Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-07-16 / 29. szám

új ifjúság 7 M indössze öt tavaszt élt együtt az ifjú Naulje és Roltio. Egy dél­után Roltio elindult utolsó vadá­szatára. Estefelé viharos déli szél tá­madt, széttördelte a jégpáncélt, észak­nak hajtotta a jégtáblákat, s reggelre a nyílt víz egészen közel került a part­hoz. Roltio nem tért vissza a vadászat­ról. Várták egy napig, kettőig, várták rá egy teljes hónapot... ' Messze beúsztak a tengerre a halász­csónakok, a vadászok távcsővel kutat­tak át minden jégtáblát, de nem buk­kantak az eltűnt férfi nyomára. Roltio az ősz beálltával sem tért vissza. A tél elején Naulje elhagyta a jaran- got, és átköltözött Omkajhoz, Roltio testvérbátyjához. Omkaj felesége, Kelenni higgadtan fogadta Naulje érkezését. Es kezdetét vette hármójuk közös élete. Civódásra nem volt okuk; veszekedés zaja soha nem szűrődött ki a jarangból. Az asz- szonyok baráti egyetértésben végeztek minden munkát, s Omkaj hamarosan már nem is tudta, melyiküket szereti jobban. Az élet ment tovább a maga útján. 'A vadászok rozmárt és fókát ejtettek • zsákmányul, a pásztorok megünnepel­ték a rénszarvasszületést, a sarkkutatók meteorológiai léggömböket bocsátottak a magasba, a kolhozelnök pedig kijárta az építkezésekhez szükséges kölcsönt. Az idő tájt ház még csak elvétve a- kadt a faluban, maga az elnök is ros­kadozó földkunyhóban élt. Mint a part­vidék valamennyi településén, itt is az elsőként felépült házakban kapott he­lyet a kórház, a bentlakásos iskola, a posta és a helyi tanács. A klub felava­tása volt a küszöbönálló esemény. A megnyitóra — mivel a klubot a fiata­lok építették — a faluba érkezett Szrriir- nov, a komszomol kerületi bizottságá­nak titkára. Szmirnov első ízben jött el a faluba, ezért az elnöknek hosszas fejtörésébe került, hová szállásolja el a tekintélyes vendéget. Végül sóhajtott egyet, magá­hoz rendelte Omkajt, aki a jarangjába kísérte Szmirnovot. Omkaj jól gondját viseli majd a vendégnek, gondolta az elnök. Két asszony is lakik ott, és az öreg Omkaj is rendszerető ember. Nem érheti tehát szó a ház elejét. Három napot töltött Szmirnov Omkaf- nál, amíg felkészültek a klub ünnepé­lyes átadására. A kerületi titkár 'derűsen, kötetlenül, papír nélkül tartotta megnyitó beszé­dét, és elragadtatott morajtól kísérve, tapsvihar közepette vonult vissza az el­nöki asztalhoz. Amikor a teremben el­ült a zaj, ismét szólásra emelkedett: <— Úgy bizony. Ismételten kijelentem, hogy hála a hajózásnak, rohamos fejlő­désnek indult a falutok. Annyi faanya­got szállítanak majd ide az építkezé­sekhez, hogy egy év múlva mindany- nyian házakban laktok majd. Nem tesz semmit, hogy ez a legtávolabbi falu. Pa­lotákat emelünk nektek. Igen. A teremben zúgott a taps. Másnap reggel Szmirnov előadási tar­tott a szerelemről és a házasságról, ki­osztotta a fiatalok között a Komszomol- -feladatokat, magához vette az analfa­betizmus felszámolásáról szóló, jelen­tést, azután elutazott. A komszomol kerületi bizottsági- nak vezetőségi ülése azzal kez­dődött, hogy Szmirnov rátámadt Krutyikovra, a politikai titkárra. ►— lnnikej a te körzeted, Krutyikov^ >— Hát igen, az enyém... s—• Baj van, Vlagyik. Nagy baj, Kru­tyikov elvtárs! De miért, valami nincs rendjén3 t—- Ismered Omkajt?. <— Omkajt? Ismerem... Egyszer meg­javította a kutyaszánomat. >— Lám, lám, megjavította a kutya­szántI ■— Nagyon jól megcsinálta — mond­ta értetlenül Krutyikov. ■— Még ez is. Tehát látszólag barátok vagytok, a faluban minden ember a ba­rátod, kutyaszánt javítanak neked, azt viszont nem tudod, hogy Omkaj két fe­leséget tart. Úgy bizony! Ne csodál­kozzatok, elvtársak! Küzdünk az elma­radottsággal, házakat építünk a csuk- csoknak a fókabőr jarangok helyett, minden vonatkozásban előbbre lépünk, és közben egyes komszomolísta veze­tők rövidlátásról tesznek tanúbizony­ságot. Krutyikov arca eltorzult. Meg akar­ta dörzsölni, de visszarántotta a kezét. Napszítta, cserzett arcán vérvörös fol­tok jelezték a fagyások helyét. Krutyi­kov szomorú volt, mert folyvást fájt az arca. Már régen kinőtt a komszomolistakor- ból, de a káderhiány folytán mégis po­litikai titkár maradt. Saját kutyafoga­tán járja a tundrát, körzetét úgy isme­ri, mint szülőfaluját, Zabugorovkát; il­letőleg Krutyikov a tundrán még ottho­nosabban mozog, mivel Zabugorovkát rég elfeledte, hiszen idestova tíz éve nem járt már az „ősi fészekben". Krutyikovnak elege volt a tundrából, és a munkájába is belefáradt. Egész té­len faluból faluba hányódik-vetődik, nemegyszer a hómezőn 'éri utol az éj­szaka. A kerületi székhelyre csak né­tén kellemetlenül érinti a 'dolog. Sokat üldögél a két férfi a tűz mellett, na­gyokat hallgatnak, tekintetük az utcá­ra téved, aztán az eget kémlelik, és megint a tea után nyúlnak. „Mi az nekünk, házat ácsolni“... Krut- nyikovot keserű gondolatok kínozzák. Az utcáról pedig szekercék kopácso- lását hallani. Űj épületszárnnyal és tor­náccal bővítik a klubot. ■— Olyan a ház tornác nélkül, mint a mente gomb nélkül — zsörtölődik az elnök, és naphosszat az épülő klubot bámulja. Krutyikov azon töri a fejét, milyen tornácok voltak az ó Zabugorovkájában, de nem jut eszébe, közö, 'dohány, szappan, tartalék prém­harisnya, tartalék kulacs, sztearinnal átitatott vízhatlan gyufa, kétszersült, hús és cukor. És persze tea. Krutyikov mindig sok teát vitt magával az útra. Mialatt Omkaj és Krutyikov — ki tud­ja, már hányadszor! — az utolsó bögre teát kortyolgatják, Naulje szedelőzkö- dik. Mindnyájan hallgatnak. Krutyikov felfordítja a bögrét — „ve- lemkikun“ — köszönöm —, mondja csukcsul, és kilép a jarangból. A szánra telepszik és várja Nauljét. Kisvártatva Omkaj is megjelenik, le­ül a bálnacsigolyára, és szótlanul rá­gyújt. Csöndes a reggel. A hágó felett kék az ég. „Estig át kell jutni a hágón“ — gondolja Krutyikov. ALBERT MIFTAHUDGYIN0V: hónapján tér vissza: Nem kedveli ágg- legényélete tanúját, a szobát, ki nem állhatja konyháját, ahonnan mindig hiányzik a fény, viszont tele van mo- satlan edénnyel, és a sarokban egymás­ra dobált ágynemű tornyosul. Minden alkalommal új ágyneműt vásárol magá­nak, mivel nincs, aki mosson rá, neki pedig ilyesmire nincs ideje, meg aztán különben sem tud mosni. Krutyikov sej­ti, hová akar az első titkár kilyukadni, De az égvilágon sehova sincs kedve u- tazni, hiszen a fagyási sebek még lük­tetve égnek az arcán. Azonban mivel már gyermekkorában megtanulta, hogy minden dolgának parasztoséitól örökölt alapossággal järfon á végére, Krutyi­kov érzi: szitkozódva bár, de mégis út­ra fog kelni, mindent annak rendje- -módja szerint elvégez, s közben átkoz­za majd saját lelkiismeretességét. Szmirnov derűsen figyeli: ‘-r- Felületes voltál? Igen — Krutyikov a homlokát rán­colja. — Tehát tudtad Szmirnov megfe­nyegette Krutyikovot az ujjúval. Az el­ső titkárt elégedettséggel töltötte el e- redményes kiszállása, és nem volt ked­ve kemény hangot használni. ■— Akkor miért hunytál szemet? Krutyikov gondolkodóba esett: valób­ban, miért? i— Nem tudom. Nagyszerű. Menj, 'és hoz'd helyre a dolgot. Naulje huszonnyolc éves. Hu­szonnyolc! Ö jelenti a mi komszomolon kívüli fiatalságunkat. Nem mehetünk el közönyösen az i- lyesmi mellett, nem hagyhatjuk ott Nauljét. Tehát indulj és cselekedj! 1 ■— De hogyan?,— kérdezte Krutyikov, és elvörösödött. ; Elhozod Nauljét a kerületi köz­pontba. Itt beíratjuk a szakácstanfo­lyamba. Egy év múlva hazatér Innikej- be, és szakács lesz. Addigra az étkez­dét is tető alá hozzuk. Közben pedig talál majd itt magához való fiatalem­bert. Minek éljen tovább Omkajjal? Om- kajnak Kelenni a felesége. Nézzenek oda, török szultán, kész Batu kán, mondhatom. A kényes küldetés végrehajtására há­rom napot kapott Krutyikov. Es tíz na­pot az útra — ötöt oda, ötöt pedig visz- sza. Közel két hét állott tehát a ren­delkezésére. Az „öt nap oda“ elegendőnek bizo­nyult. Hanem a három nap... Krutyikov immár egy hete Omkajnál lakik. Üldö­gélnek, teáznak, egymáshoz alig szól­nak. De minek a sok beszéd, ha amúgy is minden világos. K rutyikov kínosan érzi magát. Om­kaj régi barátja, nem egy hóvi­hart élt már át vele együtt a tundrán, sok hasznos tudnivalóra meg­tanította őt a derék öreg. Omkajt szin­Naulje rozmárhúst vág. Enni ad Kru­tyikov szánhúzó kutyáinak. Napjában egyszer, este eteti őket. Nem fukarko­dik az eleséggel, nagy darabokat hasít le a húsból. Kelenni az utcán ül, egy bálnacsigo­lyára telepedve pipázik, és a tengert nézi. Olyan így, mintha alakja hozzá­nőne a csigolya-talapzathoz, és Krutyi­kovot mulattatja ez a látvány. Elmoso­lyodik, de fájdalom hasít az arcába. Miután megetette a kutyákat, Naulje Kelenni mellé telepszik. Az asszonyok hallgatnak. Kelenni átnyújtja a pipát Nauljének, aki könnyű füstgomolyt e- regetve nézi a tengert. Azon az ötödik tavaszon néhány napig ugyanígy ült a tengerparton, de Roltio nem tért visz- sza. Kelenni türelmesen vár, amíg Naulje visszaadja neki a pipát, és bizonyára azon tűnődik, hogy rossz volt az ősz, gyakran dühöngött a tenger: haragvó arcán jégtorlaszokká dermedtek a rán­cok. Rossz, ha a tenger haragszik. Krutyikov felfordítja a bögrét: s— Kész, elfogyott... Es azt gondolja: „Reggel utaznom kell... reggel elutazom... Mi az ne­künk...“' *— Milyen házai építsünk?, r— kérde­zi Omkaj. Krutyikov rádöbben, hogy hangosan fejezte ki a mondatot. Krutyikov büszke volt a kutyaszánjá­ra. Ez volt a gyengéje. Az ismerősei csipkelődtek vele, pedig mindig igazat mondott a kutyáiról. Az igazság az, hogy csakis elismerő szavak illethetik meg Krutyikov fogatát. A vezérkutya és az első pár Omkaj ajándéka. Krutyikov senki emberfiának nem engedte át a kutyák etetését, de itt Naulje gondjai­ra bízta az állatokat. Krutyikov befogta a kutyákat. Sietség nélkül, megfontoltan dolgozott, és köz­ben hosszasan, kedveskedő hangon be­szélt külön minden állathoz. A kutyák megértették, hogy hosszú út vár rájuk. Ez a fogat nem ismert rövid távokat. Naulje minden kutyának adott egy- -egy húsdarabkát. Munka előtt sokat nem ehetnek. 42után Omkaj előhozta a hátizsá­kot. Krutyikov hátizsákja nem nagy, csak a legszükségesebb, út­közben nélkülözhetetlen holmit tartal­mazza. Omkaj már betéve ismerte Kru­tyikov. egész poggyászát: bögre, törül­Omkaj a tengert nézi és hunyorog. Az égbolt kékje szikrázva verődik visz- sza a jégtáblákon. Krutyikov vár. A kutyákban ott vib­rál az utazás feszültsége, türelmetlenül nyüszítenek. Krutyikov leveszi tekintetét az öreg­ről. Látja, amint a csomagokat cipelő asszonyok kijönnek az utcára, és eltűn­nek a jarang mögött. Krutyikov vár. A kutyákat elcsigázta a várakozás, és leheveredtek a hóba. Omkaj már jó néhány pipát végigszí­vott. Az asszonyok csak nem kerültek elő. „Vajon mit csinálhatnak ott?“ — gon­dolta Krutyikov. Még erősebben beszúr­ta a szántalpak közé az őszt okét, és a sátor mögé indult, hogy siettesse az asz- nyokat. Azok nem látták a férfit. Krutyikovnak földbe gyökerezett a lába. Naulje és Kelenni egymást átölelve ültek a havon, arcuk szorosan összesi­mult. Előre-hátra ingatták testüket, és alig hallhatóan nyöszörögtek. Krutyikov visszahőkölt. Az asszonyok észrevették a férfit, sí­rásuk felerősödött. Hátborzongató ár­nyalat bujkált ebben az elnyújtott sí­rásban. Naulje és Kelenni még szoro­sabban egymáshoz simultak, s úgy tűnt, semmilyen hatalom sem képes egymás­tól elszakítani őket. Elöre-hátra .ingatták testüket, és jajveszékeltek. Omkaj rezzenéstelen arccal szívta a pipáját. A tengert nézte és hunyorgott. ’A kutyákon nyugtalanság vett erőt. A vezérállat fülét hegyezte és figyelt: ösz­töne megsúgta a bajt. Hirtelen üvöltés­be kezdett. Es Krutyikov, nem fukarkod­ván az ütésekkel, ezúttal igazságtalanul cselekedett. A kutyák eszeveszetten rán­gatták az istrángot, és üvöltöttek. Omkaj — szólt Krutyikov, és le­ült az öreg mellé. — Omkaj... Omkaj rezzenéstelen arccal szívta a pipáját. f—■ Omkaj t—* mondta Krutyikov. Az öreg a tengert nézte és hunyor­gott. A kék víztükör szikrázva verődött vissza a kékes jégen. >— Omkaj... Krutyikov felpattant a szánra, kirán­totta az osztókét, és a kutyák nekiira­modtak. Krutyikov agyán átcikázott a gondolat: valamit ottfelejtett. Talán a bögrét. A kiküldetések alkalmával min­dig megfeledkezett valamiről. Es min­dennek tetejébe az arca is eltorzult a beléhasító fájdalomtól. Tudta, hogy szigorú megrovás várja liberalizmusáért és a körülmények hely­telen értékeléséért. Bory Endre fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom