Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-07-09 / 28. szám
p — Tíz éven belül megbocsátasz ezért az éjszakáért. . — Soha. — Aztán még tíz év, és elfelejted. — Soha. — Újabb tíz év, és már nem Is tudod, miért volt a nagy felhajtás. — Soha — mondtam végül. Biztos volt a dolgában. De hát ez magától értetődik, egy ezüstérmes tízpróbázó- nál. Éveken keresztül figyelemmel kísértem sportpályafutását az iskolában. Ezt ő is tudta. S amikor az olimpiai győzelemmel hazaérkezett, hálaadó csütörtökön eljött hozzám. Egyedül voltam a newporti házunkban, apa meg anya St. Moritzban, jövendőbeli férjem még San Franciscóban élt. Évekig rajongtam érte, s akit annyiszor megcsodáltam a pályán, most ott áll a kü-. szöbön, testi valójában. Elgyengült a térdem. Hát hogyne engedtem volna be? Italt töltöttünk, beszélgettünk, és néztük a szürke, elhagyott lagúnát, amelyen ponyvával lekötött száz meg száz vitorlás táncolt egy ütemre az első őszi vihar csapkodó esőjében. Bár a hírnév még csak most kapta szárnyra, az én szememben már réges-régen nagy tiszteletnek örvendett: mind a két nővérem lefeküdt vele, és nem győztek hencegni ezzel. Elragadó fiú volt, csupa izom kivételes testi adottságokkal, hogyne feküdtek volna le vele? De én nem álltam kötélnek. És most itt volt, mintha csak nyilvántartást vezetne egykori évfolyam- társairól, akik a diploma után egy évvel szanaszét szóródtak a világban, öt évig sikerült kitérnem előle. Anyám egyetlenegyszer vette szavamat: meg kellett ígérnem, hogy csak vele nem! De nem az akaraterőmön múlott, hogy megtartottam a szavam. A dolgok véletlen alakulása játszott a kezemre két ízben is. Az első alkalommal törölték a járatot, amellyel apa Los Angelesbe ment volna, így Palo Altóban maradt, és elvitt vacsorázni. S legközelebb, mikor úgy alakult, hogy beavatást nyerhetnék a nagy titokba, váratlanul meghalt nagyanyám — álmában érta a halál —, s el kellett repülnöm Syracuse-ba, Szóval éppen csak hogy megúsztam. Estefelé két újabb martint, újra rázendít a vihar, nyugat felől mindenhonnan alacsonyan szálló, súlyos fekete fellegek a háborgó Csendes-óceán fölött, a kandallóban ■ mohos tölgyfahasábok égnek. Az ezüstérmes tízprőbázó kihevülten, kényelmesen hever a vastag bölénybőrön, hibátlan arcélén, határozott járomcsontján megmegcsillan a narancsszínű tűzhely. Ezúttal nincs menekvés. Olyan forrónak éreztem a hasam, mint a kéménykürtőt nyaldosó lángok. A lábam között lassan nyílni kezd egy óriási rózsa, szirmai szinte hallható percegéssel bomlanak ki. De tartom magam még egy óráig, és még tovább, míg a dokkok meg a vitorlások eltűnnek, belevesznek a sötét esőverésbe. Nem akarom őt, bár az a rózsa sóhajtozik, nem igyekszem elterelni a figyelmét, biztatom, meséljen még az olimpiáról. De minden hiába. Egyszerűen feláll és levetkőzik. S ezek után már gyerekjáték neki, hogy engem is meztelenre vetkőztessen. De valahol a homlokom mögött, valami végtelenül kicsi helyre zsugorítva én magam, az igazi valóm rejtve marad előtte. S mielőtt rémülten beleveszek karjának kötelékébe, mielőtt gúzsba fognának kőkemény combjai, egy valamire még képes vagyok: leveszem nyakamról a nagyanyámtól örökölt gyémántfüggőt. Jól emlékszem, bárhogy Is remeg- teg az ujjaim, sikerült kikapcsolnom vékony, szoros, antik kapcsát. S jól emlékszem, hogy letettem a szüleim ágya melletti éjjeliasztalkára. De azért dulakodtam vele egész éjjel. Hogy milyen volt, tulajdonképpen nem is tudom. De olyan hosszú, sötét éjszakát nem éltem sem azelőtt, sem azóta. Manapság erőszaknak nevezik az ilyet. De talán mindig is erőszak volt. Ámbár az igazat szólva, meg nem erőszakolt. Szenvedéllyel a magáévá tett, de nem váltunk eggyé. Tudatosan merültünk alá, s egy rövid, eszméletlenül mély álom után hajnalban tiszta tudattal bukkantunk föl ismét. Ismerve őt, jobban mondva a sporteredményei ismeretében, igazán nem találhattam ebben semmi meglepőt. S magamat sem hibáztathattam. Ilyenkor csak test az ember. De az Is előfordulhat, hogy ugyanakkor ott vagyunk mi magunk is, és kívülről szemléljük a testünket. Hányszor olvassa az ember, hogy valaki meghalt, és saját, utólagos beszámolója szerint távozóban lepillantott önmagára, búcsút vett a testétől, és csak egy orvos vagy egy rátaláló járókelő közbelépése hívta vissza s kénysze- rítette rá. hogy újra egyesüljön a testév.el. Hát velem Is ezt történt azon az éjszaNAGY ZOLTÄN illusztrációja kán. Nem rögtön, csak az első forduló után, még mielőtt megadtam magam a gyönyörnek. — De hát hol van? — hallottam rejtett valóm kérdését. Eljött értem: a magáévá tett, magamba fogadtam — s úgy éreztem, még nincs ott, nincs sehol. Afféle srófra járó tenyészbikákkal néha már csak a hecc kedvéért is lefekszik az ember, de ez nem olyan volt. Valami más. Nem az ijesztett, hogy tőlem távol van, hanem hogy önmagától van távol. Azt elviseltem volna, hogy nincs velem, szinte mindannyian átestünk már efféle gyötrelmen. De ez rettenetes volt. Arra számítottam, hogy ezen az éjszakán megízlelem azt a gyönyört, amelyet öt esztendőn át nélkülöztem, megízlelem, ahogy a nővéreim tnegízlelték. Ezt el sem tudtam volna képzelni. Reggel felé a gyűlölet fémes íze töltötte be a torkomat, hirelen fanyarra változtatva az édes gyönyört, aínit a hús adott. De nem az ajkam érezte, nem a nyelvem, hanem az, akt felébredt, és figyelt bennünket: én magam, a homlokom mögött. És ez így ment egész hajnalban, abban az órányi cseperé- szö csöndben is, amíg szünetet tartott a vihar, amely egyre csak jött, hozta az esőt a gomolygó égből, míg a szürke keleten végre ^íideg fényt kezdett sugározni a nap, amelyet aztán még három napig nem lehetett látni. — Mi lehet ez? — tűnődtem. Mi az, ami olyan rettenetesen nincs rendjén? Túlságosan fiatal voltam még, nem tudhattam. De ő észrevette; tudta. És könyörtelenné vált. Sajogva, sírva tértem magamhoz. Nem tudtam, hogy ez a kétségbeesés, hogy örökre tönkretettek. Húsz esztendő múlva már tudom, hogy kell végződnie egy ilyen éjszakának — nem így, vigasztalan zokogással, nem egyetlen nagy sebbé tépett testtel. Nemi A test tán összetört, mozdu- lásnyi ereje sincs, de mosolyog, békésen dudorászik, és csodálatos módon összeszedi magát, feltámad, mintha magából a gyönyörből született volna újjá, a partra kifutó fekete hullámok tajtékából. Nem erről sző sem volt. És ó tudta. Könyörtelen volt, nem törölte le a könnyeimet, egyetlen szóval sem vigasztal azért, amit velem tett. Addig még soha senki, de én megsejtettem a titkát: minden adottsága megvolt, csak egy nem. Nem volt... mije is? Nem volt lelke. A magabiztossága, a szép teste, az ellenállhatatlan varázsa egy szörnyetegé. És ő tudta, hogy megláttam benne ezt az ürességet még mielőtt ránk borult volna az éjfel. És én mégis, tudva, hogy mit teszek, vele maradtam reggelig. De mt kény- szerített? Miért? Mert nagyon fiatal voltam még, mert nem bírtam vele? Talán. Ma már azt hiszem, szánalomból tettem. Szánalomból vagy azért, mert képtelen voltam elhinni, hogy ilyesmi lehetséges, és szükségem volt rá, hogy remélhessem: ez nem lehet igaz. Vagy keserűségből, amiért ekkorát csalódhattam, amiért így rászedett a vágyam, a testem éhsége. Könyörtelen volt, mert nem tudott más lenni. Talán szándékosan tárta fel előttem a titkát, mintha könnyebb lenne elviselnie az ürességet, ha megoszthatja velem. Ha a karjába vesz és vigasztal, ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne közöttünk, s ez a mi vad szeretkezésünk éjszakája maradandó emlék lenne, a lét ajándéka, az élet egyik lehetséges elégtétele, kedvesebb lett volna, mint a legtöbb férfi. Igaz, akkor is utáltam volna magam, amiért hagyom, hogy színleljen. Ehelyett azonban megmutatta nekem az igazságot — és ez elviselhetetlenül könyörtelen volt. És még hozzátette azokat a gyűlöletes szavakat Is: „Megbocsátasz“, „Elfelejted.“ És ahogy megesküdtem, nem bocsátottam meg, és nem felejtettem el, amit azon az éjszakán szenvedtem. Sápadt szó arra az erőszak. Lélektelen test a karomban. Lélektelen test a testemben. Amikor elment, elvitt tőlem valamit. Nem azt, amiért jött — pedig voltak az életemben percek, amikor azt is készséggel odaadtam volna szerelmesemnek. A nagyanyám gyémántfüggőjét vitte el. Ahogy ott feküdtem a szüleim ágyán, a szemem tele lett könnyel, kezem-lábam erőtlen, nem gondolta, hogy látom, amint öltözködés közben zsebre vágja. Kimenőben még oda- szólt: Annyi baj legyen, ha úgy érzed, soha többé nem kell látnod engem. Kint a hallban felnevetett. Hallottam a nevetését, mikor kinyílt az ajtő, majd újra bevágódott. Még kint is hallottam nevetni az eső hideg függönyei között, és hallottam sportcipője surrogását, Nem tudnám megmondani, mennyire gondoltam komolyan, amit dühömben vágtam oda azon a reggelen. De húsz év múltán meg kell állapítanom, hogy nem bocsátottam meg, és el sem igen felejtenem azt az éjszakát. És most itt fekszik előttem a Hyacinth ravatalozóteremben. Sokra vitte az életben húsz esztendő alatt. Egy vagyont keresett jachtok adásvételével, éppen itt Newportban. Több mint tízmilliós forgalmat bonyolított le évente. Jobb üzletbe bele se vághatott volna. Merő véletlenségből jöttem Newportba. valami Ingatlan dolgát kellett elrendeznem, és egyszerre csak meglátom a gyászjelentést. Vízbe fúlt. Egy milliárdos hetvenmé- teres motoros jachtján, a Palace-en vendégeskedett, amely Anacapa mellett a ködben zátonyra futott és darabokra tört. Két nap múlva találtak rá, mérföldekkel távolabb sodródott, a mentőmellényében. És milyen pompásan néz ki: puha szóke haja húsz esztendő múltán ezüstös, bronzszínü arcának szögletes síkjai jól mutálnák a kozmetikus ecsetje nélkül is. Az öltözéke stílszerü: sportemberhez illő sötétkék blézer, fehér kasa nadrág, elegáns fekete lakk mokasszin. Délelőtt tíz óra, de ő nyugodtan alszik. A gyászszertartás tizenegykor lesz. Egymagámban vagyok vele a légkondicionált helyiségben, amelyet elborítanak a virágok: horgonyok, cirkálók vitorláshajók virágból kötve. B Mikor megszólal a gyászzene, ráébredek, hogy mér késő van, mindjárt elkezdődik a szertartás. Semmi nem változott, nem oldódott meg semmi, nem lettem okosabb semmivel. S hirtelen szinte ihietszerííen eszembe jut: a gyémántfüggőm még nála van! Vissza akarom kapni. Legyőzöm az undoromat, belenyúlok a koporsóba — finom, fényezett rózsafából van persze, antik bronzveretes fogantyúval —, és ráteszem a kezem a nyakára. Igen, a vörös és fehér selyem nyakkendő csomója alatt valami keményet érzek. Ujjaim behatolnak az ing alá — közben szorosan behunyom a szemem,' ne kelljen látnom a hideg; kék vegyszerekkel telepumpált, mozdulatlan holttestét —,'megmarkolják, s a nagy felületűre csiszolt, régimódi, fojásdad gyémánt a : kezemben " marad', s vele szakad egy darab' a láncból is, amely már nem a nagyanyámtól örökölt finom platina, hanem valami modern, lapos S alakú szemekből álló, tizennyolc karátos aranylánc. A gyászzene most már hangosabban szól, minden percben bevonulhat a családja, a barátai. Mennem kell. A kijáraton át. a koporsó túloldalán. Az ajtó a falba süllyesztve, kilincs nincs rajta. Vajon hogy működik? A mennyezet peremén a kazettás üvegpanelek mögött fölerősödik a világítás. Az ajtő mellett egy lemezen két kapcsoló van — melyik mié? Felkattintom a? egyiket. Az ajtó meg se mozdul. Hanem valahol a kö- zeiemben gépezet zaját hallom. Megfordulok, és látom, hogy a hátsó falban félrecsúszik egy panel, aztán felizzik mögötte egy gázkemence tüze. Hirtelen lobbanás, hevesen égő lángok lobogása. Gépszíjak surrogása hallatszik. A koporsó hátsó lapja lecsapódik, s a holttest, mintegy csúszdán csúszni kezd rajta fejjel hátrafelé, át a falban levő nyíláson. A lába megbillen a fényes fekete cipőjében, s a test tehetetlenül, megállíthatatlanul csúszik a lángok közé. Amint a lábak eltűnnek, leereszkedik egy újabb panel, egy vastag kvarcüveg ablak lezárja a csúsztatópályát. Az egész helyiség villódzík, ahogy a lest ser- ceg a hamvasztókemence hevében. A koporsó hátlapja most visszaemelkedik a helyére, s ott marad velem az üres láda, fehér szatén bélése még őrzi az eltűnt test formáját. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, de a kezem már a másik kapcsolón matat. Zajtalanul szétnyílik előttem az ajtó, kilépek rajta, és megindulok a keskeny folyosón, olyan gyorsan, ahogy csak bírok. A folyosó végén könnyedén nyílik a súlyos ajtó, és én kint találom magam a parkoló fekete aszfaltján. Majd megvakít a tűző augusztusi napfény. A ravatalozóterem és a kápolna bejárata elé Lincolnok, Ca- dillacek, Mercedesek gördülnek ünnepélyes sorban, és jó néhány Rolls-Royce is. Beszállok a kocsimba a nagyanyám gyémántját bedobom a pénztárcámba. Reszket a kezem, időbe telik, amíg beletalálok az indítóba. Alig látok a napszemüvegemen át. De olyan gyorsan hajtok ki a parkolóból, amilyen gyorsan csak merek, és igyekszem nem is gondolni arra a zűrzavarra, amely a hátam mögött most van kitörőben. ZENTAI ÉVA fordítása —*----------------- új ifjúság 7 ■■MM
