Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-23 / 30. szám
új ifjúság 9 A z európai harctereken már nyolc hőnapja dúltak a második világháború csatározásai amikor az Amerikai Egyesült Államok hadvezetése elhatározta, hogy a Csendes- őceáni flottáját a Hawai szigeteken vonja össze. A flotta az Öahu sziget Pearl Harbour támaszpontján horgonyozott. Ez az Intézkedés azért történt, hogy visszatartsa a Hitler és Mussolini szövetségeseként szereplő Japánt a hadbalépéstől. Hawai elég messze volt Japántól, ahhoz, hogy a japánok megtámadhassák,' de a flotta bármikor elérhetett egy esetleges Kelet-Ázsiai harcteret. Marshall tábornok, az Egyesült Államok hadseregének vezérkari főnöke 1940. május 3-án a következőket jelentette Roosevelt elnöknek: „Oahu szigetét, erődítményei, helyőrsége és földrajzi sajátosságai révén a világ legerősebb erődjének tekintik.“ 1941. november 17-e és 21-e között a Kuril-szigetcsoport ember nem lakta Itorofu-sziget Tankan öblében a japán flotta 32 hajőegysége gyűlt ösz- sze. A hajók egyenként, észrevétlenül lopakodtak ki a kurei támaszpont kikötőjéből és hajóztak el az északi lakatlan szigethez. A hajók távírá- szait, akiknek „kézírását“ az amerikai lehallgató szolgálat jól Ismerte Kureban hagyták, és ezek itt élénk rádiózást folytattak egymással. Így az amerikaiak felderítő szolgálata azt hihette, hogy az egész japán flotta Kureban állomásozik. A hat repUlőgép-anyahajőből, két sorhajóból, három nehézcirkálóból, egy könnyűcirkálóbői, kilenc torpe- dórombolőból és nyolc tankhajóból álló hajóegység november 26-án Ismeretlen céllal kifutott a Tankan öbölből és gyorsan eltűnt a láthatáron keleti irányban. A hajók hadműveleti feladatát csak Nagumo terger- nagy. az egység parancsnoka ismerte. A parancsot egy nappal azelőtt kapta rádión: „Az operatív egység a legnagyobb titokban haladva és védekezve a tengeralattjárók és repülőgépek ellen, vonuljon a hawai vizekre, s. a hadműveletek bejelentésének pillanatában rohamozza meg az amerikai flottát a Hawai-szigete- ken, hogy halálos csapást mérjen rá. Az első légitámadásra „X“ nap (a pontos dátumot a kővetkező parancsban közöljük) hajnalán kerül sor.“ A hajókon szigorúan megtiltották a rádióadók használatát, sőt még a szemetet sem szabadott a tengerbe dobni. A hajóhad gondosan kikerülve á hajózási utakat december 2-án érkezett a Hawai-szigetek magasságába. Ekkor kapta Nagumo a rejtjelezett, végleges parancsot: „Lássanak hozzá a Niitaka, hogy megmászásához, 1207.“ Ekkor tudta meg az egész legénység az expedíció célját. A hajók élesen délnek fordultak, és Irányba vették a Hawai-szigeteket. December 7-én már hajnalban riadót jelentettek a hajókon. Reggel hat órakor emelkedtek fel az anyahajókról az első hullám gépei: 40 torpedóvető. 51 zuhanőbombáző, 49 bombázó és 43 vadászgép. Hét óra tizenöt perckor indult útnak a második hullám, összesen 170 gép. Hér óra negyvenkilenc perckor pillantották meg az első hullám pilótái Hawait. Eddig semmilyen ellenállásba nem' ütköztek. A repülőraj parancsnoka, Fucsida százados, most először használta rádióját és leadta a megbeszélt jelszót: „Tora! Tora! Ez annyit jelentett, hogy a hadművelet a terv szerint folyik.' A Pearl Harbourban tartózkodó ha. jókon minden réggel hét óra ötvenöt perckor rövid ceremónia kezdődött. Ebben a percben a támaszpont víztornyán megjelent a kék „előkészítő“ zászló és minden hajón megismételték a jelzést. Nyolc órakor minden hajón felvonták az Egyesült Államok zászlaját. A kisebb hajókon felhangzott a fedélzetmesterek sípja, a nagyobb hajókon megszólaltak a kürtök és a sorhajókon pedig fúvós zenekarok játszották az állami himnuszt. December 7-én reggel a tengerészek ezzel a szokásos szertartással voltak elfoglalva. A matrózok befejezték a reggelit és a fedélzeten sorakoztak a zászlófelvonáshoz. Az ügyeleteseken kívül kevés tiszt tartózkodott a fedélzeteken. Vasárnap volt. Öt sorhajókapitány és a tisztek fele a szárazföldön töltötte az éjszakát. Alighogy elhangzott a zászló- felvonást jelző kürtszó a kikötőt motorzaj töltötte meg. Különböző irányból szokatálán felépítésű repülőgépek közeledtek a Ford-szigeten levő repülőterek irányában. Más repülőgé. pék, alacsonyan repülve a hajókhoz közelítettek. A hajókon levőknek az első pillanatban az volt a véleményük, hogy a flottaparancsnokság hadgyakorlatot rendelt el, s a nagyobb valószerűség kedvéért a repülőgépekre rárestették a lehető ellenség felségjelét. A tévhit azonban Az égő West Virginia A Pennsylvania és két torpodórombolő a támadás után gyorsan szerteoszlott, mert a repülőgépekről torpédók hullottak a vízbe és a hajók oldalánál robbantak. Ezen a reggelen az Oahu-sziget északi végén, az Opana-hegyen levő rádiólokátor-állomáson is szolgálatot tartottak. A radarokat még csak akkor kezdték bevezetni, és a legénység még csak tanulta kezelésüket. A lokátorok vasárnap reggél négytől hét óráig üzemeltek. A szolgálatot teljesítő két katona hétkor leállította a készüléket és elment reggelizni. Ám késett az a gépkocsi, amellyel őket el kellett volna szállítani. Ezért elhatározták, hogy még egy kicsit gyakorolnak a radarkészüléken. A képernyőn sok pont jelent meg. Előbb azt hitték, hogy a készülék elromlott, de később rájöttek, hogy 136 mérföld távolságból egy nagy repülőraj »közeledik. A két katona felhívta az információs központot, de itt is csak a telefonkezelő volt jelen, a többiek reggelizni mentek. A telefonos feljegyezte a az üzenetet, a két radaros lezárta a készüléket és mivel közben megjött értük a kocsi nyugodtan elindultak a megérdemelt reggelire. . A Makalaga hegyről, ahol a parancsnokok villái álltak jól lehetett látni mindent ami a kikötőben történt. Kimmel tengernagy, a flotta parancsnoka, az ufivarából figyelte a japán támadás kezdetét. A szemben levő villában lakott Layton ezredes a flotta felderítő szolgálatának parancsnoka. Pizsamában szaladt ki az udvarra és távcsővel figyelte mi történik a kikötőben. A felesége az ablakon keresztül szidta meg: „Azonnal gyere be és öltözz fel!“ Layton szlt- kolózva beszaladt és kapkodta magára az egyenruhát. A támadás idején a nyolc sorhajóból csak a Nevada volt mozgásban. A shrhajóknak általában két és fél órára volt szükségük, hogy Indulásra készek legyenek4 a tengerre való kifutáshoz. A Nevadan egy kazán üzemelt, de a támadás előtt begyújtották a másikat is, hogy felváltsák az elsőt. Ez lehetővé tette, hogy a japán repülőgépek megjelenése után negyvenöt perccel megpróbáljon kifutni a nyílt tengerre. A hajó kapott ugyan néhány találatot, de azért engedelmeskedett a kormányosnak. Az a tiszt, aki a kapitány távollétében átvette a parancsnokságot bízott benne, hogy sikerül kijutni a tengerre. Ekkor már a hajó légelhárító ágyúit is sikerült aktivizálni. A japán pilóták megértették a szándékát és amikor a hajó kijutott a hajóútra fokozott dühvel támadták rá, mert az. a nagyszerű lehetőség kínálkozott, hogy elsüllyesztik és így lezárják a Pearl Harbour kikötő bejáratát. A parton is kitalálták a japánok célját és a Nevada parancsnokát utasították, hogy térjen le a hajóútról. Ez engedelmeskedve a parancsnak, zátonyra futtatta a hajót. A "légelhárító egységei tovább is folytatták a tüzelést. Az amerikai flotta a következő veszteségeket szenvedte el: öt sorhajó elsüllyedt, három megrongálódott. Harcképtelené vált három köny- nyűcirkálő, súlyosan megrongálódott három torpedóromboló, elsüllyedt vagy megrongálódott négy segédhajó. A japánok a hajók elleni rajtaütés, sei egy időben a repülőtereket is megtámadták. A repülőtereken álló gépek nagyon kényelmes és vonzó célpontul szolgáltak, mert a diverzió elkerülése végett Short tábornok parancsára csoportosan álltak a szabad ég alatt. ,A meglepetésszerű támadás már az első másodpercekben szörnyű pusztítást okozott. A japán bombázók zuhanórepülésben bombázták a repülőgépeket, amelyek hamarosan lángba borultak, a Kaneohéban levő hidroplánok elsülleydtek. Kilenc óra negyvenöt perckor mindennek vége lett. Ekkor már a második hullám gépei is visszafordultak az anyahajók felé. Ezután még vagy fél óráig egy magányos repülőgép keringett Pearl Harbour felett. Mi- cuo Fucsida, a légi kötelék parancsnoka felmérte a kárt, amelyet kötelékének gépei okoztak az amerikaiaknak. Sikerült neki mindent lefényképezni. Másnap, 1941. december 8-án a washingtoni Capitoliumban Roosevelt elnök jelentette be a történteket a kongresszusnak. A kongresszus egyhangúlag megszavazta, hogy az Ame. rikal Egyesült Államok és a Japán császárság között beált a hadíálla- pot. -stA siker akadályai Azokról az akadályokról lesz szó, amelyek bennünk magunkban rejtőzenek. Jól elképzeltük, hogy mit akarunk, mi a célunk, s áhítozzuk a sikert, mégis mintha valami ismeretlen „szabolőr“ ügyködne bennünk... Szívósan robbantgatja a céljainkhoz vezető utakat. A „PECHES“, a „FÉLÖS., a „GYENGE“ Miből következtethetünk a jelenlétére? Ha. túlságosan gyakran érezzük azt, hogy borzasztóan peches emberek vagyunk. Ha folyton-folyvást úgy látjuk, hogy beletenyerelnek a terveinkbe. Vendégséget szeretnénk rendezni, de soha sincsen rá szabad délutánunk... Szeretnénk moziba járni, de vagy az idő vagy a társ_ hiányzik. S ha egyik sem, hát nem adnak jó filmet, s ha a'dnak, akkor seöl megyünk, mert a jó filmre úgy sem kapni jegyet... Szeretnénk kirándulni, de mindig éppen akkor esik az eső... Jó lenne ezt is csinálni, amannak is nekifogni, de’ valami mindig végzetesen az utunkba áll. Ha túlságosan gyakran megtorpanunk az elter-velt cselekvéseink előtt. Szeretnénk közölni a tanárunkkal, a főnökünkkel azt, hogy... Szeretnénk felszólalni a gyűlésen, az értekezleten... De az utolsó pillanatban valami visszafog bennünket. S aztán utáljuk a gyávaságunkat. Ha túlságosan gyakran úgy érezzük, hogy a testünk nincs a hatalmunkban. Valami feladatot, programot terveztünk, de — sajna — nem megy a dolog... mert egy kicsit éppen megbetegedtünk... éppen most sajog valamelyik tagunk... éppen fejfájás gyötör... hasmenésünk lett... Persze mi szeretnénk oda elmenni, ezt-azt megcsinálni, de éppen most nagyon kimerültnek érezzük magunkat... ■ Ha a vágyott cselekvések elkezdését túlságosan gyakran a jövőbe utaljuk. Itt ez a jelszónk: majd akkor, ha... Ha megkapom az ösztöndíjam... ha véletlen szerencsém lesz... ha meglesz az új munkahelyem... ha meglesz a nagytakarítás... majd ha befutott ember leszek... ha a gyerekek nagyobbak lesznek... ha eljön értem valaki... Ha bajaink, pechünk, kudarcaink miatt rendszeresen másokat okolunk, s gyakran hivatkozunk erre: bezzeg ha én is jómódú családba születhettem volna... ha a szüleim figyelnek az iskoláztatásomra... ha nem ilyenek volnának a tanáraim.... az osztálytársaim... a munkahelyem... a munkatársaim... ha nem ilyen volna a házastársam... Bezzeg akkor én is... Ezek a jelek a láthatatlan „szabotőrre“ utalnak. Ha nem veszünk róla tudomást, roppant élénken kezd ügyködni bennünk: De: voltaképp a kényelmünket szolgálja! Szépen elpanaszoljuk magunknak és barátainknak, hogy ml milyen peches lények vagyunk, tele gyengeséggel, még a testünk is ra_ koncátlan, minderről nem tehetünk, hiszen ilyenek vagyunk. Ráadásul a környezetünk emberei is hátráltatnak, de majd... majd... majd... a távoli jövben talán egyszer... Egy kis időre igazoltuk magunkat, „megtaláltuk“, „megmagyaráztuk“, mit miért nem teszünk, s a voltaképpeni vágyott siker megmarad ábrándnak. A „szabotőr“ ravasz, és szaporán terjeszkedik. Valahányszor engedünk neki, mindig elszipkáz egy korty levegőt tőlünk, vagyis lényünknek ama feléből, amely aktív szeretne lenni, tevékeny és Nyertes. Ha már elterebélyesedett bennünk a „szabotőr“, elég nehéz kiebrudalni. Csak tartós, türelmes, munkával és nagy fegyelemmel tehetjük meg ezt. HOGYAN SZORÍTSUK VISSZA? Nézzük meg, milyen „fogásokra“ van szükségünk ahhoz, hogy visszaszorítsuk sikerünk „szabotőrjét“? Sose éljük bele magunkat abba, és ki ne ejtsük a szánkon azt, hogy „mi igazán peches flótások vagyunk, akiket á végzet lépten-nyomon elgáncsol“! Ha már elhatároztunk valamit, lehetőleg ne torpanjunk vissza az utolsó percben! Szólaljunk fel azon a gyűlésen és a társaságban, nem baj, ha dadogva és ügyetlenül, még az sem baj, ha belezavarodunk, s valami butaságot mondunkl Mondjuk meg a tanárainknak, a főnökünknek, amit meg akartunk mondani, nem baj, ha közben másképp mondjuk (szépítve vagy nyersebben, mint akartuk. Hívjuk meg azt az ismerősi, akit meg akartunk hívni, nem baj, ha visszautasításban lesz részünk. Lehet, hogy apró kudarcokat kell elviselnünk, de ezekhez nem árt hozzászokni, míg a megtorpanásokhoz hozzászokni igencsak ártalmas dolog. > Ha már elvállaltunk és elterveztünk valamit, ne engedjük, hogy valamilyen testi panaszunk megakadályozzon benne. Sok embernek van „indulási láza“: mielőtt az otthon védettségéből elindul, enyhe szorongás (esetleg szívdobogás, torokszorulás, gyomorgörcs stb.) fogja el. Van egy régi orosz népszokás: amikor valahová készülnek, közvetlenül az indulás előtt leülnek a lócákra, s hallgatnak. Úgy is mondhatjuk: lazítanak, megnyugszanak. Talán öt percre, talán tíz percre. Gyakran ennyi nyugság és csend elegendő ahhoz, hogy az „indulási lázunk“ elmúljon. Ha valóban vágyunk valamilyen cselekvésre, a rajtot ne toljuk ki a távoli jövőbe! Lehetnek valódi akadályok, amelyek miatt e percben még csakugyan nem kezdhetjük el a dolgot. De ilyenkor is megkezdhetjük az előmunkálatokat. E- lőfordulhat például, hogy valaki csak évek múlva engedheti meg magának a külföldi utazást vagy azt, hogy nekifogjon festeni, könyvet írni, sportolni, ruhát varrni, a lakást rendbehozni stb. De a tájékozódásnak már ma nekifoghat! Könyveket, szakkönyveket, lexikonokat, térképeket, szabásmintákat nézegethet szabad ötperceiben és óráiban. Jegyzeteket, vázlatokat készíthet, leírhatja ötleteit. Alaposan átgondolhatja újra meg újra, mi mindent el kell hárítania az útból, hogy a dolgot valóban elkezdhesse. Sose hivatkozzunk arra, hogy más emberek az okai kudarcainknak! Igaz, össze vagyunk kötve egymással, belesodo^- hatjuk egymást képtelen helyzetekbe. De ha nem nézzük meg alaposan, hogy önmagunknak mi részünk van a baj előidézésében, mennyibe vagyunk mi a ludasak benne, a másokra való hárítás csak ürügy marad. Ne hivatkozzunk a gyengeségeinkre, s ne hangoztassuk a- zokat! Elég, ha tudunk róluk! Az emberekben él az a meggyőződés, hogy mindenki önmagát Ismeri legjobban. Ez nem igaz. Mégis, amikor azt hallják tőlünk: „én olyan gyáva vagyok... gyenge vagyok... nehézfejű vagyok...“ — elhiszik nekünk. Ez még a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy kezdenek úgy tekinteni bennünket és úgy viselkedni velünk, mint csakugyan gyáva, gyenge, nehézfejű emberrel. „Hiszen ő ilyenl Ö mondta, és saját magát csak ismeri!“ Viselkedésük, véleményük végül megerősíti bennünk az általunk hangozatott kedvezőtlen tulajdonságainkat. De az sem mindig elég, ha megfogadjuk eme jótanácsokati TORA!
