütik a szemüket, sugdolóznak. Válasz nincs, hiába próbá­lom újra, másképpen Is feltenni a kérdést. Majd amikor azt kérdezem — bár elsősök lévén, ezen a téren még nincsenek tapasz­talataik —, mi áll hozzájuk közelebb, a kétkezi munka vagy az Iskolapadban tör­ténő tanulás, egy fiú kivételével mind azt mondják: — Jobb melózni és úgy tanulni, mint a könyveket bújni. Az egy kivétel egy cigány származású fiú, aki ezt mondja: — Ahhoz, hogy valóban Jól elsajátítsuk Jövendő szakmánkat, hogy valóban jó szak­emberek legyünk, szükség van a könyvek­ből szerzett ismeretekre is. Ennek kapcsán később megjegyzi az igaz­gató: — A mi iskolánkba nem a kitüntetett ta­nulók jönnek, pedig szívesen látnánk őket. Pedagógusaink munkamódszerei is eltérnek a szakközépiskolák tanítási módszereitől. Itt nem elég elmagyarázni a tananyagot, mindent szemléltetni is kell. Másképp nincs eredmény, s ebben a tekintetben Jó hely­zetben vagyunk, korszerű felszerelés, kí­sérleti eszközök állnak a rendelkezésünk­re. Állíthatom, hogy szép eredményeket érünk el az elméleti oktatásban is. Bár e- zek a gyerekek nagyon jól tudják, hogy az életben nem aszerint fogják őket értékel­ni, hogy milyen a tudásuk, milyen jegyük volt matematikából, magyar nyelvből, ha­nem hogy tudnak-e falazni, villanyt, köz­ponti fűtést szerelni... Az igazgató tájékoztatója nem vált ki bennem derűlátást. Építőipari szakemberek munkájával találkozunk lakótelepi laká­sunkban vagy a családi ház építésekor. Ezt a munkát gyakran hanyagul, kellő hozzá­állás nélkül végzik el a szakemberek. Per­sze, egyértelműen nem lehet csak ezeken a tizenéves gyerekeken elverni a port. Hi­szen amíg a maihoz hasonló mértékű szak- emberhiány lesz az építőiparban, addig a rossz és az átlagmunkát végző szakember is egyaránt érvényesülhet. Bizakodni csu­pán abban lehet, hogy mindezek ellenére egyre kevesebb lesz a rossz és közepes é- pítőipari munkások száma, és csak a be­csületesen, kedvvel végzett szép, míves munkának lesz értéke. A munkás és lakó örömére egyaránt. ZOLCZER JÄNOS A szerző felvételei Jobban szeretik a kétkezi munkát, mint az iskolapadot. ÁGOTA, A TITKÁR 'mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmapamam Kis falu a Nagykürtöst (VeTktj KrttSf járásban az alig pár száz lelket szám­láló Övár (Olováry], Tóth Ágota, a he­lyi ifjúsági szervezet titkára találkozá­sunkkor nagy vonalakban bemutatta szervezetüket, amely 1984 elején telje­sen újjáalakult, nemcsak a régi vezető­ség, hanem szinte az egész tagság ki­cserélődött. — Hadd kezdjem azzal, hogy Szabó Máriának, az elnökünknek tényleg nagy érdeme van abban, hogy Övárott sike­rült fellendíteni az ifjúsági szervezet tevékenységét. Nem titok, hogy nem­egyszer bírálat érte az előző vezetősé­get, amely aztán lemondott. Huszonhá­rom taggal látott újra munkához tavaly év elején a SZISZ-szervezetünk. Az el­nök kezdeményezésére kifestettük az ifjúsági klubot, berendezése ugyan még nem kifogástalan, de fokozatosan azt is megoldjuk —- mondja Ágota, aki a Rimaszombati (Rim. Sobota) Közgazda- sági Szakközépiskolában érettségizett. =—* Most hogyan töltik az óvárt fiata­lok a szabadidejüket?, <— Tény, hogy az elmúlt másfél évben szervezettebben. Pl. már hagyomány, hogy ősszel és tavasszal a sorköteles fiúktól ünnepélyesen vesz búcsút az if­júsági szervezet és a polgári ügyek tes­tületé. Ezen a szép rendezvényen jelen vannak a bevonulok szülei, testvérei. .Vándortarisznyával bocsátjuk útjukra a falu kiskatonáit. A rendezvény termé­szetesen minden alkalommal regruta- bállal ér véget. Ezenkívül a SZISZ e- gyüttműködik a Csemadok helyi szer­vezetével, tervünkben szerepel, hogy népdal kórust alakítunk közösen. Továb­bá bekapcsolódtunk a vasgyűjtésbe és a faluszépítési munkákba is. >— További terveitek?, ■— Szeretnénk mielőbb berendezni az ifjúsági klubot, ott aztán számos szó­rakozási lehetőségre nyílik majd mó­dunk. Munkánkban nagyobb szerepet kap a természetvédelem és a természet- járás. Valamennyi ilyen rendezvényün­ket ügyességi vetélkedővel, és különfé­le játékokkal szeretnénk vonzóvá tenni. Legfőbb célunk és tervünk persze az, hogy a mostani tizenhat és tizenhét é- vesek, akikre ez idő tájt a legjobban számíthatunk, sokáig szervezetünk tevé­keny és példamutató tagjai maradja­nak. Azt tapasztaltam, hogy Szabó Mária, a SZISZ-szervezet elnöke jó segítőtár­sakra talált Tóth Ágotában, Kiss Lász­lóban, Vízi Józsefben, Katyi Józsefben, Katyi Máriában és Vízi Mónikában, e- gyikükböl sem hiányzik a kedv a SZISZ- -munkához. Kép és szöveg: Bodzsár Gyula Az új iskolaépületen még akad csinosítani valú

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom