Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-16 / 29. szám
új ifjúság 7 M indössze öt tavaszt élt együtt az ifjú Naulje és Roltio. Egy délután Roltio elindult utolsó vadászatára. Estefelé viharos déli szél támadt, széttördelte a jégpáncélt, északnak hajtotta a jégtáblákat, s reggelre a nyílt víz egészen közel került a parthoz. Roltio nem tért vissza a vadászatról. Várták egy napig, kettőig, várták rá egy teljes hónapot... ' Messze beúsztak a tengerre a halászcsónakok, a vadászok távcsővel kutattak át minden jégtáblát, de nem bukkantak az eltűnt férfi nyomára. Roltio az ősz beálltával sem tért vissza. A tél elején Naulje elhagyta a jaran- got, és átköltözött Omkajhoz, Roltio testvérbátyjához. Omkaj felesége, Kelenni higgadtan fogadta Naulje érkezését. Es kezdetét vette hármójuk közös élete. Civódásra nem volt okuk; veszekedés zaja soha nem szűrődött ki a jarangból. Az asz- szonyok baráti egyetértésben végeztek minden munkát, s Omkaj hamarosan már nem is tudta, melyiküket szereti jobban. Az élet ment tovább a maga útján. 'A vadászok rozmárt és fókát ejtettek • zsákmányul, a pásztorok megünnepelték a rénszarvasszületést, a sarkkutatók meteorológiai léggömböket bocsátottak a magasba, a kolhozelnök pedig kijárta az építkezésekhez szükséges kölcsönt. Az idő tájt ház még csak elvétve a- kadt a faluban, maga az elnök is roskadozó földkunyhóban élt. Mint a partvidék valamennyi településén, itt is az elsőként felépült házakban kapott helyet a kórház, a bentlakásos iskola, a posta és a helyi tanács. A klub felavatása volt a küszöbönálló esemény. A megnyitóra — mivel a klubot a fiatalok építették — a faluba érkezett Szrriir- nov, a komszomol kerületi bizottságának titkára. Szmirnov első ízben jött el a faluba, ezért az elnöknek hosszas fejtörésébe került, hová szállásolja el a tekintélyes vendéget. Végül sóhajtott egyet, magához rendelte Omkajt, aki a jarangjába kísérte Szmirnovot. Omkaj jól gondját viseli majd a vendégnek, gondolta az elnök. Két asszony is lakik ott, és az öreg Omkaj is rendszerető ember. Nem érheti tehát szó a ház elejét. Három napot töltött Szmirnov Omkaf- nál, amíg felkészültek a klub ünnepélyes átadására. A kerületi titkár 'derűsen, kötetlenül, papír nélkül tartotta megnyitó beszédét, és elragadtatott morajtól kísérve, tapsvihar közepette vonult vissza az elnöki asztalhoz. Amikor a teremben elült a zaj, ismét szólásra emelkedett: <— Úgy bizony. Ismételten kijelentem, hogy hála a hajózásnak, rohamos fejlődésnek indult a falutok. Annyi faanyagot szállítanak majd ide az építkezésekhez, hogy egy év múlva mindany- nyian házakban laktok majd. Nem tesz semmit, hogy ez a legtávolabbi falu. Palotákat emelünk nektek. Igen. A teremben zúgott a taps. Másnap reggel Szmirnov előadási tartott a szerelemről és a házasságról, kiosztotta a fiatalok között a Komszomol- -feladatokat, magához vette az analfabetizmus felszámolásáról szóló, jelentést, azután elutazott. A komszomol kerületi bizottsági- nak vezetőségi ülése azzal kezdődött, hogy Szmirnov rátámadt Krutyikovra, a politikai titkárra. ►— lnnikej a te körzeted, Krutyikov^ >— Hát igen, az enyém... s—• Baj van, Vlagyik. Nagy baj, Krutyikov elvtárs! De miért, valami nincs rendjén3 t—- Ismered Omkajt?. <— Omkajt? Ismerem... Egyszer megjavította a kutyaszánomat. >— Lám, lám, megjavította a kutyaszántI ■— Nagyon jól megcsinálta — mondta értetlenül Krutyikov. ■— Még ez is. Tehát látszólag barátok vagytok, a faluban minden ember a barátod, kutyaszánt javítanak neked, azt viszont nem tudod, hogy Omkaj két feleséget tart. Úgy bizony! Ne csodálkozzatok, elvtársak! Küzdünk az elmaradottsággal, házakat építünk a csuk- csoknak a fókabőr jarangok helyett, minden vonatkozásban előbbre lépünk, és közben egyes komszomolísta vezetők rövidlátásról tesznek tanúbizonyságot. Krutyikov arca eltorzult. Meg akarta dörzsölni, de visszarántotta a kezét. Napszítta, cserzett arcán vérvörös foltok jelezték a fagyások helyét. Krutyikov szomorú volt, mert folyvást fájt az arca. Már régen kinőtt a komszomolistakor- ból, de a káderhiány folytán mégis politikai titkár maradt. Saját kutyafogatán járja a tundrát, körzetét úgy ismeri, mint szülőfaluját, Zabugorovkát; illetőleg Krutyikov a tundrán még otthonosabban mozog, mivel Zabugorovkát rég elfeledte, hiszen idestova tíz éve nem járt már az „ősi fészekben". Krutyikovnak elege volt a tundrából, és a munkájába is belefáradt. Egész télen faluból faluba hányódik-vetődik, nemegyszer a hómezőn 'éri utol az éjszaka. A kerületi székhelyre csak nétén kellemetlenül érinti a 'dolog. Sokat üldögél a két férfi a tűz mellett, nagyokat hallgatnak, tekintetük az utcára téved, aztán az eget kémlelik, és megint a tea után nyúlnak. „Mi az nekünk, házat ácsolni“... Krut- nyikovot keserű gondolatok kínozzák. Az utcáról pedig szekercék kopácso- lását hallani. Űj épületszárnnyal és tornáccal bővítik a klubot. ■— Olyan a ház tornác nélkül, mint a mente gomb nélkül — zsörtölődik az elnök, és naphosszat az épülő klubot bámulja. Krutyikov azon töri a fejét, milyen tornácok voltak az ó Zabugorovkájában, de nem jut eszébe, közö, 'dohány, szappan, tartalék prémharisnya, tartalék kulacs, sztearinnal átitatott vízhatlan gyufa, kétszersült, hús és cukor. És persze tea. Krutyikov mindig sok teát vitt magával az útra. Mialatt Omkaj és Krutyikov — ki tudja, már hányadszor! — az utolsó bögre teát kortyolgatják, Naulje szedelőzkö- dik. Mindnyájan hallgatnak. Krutyikov felfordítja a bögrét — „ve- lemkikun“ — köszönöm —, mondja csukcsul, és kilép a jarangból. A szánra telepszik és várja Nauljét. Kisvártatva Omkaj is megjelenik, leül a bálnacsigolyára, és szótlanul rágyújt. Csöndes a reggel. A hágó felett kék az ég. „Estig át kell jutni a hágón“ — gondolja Krutyikov. ALBERT MIFTAHUDGYIN0V: hónapján tér vissza: Nem kedveli ágg- legényélete tanúját, a szobát, ki nem állhatja konyháját, ahonnan mindig hiányzik a fény, viszont tele van mo- satlan edénnyel, és a sarokban egymásra dobált ágynemű tornyosul. Minden alkalommal új ágyneműt vásárol magának, mivel nincs, aki mosson rá, neki pedig ilyesmire nincs ideje, meg aztán különben sem tud mosni. Krutyikov sejti, hová akar az első titkár kilyukadni, De az égvilágon sehova sincs kedve u- tazni, hiszen a fagyási sebek még lüktetve égnek az arcán. Azonban mivel már gyermekkorában megtanulta, hogy minden dolgának parasztoséitól örökölt alapossággal järfon á végére, Krutyikov érzi: szitkozódva bár, de mégis útra fog kelni, mindent annak rendje- -módja szerint elvégez, s közben átkozza majd saját lelkiismeretességét. Szmirnov derűsen figyeli: ‘-r- Felületes voltál? Igen — Krutyikov a homlokát ráncolja. — Tehát tudtad Szmirnov megfenyegette Krutyikovot az ujjúval. Az első titkárt elégedettséggel töltötte el e- redményes kiszállása, és nem volt kedve kemény hangot használni. ■— Akkor miért hunytál szemet? Krutyikov gondolkodóba esett: valóbban, miért? i— Nem tudom. Nagyszerű. Menj, 'és hoz'd helyre a dolgot. Naulje huszonnyolc éves. Huszonnyolc! Ö jelenti a mi komszomolon kívüli fiatalságunkat. Nem mehetünk el közönyösen az i- lyesmi mellett, nem hagyhatjuk ott Nauljét. Tehát indulj és cselekedj! 1 ■— De hogyan?,— kérdezte Krutyikov, és elvörösödött. ; Elhozod Nauljét a kerületi központba. Itt beíratjuk a szakácstanfolyamba. Egy év múlva hazatér Innikej- be, és szakács lesz. Addigra az étkezdét is tető alá hozzuk. Közben pedig talál majd itt magához való fiatalembert. Minek éljen tovább Omkajjal? Om- kajnak Kelenni a felesége. Nézzenek oda, török szultán, kész Batu kán, mondhatom. A kényes küldetés végrehajtására három napot kapott Krutyikov. Es tíz napot az útra — ötöt oda, ötöt pedig visz- sza. Közel két hét állott tehát a rendelkezésére. Az „öt nap oda“ elegendőnek bizonyult. Hanem a három nap... Krutyikov immár egy hete Omkajnál lakik. Üldögélnek, teáznak, egymáshoz alig szólnak. De minek a sok beszéd, ha amúgy is minden világos. K rutyikov kínosan érzi magát. Omkaj régi barátja, nem egy hóvihart élt már át vele együtt a tundrán, sok hasznos tudnivalóra megtanította őt a derék öreg. Omkajt szinNaulje rozmárhúst vág. Enni ad Krutyikov szánhúzó kutyáinak. Napjában egyszer, este eteti őket. Nem fukarkodik az eleséggel, nagy darabokat hasít le a húsból. Kelenni az utcán ül, egy bálnacsigolyára telepedve pipázik, és a tengert nézi. Olyan így, mintha alakja hozzánőne a csigolya-talapzathoz, és Krutyikovot mulattatja ez a látvány. Elmosolyodik, de fájdalom hasít az arcába. Miután megetette a kutyákat, Naulje Kelenni mellé telepszik. Az asszonyok hallgatnak. Kelenni átnyújtja a pipát Nauljének, aki könnyű füstgomolyt e- regetve nézi a tengert. Azon az ötödik tavaszon néhány napig ugyanígy ült a tengerparton, de Roltio nem tért visz- sza. Kelenni türelmesen vár, amíg Naulje visszaadja neki a pipát, és bizonyára azon tűnődik, hogy rossz volt az ősz, gyakran dühöngött a tenger: haragvó arcán jégtorlaszokká dermedtek a ráncok. Rossz, ha a tenger haragszik. Krutyikov felfordítja a bögrét: s— Kész, elfogyott... Es azt gondolja: „Reggel utaznom kell... reggel elutazom... Mi az nekünk...“' *— Milyen házai építsünk?, r— kérdezi Omkaj. Krutyikov rádöbben, hogy hangosan fejezte ki a mondatot. Krutyikov büszke volt a kutyaszánjára. Ez volt a gyengéje. Az ismerősei csipkelődtek vele, pedig mindig igazat mondott a kutyáiról. Az igazság az, hogy csakis elismerő szavak illethetik meg Krutyikov fogatát. A vezérkutya és az első pár Omkaj ajándéka. Krutyikov senki emberfiának nem engedte át a kutyák etetését, de itt Naulje gondjaira bízta az állatokat. Krutyikov befogta a kutyákat. Sietség nélkül, megfontoltan dolgozott, és közben hosszasan, kedveskedő hangon beszélt külön minden állathoz. A kutyák megértették, hogy hosszú út vár rájuk. Ez a fogat nem ismert rövid távokat. Naulje minden kutyának adott egy- -egy húsdarabkát. Munka előtt sokat nem ehetnek. 42után Omkaj előhozta a hátizsákot. Krutyikov hátizsákja nem nagy, csak a legszükségesebb, útközben nélkülözhetetlen holmit tartalmazza. Omkaj már betéve ismerte Krutyikov. egész poggyászát: bögre, törülOmkaj a tengert nézi és hunyorog. Az égbolt kékje szikrázva verődik visz- sza a jégtáblákon. Krutyikov vár. A kutyákban ott vibrál az utazás feszültsége, türelmetlenül nyüszítenek. Krutyikov leveszi tekintetét az öregről. Látja, amint a csomagokat cipelő asszonyok kijönnek az utcára, és eltűnnek a jarang mögött. Krutyikov vár. A kutyákat elcsigázta a várakozás, és leheveredtek a hóba. Omkaj már jó néhány pipát végigszívott. Az asszonyok csak nem kerültek elő. „Vajon mit csinálhatnak ott?“ — gondolta Krutyikov. Még erősebben beszúrta a szántalpak közé az őszt okét, és a sátor mögé indult, hogy siettesse az asz- nyokat. Azok nem látták a férfit. Krutyikovnak földbe gyökerezett a lába. Naulje és Kelenni egymást átölelve ültek a havon, arcuk szorosan összesimult. Előre-hátra ingatták testüket, és alig hallhatóan nyöszörögtek. Krutyikov visszahőkölt. Az asszonyok észrevették a férfit, sírásuk felerősödött. Hátborzongató árnyalat bujkált ebben az elnyújtott sírásban. Naulje és Kelenni még szorosabban egymáshoz simultak, s úgy tűnt, semmilyen hatalom sem képes egymástól elszakítani őket. Elöre-hátra .ingatták testüket, és jajveszékeltek. Omkaj rezzenéstelen arccal szívta a pipáját. A tengert nézte és hunyorgott. ’A kutyákon nyugtalanság vett erőt. A vezérállat fülét hegyezte és figyelt: ösztöne megsúgta a bajt. Hirtelen üvöltésbe kezdett. Es Krutyikov, nem fukarkodván az ütésekkel, ezúttal igazságtalanul cselekedett. A kutyák eszeveszetten rángatták az istrángot, és üvöltöttek. Omkaj — szólt Krutyikov, és leült az öreg mellé. — Omkaj... Omkaj rezzenéstelen arccal szívta a pipáját. f—■ Omkaj t—* mondta Krutyikov. Az öreg a tengert nézte és hunyorgott. A kék víztükör szikrázva verődött vissza a kékes jégen. >— Omkaj... Krutyikov felpattant a szánra, kirántotta az osztókét, és a kutyák nekiiramodtak. Krutyikov agyán átcikázott a gondolat: valamit ottfelejtett. Talán a bögrét. A kiküldetések alkalmával mindig megfeledkezett valamiről. Es mindennek tetejébe az arca is eltorzult a beléhasító fájdalomtól. Tudta, hogy szigorú megrovás várja liberalizmusáért és a körülmények helytelen értékeléséért. Bory Endre fordítása
