Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-30 / 31. szám
'Kimondahatatlan nyugtalanságot éreztem, amely ideges hisztériává alakult át. Nem tudtam megnyugodni, hiába nyeltem le a nyugtatókat. Egszerre elviselhetetlenné vált minden. Gyógyíthatatlan betegnek éreztem magam. Pedig csak annyi történtt hogy eltűnt valaki az életemből, ki nekem a mindent jelentette. Emléke, mint egy nehéz kő telepedett rám. Ügy próbáltam szabadulni a nyomasztó érzésektől, hogy jogiam a porszívót, és nekiálltam a lakás kitakarításához. Bele akartam feledkezni a munkába, és ezáltal vissza akartam nyerni lelki egyensúlyomat. De hiába volt minden erőlködésem. Érzelmeim parányi részét sem tudtam visszalopni, amit ő elvitt tőlem. Kijosztot- tan és tehetetlenül néztem sorsom elé. Es mint akinek már minden mindegy, bezártam a lakást, és elindultam a városból kivezető úton. Nem észleltem sem az időt, sem a távolságot. Már esteledett, amikor leültem egy út menti kőre. Vártam. Vártam valakire, aki visszavisz a városba. Nem volt kedvem tovább gyalogolni. Fájni kezdett a lábam, így tovább üldögéltem. Nem tudom, milyen látványt nyújthattam egyedül az út szélén, de több autó, és még egy török kamion is megállt, hogy ajánlatot tegyen a szórakozás különböző fajtáira. Nem mentem velük. Elhatároztam, hogy akármennyire is fáj a IáBALÁZS ZSUZSA: bam, gyalog indulok haza. Néhány lépést tettem meg, amikor lefékezett- mellettem gey piros Lada. Segíthetek valamiben? — szólt ki az autóból egy negyven év körüli férfi. •— Bevinne a városba? ■— Igen. Jöjjön, szálljon be. Beültem, és vártam, hogy jöjjön a szokásos kérdés, hogy meghívhat-e egy pohár italra. De meglepődtem, mert nem ezt kérdezte. — Mi a baj? — szólt és mosolygottMeglepetten visszakérdeztem: — Honnan tudja, hogy baj van? *— Eláruta minden mozdulata. — Érdekes. A szüleim és az ismerőseim előtt mindig sikerült jól lepleznem érzéseimet. Soha semmit nem vettek észre abból, ami bennem lejátszódott. Erre jön- -maga- és már a lépéseimből következtet a lelkiállapotomra. Kitűnő megfigyelő. Netán pszichológus. — Ez nem is megfigyelés, inkább ráesz- mélés a saját mozdulataimra. Ha egyedül érzem magam, én is épp ilyen céltalan lépéseket teszek, mint az imént maga tett. — Bámulatba ejt. <—■ Miért? Azért, mert érti a mozdulataimat. Engem nem szokás érteni, inkább csak félreérteni. Bevallom őszintén, én még önmagamat sem értem, annyi bennem az ellentmondás. — Pedig hát az ellentmondás nem más, mint a valóság és önmagunk teljesebb megismerése. A valóságot pedig mindig el kell fogadnia. — Ezek szerint, mivel tele vagyok ellentmondással, nekem feltétlenül értenem kellene önmagamat. De mivel nem értem, az abból adódik, hogy nem fogadom el a valóságot? •— Véleményem szerint igen. — Mondja, mindig és minden körülmé- niek között el kell fogadnom a valóságot?. A férfi lefékezett. — Csak azt akarom mondani, hogy beértünk a városba. Szemébe néztem, s akaratlanul is elmosolyodtam. — Az apám is mindig talált kibúvót a kérdéseim elöl — mondtam. Nem válaszolt, csöndben újra elindította az autót. — En nem keresek kibúvókat — mondta halkan, s rágyújtott. — Ha zavarja a füst, eloltom. — Nem zavar — válaszoltam, s közben arra gondoltam, hogy az illem azt diktálta volna, hogy engem is megkínál egy cigarettával. Lehet, megsejtette, hogy nem dohányzóm? Nem volt rá idő, hogy ezen kezdjek elmélkedni, nem is akartam. A férfi halkan, s úgy éreztem, kissé megtörtén mondta: — A valóság elfogadása nagyon fontos, hiszen ez határozza meg az életünket. Akt pedig elfogadja a valóságot, könnyebben tud élni. — Igaza van — ismertem el. Csak most már az a kérdés, mit nevezünk valóságnak. En--állandó jellegű tanmeséket kaptam az emberi jóságról, a tisztességről, a becsületről. Es hol van minden a valóságban? Mindennek a töredéke csak az igaz, csupán ennyi maradt belőle. Hát ezt fogadjam el?. Fogadjam el, hogy görbe az élet tükre?, — Ez talán túlzás. — Ez is hozzátartozik a valósághoz —* mondtam, és 6 felnevetett. — Kinevet? — Nem, csak frappánsnak találtam a válaszát. De csak folytassa, azt hiszem, még akart valamit mondani. — Ma végleg szakítottam azzal az emberrel, aki sokat jelentett a számomra. Azt mondta, nehéz eset vagyok, és ha nem fogadom meg az ö tanácsait, soha semmire nem jutok. Minden csak megszokás, ez az elmélete. De hát, hogy lehet megszokni a hazugságot, a csalást? Hiába szeretem öt, az életről vallott felfogásunk nagyon különböző. — Maga szebbnek akarja látni a világot, mint amilyen. Elismeri ugyan a valóságot, de nem akarja befogadni. — Azt kellene tennem? Álljak be a sorba a barátom után? — Szereti őt. >— Ez még nem ok arra, hogy megtagadjam önmagam. — De szenved nélküle. ■— Igen, ezt beismerem. Es safnos, nem tudunk közős nevezőre jutni, ez itt a baj. Hirtelen elhallgattam, s ránéztem. Visz- szanézett. — Most miért néz rám ilyen furcsán? — Mert eszembe sem jutott, hogy esetleg feltartom. Azt sem tudom, hova igyekszik. —- Ebből ne csináljon problémát. Van időm és szívesen hallgatom. — De hát mégis indult valahová? — A lányomhoz. Tíz éve váltam el, ő akkor épp tízéves volt. Minden hét végén meglátogatom öt, eredménytelenül. — Ezt hogy értsem? — Soha ilyen bizalmasan nem beszélt velem, mint most maga. Egy idegenhez is több bizalommal fordul. Nem kerülünk közelebb egymáshoz, inkább egyre távolodunk. Most kérdezhetné, hogy miért, Nem tudok rá magyarázatot adni, így alakult. — Es maga ebbe belenyugodott szép csendben, igaz? Elfogadta a lánya közönyét, anélkül, hogy tett volna valamit. Azzal nem lehet elintézni semmit, hogy így alakult. Ezt nem szabad. Mérlegelni kell, s újra átgondolni mindent. Az nem baj, ha összekeveredik magában minden. A kuszaság nem bűn és nem is betegség. Csak keresés, motozás, tapogatás. Szinte meglepődtem saját szavaimon. Ügy éreztem, visszanyertem lelki egyensúlyomat. Talán meggyőztem egy embert, miközben elrendeztem saját félresiklott életemet is. Es újabb elentmondásba ütköztem. Míg azért harcoltam, hogy ez a férfi visszanyerje a lánya bizalmát, én közben feladtam a harcot. Lemondtam a nagy Ö szerelméről, és elfogadtam, hogy így alakult. Nekem a tények elfogadása jelentette a visszavezető utat. Amikor kiszálltam az autóból, a férfi azt mondta: — Köszönöm, hogy utitársamnak szegődött. Ne felejtse el: nem elég embernek születnünk, de azzá is kell válnunk, és ehhez a másik emberre is szükség van. Napokig a fülembe csengtek az autós férfi szavai, pedig még a nevét sem tudtam. MIROSLAV VÁLEK: Már hányadik éje 'Az ablaktáblát hideg szél csapdossa, cstllagraf zsong a messzeségben fenn. Hány éfe már, már hányadik éje ily nehéz, mint maf, En egyetlen szerelmesem, boldogságom, 1 végzeteml Sebzett vad — virrasztók egész éjszaka. Bogáncsként vesz körül a félelem. A vergődő szív százszor elsiratja, amit elejt a józan értelem. Ha nem szeretsz, ha már nem szeretsz engem, egy két rideg sorral legalább közöld pelem. Bár kegyetlenül mardossa a hiány, szerelmem nem lesz kisebb, sem büszkébb önérzetem. Az ablaktáblát hideg szél csapdossa, csillagraj zsong a messzeségben fenn. Hány éje már, már hányadik éfe ily nehéz, mint ma? En egyetlen szerelmesem, boldogságom, végzetem. JÁN SVANTNER: Ars poetica Többé ne szülessen a vers fájdalomból és szomorúságból, örömtelen éjszakákból, pusztító szorongásból és félelemből, aljasságból, árulásból, haragból, fényűző büszkeségből, tisztségek és javak utáni hiú vágyból, kávéházak és klubok füstjéből, szerkesztőségek szélcsendjéből, üres szívekből és még üresebb fejekből, fiatalembereknek és kisasszonyoknak szánt nevetséges tanácsokból, színlelt szerénységből, szócskákból, rutinból.../ Szülessen úgy, ahogy a gyermek születik, szerelemből és vérből, mezők tiszta levegőjéből, erdők mélabús dalából, a szülőföld fényéből, madarak csábító röptéből, ragyogó égboltból, bércek magasán szikrázó napfényből, illatos erdőkből, forrás vízéből, A a sugárzó ősz gyümölcséből, minden egyszerű és szép dologból, emlékből, mely örömre gerjeszt, meglepő metaforából, szenvedélyes dallamból, képek lenyűgöző színeiből, asszonyt érintésből, emberi lélegzetből, dolgos kezekből, vérrel és verejtékkel megfizetett igazságból, tudásszomjból, meggyőződésből, hallgatásból, emberi reménységből! Marcell Milan fordításai * Pályázatunk 2. díjat nyert fordításai. Műfordítói pályázatunk eredményei: Lapunk szerkesztősége a Szlovák Irodalmi Alap möw fordítói szakosztályával közösen műfordítói pályázatot hirdetett a mai szlovák költészetből. A pályázat feltételeit lapunk 6. számában közöltük. A pályázatra összesen 42 pályamű érkezett. A pálya- műveket az Cj Ifjúság főszerkesztője és a Szlovák Irodalmi Alap igazgatója által kinevezett bíráló bizottság értékelte a következő összetételben: Rácz Olivér érdemes művész (a bizottság elnöke), Bállá Kálmán, a Madách Könyv- és Lapkiadó Vállalat szerkesztője és Kul. csár Tibor, az Oj Hajtások rovatvezetője. A pályázatot meghirdető két intézmény a bíráló bl. zottság javaslatára a következő döntést hozta: 1. Az 1. díjat nem adja ki. 2. A 2. díjat (600,— Kis) Marcell Milánnak, Fülek (Filakovo) ítélte oda. 3 a 3. díj (400,— Kös] nyertese Halász Péter, Szepsl (Moldava nad Bodvou). 4. Ezen kívül öt pályaművet, ill. fordítót egyenként 200,— Kés jutalomban részesít. Ezek a következők: , -Szabó László, Dunaszerdahely (Dunajská Streda), > Honéczy Andrea, Rimaszombat (Rimavská Sobota), Koháry Sándor, Ipolyság (Sahy), Kamoncza Márta, Bratislava, Szabó Csilla, Rimaszombat (Rimavská Sobota). A nyertesek és a jutalmazottak a pályadíj, ill. juta- talom összegét postán kapják meg. MŰFORDÍTÓI PÁLYÁZATUNKRÓL őszinte örömmel állapítjuk meg, hogy amikor az 'Oj Ifjúság szerkesztősége és a Szlovák Irodalmi Alap műfordítói szakosztálya meghirdette a mai szlovák költészet műfordítói pályázatát, nem reméltük, hogy ez a pályázat Irodalmi, műfordítói életünk jelentős eseménye lesz. jelentős, mert a pályázatra 42 fiatal — zömmel középiskolás fiatalok — küldte be vers- fordításait, s már maga ez a szám is olyan érdeklődést tanúsít, amely hivatásos írók, műfordítók számára kiírt, hasonló pályázatok jelentkezőinek az átlagos részvételét is meghaladja. De örömmel töltötte el a bíráló bizottságot a beküldött versfordítások színvonala is, amely azt bizonyítja, hogy a pályázók jelentős része meghitt ismerője a mai szlovák költészetnek, jól ismeri annak kimagasló alakjait, ismeri a költészet és a műfordítói tolmácsolás művészi eszközeit és követelményeit, s méltó gonddal igyekezett megbirkózni vállalt feladatával. A bíráló btzottság éppen ezért, a dicséretes műgond és az elmélyült műfordítói odaadás méltányolásakép- pen úgy döntött, hogy a beérkezett pályaművek elbírálása során nem alkalmazza a bemutatkozó fiatalok e- setében általában szokásos, s éppen ezért egy bizonyos fokig már eleve értékcsökkentő „enyhébb“ mércét, hanem abszolút mértékkel értékelve köszönti a csehszlovákiai magyar költészet új műfordítóit; mindenekelőtt azt a hét fiatalt, akikben a hazai műfordítói utánpótlás komoly ígé. rétét látja, s akiknek munkájában, gondolat-, kép-, hangulat-visszaadásában olykor valóban felfigyeltető, megkapó, ötletes, szellemes megoldásokkal találkozott. Ez azt bizonyítja, hogy a pályázók, de elsősorban a díjazott, illetve jutalommal kitüntetett fiatalok tudatá. ban vannak a műfordítói művészet gyönyörűségének, de a műfordítói munka, a szó legnemesebb értelmében értelmezett műfordítói mesterség szépséges nehézségeinek" is. Ezért hisszük, hogy az abszolút mérték szi. gorú elvei alapján ki nem osztott első díj hiánya nem kedvetleníti el pályázóinkat, hanem serkentően hat majd további munkájukra, lelkesedést önt beléjük a szavakkal vívott további szépséges küzdelmekhez, a- melyről egyik pályázónk széljegyzetében ez a nagyon őszinte vallomás olvasható: „A versfordítás kibúvók keresése" a kompromisszumok közül. Erőmből többre nem futotta...“ Igen, a műfordítás megoldások szüntelen, makacs, elégedetlen keresése. Egészen a végső, immár megelégedett telitalálatig. S ez mindenért kárpótol. Üdvözöljük az új műfordítókat s a pályázat nyerteseit; szívből üdvözöljük őket, mert tudjuk, őszintén é- rezzük, hogy erőikből többre Is futja majd. Rácz Oliver A VISSZAVEZETŐ ÚT A
