Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-22 / 4. szám
új ifjúság 7 ovember elején meghalt Adam Szelim. Azt kell mondanom, jó is, hogy Így történt, mert már úgy nézett ki, többé nem járunk ki a fülesbagolyhoz. De Adam Szelim meghalt, és ettől egy kicsit megváltozott az életünk. Ezzel az Adam Szelimmel én foglalkoztam, szemmel tartottam, néha beszélgettem vele, szóval rám volt bízva. Mégis meghalt, jól megégett. Felrobbant a zsebében az öngyújtója. Nem sokat lehetett tudni róla, kicsoda, micsoda; hírlett róla, hogy a Szürke Farkasok közé tartozik, mások viszont azt állították, hogy éppen ellenkezőleg, ellenük dolgozik. A kettő közül bármelyik volt is az igazság, azt sejteni lehetett, hogy nem fog megöregedni. A fülesbagoly a Magúra nevű, süveg alakú hegyhalmon lakott egy csöndes szálerdőben, valami idegen madár elhagyott fészke közelében gubbasztott naphosszat, alkonyaiig bármikor meg lehetett látogatni. A fa közelében akár órákig is elüldögéltünk, nem röppent föl, csak ha durván fölzavarták. Fülesbaglyot nézni mostohafiammal jártunk ki, aki akkor átmenetileg éppen a Doktor Senior nevet viselte, néztük egy darabig a mozdulatlan, félszemével pislogó madarat, aztán hazamentünk. Szerettem volna, ha a gyerek mielőbb kapcsolatba kerül az állatokkal, az erdővel. A Magúra evü halom elég közel feküdt a városhoz. Adam Szelim halála előtt pár nappal Doktor Senior elég kedvetlenül baktatott mögöttem az erdőben, néha csak úgy találomra elkezdett hátrafelé járni, tűrte, hogy ágaknak ütközzék, lába gallyakba gabalyodjék; tudom én jól, ez az unalom jele. A fülesbagoly tanyázóhelyénél aztán leült egy tuskóra, s anélkül, hogy fölpillantott volna, síkosra taposta lába alatt az avarból kinövő fekete gombákat. Arra gondoltam, a gyereket nem érdeklik már a madarak, egyáltalán az állatok, inkább az emberek. És igazam volt: Doktor Senior otthon elárulta, szívesebben járna ki a határra, a többi gyerekkel, úgy hallja, ott egy hatszáz kilós embert lehet nézegetni. Ha lehetséges, meg is szeretné tapogatni, ahogy ezt mások is teszik. Én csak hümmögtem: embereket tapogatni nem szokás, meg aztán jobb, ha előbb megnézem én magamnak, s ha nem valami malackodás folyik ottan, esetleg majd őt is elengedem. Könnyű volt nekem ezt mondani, mert addigra már utasításom volt, hogy kedden menjek ki a határra, szimatoljak, nézzek jól körül, ml történik. Minden kedden belép a határon a hatszáz kilós ember, egy TIÉ-kamion sofőrje, talán nincs minden éppen rendjén körülötte. Azon a bizonyos keddi napon reggel együtt indultunk el otthonról a mostohafiammal, ö a fodrászhoz készült, én a határállomásra, utunk mindenképpen közös volt a főutcáig, amit itt bulevárdnak hívnak. Ott találkoztunk Adam Szelimmel. A járdaszigeten állt, a pontos időt mu- tató elektromos óra alatt, mint akt villamosra vár, és újságot olvasott. De lehet, átlátott a papíron, mert amint egy vonalba értünk vele, elkapta arca elöl, és közeledő alakunkra meredt. — Jó napot, Adam — üdvözöltem. — Mi újság? |— Furcsa — mondta. — Már megint találkozunk. — Csak erre jártam — vontam meg a váltamat. — De komolyan: hogy van? Kezdi megszokni itt nálunk? — Ügy néz ki. Lehet, aztán elköltözöm az ország belseje felé. Mondjuk Brassóba. — Szívből kívánom — mondtam. *— Ha csak — folytatta Adam Szelim — valami személyes okok meg nem gátolnak ebben. — Cigarettát vett elő, nadrágja zsebéből pedig egy hatalmas fekete Ronson öngyújtót, és rágyújtott. — Megismerkedtem egy nővel. Déli egy órakor találkám van vele. — Örvendek — jegyeztem meg. — De legyen óvatos. Maga idegen, és még megpróbálják kihasználni. Vagy mit tudom én. — Ö, nem — legyintett. — Ezt biztos maga ts ismeri, Brekk Paula a neve, Mondjon róla valamit. •— Nem tudom, ki az. ■— 0, dehogynem. Brekk Paula, az a piros hajú. Mondjon róla valamit. — Nem, még így sem tudom — ismételtem. — Nem tudom, ki az. — Akkor mást mondok. — Adam Szelim megnézte az Őrját, aztán fölpillantott az elektromos órára. — Ha van egy kis ideje, megmutatom. Talán mégis ismert. — Az alig szívott cigarettát a járdaszegély mellé hullatta. — Az igazság az, hogy tetszik nekem. Sokáig azt hittem magamról, hogy homokos vagyok. Bár az igaz, a férfiak sem érdekeltek. Ahogy ott magyarázott, ujjhegyén és körmén fehér pettyeket vettem észre, valami lisztnél is finomabb lerakódást a bőr mintázatán. Előbb szopja le az ujját — mondtam neki. — Cukorpor van a zsebében. Vagy valami sokkal rosszabb. Adam Szelim arca elé emelte kezét, megnézte ujjait és elmosolyodott: — Ja. Szelei a gyújtóm, minden gyúj< tásnál csepeg egy kicsit. Valódi Ronson, mégis szivárog. — Elővette zsebéből, megnyitotta a szelepet, hagyta, hogy csorogjon belőle a gáz, aztán megmutatta kifehére, dett ujjbegyét. Aztán tett egy lépést a szemétkosár felé, és a gyújtót beledobta. — Ne nézzen már akkorát. Ma újat kapok. Ezzel elindultunk. Mostohafiam, Doktor Sentor hozta az ernyőmet, ott kopogott mögöttünk az aszfalton. — Maga lassan olyan lesz, mint az árnyékom — jegyezte meg halkan Adam Szelim. — Maga hívott — feleltem kedvetlenül. A Kismester utca a bulevárdról indul, átölel egy pár épületet, és visszakanyarodik a főutcára. Közepe táján áll a volt Trtska-féle zongoralerakat, megálltunk előtte. — Járt már odabenn? — kérdezte Adam Szelim. — Nem én — mondtam. — Gyermekkorom óta félek a nagy, fekete zongoráktól. — Nézzen be az ablakon. A függöny mellett be lehet látni. A sótét terem bal oldalán, egy íróasztalon hősugárzó állt és egy zöld búrás lámpa. Közöttük ült Brekk Paula, egyik arca vörös, a másik sápadt, mint egy darab szappan. — Szóval nem ismeri? — Nem. Ez az a nő, akiről beszélt? — Ez az. Megengedte, hogy ma délben fölkeressem. Azt hiszem, tetszem neki. — Biztos — mondtam. — Jó dolog lehet, ha az ember rájön, hogy nem homokos. — A sarkon elbúcsúztunk. Adam Szelim lassan elindult vissza a villamosmegálló felé, én meg elkísértem mostohafiamat a „Flox“-ba, azt mondják, itt dolgoznak a legjobb fodrászok. — Melegíts magadnak levest, egyél, azátn én is jövök. Légy jó gyerek — mondta Doktor Seniornak. Egyenesen a volt Triska-féle zongoralerakatba siettem. Brekk Paula ott ült félig vörös, félig szappanszínű arcával az íróasztal mögött. Csak mentem feléje, váriam, míg fölrezzen. — Hallom, törökökkel barátkozol — mondtam. — Jgy van? r— Mi közöd hozzá? — Adam Szelimnek hívják. Tudom. — Te mit koslatsz utána? — Leszel szíves és vigyázol magadra. Nézz a körme alá. — Mekkora balfék vagy — sóhajtotta Brekk Paula. — De mekkora. Jó negyedóra múlva a buszállomáson felültem a hu- szonkettesre, ez járt ki a határra, ahová Musztafa Muk- kerman érkezik. Így hívják a TIR-kamion sofőrjét. Apja nyugatnémet, anyja török vendégmunkás, huszonhárom éves és hatszdzkét kiló. Azt mesélik, ez az illető tulajBodor Ádám Vissza a fülesbagolyhoz ionképpen egy tömött börzsák, annyira esetlen, hogy magától nem is képes kiszólni a fülkéből. Egy szerkezet emeli ki az üléssel együtt, és leteszi a kamion mellé a földre. Jobb napokon néha föláll és megmutatja magát, esetleg levetkőzik, és megkéri a bámészkodókat, hogy keressék meg valamilyen testrészét, mondjuk a térdét vagy a lapockáját. A vállalkozó gyerekek aztán eszeveszetten keresgélnek a hol dagadó, hol fityegő, csüngő hús- és hájlebenyek között, s néha elkiáltják magukat: megvan! Musztafa Mukkerman ilyenkor csak megrázkódik: — Az nem az — mondja. A végén aztán, amikor az egészbe belefáradt, a kevesek között, akik jó helyen tapogatóztak, kisorsol valami csempészárut az ülése alól. Nyertek itt gyerekek élő angolnát, kókuszdiót és teljes állati fogsorokat. A busz a határövezet peremén áll meg, vagy kétszáz méterre attól a parkolótól, ahová majd beáll Musztafa Mukkerman a kamionjával. A szitáló, vékony szálú esőben többen várakoztak, sok volt köztük a gyerek. Én egy talponállóban teát kértem az ablak elé könyököltem, hogy kilássak a térségbe. A várakozók között két rendőr sétálgatott. Három busz is megfordult, míg végre a parkoló körül mozgás támadt. Kimentem a térre és fölnyitottam az ernyőmet. A sorompó felől böhöm nagy kamion közeledett hosszú fénnyel világított a havas esőben. Lassan begördült a parkolóba, és három rövid tülköléssel jelezte, hogy megérkezett. A kabinablak meg a szélvédő olajzöld fényfogó üvegből készült, alig lehetett belátni. Egy fekete mosdótál imbolygóit odabenn, valaki azt magyarázta, az a sofőr tányérsapkája. Mindenki várta, mikor nyílik meg a fülke ajtaja, mikor lép működésbe az a bizonyos szerkezet, amely a sofőrt ülésével együtt kiteszi a kocsi mellé. Jó negyedóra is letelt, míg végre valami öblös kráko- gás hallatszott. De nem a szélvédő mögül, hanem a kabin tetejére szerelt hangszóróból. Szavait tagolva, a nyelvet erősen törve, mintha betanult szöveget mondana, megszólalt a sofőr: ^Musztafa Mukkerman megérkezett. Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Nem akarja látni magukat.“ Ágaskodva, egymásra támaszkodva kicsit csalódottan bámultunk a szélvédő mögé. De odabenn nem mozgott semmi. Csak a hangszóró bömbölt. .Musztafa Mukkerman beszél magukhoz, ö nem fél az esőtől, Nem fél a hidegtől. Musztafa Mukkermannak nem árt a víz, nem árt a hideg. De ma nem akarja látni ma- gukat. Menjenek haza." — Oszoljanak — figyelmeztették a bámészkodókat a rendőrök. — Ne bántsanak meg egy külföldi állampolgárt. Ha ez a kívánsága, menjenek szépen haza. Még megfáznak. Még ekkor sem mozdult senki. Az emberek várakoztak, hátha mégiscsak történik valami. Egy nő a motorház közelébe férkőzött, föl-fölugrott, hogy a sofőr észrevegye. „Häschen — kiabálta —, Häschen, Ich bin es.“ A sofőrt még ez a nő sem érdekelte. „Musztafa Mukkerman ma nagyon szomorú. Musztafa Mukkerman lefogyott. Nem akarja, hogy röhögjenek rajta. Menjenek haza. Menjenek innen, takarodjanak. Menjenek az anyjuk valagába.“ Erre aztán mindenki megmozdult. „Pfuj“, meg „piha“, Ilyesmiket morogva indultak a buszmegálló felé. A két rendőr csöndben mosolyogva figyelte, amint szétszéled- nak, és kiürül a tér. Én az ernyőm alatt egy csupasz fa törzséhez lapulva figyeltem, mikor lesz tiszta a terep. Amikor a térség majdnem teljesen kiürült, akkor pillantottam meg egy embert, aki a buszmegálló felöl csöndesen baktatva közeledett a kamion felé. Megállt a kabinajtó előtt és megvárta, hogy Musztafa Mukkerman letekerje az ablakot. Adam Szelin volt az. Musztafa Mukkerman kinyúlt az ablakon. Tényleg, csak a karja akkora volt, mint egy malac. Nyitott tenyerében csillogó tárgyat tartott, azt ada oda Adam Szelimnek: az új öngyújtóját. Onnan lehetett tudni, hogy öngyújtó, hogy Adam Szelim ott helyben kipróbálta. Föl-le csavargatta a láng csóváját, aztán nadrágja zsebébe tette. Biccentett, és elindult az autóbuszmegálló jelé. Musztafa Mukkerman begyújtotta p motort, erősen jobbra tekerve a kormányt, bejáróit a sövényig, ameddig csak a kamionnal lehetett. Fura volt, hogy nem indul egyenesen a város, az ország belseje felé. Csak ott kanyargón előre, hátra, míg teljesen megfordította a kocsit. Akkor elindult a sorompó felé. Szóval máris kimegy, gondoltam. Annál jobb. A huszonkettesről még a külvárosban leszálltam, közel a Dumbrava nevű vendéglőhöz. Egyenesen hátramentem a konyhába, megemeltem egy fedőt Moldován An- kuca mellett. Ö volt Doktor Seniornak az anyja. — Gyere át egy kicsit — mondtam neki. — Mit akarsz? — Gyere csak! — Vártam, hogy megtörölje a kezét, aztán előre indultam. Átmentünk a csehó udvarán, végig egy kerti ösvényen, ami a patakra vezetett, keresztül a pallón egy másik kertbe, egy ház elé, ahol Moldován Ankuca lakott. — Mit akarsz? — kérdezte, amikor látta, hogy ledobom a zakómat, megoldozom a nyakkendőmet, úgy ülök elébe a divánra. — Én nevelem a fiadat — mondtam. — Te meg nem küldesz tartásdíjat. — Két kezemet csípőjére tettem, két mutatóujjammal megnyitottam hasán a köpényt és belecsókoltam. ~ Te mondtad, hogy ne küldjék. — Szóval nem küldöd. Én pedig elnéző vagyok. Csak azért, mert kedvellek. — Akkor vegyél vissza. — Hogyne — mondtam. — Azt nem lehet. Rossz fényt vetnél rám. Ha most is az erdőn dolgoznék, akkor mondjuk. De így? Na gyere, mondom, hogy kedvellek. Lehet, hogy aludtam is egy kicsit, mert egy óra lett volna öt perc múlva, amikor kiugrottam Moldován Ankuca mellől. Öt percem maradt, hogy beérjek Brekk Paulához. — Most meg hová rohasz? — kérdezte Moldován Ankuca. — Szolgálatban vagyok — mondtam. — De még keresni foglak. Látod, hogy kedvellek. Negyed kettő lett, mire beértem a városba, futólépésben siettem a Kismester utcába. Megálltam a volt Tris- ka-féle zongoralerakat előtt, és a függöny mellett benéztem az ablakon. Brekk Paula nem ült az íróasztala mögött, a terem közepén állt a zongorák között, és a bejárat felé nézett, mintha Adam Szelimre várna. De Adam Szelim nem volt a lerakóiban, helyette üszők és korom lepte a padlót, a levegőben rongyszag lebegett. — Te miben sántlkálsz? — kérdezte Brekk Paula, amint megpillantott. — Itt van? Elment? Hol van? — Nincs sehol — mondta Brekk Paula hűvösen. — Fölrobbant. — Micsoda? Ki robbant föl? — Pont egy órakor leszakadt róla a ruha és égni kezdett. Menj, mert büdös körülötted a levegő. Menj innen. — Még él — mondta a nővér, amikor kinyitotta a kórterem ajtaját. — Egy percen át nézheti. — Adam Szelim egyedül feküdt a kórteremben, deréktól lefelé vastag pólyák takarták. Testéből csövek vezettek az ágy alá, állványokról csövek vezettek a testébe. Arca elég épnek látszott, de vértelen volt és merev. — Jó napot, Adam — mondtam. Szeme elmozdult az ajtó felé és úgy maradt. Szája megnyílt, kevés levegő jatt ki rajta, de nem szólt semmit. — Mikor jöhetek még? — kérdeztem á nővért. — Többet már ne jöjjön — mondta a nővér. — Maga inkább jöjjön ide — mondta valaki a hátam mögött. Gavrila Inspektor volt az, a folyosóról integetett. — Mondja el szépen, mikor látta utoljára? — Én délben, a határon — mondtam. — Es azóta merre járt? Mondja meg szépen, mit csinált? v — Nem Is tudom. Jöttem errefelé. Pontosabban nem tudnám megmondani. — Pontosabban nem tudja, azt mondja. Szép, nagyon szép. És azt tudja, hogy régebben mivel foglalkozott? — Én az ardőn dolgoztam, kérem. En azelőtt erdészféle ember voltam. Udvarunkon, a téglákkal fölpockolt, portól, madárpiszoktól kérges ócska Opelen két macska gubbasztott. Mostohafiam az emeleti körfolyosóról gesztenyével dobálta őket. Amikor észrevett, megálltam és fölszóltam neki: — Szeretnéd, ha a mama visszatérne? — Jöjjön, ha akar. — Doktor Senior megvonta a vállát, és elém szaladt a lépcsőfeljáróhoz. — Na mondd, milyen volt? Tényleg akkora? Mekkora? — Hát nagy — mondtam. — Egészen, egészen nagy. Ledobtam a felöltőmet és a zakómat, és egyenesen a konyhába mentem. Hagymát, paprikát szeleteltem, zsírt tettem a serpenyőbe és alágyújtottam. — Rántottát eszünk. Hány tojással kéred? — Én hárommal. De mondd, tényleg olyan borzalmas kinézetű? Mondd, mégis, milyen? — Most már mindegy — sóhajtottam. —‘Többet úgysem jön errefelé. — Honnan tudod? — Tudom. Nem jön többet. Holnaptól kimehetünk megint a Magurára. Vissza fülesbagolyhoz. A tojást ráütöttem a hagymára, paprikára, megsóztam, megborsoztam és megterítettem az asztalt. Kenyeret szeleteltem, elővettem egy kis üveg uborkát. Oclakünn a kiszüremlö lámpafényben hópelyhek kavarogtak, néha megálltak az ablak előtt a levegőben, aztán elindultak fölfelé. — Nézz már kt egy kicsit — mondtam mostohafiamnak, Doktor Seniornak. — Holnapra meglátszik az ember lába nyoma. — Látom — mondta. — De figyelj csak ide egy kicsit. — Na. — Igaz, apa, hogy te zsaru vagy? — Ezt meg honnan veszed? — Mindenki azt mondja. — Hadd mondják. Az ö dolguk. Mondjanak, amit akarnak. — Akkor te mi vagy? — Én erdész. Jól jegyezd meg: erdész. — Es az micsoda? — Az egy olyanféle személy, akt az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák közt föltalálja magát: ez mogyoró, mondja, az meg madárberkenye, ez bálványja, mondja, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s az ott, az a borzas a hegyi juharon, az pedig az erdei fülesbagoly.
