Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-09-17 / 38. szám

új ifjúság 7

it beszélik mondta az idős férfi a kávéházi asztalnál, miközben kezével végigsimította a hűvös már- Pánylapot —, hogy Rómeó a Capule,toknál lévő lakomán, ahová bátran belopakodott, bár maga az ellenséges Montegue-ok családfából való volt, látta meg első ízben füliát ... s mindjárt szerelem Igtt a találkozásból.

Most elnevette magát, végigmérve a fiatalok csoportjait, akik a kávéházban ültek, hangosak volak, gondtalanok, és tudatosították ifjúságuk hatalmát.

— A nagy szerelmet én egészen más környezetben láttam. Azon a szörnyűséges síkságon, amely Oswiecim körül terül el, a krematóriumok kéményeiből omló füsttől beborult az ég alatt; a sárban, szennyben' és vér között, kétségbeesésben, amikor az emberek a transzportokról a sáros és poros utakon araszoltak, hogy végre elérjék — már meztelenül — a tusolókat. Nem a tusolókat érték el, hanem a halálukat érték utol. Én olyan helyeken láttam virágba borulni a szerelme, ahol az élet kegyetlen volt, s a kétségbeesésen és a többnyire teljesen hiábavaló reménységen kívül semmi jó nem volt benne. Es épp itt, ahol az emberek többnyire csak arra gondoltak, hogyan túlélni a szörnyűséget, én is láthattam a szerelem hódító virágát.

— Ilyenek voltak? — kérdeztem, és a körben levő fiatalokra mutattam.

— Nem, dehogy — mondta sietve, és elvékonyodott ujjal megkapaszkodtak a márványlapon —, sokkalta szebbek és hihetetlenebbek voltak. Tudja, mi ott a papi reménységet aprócska dolgokból merítettük csupán. Így például abból, miképpen ordítoztak a kopók, vagy hogyan viselkednek aznap az SS-ek a kapuban, amelyen keresztül a munkába hajtottak bennünket; abból, hogy milyen nagy szállítmányok érkeznek a lágerbe, és mennyien vannak ezek között azok, akik egyenest a gázkamrákba mennek. Es néha, ha derült volt az égbolt, néztünk kelet felé, ahol láthattuk ilyenkor a Kárpátok vonulatait: — Ott — mondogatták már akkor egyre — partizánok vannak. Ott, a hegyek mögött van már a front. Mi már ki voltunk vetve az emberi társadalomból, és ki voltunk zárva az életből is, ennek ellenére senki sem szakíthatott ki bennünket a reménység kagylójából.

mikor tudomást szereztünk, hogy a szövetségesek megindították végre a második fronot, reményeink szokatlanul megnövekedtek; harapófogóról beszéltünk, amely majd összeszorítja a nácizmust és örökre szétroppantja. Természetesen ismét csalódtunk, mert■ minden hihetetlenül lassan mant, s csak a halál nem várt semmire, futott a transzportok mellett, mint a vizsla, s a pofájából csöpögött a vér. Közben a nők, a gyerekek és az elesett öreg emberek ugyanúgy meneteltek százá- val-ezrével a gázkamrákba, mint azelőtt.

Abból a szerelemből azonban, amely ott két fiatal teremtés között váralanul virágba borult, s amelynek legalább a távolból részesei lehettünk, a lehető legnagyobb reménységet merítettünk, mert az a szerelem ott szokatlanul és fölötébb szép volt, mintha az ember egy sártól és víztől buzgó földdarabkán végre egy csodálatos kis virágra bukkanna. Igen, ők olyanok voltak, hogy ráleltek erre a kis virágra, és átvitték a sivár barakkok közé, hogy megajándékozzák még azt is, aki már közben mozdulatlanul feküdt a priccsen arra várva, mikor viszik ahhoz a rakáshoz, amely a krematóriumba menetel majd.

Az a ml Júliánk, egy gyönyörű tizenkilenc éves belga lány, akiről én most mesélni akarok, a női szakaszon lakott. Rendkívüli helyzete volt, mert a láger fordítójaként szabadon mozoghatott a táborban. Sőt, még a táboron kívül is, mert ahova ment, oda szolgálatilag ment, és aki mint fordítót kiválasztotta, az maga a táborparancsnok volt és biztosította is számára a sérthetetlenséget. A kopók és a blokkparancsnokok kellő alázattal viseltettek iránta, jó volt a ruhája, gyönyörű szép sötét haja, és nem hordott kendőt, mint a többiek. A haja lengett és szállt dacosan a szélben, az SS-ek szívesen megfordultak utána, vagy váltottak vele néhány szót, sőt még többet is megengedtek volna maguknak, ha nem félnek a táborparancsnok árnyékától, amelytől különben legalább annyira rettegtek, vagy lehet még jobban, mint a rabok, mert hiszen ők valójában nagyon ts gyáva teremtések voltak.

Azt beszélték róla a táborban, hogy egészen szokatlan módon jutott a beosztásához. ö is, akárcsak a többiek, a családjával együtt érkezett a táborba, és mindenki ment egyenest a gázba, ö is követte volna őket — ugyanúgy meztelen volt már, mint a többiek —, várt is a sorára abban a blokkban, ahol azok tartózkodtak ideiglenesen, akik már nem fértek be kamrákba, és másnapig várniuk kellett. Akkor ott neki és néhány társának sikerült megszöknie az ablakon keresztül, de mert semmit sem tudtak a lágerról, meztelenül menekültek a barakkok között, és tudatlanságukban egyenest az SS-őrtoronyhoz futottak. Az SS ek ott sütkéreztek a torony előtt; cigarettáztak, egy közülük szájharmonikán játszott, a többiek meg locsogtatc. Amikor hirtelen megpillantották a meztelen lányok csapatát, eltátották a szájukat, mert az egész olyan volt, mint a jelenés:

a lányok fiatalok voltak és gyönyörűek, hiszen a szörnyű idő még nem változtathatta őket lesoványodott meztelen kísértetekké.

A véletlen folytán ott álldogált akkor a tábor parancsnoka is, és maga is elámult a látottakon, mert ehhez foghatót még soha sem tapasztalt itt. Es akkor ahelyett, hogy előhúzta volna a pisztolyát, rákiáltott a megrémült lányokra, hogy mi az istent keresnek itt. Akkor pedig az egyikük — igen, épp az, akit én most Júliának becézek, de akit Maidnak hívtak — hibátlan németséggel felelt, és azt mondta, hogy a halál elől menekülnek. Ez természetesen a parancsnokot megnevetette, és vele nevettek a többiek is, csak épp a meztelen lányok bújtak egymáshoz, mint megrémült birkanyáj. A parancsnok ekkor még meg- kédezte, hogy a németen kívül még milyen nyelven beszél, és megtudta, hogy beszél franciául és lengyelül, és kicsit hollandul és angolul is.

— Keressetek valami ruhát rájuk — mondta utána —, ezt pedig vezessétek el az irodába, szállásoljátok el. Ö lesz a tolmácsom, megvannak hozzá a kellő ismeretei és a megjelenése is.

Ez ott egyszerűen csoda volt, s hogy még mindig történnek csodák, azzal a tudattal töltötte el a lányokat, hogy Mala megmentette az életüket. Ráadásul, aki tudomást szerzett a történtekről, maga is meg volt győződve róla, hogy ez a sors akarata. Sokan közülük úgy vélték, hogy egyenest az isten akarata, és természetesen mindenki a saját istenének az akaratát látta benne; a zsidó a zsidó isten kezét vélte felfedezni az eseményekben, a keresztény pedig a keresztény istenét.

m ját kérem, ez annak a lánynak a törmJ ténete, aki Júliává lett.

B I Az ő Rómeója lengyel volt, és Edéknek hívták; azaz Eduárdnak; írnok volt, tehát hasonlóképpen fontos személyiség és kiváltságos, így aztán ő is szabadon mozoghatott, és mindenütt ismerősök vették körül, hiszen itt volt már a tábor alapításakor, és valójában elég reális kilátásai voltak arra, hogy megérheti a szabadulását.

Hogy mikor látta meg ez a két fiatal egymást, azt senki sem tudja; meglehet, talán valahol a barakkok között, vagy valamelyik irodában. De az is lehet; hogy akkor, amikor Júlia megrémülve és kétségbeesve épp a rámpák felől jött, a szelektálástól, ahol kéznél kellett lennie, hogy azonnal le tudja fordítani a tisztek parancsait. Akkor már tudta, hogy mi a láger küldetése, és rég elvesztette minden reményét, De egyszer csak maga előtt látta állni ezt a gyönyörű fiatal férfit, akinek nem tompa fáradtság és belenyugvás pislákolt a szemében, hanem a fiatalság szikrája és csodája fénylett. Csodálta, mert meglátta azt a szépséget, amelyről sejtelme sem volt, és állt lélegzet-visszafojtva. Es akkor ő ott, mint a régen volt veronai Júlia megpillantva őt, nemcsak a saját sorsát látta meg, hanem mindenek előtt- a szerelemet, amelyről az ideig semmit sem tudott, és egyszerű ártatlanságában elvarázsoltan nézett Rómeójára.

éhány méteer álltak egymástól, de nem közelítettek egymáshoz, mert tudták, nem közelíthetnek. Am az a szikra, amely hirtelen kipattant közöttük, szórta sziporkáit, hányta a tüzet, mint valami izzó villámcsapás, és a tűzés ív, amely akkor létrejött közöttük, nem és nem akart elhamvadni. A szemek szikrázása, a száj tüzesedése, az édeskés meg- indultság csodája, és mindez a krematóriumok kéményei okádta füst árnyékában, amely állandóoan *köhögésre és hányásra ingerelte az embert. De ők úgy lángoltak, mint két égő csipkebokor.

Ezután már nem hagytak ki egyetlenegy napot sem, hogy valahol ne találkozzanak. Megvoltak a saját ösvényeik, mint ahogy az állatoknak is megvannak, amikor a folyóra járnak inni. Es a pályáik állandóan keresztezték egymást, néha még szót sem váltottak egymással, de az útjaik állandóan találkoztak. Ugyanakkor egyre több és több ember figyelte őket, és mindenki, aki a közelükbe került, valami olyasmit érzett, amit már rég elfelejtettek.

Amikor bejött az irodába és hozott valami kimutatást, mert az SS-halál kegyetlen volt, de ugyanakkor ügyelt a rendre is, és pontos kimutatást vezetett a halottakról, összeértek jiz ujjaik. Ilyenkor néhány másodpercre alámerült a körülöttük lévő halálmocsaras táborvilág, eltűnt a foglyok vézna alakja, és a halomra hányt halottak, és csak ők voltak, ők léteztek. De hát a veronai Rómeó és Júlia szerelme csak árnyéka volt annak a szerelemnek,

amellyel ők meg voltak áldva. De ahhoz, hogy a szerelem valódi szerelem legyen, nem láthatja csak önmagát, kell, hogy harcolni is tudjon önmagáért. Így ők ketten, hallgatva szerelmükről, lopva arról beszéltek, hogy el kellene mondani a világnak azt, ami itt történik. Edék, mert ő igazi lengyel volt, meg volt győződve arról, ha az isten megismerné azokat a kegyetlenségeket, amelyeknek ők ketten itt tanúi, keresztes háborút hirdetne valamennyi keresztény nevében a nácik ellen. Ugye, micsodát szent egyszerűség?!

/

*gy hát föltehetőleg az ő ötlete volt, hogy mind a ketten szökjenek meg és vigyék el a világba azt a szörnyű bizonyítékot, amelynek birtokában vannak. A lány természetesen lelkesen helyeselt, mert fel volt vértezve a szerelemmel, és- semminemű veszélyt nem érzett. 0 vele lesz, gondolta, és ez mindenképpen elég!

Az idő múlott és egy nap — tulajdonképpen észre sem vette senki — egy SS- katona, pisztollyal az oldalán, lépegetett a kapu felé. Egy fiatal, munkaruhás férfit,

föltehetőleg vízvezetékszerelőt, aki minden bizonnyal valamely előkelő villába való porcelán mosdót vitt a feje fölött, kísért maga előtt. Sokáig mentek. A mosdó nehéz volt, de abban a nagy síkságban, ahol még egy-egy fa is feltűnést keltett és kivételnek számított, nem engedhették meg maguknak, hogy egyszerűen fussanak.

— Szerelmem — mondogatták egymásnak csendesen —, most kezdődik az életünk! A bátorságunk szárnyakat adott nekünk. A gyöngédségünk, mint valami védőpajzs, kísér bennünket, még egy kis idő, és máris ott leszünk a falunál. Tulajdonképpen most már semmi sem történhet. Egészen biztosan tudom, hogy a Kárpátok lejtőin már ott vannak a lengyel partizánok, de azok a németek is, akik megszöktek a hadseregből, és főleg az oroszok. Ott végre megszólalunk, és a hangunk, mint a Vészharang, bezengi egész Európái.

M

inden a legnagyobb rendben volt. Az éjszakát, minden olyasmivel felszerelve, amire szükségük lehetett, egy szénapajtában töltötték. A nehéz mosdó ott hevert mellettük a szénában, s ő, Júlia, levetette magáról a férfiruhát és megint lányosán szép volt. Először az életében érintették szerelmetes kézzel, és az álom elkerülte őket, mert még a fáradtság sem tudta lepecsételni sóvárgó szemüket.

A szerelem egyetlen éjszakája! Kevés ez talán. Vagy sok? Halál, meddig is ér ilyenkor a te hatalmad?

Másnap bejutottak a közeli városkába. Ott el kellett válniuk egymástól. Edék. még mindig egyenruhában, mert biztonságot adott neki, intézkedett azok között az emberek között, akik hajlandók voltak segíteni, a lány pedig, érezvén, hogy nem álldogálhat szüntelen csak az utcán, ahol az emberek bizalmatlanul és félelemmel néznek minden idegenre, betért az egyik kiskocsmába, ahol elég sok volt az ember, és azt remélhette, hogy elveszhet a sokaságban.

Akkor a táborban már kirobbant a pánik. 'A kopók a végtelenségig számlálták a női és férfiszakaszok állományát. Világos volt, hogy azt a két embert keresik, és a rabok között szárnyra kelt a hír: — Oj csoda történt! A mi szerelmeseink Szabadok. Sors, köszönjük neked! — mondták.

Közben abban a kiskocsmában a sarokban serényen meghúzódva ült a lány, akit ttt senki sem Ismert. De ült ott egy SS- tiszt is, akt durva volt az italtól, mert hiszen a kocsmárosnak mindig annyit kellett neki öntenie, amennyit csak akart. Az a szép teremtés, akit még Itt nem látott, viszont izgatta a képzeletét. Milyen szerencse egy ilyen szép teremtésre bukkanni ebben az elveszett világban. Csak ne sütné le állandóan a szemét, csak legalább egyszer rá emelné a tekintetét. Nem idevalósi lengyel lány, az biztos. Valami fajte'stvér- nek a társa, aki birtokot szerzett itt, s kihúzta magát a háborúból és itt él elrejtőzve, mint tetű a meleg budában, egy ilyen gyönyörű növel. Nahát, rám nézhetnél már végre valaháral Nem vagyok annyira rút, ne hidd! No, fordítsd már felém a látókái- dat, ne félj, nem árullak be.

f

eláll, imbolyogva közeledik feléje, mellé ül. A kocsma elcsendesedik, meghúzza magát, és ő megragadja a lány karját. Valami gyönyörűt akar neki mondani. De ahogy a lány védekezik, felcsúszik a kabát ujja, és ő, a katona, meglátja a kezére tetovált számot. Ebben

Jirí Marek

Rómeó, Júlia és a halál

a pillanatban a részegsége ellenére ts min* dent megért, mert az SS állandóan éber, ha az ellenségről van szó. Ordibál, szorongatja a lány karját, hívja a járőröket; a lány menekülne, nagy a felfordulás, máris odaszalad néhány egyenruhás férfi, a lány sír, de aztán megérti, hogy mindennek vége. Még szerencse, hogy Edék. kinn van, és elég ideje van, hogy eltűnjék.

— Isten veled szerelmem, rád gondolok utolsó pillanatomig — mondja magának, amikor elvezetik.

Edék látja a történteket, mert épp akkor jön. A zűrzavarban, amely most ott uralkodik és az egyenruhájában nyugodtan távozhatna is. Egyedül is teljesíthetné a feladatot, amelyet maguk elé tűztek. De Ő most nem Edék, és főleg nem SS-katona; hanem Rómeó, és utat vág magának a sokasodó tömegben. Az kettéválik előtte. Megragadja a lányt, és hevesen magához szorítja. Es ez már az utolsó ölelkezésük.

— Miért nem szöktél meg, kedvesem? —< sír a lány a könnyek függönyén keresztül.

— Mert szeretlek, halálomig!

■Ezek voltak az utolsó egymáshoz Intézett szavaik, mert ő már a pisztolyát semmire sem használhatta, hiszen nem is volt benne töltény. Egyébként is elég nehéz volt beszereznie még ezt az utánzatot is. A lánynak ott a karján a tetovált lágerszám. Az ö kezéről viszont hiányzik az SS-ek bőrbe sütött száma. Most már minden ösz- szeomlik.

a fél nap múlva áll felsorakozva mind a két tábor és várja a két szöke- vény érkezését. Ha az emberek tudnának még itt sírni, rimánkodnának kétségbeesve, mert oda a reménységük. A reménység, hogy a világ mégiscsak megtudja az igazságot; a reménység, hogy a szerelem mégiscsak győz a halál fölött.

Júliát a női lágerba vezetik; csupa vér, mert előbb még hosszasan kínozták.

A férjitáborban pedig már ácsolják a bitófát.

Az SS-parancsnok megy a lány felé, és előhúzza a pisztolyát. Ám & gyorsabb. A bunkerban odacsúsztatott zsilettel felvágta az ereit, és most azt kiáltja, hogy ugyanúgy akar meghalni, mint a szülei, a gázkamrában. A pribékek rávetik magukat, a földre teperik, és szitkozódva hozzák a sebtében előkerített kötszert, és megpróbálják elszorítani a vérző sebet. Közben a lány már annyi vért vesztett, hogy alig. tudják odavonszolni élve a gázkamrába.

Így aztán már nem is láthatta, hogy Edék egészen a felismerhetetlenségig véresen, nem várt a bitófa alatt az ítélet felolvasásáig, hanem maga tette bele a nyakát a hurokba, és elrúgta maga alól a lócát.

£

bben a pillanatban valami egészen szokatlan dolog történt. Valaki talán valami parancsot adott■ rá?. Vagy talán csak minden rab azt csinálta, amit mindig is szeretett volna csinálni? A felsorakoztatott férfiláger minden egyes tagja hirtelen lerántja a sapkáját, és áll ott fedetlen fővel, tiszteletet adva a hösnekt

— Így pusztult el az a gyönyörű szép szerelmes pár, előnyt adva a halálnak a szerelem elölt — mondta az idős férfi, és mintha kutatna valami után az emlékeiben, részvétlen szétnézett, maga körül és hozzátette: — Rómeó, kétségbeesve lúlia halálán, így kiált fel a színpadon: ... a baljós csillagok jármát lerázom az életunt testről., és akkor én is ezt kiáltottam. Majd pedig csak később értettem meg, hogy valójában tévedtem. Ez az idegen, tragikus szerelem az én életem legmegrázóbb élménye volt: ismét visszanyertem az emberbe vetett hitemet.

NÉMETH-. ISTVÁN fordítása